Betulia hölgye

Hőskõltemény, hat énekben. Irta Garay Alajos. Kiadja Sujánszky Antal. (Emich,

Budapest

. 1860.)

Egy tiszteletre méltó név osztályosa, ki maga is tisztelendő állást foglal el, Garay Alajos, hat énekes eposzt ír, a nélkül, hogy a sajtó valamit szólna hozzá, kivéve, hogy tudatja megjelenését. Im ez a mi irodalmi állapotunk. Egy eposz, még ha merőben el volna is hibázva, sokkal ritkább tünemény, semhogy észrevétlen, nyom nélkül szabad legyen átsuhannia. Még a haldoklónak is megadják a keresztvizet. Jut eszünkbe, hogy mikor Dózsa Dániel Zandirhámja megjelent, mindenki várta a bírálatot, főleg a Királyhágón túli közönségünk. Vajjon mit mond rá

Pest

Budapest

? Igaz-e, hogy

Dózsa

Dózsa Dániel

e művében megtalálta a magyar eposzi formát? Igaz-e, hogy e költemény oly kitünő, mint már előre hirdették? –

Pest

Budapest

azonban nem szólt,

Pest

Budapest

hallgatott mélyen, kivéve egy divatlapot, mely épen nem állt nagy hírben kritikái jóságáról. Egy erdélyi költő mutatá be ott is, és talán a baráti viszonynak is része vala az elragadtatásban, melylyel ítéletét tolmácsolá. A pesti kritika ezt sem bánta, semmit sem bánt, – mert nem létezett. Nem akarjuk a fönjegyzett munkát Zandirhámmal semminémű párhuzamba tenni, csupán mint időjelet hozók fel, és fogyatkozásaink szunnyadó öntudatának akaránk egy szelid ujjnyomitást adni.

Betulia hölgye: mi ez? kérdhetik sokan a mai bibliátlan kor növendékei közöl. Egyszerűen: Judith és Holofernes története. A hős héber asszony, kinek magasztos honszerelme és hitrajongása megszabadítja nemzetét a fenyegető zsarnok igától, mindenkor méltó tárgya vala a képző és szóló művészeteknek. De amazoknak inkább. A tárgy természete hozza magával, hogy különösen a festészet nagyobb sükerrel oldhatja meg Judithban feladatát, mint például az eposz, vagy dráma. Judith elhatározása s a végrehajtás között nincs az a küzdelem, mely egy drámának bonyolodással, nincs az a terjedtség, mi az eposznak eseményekkel szolgálhatna. Az egész érdek a főmomentum, a fejvétel körűl pontosodik össze: ide festő kell, hogy felfogja a pillanatot. Oly művészet, melynek előadási módja nem a térben valamely pillanat, hanem az időben hosszabb-rövidebb szakasz betöltése, bajosan fog Judithból – dacára az eddigi kisérleteknek – valami kitünőt teremteni.

Szerzőnk érzeni látszott tárgyának e nehézségét: mégsem riadt vissza az epopoeától. Nem lévén Judithtal mit tennie hat éneken keresztül, – mindent elkövet, hogy kinyújtsa, a nem nyújtható anyagot. Már a kezdet, az úgynevezett propositio elárulja, hogy nem vala képes egységet hozni művébe. Az ily propositio néhány szóba az egész eposz lényegét be szokta foglalni. Olvassuk az Ilias, az Odyssea kezdetét. Szerzőnk két külön tárgyat ígér zöngeni: l. az asszur zsarnokságot, 2. Judithot. Már itt kezdődik a dualismus. És valóban az első ének csupán előzménye, de nem indoka annak, a mi azután történik. Nebukadnézár legyőzi Arfaxádot: ez a fő eseménnyel semminemű benső kapcsolatban nincs. Épen így a második ének nem indokol semmit és semmi által nincsen indokolva. Judith előbbi viszonya férjével egészen kívül esik a cselekvény határán. Oly epizod, mely a fő mesével semmi láncolatban nincs. De nem is láncolat, a mi ez eposzban történik, csupán néhány külön szem lánc, feloldva minden kapcsolatból. A mi benne fő esemény volna, a negyedik ének vége s az ötödik teljesen kimeıiti. A többi nem életműves fejlődés, hanem gépszerű külső ragaszték, mely lemállik a fő eseményről. Szóval e hőskölteménynek semmi compositiója, semmi csontváza nincsen: a gerinctelenek közé tartozik. Merő epizódokból áll, s a fák sokaságától nem látjuk benne az erdőt.

Régi hibája epicusinknak, hogy nem dolgoznak terv szerint. Lyrai fölhevüléssel ragadának tollat még legjobbjaink is, mintha egy ódába kezdtek volna. Nagyjában körűlgondolák a történetet; minden egyéb a pillanatra, az ihlet percére lőn bízva. Innen az áradozás, a descriptiók iránti nagy előszeretet, a lyrai ömlengés, mihelyt alkalom van rá; ellenben pedig a mesének ziláltsága, az egész és részek közti aránytalanság, a sok ,,inepte molitur", mely semmi méltó eredményre nem visz. Egy nemzet sem nyögte hosszasabban a latinság jármát, mint mi, mindazáltal epicusaink (

Zrínyi

Zrínyi Miklós

t kivéve) azt nem tanulták el

Virgil

Maro, Publius Vergilius

től, a mi legméltóbb vala eltanulásra: a compositiót. Nem vették észre, hogy az Aeneisben helye van minden sornak, szónak, hogy a költő nem áradoz tetszés szerint jobbra-balra, hanem bölcs kiszámítással, mondani, fukar ökonomiával rendeli a részeket az egész alá, a csekélyebb fontosságút a lényegesb alá, minden részecskét külön kikerekít, hogy aztán a kerek egészbe olvassza s több efféle. Majd azt kell hinnünk, hogy a mi classıcai műveltséggel kérkedő embereink

Virgil

Maro, Publius Vergilius

t soha sem olvasták egészben, hanem csak egyes részeit ismerték, máskint alig lehetséges, hogy a compositio iránti érzékök három hosszú század folytán föl ne ébredt volna.

,,Betulia hölgye" osztozik eposz-irodalmunk e hibáiban, s még neveli azokat. Leírásokban helyezi fő érdemét. Mindjárt a mű elején hosszú festéseket kapunk: az este, a reggel, – látszik, hogy a költő nem siet, ráér. – Nála a jellemzés is csak leírás. Nem mondom, hogy ezek közt nincs szép, különösen annak találtam a „Libanon cédrusai” rajzát, melyeket égre dobálás közben megmeredt óriásoknak képzel; de a nagyobb rész, a képek, hasonlatok stb., melyeket használ, jófonnán ismeretesek. A nyelv, a költői szólam sokhelyt erőteljes, a verselés (hexameter) többnyire jól gördűl: de mindenik a

Vörösmarty

Vörösmarty Mihály

epochájának viszhangja és pedig bizony gyengébb viszhangja. A hatméretű versben hiátusok, rossz hangzatú helyek, kénytelenségből eredt toldások vannak; a dictio is alább szállt; s ha azon irodalmat, melyet e költemény mesterül vall, az aranykorhoz számítjuk: ,,Betulia hölgye" számára mindenesetre valamely olcsóbb ércet kell kijelölnünk.

AJOM11

Megjegyzések: