Az É-T Í-RE VÁLTÓ TÁJSZÓLÁSRÓL
Nem lehet a magyar nyelvészet körében napról-napra élénkülő mozgalmat öröm nélkül
szemlélni. A nyelvészet, mely
Révai
ig,
úgy szólva, bölcsejében volt s ő utána sem fejlett oly arányban, mint a hatalmas kezdet
után várni lehete, mind nagyobb tért foglal el. Amaz önkényes szóboncolás, mely
boldog-boldogtalan által, a nyelv múltjának és jelenének kellő ismerete nélkül űzve,
képtelen eredményekhez jutott, napjainkban a nevetséges ritkaságok közé tartozik. A
hasonlító nyelvészet, a helyett, hogy a sémi nyelvek felé kacsingatna s bibliai
reminiscentiák ködében tapogatóznék, meglelte természetes medrét: az altáji nyelvzömöt.
A szójárások, tájkiejtések mindinkább méltányolvák, szerves összeköttetésbe hozatnak a
nagy egészszel, melynek részei, módosulványai. S ha itt és ott
a szakbuzgalom, a tárgy iránti hevűlés olykor túlságba csap is; ha messzebb viszi is
néha következtetésit, mint a valóság engedné: azon nincs miért megütköznünk. Buzgalom
ritkán van túlzás nélkül. A mi igaz, megmarad, a mi nem, lesodorja az idő.
Révai József
Én, a nyelv egyik gyakorlati munkása, s az elméleti haladásnak inkább csak szemlélője,
egy irodalmilag kevéssé ismert, kevéssé méltatott tájkiejtésre kívánom vezetni az
illetők figyelmét: a tiszántúlira. A palóc, barkó, a dunántúli, a szögedi
kiejtés, kisebb-nagyobb mértékben ismertetve, s nyelvészeti célokra használva van. A
tiszántúlira – értem azt, mely az édes helyett ídest, ló helyett
lú-t ejt – elég volt annyit megjegyezni, hogy az útálatos,
cigányos kiejtés. Hogy a közéletben a különböző tájak lakói egymás
nyelvét útálatosnak találhatják, azt értem; de hogy tudomány
az ellenszenv ily kifejezésével fordulhasson el tárgyától, melynek megvizsgálása, az
egészbe illesztése, köréhez tartozik: ez az, a mit meg nem foghatok; – különben a
természetbuvár csak hímes pillangót keresne, s visszaundorodnék a póktól és gilisztától.
A tény előttünk áll: a haza egy nagy része amaz útálatos, cigányos kiejtést hordja
ajakán. Miért? Elfeledte-e ősei nyelvét a legtörzsökösbnek elismert magyar faj ? Vagy a
cigányok kiejtését tanulta el? bár még ez esetben is méltó volna vizsgálatra, mert a
cigány nyelv a klasszikai sanscrit elárvahodott rokona.
De én vizsgálódásomat ily messziről kezdeni nem akarom. Egyszerűen adatokat kívánok
nyújtani azoknak, kik e hangoztatással megismerkedni szeretnének. Aztán ha e
rendetlenségbe némi rendet hoznom, e látszólagos anomaliából a nyelv törvényeit
illetőleg valami eredményt felmutatnom sikerül: az is jó lesz. – Az í-ző
tájak egyik gócában növekedve, könnyű nekem, csupán emlékezetből, összeszedni ez
adatokat; ha más, hason kiejtésű vidék némi árnyéklatban eltéme is tőlem: ez eltérés,
tudom, sem sok, sem jellemző nem fog lenni.
Sajátlag csak az é hangnak í-re változását tűztem ki
vizsgálatom tárgyául. De mielőtt erre mennék, nem hagyom egy futó pillantás nélkül, az
ó-t, mely ú-ra, az ő-t, mely
ű-re hajlik. E három (és néhol a közép e tiszta ejtése) teszi
jellemét a tiszántúli – (körös-marosközi) – tájszólásnak.
Az ó hang, tiszántúli ajkon, tudtomra csak egy szóban változik
ú-ra s ez épen a szerencsétlen lú. (Mert a
Rúzsi, rúzsa stb. szömönszödött szögedi gyöngy, mely iránt
viszont legyen szabad nekem ellenszenvvel (!) viseltetnem.) A többi, ó-ra végződő
egytagú szavak, mind ó-val ejtetnek: hó, só, szó,
tó, jó. Miért a ló: lú.? Ragozzuk amazokat;
lesz: kav-a, sav-a, szav-a, tav-a,
jav-a, ellenben a ló: lov-a. Amott tehát az eredeti
hangzás hav, vagy hau, sau, szau,
tau, jau, melyből ismert hangolvadás szerint lesz
hó, só stb. Ellenben a ló eredeti formája
lov, vagy lou, melyből ismét, az ou olvadván,
lesz: lú. Kinek van igaza?
Az ő tiszántúl mindég tisztán ejtetik, kivéve néhány egytagú szót, mint:
ő (személynévmás), kő, fő, bő,
cső, tő (fatő) ; igékben: lő,
nyő (nyöv-), melyek tiszántúliasan: ű, kű,
fű, bű, csű, tű,
lű, nyű. Itt már nehezebb kifogástalan szabályt állítni fel.
De, úgy látszik, az eredeti alak itt is öv = öü. Ragozzuk.
Öv-é, köv-e, csöv-e, töv-e,
löv-i, nyöv-i. Kivétel a fő, mely ragozva
feje, s a bő, mely ragozva is megtartja hosszú hangzóját:
bővebb. Ellenben vő, veje, hő,
heve, ő-vel ejtetnek.
Ám lássák a dologértők, nem volna-e vakmerőség innét azon egyszerű szabályt vonni el,
hogy az ő-hang eredeti alakja ott, hol a tiszántúli ajak űt
hangoztat: öv (v. öü) tehát: köv, csöv,
töv, löv, nyöv, öv) ; egyébütt
pedig ev (vagy eü) mint merő, merev ;
élő, élev, teremtő – teremtev
(,,eleve, terumteve." Halotti B.)? S nem vezet-e a látszó
anomalia szembeötlően szabályhoz?
Nyelvészi jártassággal biró emberektől sem ritkaság hallani, hogy tiszántúl
é helyett rendesen í-t ejtenek, mindég, minden szóban,
vagy í-t majd é-t ugyanazon szóban is, a mint épen nyelvökre
jő. A dolog nem úgy áll. A tiszántúli ember nem minden é-t mond
í-nek, nem is önkényesen változtatja a kiejtést majd é-re
majd í-re. Ember emlékezet óta, apáról fiúra, az egész í-ző tájon, bizonyos
tőszók-, képzők- és ragokban mindég és mindenütt tiszta éles é hallatszik;
más tőszók, képzők és ragok pedig é helyén í-vel ejtetnek.
Megkisértem összeállítni amazokat és ezeket.
I. Eles é-vel ejtetnek mindazon egytagú főnevek, melyekben az
é, ragozáskor, nyilt rövid e-re változik. E szerint:
bél–bëlet, dér–dëret, ég–éget, ér–ëret, hét–hëtet, hé(v)–hévet, kéz–këzet, légy–légyet,
lé(v)–lëvet, mész–mészet, név–nevet, nyél–nyëlet, réz–rezet, ré(v) (fa-ré) rëvet,
szél–szélet, szénszénet, téj–tejet, tél–télet, jég–jéget.
2. Azon egytagú főnevek, melyek ragozáskor éles é-jöket nem röviditik meg,
részint é-vel, részint í-vel hangzanak. Itt már nehéz
válaszvonalt húzni. Elsorolom a főneveket.
É-vel ejtetnek: Bécs, bérc, céh, déc-(bunda), Dézs, él (acumen), ész érc, érd, férc, gém, kés, léc, mécs, né
(Balogné), Pécs, pék, pép, szék, tér, térd,
vész (varsa).
Í-vel ejtetnek: bér, cél, csép, ék (cuneus), ét (elvész az íte), év (harmad
íve), fék, fény, héj, kény (kínye szerint), kép, lék, lép, méh, mén,
méz, nép, pénz (píz), rés, rész, rét, rév (portus), szél (margo), tét (jó
tít helyett jót várj), vég, vér, kém, kén.
I. Két, vagy több tagú főnevek első szótagjában az é tisztán mondatik, ha a
következő szótag alhangú. És így: Béla, cékla, cérna, cséza, dékán, dénár,
dézsa (dézma), Déva, éhom, géva (golyva), hézag, hévar (a jég
alatt), Kéza, léhó, lésza, létra, Léva, péva (polyva), réja (gyermekdal), séla (balta),
séta, tégla, tézsla (járomrúd).
2. Két, vagy több tagú főnevek első szótagjában tiszta éles é hangzik még ezekben: béce
(könyv), cégér, cément, érdem (az igető pedig: ír), gébics, gége, hérisz,
kémény, néne, réce (ruca), sérvés, szérdik.
Ezekben í ejtetik: béke, bélyeg (bíjog), fészek, gyékény, kényeső, kéreg, kéve, mészáros,
péntek szégyen.
3. Két tagú főnevek második szótagjában (a mi rendesen már képzőnek
tekinthető) élesen mondatik az é:
α) Mindig, ha ragozáskor az é rövid nyilt e-re szokott
változni. Tehát tiszántúl is é-vel ejtetnek: veréb–verébet, szekér szekêret,
egér–egeret, kerék–kereket, kötél–kötëlet, közép–közëpet, cserép–cserépet,
egyéb–egyëbet, fedél–fedëlet, levél–levëlet, fenék–fenéket, gyökér–gyökeret,
tehén–tehënet, tenyér–tenyëret.
β) Mindig, ha az é végbetű (képző) aj szótaggal (képzővel) fölcserélhető. És
így: paraj–paré, karaj–karé, taraj–taré, ganaj–gané. Az ily é végbetű, ha
aj formája nincs is már meg, hasonlóul éles é-vel hangzik:
csáté, góré, góbé, komé, purdé stb.
A két vagy több tagú főnév második vagy azutáni szótagjában előjöhető é
többnyire csak főnév-képző lévén, alább a képzők közt fogunk róluk
szólani.
I. Ha az é ragozáskor é-re rövidül, a tiszántúli ajk élesen kiejti. Es így:
fél–fëlet, éh–(éhet ugyan, de van éhet, ehetném is).
2. Ha az é ragozáskor megtartja hosszúságát, í-vel mondatik ki. Tehát:
ép–épet (íp–ípet), kék, kész, mély (mí'), rém, szép, vén.
I. A két vagy több tagú melléknevek első szótagában levő é nem változik
í-re, ha a követő szótag alhangú. És így: béna, céda,
csélcsap, gézengúz, hépe–hupás, méla, rézsutos, vézna – é-vel hangzanak.
2. A két vagy több tagú melléknevek – ha az első tagra nem alhangú szótag
következik, rendesen képzővel alakultak, tehát alább a képzők közt lesz
róluk szó. Itt megemlítem a kétes és késő mellékneveket,
melyek ugyan származottak, de mivel sem a két(ség) a főnevek közt, sem a
kés(ik) az igék közt nincs felhozva, helyén lesz megmondani rólok, hogy
í-vel hangzanak: kítes, kítelkedni,
kíső, kísedelem.
I. Itt is áll a föntebbi szabály, hogy az é, a
ragozáskor é-re rövidül, élesen é-nek ejtetik.
És így: két, kettő, hét–hetet.
3. A határozatlan számnevek közül elég–elëget i-vel, néhány, némely szinte í-vel; kevés
eset szabályszerűleg é-vel mondatik. Szabályszerűleg mondom, mert benne az
é tárgyesetben rövid lesz. – Féle, egyféle, kétféle stb. é-vel hangzik,
sohasem: fíle.
I. Az egytagú igetőnél is érvényesül a szabály, hogy ha annak é-je rövid nyilt e-vel
váltakozik, a tiszántúli ajk tiszta éles é-t fog ejteni. Tehát:
és-es(ik), féj–fej, kél–kél, kénkën, lél–lel, mér–mér (audet és
haurit), széd–szëd, szél–szél (secat), tér–tër(ül) vér–vér (verberat), vész–vész(perit),
nyél–nyel.
3. Ellenben í-vel ejti ezen meg nem rövidülő egytagu igetőket ég (ardet), él
(vivit), ér (valet, pervenit) kér, lép, mér (metitur), néz, tép, vét (peccat,) véd
(vít: defendit), vél, ves.
4. Azon igéket, melyeknek tőjéhez kienyésző sz vagy gy és
toldalék szokott járúlni, a jelenben röviden is ejtik: lesz,
tesz, vesz, megyen, de ha megnyújtják,
í-t hangoztatnak: líszen, tíszen,
mígyen (hova mígy ?), az innen származott főnevekben is i
szerepel: lítel, títel, ítel; a parancsolóban is
í: líg
tígy, vígy, mi szabályellenesnek látszik, mert e szókban
azyé megszokott rövidülni, tehát a tiszántúli ajk é-vel
ejtené. De jegyezzük meg, hogy itt az éles é nem nyílt rövid
e-vel, hanem zárt e-vel váltakozik: lész,
tész, vész, s ez úgy látszik, sokat tesz a dologra, bár
okát ki nem nyomozhattam.
Ilyen igető a magyarban, hogy első szótagjában é hangzó volna, kevés van;
olyan pedig, melynek második, harmadik hangzója lenne é ( még pedig a gyökhöz tartozó,
nem képző) úgy hiszem egy sincs. Lássuk, a mit találtam:
I. É-vel hangzók: bé (be), éj(nye) ! ennye, hé! héj–hej ! még
(adhuc) jé! és (régen: es) hébe–hóba, nélkül. (A ragok- és
képzőkről alább.)
2. val-vel. A vel, személyragozva lesz: velem, veled, vele, de
ez meg is nyújtatik véllem, vélled, vélle. Ily
esetben a tiszántúli ajk tiszta é-t ejt.
4. Szinte éles é-vel hangzanak: belém, beléd, belé, elém, eléd, eléje
(népileg: elébem, elébed, elébe), mellém, melléd, melléje, felém, feléd, felé, megé stb.
Ilyenekben soha nem hallik í.
6. Az -ént, -ként, -anként, -enként,
-ég, -kép, -képen, -ért mind
í-re változnak. Tehát: szerínt, akkínt, százankint, ötenkínt,
mindíg, mindenkíp, mindenkíppen,
búzáír'(t).
I. É-vel hangzik a képző, ha ragozva rövid nyiltée-re változható. (Lásd I.
b) 3.) -; tehát az éb–ébet (veréb), ép–épet
(közép), él–ëlet (föd-él), ék–eket (ker-ék-eket), ér–eret (szek-ér-ëret),
ét–etet (szemét-etet) stb.
2. A képző szótag é-je, ha ragozva meg nem rövidül, í-vel ejtetik. Példák:
ebéd–ebédet, aczél–aczélt (mert
az aczelat ott nem mondják), személy–személyt,
seregély, seregélyt, sövény,
sövényt, kelevény, kelevényt,
remény, reményt, tüneményt,
sigér–sigért (hal),
vetés–vetést, kertész–kertészt,
szükség–szükséget,
emberség–emberséget.
[szerkesztői feloldás]
Az értekezés kidolgozott részének itt vége szakad; de egy külön jegyzékből
még a következő alakokkal egészithetö ki: – Arany László közbevetéseAz értekezés kidolgozott részének itt vége szakad; de egy külön jegyzékből még a következő alakokkal egészithetö ki: –n
Jegyzet – A VIII. részt, az
,,Igehajlítás"-t megelőző, közbevetett mondat Arany Lászlótól való
(
HIL, 332. l.), aki „Eddig közzé
nem tett kéziratból" lábjegyzettel adta közre, az e tett kötetben
először.
| Jelen. | Határozott. | Határozatlan. | ||||
| I. | 2. | 3. | 1. | 2. | 3. | |
| Egyes: | -em, | -ed, | -i. | -ek, | -sz, | - |
| Többes: | -jük, | -itek, | -ik. | -ünk, | -tek, | -nek. |
| Alig múlt: | ||||||
| -ém, | -éd, | -é. | -él, | -e. | ||
| -ők, | -étek, | -ék, | -énk, | -étek, | -ének. | |
| Múlt: | -tem, | -ted | -te. | -tem, | -tél, | -t. |
| -tük, | -títek, | -tík. | -tünk, | -tetek, | -tek. |
| Jelen: | -jem, | -jed, | -je. | -jek, | -j, | -jen,-jík |
| -jük, | -jítek, | -jík. | -jünk, | -jetek, | -jenek. | |
| Alig múlt : | -ném, | -néd, | -né. | -nék, | -nél, | -ne. |
| -nők, | -nétek, | -nék. | -nénk, | -nétek, | -nének. | |
| Állapot jelző : | vín. |
| Jelentő: | Foglaló: | |||||
| Jelen: | -em, | -el, | -ik. | -jem, | -jél, | -jík. |
| -ünk, | -tek, | -nek. | -jünk, | -jetek, | -jenek. | |
| Alig múlt : | ||||||
| -ém, | -él, | -ék. | -ném, | -nél, | -nék. | |
| -énk | -étek, | -ének. | -nénk, | -nétek, | -nének. | |
| Óhajtó forma : | ehetném, | -él, | -ék. |
| é-vel: | í-vel : | ||||
| accusativus: | birtokrag: | többes: | eke, -ít -ém. | ||
| birke, | -ét | -ém, | -ék. | fejsze, -ít -ém. | |
| csirke, | -ét | -ém, | -ék. | körtí, -ít (körtély h.) | |
| dinnye, | -ét | -ém, | -ék. | elme, -it -ém. | |
| kelepce, | -ét | -ém, | -ék. | ||
| kemence | -ét | -ém, | -ék. | ||
| néne, | -ét | -ém, | -ék. | ||
| pite, | -ét | -ém, | -ék. | ||
| petrence, | -ét | -ém, | -ék. | ||
| rekettye, | -ét | -ém, | -ék. | ||
| sete, | -ét | -ém, | |||
| senye, | -ét | -ém, | |||
| szilke, | -ét | -ém, | -ék. | ||
| szőke, | -ét | -ém, | -ék. | ||
| sőre, | -ét | -ém, | -ék. | ||
| teke, | -ét | -ém, | -ék. | ||
| zeke, | -ét | -ém, | -ék. | ||
| venyige, | -ét | -ém, | -ék. |