Aranysárkány fejléc kép
MegjegyzésekBibliográfiai adatok
 
TÖREDÉKES GONDOLATOK  
  Alig van fogalom, melylyel írók és közönség nagy része oly kevéssé jött volna tisztába, mint a nem régiben felkapott, de a divatból már is tünedező népiességgel. Sokan egyedül a nyelvben helyezték azt, s ha ki a pórias szólam utánzásában némi ügyességre tőn szert, épen úgy számíthatott jóhiszemű tapsokra, mint az, ki például zsidós vagy tótos magyar beszédben ügyeskedik. Ezen utánzói virtuositás az általánosról a különösre, nemről a fajra szállt le, természetesen; mert minél több a logicai jegy, annál könnyebb az utánzó feladata; könnyebb egy vidéki szójárást, palócot, székelyt, göcsejit „produkálni” – mint a népnyelvet általában, mely bír ugyan némi közös bélyeggel, de csak tájankint veszi föl ama határozottabb kinyomást, mely a kevésbbé figyelmesnek is azonnal feltűnik. Már a népiesség előbbi szakában hallatszék panasz, hogy ez, vagy amaz írónk mégsem szól az igazi nép nyelvén, nem népies eléggé; igen, mert a panaszló saját vidéke szólamát, különösségeit keresé, s nem találta a népiesben. Az irodalom megérté e panaszt, és a könnyű siker reménye által is csábítva, egyetemes népnyelv helyett a különöst kezdé divatba hozni: megszületett a tájköltészet. Az így felfogott népieshez mások a néperkölcs, a faji különösségek, sajátságok minél szembeszökőbb rajzát követelék, leginkább csárdai világításban ; míg nagy rész, költészet örve alatt, józan, életrevaló, tanulsággal vagy politikai bölcseséggel szerette volna tömni a népet. De még azzal sem valánk tisztában, mi hát e népiesdi játék tulajdonképeni célja: a népnek írunk-e, hogy szellemünk hulladékaival lelki nyomorán enyhítsünk; vagy a művelt osztálynak, hogy városi kényelmében, ázás-fázás veszélye nélkül is, alkalma legyen megismerni a falvak népét. Innen a mulatságos látvány, hogy míg a lyra betyárokkal ivott és tombolt, az eposz, ha olykor megszólalt, a múlt és jelen minden bölcseségét fejébe akarta verni a népnek; a dráma pedig művelt osztályinkkal bámultatá a lókötők szép tisztára mosott fehérruháit és erényét.  
  II.  
  A szép egyátalános; de kifejezése ily általánosságban lehetetlen.
n
Jegyzet – A szép egyátalános: egyetemes.
Sokat emlegetik, hogy a művészet, különösen a költészet feladata a szépet, az örök szépet így fejezni ki, minden nemzeti különösség nélkül; de ez lehetlen. Az alak, szín, hang, általánosabb természetű, mint a nyelv, mely egészen különös, nemzeti: még is a képzőművészetek, a zene, többé- kevésbbé az általánoson kivül a nemzeti jelleget is fölveszik: hogy volna tehát ez lehető a költészetben, melynek anyaga mindeniknél nemzetiebb? – Nem is igaz, hogy a költészet valaha ily általánosan fejezte volna ki a szépet. A görögökre hivatkoznak: hol van nemzetiebb költészet, mint az övék? – Sőt
Homér
Homeros
még népi is. – A rómaiak, igaz, a görögöket utánozva, némileg ön nemzetiségöket megtagadták: de ők sem bírták ebből kivetkőzni egészen. Épen ott, hol a nemzetiséget meg akarják tagadni a classicai örökszépért, épen ott a virágzás tetőpontja némi visszás mesterkéltségben mutatkozik. A rómaiaknál
Virgil
Maro, Publius Vergilius
,
Horác
Flaccus, Quintus Horatius
, – a franciáknál
Corneille
Corneille, Pierre
,
Boileau
Boileau, Nicolas
stb. De nemzetiségöket ezek sem tagadhatván meg, mégis mintegy idegen (görög) világba tévén magokat: bizonyos fonákság áll elő a két elem közt. Ily fonákság nálunk is bőven mutatkozott. A mythologiával kacérkodó Gyöngyösiek, a rómaiskodó latin iskola.
Bajza
Bajza József
, az örök szép hirdetője, német világba, érzésbe, formákba tette magát stb. – Szóval az általános emberi – az általános szép, – ha költészetben jelenik meg kivált – nem válhat meg a nemzetitől vagy oly korcs szüleménynek ad lételt, mely visszássága, fonáksága miatt, ha egy ideig ráerőszakoltatik is a nemzetre, később okvetetlen elfordúl attól, mint idegentől.  
  A szépnek tehát nem lehet megtagadnia, büntetés nélkül, a nemzetit; de a népiesre nem szorúl okvetetlen. – Viszony köztök ilyen forma.  
  Általános (emberi) :  
  Különös (nemzeti):  
  Különösb (népi).  
  III.  
  Minden igaz költészet ideál. Az, a mi reálnak mondatik, kívül esik a költészet határán. Különbség csak az, hogy a mit ideálnak szokás nevezni, lehány magáról minden időbelit és esetlegest, tisztán akar állani, általánosságban maradni, ezért egyhangú és szűkkörű lesz; vagy csak olyat és annyit vesz föl az idő- s esetszerűből, milyet és mennyit évezredek szentesítette hagyományai engednek: innen egyoldalú. Ellenben azon költészet, mely reál vegyületünek mondatik, elfogadja az időbelit, az esetlegest, a különöst (speciale), például: nemzeti, népi, sőt egyénit is, de nem mint lényeget, mert akkor megszűnnék költészet lenni, hanem mint formát, melyben nyilatkozik. Ez által köre kitágúl, hangja ezerféle változatot nyer s megszabadúl az egyoldalúságtól. De ha lényegét nem az idea teszi, ha a res külsejéből belsejébe tolakodik, akkor nem költészet többé. – Van-e anyagibb s testiebb dolog egy jóllakásnál ? Ha valamely költemény ennek kéjét magasztalja, kétség kívül legvastagabb, konyhaszagú reál fog lenni. És
Petőfi
Petőfi Sándor
ezt tette.
n
Jegyzet –
Petőfi
Petőfi Sándor
ezt tette: a Petőfi-vers, melyre
A.
Arany János
utal s melynek ,,ideálista“ parafrázisát adja az 1844 tavaszán
Dunavecsé
Dunavecse
n keletkezett Ebéd után című; fölütése, első szakasza ez: „Ugy jóllaktam, hogy még! . / Egyet nyujtózom, és / Aztán tied vagyok, / Imádott heverés !” Érdemes megjegyezni, mily finoman parodizál
A.
Arany János
a jambusi formán belül tett változtatással.
Mind a mellett a költemény lényege nem reál. Humor (tehát szép), s erkölcsi mag (tehát jó) egyesül benne. A költő jóllakott, most heverni készűl. Pipát kér a fiútól – s ő – a leglomhább, feddi azt lomhaságáért – öngúny. A legyet mással űzeti el füléről. Aztán nézi, ablakon át, hogy a szegény munkásosztály hogy fárad a forró délután; – de becsukatja az ablakot, mert nagy hőség van. Ne irígyeljük e jóllakást: ő tudja, látja és figyelmeztet, hogy hűslő heverését nem érzi jogosnak, míg mások izzadnak, talán jól sem lakva, a forró napon. Ki mondja, hogy ez eszme nem méltó a költészethez; s ki óhajtaná, hogy
P.
Petőfi Sándor
inkább ösztövér reflexióban mondta volna ki, mint így, a hogy tette? Különbség csak az, hogy ideálista, meglehet, így kezdte volna:  
 
 
 
Űltem pataknál
 
Hűs lomb alatt,
 
Kelt s tűnt agyamban
 
Száz gondolat .
 
 
  IV.  
  Nyelv. ,,Junctura nova.”
n
Jegyzet – ,,,junctura nova' ": új, újszerű összekapcsolás, újszerű szókapcsolat, szószerkezet.
– Kicsinyelve hozatik fel, hogy a népies költő készen találja a nyelvi anyagot, a kelmét, nem fejti a nyelvet, csupán a készt használja fel, míg régiebb műköltőink teremték, művelték a nyelvet, különösen a junctura által tették azt nemesebbé, költőibbé. Igaz, nekiek sokat kellett teremteniök, – de ez egyszersmind szabadság volt, míg a népiesek eljárása korlát. Aztán némileg ők is a készet használták, mert idegen fordulatokat honosítottak meg, vagy régies szólást élesztettek föl. – A nép nyelvén költő sem találja azt oly készen, a nép köznapi életében, hanem keresnie kell legalább, meglesni az ünnepélyesb nyilatkozatokat – s a választás sokszor nehezebb, mint a teremtés. – Ha azt szedi föl, a mit a nép minden nap mond, akkor nem fog költői lenni.  
  V.  
  AZ ÉSZSZERŰ UTÁNZÁSRŐL A KOLTÉSZETBEN  
  „Poëta nascitur, non fit" – régi mondás, igaz is, ha nem vesszük betű szerint, hanem, mint többnyire a közmondásokat szükség, kellő magyarázattal fogadjuk el.
n
Jegyzet – ,,Poeta nascitur, non fit”: ősi, szállóigévé lett latin szólás: a költő születik, s nem lesz, azaz a tanulmány, a gyakorlat nem teszi a költőt költővé, hanem csak a tehetség.
Hogy a költői tehetség isteni adomány, melyet fáradsággal megszerezni nem lehet, csak az vonná kétségbe, ki a költészetet gépies foglalkozásnak tekinti; sőt ez sem tagadhatná meg, hogy vannak bizonyos, velünk született hajlamok, melyek már a gyenge korban mutatkoznak, elismerné, hogy e faragcsáló fiú, kellő kiképzés után, jeles gépész lehet; e másik, ki a számtanban oly könnyen boldogúl, Euclidesnek lesz kitűnő tanítványa s igy tovább. Azt mondani, hogy itt minden az első benyomásoktól, neveléstől, körülményektől függ, semmi a születéstől, annyi volna, mint azt állítni, hogy minden ember teljesen hasonló véralkattal, ideg-szervezettel stb. jő világra, tehát annyi mint az egyedi különbségnek – mely a természetben a legparányibb részletekig lehet – megtagadása.  
  Tehát, poëta nascitur, a mennyiben bizonyos hajlamot hoz magával e világra, miszerint már kicsinységétől kezdve, a dolgoknak inkább a költői, mint prózai oldalát képes felfogni, a rhythmus, az összhang iránt kitűnő érzékkel bír, míg a gépies pontosságú foglalkozás, a rendnek túlzó egyhangúsága ellenére van. Ha az ily dispositióval született gyermek, körülményei által, megfosztatik a nevelés előnyeitől, s hajlamával nem egyező életpályára sodortatik, – legtöbb esetben szerencsétlen, a nélkül, hogy tudná, miért. Mert nagy önhittség volna, bármely nemzet és kor jeles költőiben, azt hinni, hogy azon nemzedékből, melyhez tartoznak, csupán ők hivatvák a költészet isteni szövétnekét lobogtatni kortársaik előtt. Igen, a körülmény őket emelte e díszes helyzetbe: de százan meg százan lehetnek az ekeszarvnál, a műhelyekben és egyebütt, kik, ha a sors kedvez, épen úgy, vagy jobban betöltendék azon helyet, mint az ünnepelt koszorúsok. Ama bojtár fiú, ki oly keservesen rikatja furulyáját, s órákig elnézi a felhők játékát vagy a folyam siető vizét, szerencsésebb viszonyok közt hírneves költő fogott lenni; amaz élces falusi vőfélben, ki egész lakodalmas népet mulattat furfangos ötleteivel, a magyar nemzet vígjáték-írója veszett el (s kár !); ama vén paraszt-jós, ki képzelme szörnyeivel egész vidéket rémülésbe hoz, a romantica első apostola leendett. Egyik nagy költőnk arcképére hallám e megjegyzést: úgy néz ki mint a falu bolondja – s valóban, fosztassék meg e költő az elemi oktatás minden jótékonyságától, hagyassék magára egy rideg faluban, hol az anyagi lét fentartása vesz igénybe minden erőkifejtést, – nem tudom, ha az élelmesb, gyakorlatiabb, ügyesebb földiek szemében egyéb lesz-e?
n
Jegyzet – egyik nagy költőnk arcképére hallám e megjegyzést: melyik nagy költőnkről hallotta
A.
Arany János
e megjegyzést s kitől, nincs nyoma az A.-irodalomban. Talán Toldy Ferencnek egy Zrínyi-képre tett megjegyzései csaptak vissza emlékezetében.
Toldy
Toldy Ferenc
azt mondta az Elias Zacharias Widemann-féle második Zrínyi-képről: a költő rajta ,,rut arányu, nyers, dacos kifejezésű; minden szellemiség nélküli; egy vad hajdú, nem magas műveltségű, fejedelmi költő,
[szerkesztői feloldás]
. . .
a bajusz torzonborz, mi az arc vadságát még neveli" (lásd JKK, XII. köt. 428–429. l.).
 
  És mindennyi a poëta natus.
n
Jegyzet – a poeta natus: a született költő, aki tehetségének s nem tanultságának köszöni költő voltát.
A ti született költőtök talán ama bojtárlegény, kit gazdája elcsapott, mivel a nyáj körül nem volt szemes ; talán amaz élhetetlen paraszt, kinek gazdasága tővel-heggyel fordúl össze ; talán ama babonás öreg, ki mindenféle rémdolgokat hisz és regél a kisértetekről, vagy ama kiálló betyár, kit a társadalom eltaszított, s ki a társadalmat eltaszítá magától. A többi nevelés, képezés – s legyen szabad kimondanom, utánzás. A legegyszerűbb népdal sem fakad napjainkban egyenest a természetből; a névtelen költő, ki annak lételt ada, már nemcsak születve, képezve is volt: a népi dalok és dallamok egész tárháza állott rendelkezésére, honnan mintáit vevé. Utánzott.  
  Aristoteles a költészetet utánzásnak nevezi, de más értelemben. Szerinte az a valónak utánzása. Nem feszegetem e sokszor vitatott tételt, mert nem tartozik célomra. Csak annyit érintek meg, hogy a valónak ily utánzása még nem meríti ki a költészet fogalmát: ez több annál. Célja, mint minden művészetnek, a szép előhozása, a szép pedig (művészi tárgyakban) a jónak és igaznak kifejezése, de nem igyenest (directe), hanem közvetve, az idomban és idom által.  
  VI.  
  A DRÁMAI VERSALAK És PÁLYAMŰVEINK  
  Néhány év óta az a hiedelem kezd lábrakapni íróinknál, hogy a jambus nem való a magyar drámához. – Azt mondják: I. ez nem magyar, 2. nem egyez a magyar mondat, hangsúly, szavalás stb. szellemével. – Helyébe jobb volna más valamit állítani, a mi igazán magyar, de versalak lenne.  
  Hogy nem magyar, igaz. De adoptáltuk. Minden idegen versformát ki akarni zárni költészetünkből: ez sülyedés volna. Magam szólaltam fel a magyar versidom ügyében, sürgettem annak rendezését, hol rá szükség van. Szükség van pedig a lyrában, énekre, dalra szánt művekben. – Kevésbbé szükségli az eposz, legkevésbbé a dráma. Ha nálunk eredetileg fejlett volna ki dráma, s vele együtt saját versidom is, mind jó volna. De a drámát is csak kölcsönöztük. A versidomot sem lehet octroyroznunk. A versidom fejlésének története van, nem terem (mint a magyar építészeti styl), csakúgy egyszerre. A lyrában van mire támaszkodni: a népi melodiák: ott tehát csak a meglevőt kell összeszedni, rendszerezni: de a drámában nincs előzmény. Mióta drámánk van, idegen formát használ. Előbb (Bessenyei) a francia alexandrin, aztán a jambus. Nem lelnénk alapot e versidomnak; ha csak a lyrától nem akarnánk venni, a mi sokkal szaggatottabb, caesurásabb, mint hogy alkalmazhatnók. – Az eposz régi alakja a 4-es alexandrin, szinte nem volna jó. A francia alexandrin pedig csak oly idegen. – Volna még egy: a magyar alexandrin. – De ennek oly sajátságos lyrai esése van, hogy e miatt ismét nem alkalmazhatók. – Mit hát?  
  Azonban nem is igaz, hogy a magyar jambus nem alkalmas a szavalásra. Nem a jambus a hibás, hanem a ki írja. A magyar mondattal nem csak nem ellenkezik, sőt az 5–5% szótag igen alkalmas, hogy beleférjen, pótlás nélkül, egy magyar mondatrész. Péld.
Vörösm.
Vörösmarty Mihály
:  
 
 
 
Oh kard, mely őrzéd Kont becsűletét,
 
Ha érzenéd e búcsubánatot,
 
Megolvadozna zordon érced is,
 
Acél könyekben folynál el kezemből.
 
Ember, kit ádáz sorsa megtöre,
 
Társ, kit baráti gyáván elhagyának,
 
A hős, kinek bajtársit harc ölé meg,
 
Ha még ez eggyel bir, nem csüggedez,
 
Becsűletét megvija, úgy hal el,
 
Száz béres szolga reszket még előtte
 
És a halál ijedve száll belé – stb.
 
 
  előtte ime minde szóban megfért a gondolat, nyújtás, kurtítás nélkül, holott ugyanazon költőnk hexametereiben pótlásra, vagy kurtitásra van szükség:  
 
 
 
Régi dicsőségünk hol késel az éji homályban? §.
 
Századok ültenek el. §. S te alattok mélyen enyésző
 
Fénnyel jársz e §. Rajtad sürü fellegek és a
 
Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.
 
 
 
n
Jegyzet – A két Vörösmarty-idézet közül az egyik A bujdosók című drámából, a másik a Zalán futásából való.
A.
Arany János
A bujdosók című Vörösmarty-drámát kedvelte kora ifjúságátol; ifjúkori, színészéleti emlékei is fűződtek hozzá. A Bolond Istók II. énekének 65. strófájában is említi: belőle akart szavalni a direktornak. Nagykőrösi óráin is dicsérte költőiségét, bár cselekményalakítását drámaiatlanságban marasztalta el (lásd Arany János Magyar Irodalomtörténete. Kiadta Pap Károly.
Bp.
Budapest
1911. 213. s 99. l.). Ez az idézet a dráma IV. felvonásából való, a 480–483. s a 473–479. sor.
Vörösmarty
Vörösmarty Mihály
e drámájának kritikai kiadása rámutat, hogy a sorok felcserélésén túl
A.
Arany János
ez idézetben több kisebb-nagyobb szöveg-, illetőleg íráshibát ejtett ( Vörösmarty Mihály összes művei. 8. köt.
Bp.
Budapest
1962. 375. l.). A Zalán futása I. énekének elejéről vett részlet viszont mindössze egy vessző (hol, késel) s egy mondathatárban (el, 's te alattok) különbözik a Vörösmarty Krk. (4. köt.) szövegétől.
 
  A hangsúly ellenvetés sem igaz. Hogy a hangsúlyozott szó egyszersmind hosszú legyen, azt követelni fölösleges. Igen jól lehet azt röviden pattantani, mégis emelni.  
  VII.  
 
[szerkesztői feloldás]
ÚJ ZSOLTÁRSZÖVEGEKRŐL
 
  Nem vagyok oly helyzetben, hogy olvassak, összehasonlítást tegyek, bíráljak. Az eredeti szöveget kellene értenem,
Marot
Marot, Clément
és
Beza
Beze, Theodore de
költői paraphrasisával egybevetnem, ezeket
Molnár
Szenci Molnár Albert
ral s az új dolgozattal hasonlítnom össze; de a zsidót nem is tudom, a többi munkára szemem képtelen.
n
Jegyzet –
Szenczi Molnár Albert
Szenci Molnár Albert
re meg
Clément Marot
Marot, Clément
-ra (1497–1544) s
Théodore de Béza
Beze, Theodore de
-ra (vagy
Béze
Beze, Theodor de
-re 1519–1605) a két francia, ill. francia-svájci protestáns énekszerzőre utal.
Részemről azt hiszem,
Molnár
Szenci Molnár Albert
t elég lett volna egészen szokatlan archaismusaitól megszabadítni; mert az ő szövegét a nép már szinte egyenesen Szent Dávidénak tartja, s úgy tiszteli.
n
Jegyzet – A szóban forgó zsoltárfordítás 1895-ben jelent meg.
 
  A dicséretekre nézve sem gondolom, hogy a köznép jobban értené a felvirágozott, mint a bibliai nyelvet, vagy, hogy a Csokonai-iskola teljes rímeinél jobban kapna toldott-foldott assonáncokon. Jó éneket írni nincs a mai kor szellemében, mert vallási ihlet nélkül költői sincsen.  
 

Megjegyzések:

Arany László a HIL-ben e cím alá foglalt egy külön ciklusba nyolc oly kisebb eszmefuttatást, melyek
A.
Arany János
kézirati hagyatékából kerültek elő. Mindenik fölé római számot írt. Az utolsó kettőt azonban, mivel mind a kettő a zsoltárok újrafordításának problémájáról, szükségéről s az egyházi énekek kijavításáról szólt, egy sorszám alá, a VII. alá vette, jóllehet közülük az egyik 1861-ben, a másik
A.
Arany János
halála esztendejében, 1882-ben keletkezett. Sajnos, sem a kötet Előszavában, sem pedig a kötethez fűzött jegyzetekben nem szólt róluk, mint tette ezt a hagyatékban talált, s nyomtatásban még meg nem jelent többi írás esetében. (S
Voinovich
Voinovich Géza
sem szólt róluk, pedig ő még bizonyosan látta kéziratukat.) Arany László mindössze annyit fűzött hozzájuk a címhez tett csillagos lapalji jegyzetben: „Egyes papírszeleteken. – A VII. számúnak kivételével itt közölve először". (517. l.) Annyit jelentett-e ez a sorszámozás, hogy a kéziratok – „az egyes papírszeletek” valamely tanúsága, jele szerint – ily időrendben keletkeztek: – nem lehet tudni. Az, hogy az 1882-es töredék került a ciklus végére, az időrend jelzésének szándékára enged következtetni. A többi darab azonban ezt nem erősíti meg, bár nem is cáfolja. Lehetett azonban Arany László sorszámozásában oly szándék is, hogy a rokon tartalmúak kerüljenek egymás mellé, a tartalmi rokonság, közösség fontossági rendje szerint. Erre mutat az, hogy míg az első egyöntetűen általános esztétikai kérdésekről szól, s az első négy pedig még ezen belül szorosan egymásba kapcsolódó problémakörről is, a hatodik, a hetedik és nyolcadik darab tárgya egyre speciálisabb konkrét egyedi kérdés volt. Arany László eljárásában kétségkívül volt bizonyos követkzetlenség: az utolsó háromnak nemcsak kapcsolódása laza az előzőkhöz, sőt, valójában már az ötödik is az, hanem ez az utolsó három, illetőleg négy műfaja s vele fontossága is más, mint az előzőké. Az utolsó egyszerű elhárító válasz egy felkérésre, mely érinti a felkéréssel kapcsolatos tárgyat is. A VII. műfaja glossza, melyből
A.
Arany János
egy kötetre valót írt folyóirataiba s ez is ott jelent meg (SZF I. I. 1 1. sz.); mért emelte ki ezt közülük Arany László s mért éppen ezt emelte ki, nem tudjuk. A VI. műfaja is glossza:
A.
Arany János
bíráló bizottsági tapasztalatai közül egyhez fűz megjegyzéseket; ez nem jelent meg folyóiratai Vegyes rovatában, de egészen odaillenék. Az V. műfajilag közbülső helyet foglal el az első négy s az utolsó három között, de kétségtelenül az előzőkhöz áll közelebb. Hogy csak műfajilag azonosak s tárgykörileg rokonok, Arany László is látta és érzékeltette azáltal, hogy ezeket csak romai sorszámmal látta el (a szögletes zárójelbe tett címet ezeknek mi adtuk, az első mondat vagy az első szavak kiemelésével), míg a többinek címet adott. Fel kell tételeznünk ugyanis, hogy ő adta a címeket: a VII. darab, mint glossza, természetesen cím nélkül áll a Vegyes rovatban, itt viszont címmel van ellátva (A zsoltárok új fordításának kérdéséről). Valószínűleg a ciklus címét, a Töredékes gondolatokat is ő adta, hiszen, ha „egyes papírszeleteken" a hagyatékból kerültek elő, nem valószínű, hogy maga
A.
Arany János
gondoskodott volna címről számukra. A cím az első négyre tökéletesen talál, lényegüket jelöli meg. Mert ezek aligha olyféle megkezdett, de különféle okok miatt félben vagy vázlatban maradt írások, mint minő a Magyar népdal és irodalomban vagy a Népiességünk a költészetben. Ezek ahhoz a műfajhoz tartoznak, melyet a romantika alkotott s kedvelt s melyet egy negyedszázad múlva a polgári bölcseleti-esztétikai eszmélkedés felújitott s továbbalakitott. A fragment ezeknek a műfaja.
A.
Arany János
eszmélkedéseinek egy-egy alapkérdéséről, központi problémáját ról lassan kiérlelődött summázatát, szentenciózussá tömörödött, aforisztikussá csiszolódott, s némiképp enigmatikussá személyesült és egyszerűsült nıegfogalnıazásban. Zártak, kerekek, egészek (már amennyiben egy fragment zárt és egész lehet), de nem kifejtők, részletezők; konklúziók sorát adják; ezért is enigmatikusak némiképp. Azt kell vélnünk, magának összegezte így, a leírás tisztázó erejével, egy-egy kérdésben felfogását. Gondolt-e arra, hogy cikké dolgozza fel őket, ennek lehetőségét sem elvetnünk, sem feltételeznünk nem kell. Mindenesetre mindeniknek a tárgya visszatér különböző cikkeiben, de azért nem kell azok előmunkálatainak tekintenünk őket. Stílus tekintetében is különböznek ezek
A.
Arany János
egyéb cikkeitől; az említetteken kívül főképp az jellemzi őket, hogy nincs ezekben annak a valóságos vagy állítólagos nehézkességnek, körülményességnek semmi nyoma, mely egyesek szerint
A.
Arany János
prózáját jellemzi, s mely egyes, gyorsan írt cikkeiben csakugyan jelen is van. Legjava prózájához tartoznak ezek. Különösen a szóhasználat, a terminusok, a nómenklatúra megállapodottsága, határozottsága, biztossága jellemző rájuk. A magyarázó szinonima, mely oly gyakori
A.
Arany János
-nál, s mely gyakran bizonytalanná és erőtlenné teszi a fogalmazást, itt alig van jelen. Csak sajnálnunk lehet, hogy nem írt többet belőlük, vagy nem maradt fönn több közülük. Az A.-irodalom, különösen az a része, mely
A.
Arany János
szemléletére összpontosította érdeklődését, mindig nagy figyelemmel fordult feléjük. Többnyire különállóként, önállóként kezelték az egyes darabokat; ezt az eljárást követjük ma is; fragment voltuk tanácsolja s megköveteli ezt. A VII. darab első felét azonban nem közöljük újra; ezt a maga helyén, a JKK XII. kötetében, a többi glossza között közöltük, s magyaráztuk (16., 368. l.). Így az általunk VIII.-nak tekintett késő öregkori lesz a VII., azaz megmarad az Arany László által kialakított szám és sorrend. I.
[szerkesztői feloldás]
Alig van fogalom .
Arany László ezt a töredékét helyezte a Töredékes gondolatok élére. Azt is akarta-e jelezni ezzel, hogy a kéziratok tanúsága alapján, közülük ez az első, nem lehet tudni. Mivel
A.
Arany János
népiesség-felfogásának megítélésében, s annak ábrázolásában, miként változtak
A.
Arany János
nézetei a népiesség kérdésében, fontos érv gyanánt szolgálhat, közvetett módon, keletkezésdátumának hozzávetőleges megállapítására is utaltak. Külső filológiai adalékot ugyanis e dátum meghatározására nem nyújt az A.-irodalom. Sőtér István, aki szerint ez a töredék arról tanúskodik, hogy
A.
Arany János
lassanként hajlik arra, hogy ,,a népiesség értelmezésében is a Gyulai-féle formulát fogadja el s ,népiességen' hovatovább a voltaképpeni népieskedést érti" ( Sőtér 377. l.), a hatvanas évek elejéhez látszik kötni. S másutt is, hol
A.
Arany János
-nak ,,a népiesség irányában érvényesülő" ,,megszorításaira“, fönntartásaira idézi példaként és érvként e töredéket, a hatvanas évek legelső cikkeivel, az Irányokkal, a Bulcsú Károly költeményeiről irt bírálattal, a Hebbel-kritikával egyidejűként hivatkozik reá (282. l.).
Sőtér
Sőtér István
nél azonban az időpontot illetően némi ellentmondás, következetlenség tapasztalható. Ugyanis a Népiességünk a költészetben című töredékkel is egyidejűként idézi, s joggal, hisz nem más ez, mint annak második szakasza (de I.-gyel jelölve) első hét mondatának részletesebb kifejtése; nem továbbfejlesztése: lényege azonos, csakhogy ott vezérszószerű fogalmazást ad, s itt ezt folyamatos szöveggé oldja. A kettő között tehát nem lehet különösebb időbeli különbség, mint ezt a közös szó- és stílusfordulatok is igazolják.
Sőtér
Sőtér István
azonban másutt az utóbbi töredéket korábbinak, nem a hatvanas évekből valónak véli ( Sőtér 360. l.). Úgy véljük, az előző datálás a helyesebb; Barta János is efelé látszik hajlani, midőn a töredéknek a drámára vonatkozó megjegyzéseit a népszínműre vonatkoztatja, mondván: „
Arany
Arany János
a nép életét hamisan idealizáló népszínművekre céloz” ( Arany János válogatott művei. I–IV köt.
Bp.
Budapest
1953. IV köt. 506. l.) S a népszínmű, mint megróni érdemes veszély, az 50-es évek végétől s a 60-as évektől vehető számba. Ellene látszik ennek mondani, hogy
A.
Arany János
a tájköltészetről mint jelenlevőről beszél (érdemes itt állítmányhasználatára figyelni: itt, a tájköltészetről szólván, félmúltat használ); márpedig a hatvanas évek elején ez a divat már a múlté volt. Igaz, de, hogy föléledésének, újra divatozásának veszélyét jelenlevőnek tartotta
A.
Arany János
, mutatja, hogy folyóiratában első glosszáinak, megjegyzéseinek egyike,
Thaly
Thaly Kálmán
Székely kürt című kötete kapcsán épp erre vonatkozott, sőt,
Thaly
Thaly Kálmán
válasza után hasznosnak látta visszatérni is a kérdésre, ,,a localpoesie“ kérdésére (SZF I. I. 7., 8. sz. – JKK XII. köt. 12–13.l.). II.
[szerkesztői feloldás]
A szép egyátalános
A Töredékes gondolatok darabjai közül ennek s az előzőnek kapcsolata leginkább szerves, ezek foghatók föl leginkább egyfogantatásúaknak, egyidejűeknek. De nem szükségszerű ilyennek tekinteni ezeket sem. Oly tárgyakról summázza
A.
Arany János
mindkettőben a véleményét, melyek teoretikus eszmélkedése, esztétikája s költői tevékenysége tengelyében álltak, melyek egész életén át foglalkoztatták s melyek mindig korrelatívak voltak gondolatvilágában. Így az egyidejűség, az egy ihletéstől való fogantatás csupán látszat is lehet, e kontinuitás és korreláció fölkeltette valószínűség. Az A.-filológiában, semmi külső, konkrét adalék nincs e darab keletkezésidejének meghatározására vonatkozóan sem. Mégis, akik foglalkoznak vele, akik érvül használják, a 60-as évek idejére teszik, 1860 után keletkezettként kezelik. Sőtér István pl. az 1861-es Millien-bírálat s A magyarnépdal az irodalomban s a Népiességünk a költészetben párdarabjaként emlegeti, érvel vele. A benne találhatókat egy a 60-as években végbement fejlődésfolyamat eredményeként, lecsapódásaként fogja fel s az 1854. jan. 24-én
Gyulai
Gyulai Pál
hoz írt, hasonló tárgyat érintő levélben kifejtettekhez képest jelentékeny változást lát: az ott még csak ingadozva, félig ironikusan vállalt álláspont, mint már a Millien-bírálatban, itt is határozott.
A.
Arany János
,
Sőtér
Sőtér István
szerint, a maga felfogásába asszimilált közben oly fogalmakat, „melyek
Erdélyi
Erdélyi János
nél oly nagy szerepet játszanak jóideje: az ,általános emberi', az ,általános' szép" ( Sőtér 380. l.). Dóczy Jenő is
A.
Arany János
esztétikai fejlődésének egy későbbi szakaszát, eredményeit látja e cikktöredékben, melyet a Töredékes gondolatok többi darabjaival együtt alapvetőeknek tart
A.
Arany János
esztétikai felfogása megítélésének tekintetében. Csakhogy ő bizonyos értelemben épp ellenkező következtetéseket von le e II. darabból, mint
Sőtér
Sőtér István
. Szerinte
A.
Arany János
helytelenül, félreérthetően mond ,,nemzetit“: a cikk értelme szerint etnikait kellene mondania.
Dóczy
Dóczy Jenő
szerint, e szócsere sok félreértés forrása volt; mindenekelőtt azé, hogy
A.
Arany János
magatartását politikai-morális nemzeti gondolattól sugalltnak, ahhoz alkalmazkodónak, azt mércéül elfogadónak fogták föl. „Nem azt érti alatta – úgymond – , hogy az irodalomnak nemzetiesnek: nemzeti törekvéseinkhez kapcsolódónak kell lennie, mint ahogy
Eötvös
Eötvös József
kívánta, csupán csak azt, hogy a műalkotásnak legyen gyökere, érezzék meg rajta, színén, ízén, illatán, mely földön tennett, milyen környezetből való."
A.
Arany János
– ez a végső konklúziója – ,,a művészi kritika" hirdetője, nem pedig az ideológiaié, mint hívei s kortársai nagy része.
Dóczy
Dóczy Jenő
cikke a Nyugatban jelent meg ( Arany János kritikai iránya. 1917. I. 804. l.), felfogása tipikus a Nyugatra: a Nyugat polgári liberális gárdájának parnasszista kritikai-esztétikai álláspontját vetítvissza, igazolja
A.
Arany János
esztétikájával.
Sőtér
Sőtér István
, név említése nélkül, többször vitázik is e parnasszista A.-képpel, melynek különben gyökerei már Riedl Frigyes híres monográfiájának e emző fejezeteiben kezdenek kirajzolódni ( Sőtér 382. l.). Ami mármost ezt az implicit keletkezési, dátum-meghatározást illeti, külső adalékok nem lévén, elfogadható: belső kritériumok sem mondanak ellent neki. Annyit azonban meg kell jegyeznünk, hogy ha
A.
Arany János
felfogása nem oly mértékig mutat is a nemzeti kérdésében ellentétes árnyalatú vissza-visszahajlásokat, mint a következő töredék tárgyának, az ideal-reál-nak a kérdésében, egyenes vonalú fejlődést, s így a fejlődésfokból adódó, belső, szemléleti ismérvekre alapozó datálást itt sem lehet teljes egyértelműséggel elfogadni. A nemzeti és népi itt található különböztetésének előzményei, sőt változatai már jóval korábban fel-feltűnnek, gondoljunk csak a Szilágyi Istvánnak írt igen korai híres levelekre (1847 ,,nagypéntek“, 1847. szept. 6.). Vagyis 60-as évek előtti keletkezés is lehetséges. Mindaz is, amit az egyes itt érintett hazai s külföldi szerzőkről mond, szintén megtalálható már korábban is nála. Elég itt a római, latin irodalomhoz, s különösen pedig
Vergilius
Maro, Publius Vergilius
hoz fűződő kapcsolatára, ítéleteire utalnunk. Nemcsak a Zrinyi és Tasso-ban vagy a Remete-bírálatában nyilatkozott hasonlóan, hanem a Széptani jegyzetekben is. A kettősség, hogy
Homérosz
Homéros
t sokkal nagyobbra tartotta, de
Vergilius
Maro, Publius Vergilius
t az adott helyzetben mindig példaadóbbnak, követhetőbbnek, egész pályáján végighúzódott ( Csengery János: Vergilius a magyar költészetben.
Bp.
Budapest
1931. Irodalomtörténeti Füzetek). III.
[szerkesztői feloldás]
Minden igaz költészet ideál.
Alig van még egy kérdése az esztétikának, mely oly állandó jelleggel foglalkoztatta volna
A.
Arany János
-t, mely oly következetesen végigkísérte volna pályájának minden szakaszát, mint az itt boncolt: „az ideál" és ,,a reál" viszonya. Levelezésében (pl.
Petőfi
Petőfi Sándor
nek, 1847. dec. 13.,
Tompá
Tompa Mihály
nak, 1853. jún. 28.), verseiben ( Vojtina levelei öccséhez, A sárkány, Poetai recept, Vojtina Ars poeticája, Bolond Istók II. éneke stb.), cikkeiben (Hebbel-bírálat, Bulcsú-bírálat, Fejes István költeményeiről írt kritika, Irodalmi hitvallásunk), egyaránt újra meg újra visszatért e kérdésre, mellyel kapcsolatos álláspontját, mint Sőtér István hangoztatja: „akármennyit forgatjuk is elméleti írásait, A sárkány-nál egyszerűbb és pontosabb megfogalmazását sehol sem nyújtja", (ti. e sorokban: „Melyik részen van itt az író? – /Úgy tesz, mint a falusi biró/ Egy bonyolult kérdés fölött, Se neked – se neked nincs igazad: /Valahol a kettő között, keressétek az igazat !” ( Sőtér 649. l.)
Sőtér
Sőtér István
azt is hangsúlyozza, hogy valahányszor e kérdésről szól, árnyalati különbség szinte mindig mutatkozik felfogásában, nyilatkozataiban az addigiakhoz képest: hol az ideált húzza e viszonyban alá jobban, hol a reált (648. l.). Nem egy fejlődésmenet különböző fokozatai azonban e különbségek; gyakran egy korábbi nyilatkozatának felfogás-árnyalatához hajlik vissza. E folyvást tapasztalható különbségeknek a magyarázata abban van, hogy e nyilatkozatok szinte kivétel nélkül polemikus jellegűek, szinte kivétel nélkül
A.
Arany János
-nak „énektanári“ vagy – amint ÖK Elegyes darabjaihoz írt előszavában nevezte: – ,,praeceptorkodási" attitűdjéből, hajlamából, igényéből, erkölcsi kötelezettségérzetéből fakadtak. Elvont esztétikai rendszert felépíteni, kifejteni nem volt kedve s igénye; bizonyosan szerénysége is tiltotta ezt; de szakadatlan tartó esztétikai eszmélkedésével igen határozott, bár részleteiben átalakuló felfogást mımkált ki magának. E felfogás oldaláról szólt bele újra meg újra, empirikus módon, az éppen időszerű esztétikai kérdésekbe, vitákba. Így tehát mindig azt az összetevőt emelte ki, annak a félnek sietett védelmére az ideál-reál viszonyban, amelyet a megtagadás, a kıkuszöbölés veszélye fenyegetett; a reál szükségét, elengedhetetlen voltát hangoztatta a túleszményítőkkel szemben, s az ideált a naturalizmusba csúszó valóságkövetőkkel szemben. S mint magát
A.
Arany János
-t, az A.-irodalmat is rendkívüli módon foglalkoztatta e kérdés. S mivel, mint mondottuk, álláspontjában minden nyilatkozata alkalmával bizonyos, hol a real, hol az ideal felé billenő különbségek tapasztalhatók, újra meg újra megkísérlik mind az eszményítés hívei, mind pedig annak ellenzői, hogy a maguk álláspontjának pártolójaként mutassák be
A.
Arany János
-t s erre ezek a polemikus fogantatású nyilatkozatok, érthető módon, nyújtanak is meglehetős lehetőséget. Ezt a töredéket, amelyben
A.
Arany János
a hangsúlyt az ideára veti, tehát elsősorban
A.
Arany János
esztétikája eszményítő voltának bizonyításához szokták idézni. Gálos Rezső pl. egyenesen úgy véli, hogy ez a töredék fontos argumentumokat szolgáltat
A.
Arany János
és az eszményítő
Schiller
Schiller, Friedrich
esztétikájának rokonságához. Különösen az Über naive and sentimentale Dichtung játszhatott, szerinte, szerepet
A.
Arany János
álláspontjának kialakításában, s úgy véli, sok elem szinte tételszerűen hangzik vissza
A.
Arany János
-nál, pl. itt ez: „durch Ideen rühren sie
[szerkesztői feloldás]
a művek
uns, nicht durch sinnliche Wahrheit, nicht sowohl, Weil sie selbst Natur sind, als Weil sie uns für Natur begeistern wissen." ( Gálos 756. l.) Mitrovics Gyula is rendkívül fontos következtetéseket von le, érveket vél föllelni a maga szempontjából, e töredék kapcsán. Egyrészt azt kívánja bizonyítani, hogy
A.
Arany János
felfogása ugyanoda megy ki, mint a később megfogalmazott Greguss-féle esztétikáé, illetőleg
Fr. Th. Vischer
Vischer, Friedrich Theodor
é; másrészt azt hangoztatja, hogy
A.
Arany János
esztétikájának „kiemelkedő” eredménye az eszményítés elve. Felfogásunk szerint – fűzi tovább
Mitrovics
Mitrovics Gyula
– ez az összhang kérdésével volt nála kapcsolatban, sőt bizonyos mértékig a kompozícióra irányuló szigorúságával.
A.
Arany János
szigorú kompozíciót kíván a költemény vezető gondolata és tónusegysége alapján. Ez lehetetlenné teszi magában is a részletekben való elmerülést s így a materializmust és a túlzott realizmust is. Ellenben megkívánja ezek helyett a kifejező vonások kiemelését, mi nem más, mint eszményítés” ( Arany János esztétikája ItK 1925. 180–182. l.). Barta János és Sőtér István is úgy látják, hogy itt e töredékben az eszményin a hangsúly, de ők rámutatnak arra is, hogy egyrészt az eszményi fogalmát
A.
Arany János
rendkívül szélesen érti, másrészt, hogy az e töredékben foglaltak csak egyéb e tárgyat illető, más hangsúlyú nyilatkozataival együtt mutatják meg valódi álláspontját ( Barta János: Arany János és kommentátora. It 1957. 503. l. ; A kritikai realizmus kérdései a XIX. század magyar irodalmában. A realizmus kérdései a magyar irodalomban.
Bp.
Budapest
1956. című kötetben, 176. l.; Sőtér 648. l.). A töredék keletkezésdátumának megállapítására az A.-filológia nem ad közelebbi támpontot.
A.
Arany János
e tárgyat illető felfogásának említett oda s vissza hajló árnyalatváltozásai, e tárgykörű nyilatkozatainak polemikus jellege a belső érvek alapján is rendkívül nehézzé teszi a következtetést. Mégis ez utóbbi jellemvonása alapján, úgy véljük, szerkesztősége idejéből, vagy ami még valószínűbb: még későbbről származik. A túlzó realizmus ellen, az eszményi védelmére ez időben volt leginkább ok; s
Mitrovics
Mitrovics Gyula
Vischer
Vischer, Friedrich Theodor
t illető észrevétele sem egészen alaptalan. A humor, mindenesetre,
Vischer
Vischer, Friedrich Theodor
esztétikája nyomán, főképp pedig
Vischer
Vischer, Friedrich Theodor
kemény Jean Paul-bírálata nyomán lesz újra egy időre az esztétika érdeklődésének egyik fő tárgya, kategóriája, a szép megnyilvánulásának egyik gyakran követelt és szívesen látott formája. (Lásd
Hans Mayer
Mayer, Hans
'Zur deutschen Klassik and Romantik. Hamburg 1963. című művének Jean Paul-tanulmányát.) A
Jean Paul
Paul, Jean
műve, humor-fogalma és -elmélete körül fölújult vitára, arra éppen, melyet
Vischer
Vischer, Friedrich Theodor
zár le,
A.
Arany János
lapja is reagált, egy hosszú és igen magvas német cikk fordítását közölve (s igen könnyen meglehet, hogy éppen magának
A.
Arany János
-nak, de mindenesetre, mint a cikkhez fűzött kommentár mutatja, legközelebbi munkatársainak fordításában. K I. I. 15. sz. 355–357. l.).
Vischer
Vischer, Friedrich Theodor
viszont nálunk csak a hatvanas évektől válik ismertté s tekintéllyé, s nézetei járatosakká. A cikk előadása is
A.
Arany János
öregkorának kijelentő, majdnem aforisztikus egyszerűségűre tömörült stílusára vall. IV.
[szerkesztői feloldás]
Nyelv.
Ez a népies iskola stílusát, nyelvhasználatát védő és értelmező megjegyzés nem nyújt oly motívumot, kapaszkodót, melynek segitségével keletkezésdátumát pontosan vagy akárcsak hozzávetőleges pontossággal is meghatározhatnánk. S az A.-irodalomban sincs semmi idevágó említés vagy kísérlet. Az első mondatok kétségtelen azzal az eszmekörrel mutatnak rokonságot, mely az első Vojtinát, a Vojtina leveleit öccséhez inspirálta. Tolnai Vilmos mutatott rá, hogy a népies iskola nyelvhasználatának jogát, művészi voltát nemcsak az azt kompromittáló petőfieskedőkkel szemben érezte megvédendőnek
A.
Arany János
, hanem Erdélyi János némely nézeteivel s még inkább a romantikus iskola híveinek,
Toldy
Toldy Ferenc
körének, Kazinczy Gábor körének nézeteivel szemben is ( Vojtina leveleinek keletkezése. BpSz 1920. 183. köt. 55–74. l.). A kelme emlegetése, a kicsinylés nehezményezése is – a csupán a készből gazdálkodó népies költőkkel szemben a régebbi nyelvteremtő költők javára – az említettek irányába mutat, hisz még
Erdélyi
Erdélyi János
nél is többször fölmerülnek ilyféle mozzanatok (a Népköltészet és kelmeiségben éppúgy, mint a Népdalok és Mondák záró tanulmányában is). Ezek a motívumok azonban mégsem kötik szükségszerűen az 50-es évek elejéhez e töredékét. Egyrészt ismeretes ugyanis, hogy e problémák szinte egész pályáján foglalkoztatták
A.
Arany János
-t, másrészt – mint ezt a Bulcsú-bírálat oly kitűnően igazolja – szerkesztősége elején,
A.
Arany János
nagyon is tartott és óvott egy a népiesség kinövései, pongyolaságai miatt a népiesség előtti stílust, nyelvhasználatot ideálul tekintő irány lehetőségeitől, veszélyeitől. Így keletkezhetett ez időben is e töredék s az utolsó mondatok ezt a datálást teszik valószínűbbé. Ezek ugyanis szinte változatlanul térnek vissza a Visszatekintésnek ama passzusában, melyben
A.
Arany János
a népi nyelvhasználatra alapozó magyar ,,ornata syntaxis” kialakítását sürgeti; teszi a költő feladatává. Sőtér István – aki e darabot láthatólag a Töredékes gondolatok többi darabjával egyfogantatásúnak, egyidejűnek, azaz a 60-as évekből valónak tekinti – hangoztatja, hogy a népnyelv ilyfajta megszűrésére tett megjegyzés, fölállított követelmény a csupán népiessel szemben „a nemzetileg szép kategóriája" jegyében nyeri el jelentését, értelmét ( Sőtér 380– 381. l.). V. Az észszerű utánzásról a költészetben Egyik legszemélyesebb hangvételű prózai, esztétikai. írása ez
A.
Arany János
-nak. Olyan problémákat feszeget benne, olyan kérdésekről summázza nézeteit, melyek más, ugyancsak erős személyes jelenlétről tanúskodó írásaiban is visszatérnek, versesekben és prózaiakban egyaránt. Különösen hármat húz közöttük erősen alá: a művészi iskolázottság szerepét a költészetben, a zseni és a tehetség viszonyát s az iskolázás, a megfelelő környezet és lehetőségek híján elkallódó népi tehetség sorsát, ügyét. Negyedikül, az utolsó bekezdésben, az eszményi és a való viszonyát, mint annyiszor máskor, itt is megérinti. De ezt csak mellesleg, s maga mondja, hogy ez itt most „nem tartozik céljára". Azt azonban, hogy az említett három kérdés közül melyiknek a kifejtése a cikk tulajdonképpeni „célja", nehéz eldönteni. Logikai szempontból, természetesen, a címben megjelölt kérdésé; de nem lehet észre nem venni, hogy bizonyos disszonancia van a cikkben mind hangnem, mind a gondolatmenet és -arány tekintetében. Mintha a címben megjelölt problémához, a kitűzött célhoz: az utánzás szükségének bizonyításához kezdetben csak érvül szánt kérdés, tárgy kerekedett volna végül is felül a cikkben: az elkallódó tehetség sorsa, ügye. Többen rámutattak, hogy ezáltal rendkívülien mély vallomás-jellege s -értéke lett ennek a töredéknek, hogy ugyanaz a vallomás-vágy próbál itt is szóhoz jutni, mely újra meg újra kereste útját a költő néhány legszemélyesebb lirico-epikus töredékeben is. Sőtér István pl. így ír e töredékről s e problémáról: ,,
Arany
Arany János
, aki politikai nyilatkozatokat nem tesz többé a nép ügyében, mégis, szeretetét, a néphez húzó érzelmét legszebben ez alig ismert, szinte elbújtatott elméleti írásaiban fejti ki, s e vallomásokban a maga szemérmes módján, ugyanarról a lelkületről tesz tanúbizonyságot, mint a néplap ügyében
Petőfi
Petőfi Sándor
vel váltott levelekben is. A parlagon hagyott erők miatti panasz - Toldi egyik alapgondolata – tér vissza a veszendőbe menő népi tehetségek miatt fakadó s hajban: ,Ama bojtár fiu, ki oly keservesen rikatja furulyáját, s órákig elnézi a felhők játékát vagy a folyam siető vizét, szerencsésebb viszonyok közt hírneves költő fogott lenni; amaz élces falusi vőfélben, ki egész lakadalmas népet mulattat furfangos ötleteivel, a magyar nemzet vígjátékírója veszett el (s kár !); ama vén paraszt-jós, ki képzelme szörnyeivel egész vidéket rémülésbe hoz, a romantica első apostola leendett, (Az észszerű utánzásról a költészetben; Töredékes gondolatok, V) – és mindaz, ami Bolond Istók töredék énekeiből kimaradt, a nyomor, az elhagyottság képe, legalább itt bukkan elő, a reflexió futó alkalmán: ,Egyik nagy költőnk arcképére hallám e megjegyzést: úgy néz ki mint a falu bolondja – s valóban fosztassék meg e költő az elemi oktatás minden jótékonyságától, hagyassék magára egy rideg faluban, hol az anyagi lét fenntartása vesz igénybe minden erőkifejtést, – nem tudom, ha az élelmesb, gyakorlatiabb, ügyesebb földiek szemében egyéb lesz-e ?' (uo.) Mindez arról tanúskodik, hogy fennmarad a folyamatosság
Arany
Arany János
érzelmeiben, s nosztalgiái a régi – de a népi valóság iránt sem csökkennek, együttérzésének heve a régi marad.” ( Sőtér 385 l.) Kardos Lajos pedig külön cikkben meggyőzőn mutatja ki, hogy annak a költői témának és problémának, annak az élménynek, mely A falu bolondjától a Bolond Istókon át az öregkori Bóka Bandi-féle törédékig nyugtalanítóan végig kíséri
A.
Arany János
pályáját, ez nemcsak prózai, elméleti, gondolati összegezése, hanem szinte szépprózai ihletű megfogalmazása, prózai, közírói variációja, parafrázisa. Sorra bemutatja
Kardos
Kardos Lajos
, hogy A falu bolondjának szinte minden öltői képe, fordulata előkerül ebben az eszmefuttatásban. De nemcsak ezt a töredékét veti egybe
Kardos
Kardos Lajos
A falu bolondjával, hanem a költő többi oly prózai írását is, ahol ezt az élményt és problémát érinti, rajzolja; mindenekelőtt az Irányok harmadik darabját, fejezetét. S megállapítja, hogy ez a töredék nemcsak rokona, de szinte változata az Irányok harmadik darabjának, de ugyanakkor leszögezi azt is, hogy A falu bolondjához, a Bolond Istók harmadik énekének tervezetéhez, a Bóka Bandi-töredékhez mégis ez áll a legközelebb élmény, hangnem és gondolat tekintetében egyaránt ( A falu bolondja Aranynál. BpSz 1916. 166. köt. 106–114. l.).
Kardos
Kardos Lajos
e töredékét illető fejtegetésével egészében egyetérthetünk, mintahogy egyetért
Voinovich
Voinovich Géza
is A falu bolondjához fűzött jegyzeteiben ( JKK, I. köt. 438–439. l.). E kérdés, ez élmény mellett azonban, mely tehát lélektanilag, a belső keletkezéstörténet szempontjából a töredék fő inspirálójának tekinthető, fontos a másik kettő is. Az utánzás, ill. az általa megszerezhető iskolázottság, ízlés-, mesterségbeli jártasság kérdése igen gyakran foglalkoztatta
A.
Arany János
-t (lásd pl. Irányok, Bulcsú-bírálat, Irodalmi hitvallásunk stb.). Hogy ez az utánzás-fogalom, utánzás-probléma nem egyenlő azzal, mely
Arisztotelész
Aristotelés
től máig gyakori vita-kérdése az esztétikának,
A.
Arany János
maga utal rá. Az arisztotelészi utánzás-fogalommal szemben, melyet a görög filozófus Poétikájának 9. fejezetében, fejteget, az A.-féle utánzás e korban,
A.
Arany János
korában elég ritkán és csak mellesleg tárgyalt problémája az esztétikának. A romantika előtti kor, főképp a francia klasszicizmus esztétikája foglalkozott szívesen e problémával; különösen
Charles Batteux
Batteux, Charles
munkásságát kell itt említeni (Les beaux arts réduits a un meme principe. 1746.), amely, ismeretes, igen mély hatással volt
Gottsched
Gottsched, Johann Christoph
esztétikai fölfogására és kritikai tevékenységére, amely viszont, mint különösen Bleyer Jakab könyve óta ( Gottsched hazánkban.
Bp.
Budapest
1909. ) köztudott, rendkívüli befolyással volt, egy félszázaddal
A.
Arany János
előtt, a mi esztétikai irodalmunkra is. E klasszicista jellegű alapelem mellett azonban van
A.
Arany János
utánzás-fogalmában egy olyan elem is, amely viszont egy negyedszázaddal
A.
Arany János
után lett részletesen tárgyalt problémája nem is annyira csupán az esztétikának, hanem inkább a művelődéstörténetnek, művelődés-szociológiának, mindenekelőtt
Gabriel Tarde
Tarde, Gabriel
munkásságában és munkássága nyomán (Les lois de l'imitation. 1890. – lásd még
Rudolf Eisler
Eisler, Rudolf
: Handwörterbuch der Philosophiejának [Berlin 1913.] Nachamung címszavát). Végül a harmadik probléma, amely szorosan kapcsolódik a másodikhoz, mintegy benne rejlik abban, ,,a jóravaló tehetség" problémája, szerepe, feladata is minduntalan visszatérő motívuma
A.
Arany János
elméleti írásainak éppúgy, mint kritikáinak; rendkívül fontosnak ítélte e szerepet és feladatot a nemzeti műveltség és ízlés elmélyítésében, stabilizálásában; olyannyira fontosnak, hogy a reá vetett feltűnően nagy hangsúly következtében kezdettől támadási pontot nyújtott ellenzőinek, akik e felfogásba szívesen láttak, olvastak bele egy fajta önvédélmét, pro domo sua-érvelést. Már Zilahy Károly töredékben maradt munkájában, A tragoedia bölcseletében, hangot ad annak a felfogásnak, hogy
A.
Arany János
-nál az iskola, a mesterségbeli tudás azt takarja el, ami a költői zsenialitásból nála hiányzik (K III. I. 5. sz. 97. l.). E felfogást aztán, a reá jellemző végletességgel, Tolnai Lajos vitte, fokozta szinte abszurdumig, főképp az Irodalom című folyóiratának (1887)
A.
Arany János
-ról szóló,
A.
Arany János
-t ostorozó cikkeiben. E töredék keletkezésdátumát illetően nincs semmi külsõ, tárgyi adalékunk. Az A.-irodalom nem tett direkt kísérletet e dátum meghatározására.
Sőtér
Sőtér István
, idézett megjegyzéseiből sejthetően, a 60-as évekből valónak tekinti:
Voinovich
Voinovich Géza
viszont – aki arra nézve hozza fel érvül e cikket, mennyire téves, szerinte,
A.
Arany János
-nál elvont esztétikai rendszert keresni s mennyivel inkább beleélő kritikai gyakorlatról van nála szó – szövegösszefüggéséből következtetherően az 50-es évekből valónak ( Voinovich III. köt. 59–60. l.). Úgy véljük,
Sőtér
Sőtér István
sejtése a valószínűbb, sőt, belső kritériumok alapján, lehetségesnek tartjuk, hogy a Nyr-t érintő megjegyzéseivel, apró nyelvészeti cikkeivel egykorú e cikk. Fogalmazásmódjának személyes verete, kijelentő, tömör, apodiktikus és némileg enigmatikus jellege, logikájának lélektani, belső szubjektív hitele s látszólagos, formális, külső önkényessége, szóhasználatának bár némiképp régies, de kevéssé neológiás karaktere, megérlelődött, letisztult, de azért erősen egyedi volta s érzelmi színezettsége mind e kései töredékeivel rokonítja. Szókincse, érvelésmódja is már városias, pozitivisztikus-társadalmias gondolkodás- és frazeológiai elemektől látszik szaturálva: az alkat-lélektan igénybevétele, a műhelyek, a gépész, a mértan, a véralkat, az ideg-szervezet emlegetése, az anyagi lét fenntartásának terminusa, az „ugy néz ki” (mély ellen a Visszatekintésben még hevesen kifakadt) természetszerű, beszédszerű használata, s társaik mind a hetvenes évekre, városi köznyelvét beszélő emberre mutatnak. S erre mutat egy fontos tartalmi elem is: az, amit a népdal keletkezéséről mond az utolsó előtti bekezdésben. Ez meglehetősen ellentmond annak a telivér romantikus népdalfelfogásnak, melyet még a Magyar népdal az irodalomban című töredékében is láttunk; ez erősen magán viseli már e felfogás pozitivista bírálatának nyomait. Mindazonáltal csak annyit mondhatunk ki e töredék keletkezésidejét illetően, hogy valószínűleg pesti életszakaszában, 1860 után keletkezett. VI. A drámai versalak és pályaműveink A Töredékes gondolatoknak eddigi darabjaival szemben, melyek inkább általános esztétikai kérdéseket, problémákat összegeztek, ez a cikk egy szűkebb terület, a vérstan, illetőleg a dráma formavilágának eä konkrét kérdésével kapcsolatban foglal állást. Keletkezésének dátuma bizonytalan, bár a cikk két kapaszkodót is nyújt a hozzávetőleges dátum meghatározásához. Az egyik magában a címben foglaltatik. Pályaművekről beszél itt
A.
Arany János
; a pályaművéknek azonban csak egy része került el nyomtatásban vagy előadásban az olvasóhoz, a közönséghez; összességükben csak a bíráló bizottsághoz jutottak el.
A.
Arany János
ugyan mint a Kisfaludy Társaság igazgatója is részt vett a bíráló bizottságok munkájában, de a Nemzeti Színház bíráló bizottságába, hivatalosan, csak Radnotfáy Nagy Sámuel hívta még, akit 1862-ben neveztek ki intendánsnak (lásd Pukánszkyné Kádár Jolán: A Nemzeti Színház százéves története. I–II. köt.
Bp.
Budapest
1940. I. köt. 262. l.).
Radnótfáy
Radnótfáy Nagy Sámuel
t az egész Csengery–Gyulai kör melegen támogatta és védte (lásd JKK, XII. köt. 470. l.), többek között a bíráló bizottság munkájában való valóságos részvétellel, a bizottsági munka szintjének emelésével. Így tehát a cikknek az a sugalma, hogy
A.
Arany János
saját tapasztalatai s nagy bírálati anyag áttekintése alapján szól, valószínűsíthető. Eszerint ez a cikk a K első esztendejében, 1862-ben keletkezhetett. Ezt erősíti meg a másik számba veendő mozzanat is. A cikk közepén azt mondja
A.
Arany János
ironikusan: „A versidom fejlésének története van, nem terem (mint a magyar építészeti styl) csak úgy egyszerre.” Az előző mondatban pedig arról szól, hogy ,,octroyalni ezt nem lehet". Ezt a megjegyzést csak az Akadémia palotájának kialakítandó stílusa körüli viták teszik érthetővé. Egyesek ugyanis az Akadémia emberei által, majd pedig a
Stühler
Stüler, Friedrich August
által is ajánlott hagyományos, történeti stílusok helyett sajátos magyar nemzeti stílust sürgették. Ezt a felkapott jelszót élelmes vállalkozók is igyekeztek kihasználni, meglovagolni. A Hencz és Bergh nevű építész és vállalkozó-pár pl. támadást intézett az Akadémia ellen, mert „magyar nemzeti stílról hallani sem akar a tudós világ“(Magyar Sajtó 1861. jún. 2. 150. sz.). ,,Hallani csak hall – fűzte hozzá
A.
Arany János
az építészek cikkének ismertetéséhez iróniával –, de bizony nem igen lát. Egy Árpád kora beli Iliászt is szeretnénk, ha volna, de ha nincs, azt ugyan meg nem írja az egész Akadémia sem. Így van ez a stíllal, fejleni kell annak; octroyálni nem lehet." (SZF. I. II. 36. sz. – JKK XII. köt. 39. l.) A két szöveg majdnem szó szerinti egybevágása amellett bizonyít, hogy
A.
Arany János
-nak ez a töredéke az említett stílusvita, ill. a Hencz-Bergh-féle cikk után keletkezhetett, azaz 1862 táján. Szélesebb, kevésbé körülhatároló determináló ınozzanat végül az, hogy a nagykőrösi gimnázium 1856-os értesítőjében, ill. az 1856-os UMM-ban megjelent alapvető tanulmányára, A magyar nemzeti versidomról már múlt időben hivatkozik. Az A.-irodalomban, érthető módon, kevéssé emlegetik ezt a cikket, bár részlet-problémát tárgyaló volta ellenére, kétségkívül igen fontos tanulságokkal szolgálhat
A.
Arany János
magatartását illetően a magyar vers, a magyar irodalom és művészet nemzeti és jövevény elemei viszonyának kérdésében, az eredeti és átvett elemek megítélésének kérdésében s tovább:
A.
Arany János
történetszemléletét illetően is. Annál gyakrabban említi, annál nagyobbra becsüli
A.
Arany János
többi hasonló tárgyú cikkével együtt a verstani szakirodalom. Jellemző e tekintetben Horváth János eljárása, aki maga is döntő érvül használja
A.
Arany János
itteni érveit a drámai jambus mellett s
A.
Arany János
Vörösmarty-példáját is egészében átveszi ( Rendszeres magyar verstan.
Bp.
Budapest
1951. 118. l.). Azt a kérdést, vajon csak tapasztalati megfigyelései váltották-e ki
A.
Arany János
-ból e megjegyzést, vagy valamely elméleti igényű felszólalás, nehéz eldönteni. Az utóbbi sem lehetetlen.
Négyesy
Négyes László
rámutat, hogy Greguss Ágosttal Fogarasi Jánossal, Hunfalvy Pállal, sőt, bizonyos tekintetben
Erdélyi
Erdélyi János
vel is voltak verstani, verselméleti ellentétei ( A magyar verselmélet kritikai története.
Bp.
Budapest
1888. 37 – 54. l.). Különösen a harmadikkal, aki a maga kissé mindig doktrinérségre hajló felfogásával némiképp polemizáló, kérdőjelező cikkét is írt
A.
Arany János
-nak A magyar versidomról írt dolgozatáról ( Magyar Nyelvészet 1857. 68–77. l.), s az elsővel, aki meg kevéssé önálló gondolkodói egyéniségével amúgy is hajlott a divatos és extrém nézetekhez való simulásra, s már 1854-es verstanában sok idegen formáról, köztük jambusi képletekről is így írt: „Mindezen alakok azonban nálunk kevéssé használatosak, mit nem is igen sajnálhatni." ( Magyar verstan,
Pest
Budapest
1854. 53. l.) De az is lehet, hogy a Szénfy Gusztáv által kezdeményezett verselméleti vitákhoz is kapcsolódott e cikk inspirációja; annál inkább lehetséges ez, mert
Szénfy
Szénfy Gusztáv
ről szólván, akinek érveivel különben Erdélyi János is argumentált
A.
Arany János
ellenében, mellesleg, hangnemével ugyancsak az idegen formák megbecsülése mellett szólt
A.
Arany János
a jambus, vagy trochaeus, amelytől a nagyreményű ifjak háta nem azért borsódzik, – úgymond a magyar zenéhöz alkalmazkodó verselési kívánalmakat hangoztató
Szénfy
Szénfy Gusztáv
nézeteivel kapcsolatban
A.
Arany János
– , mert idegen, mert a mi zenénkkel össze nem vág, hanem: mert mérték!" (
Tompá
Tompa Mihály
nak, 1858. aug. 25.). A cikk utolsó bekezdése is valószínűsíti, hogy ezek a Szénfy-féle kezdemények is közrejátszhattak e megjegyzések létrejöttében (lásd még Horváth János: A magyar vers.
Bp.
Budapest
1948. 171–173. l.). VII. Új zsoltárszövegekről Ez a HIL „VII." darabjának második fele; első fele a JKK XII. köt. 16. és 368. lapján található. Arany László a következő előzetes magyarázó megjegyzést illesztette e szöveg elé: „A budapesti ref. egyház részéről
Arany
Arany János
, mint tanácsbíró, 1882-ben a zsoltárok újonnan tervezett szövegét ,bírálat s véleményadás végett' megkapván, a füzetke hátlapjára a következő jegyzetet írta:" ( HIL 527. l.) Csak fogalmazvány volt-e ez a hátlapi jegyzés, s a purumot elküldte-e az illetékeseknek, erre nincs adatunk, – E megjegyzéssel kapcsolatban utalnunk kell a fent említett glosszára s Kemenes költeményeiről írt rövid kritikájára, hol egyrészt annak a véleményének adott kifejezést, hogy a vallásos ihletű költészet az ő évtizedeiben hiteltelen s ezért az ,,affectációval" ,,felcifrázott" helyett jobb megmaradni a még valódi ihletben fogant réginél.