MÉG EGYSZER A SZÓREND
A Nyelvőr, közelebbi (augusztusi) számában pályakérdésül tűzi
ki: ,,minő helyet foglalnak el a különnemü (állító és tagadó, fő és mellék, óhajtó,
tiltó, kérdő) mondatok szavainak sorában a segédigék s a következő periphrasticus igék:
kell, lehet, akar stb. ha az úgynevezett
igekötős igék infinitivussal állanak kapcsolatban; nevezetesen mily esetekben lépnek, s
melyek közülök, az igekötő s az infinitivusban álló ige közé?"
Első tekintetre úgy véltem, hogy ily pályakérdés, nyelvérzékkel biró magyar emberre úgy
hat, mintha arra tüzetnék ki jutalom, vajon a melléknév a főnévnek előtte vagy utána
áll-e; vajon ez-e jobb: ,,a piros rózsa nyílik" vagy ,,a rózsa
piros nyílik." Mert valóban ezek helyett: „el fogok menni,“ ,,le
akarok fekünni," „meg kell tenni," rendes hangsúllyal, más
szórend nem követhető.
Azonban egy tekintet a felhozott s még bővíthető nagy számú példákra meggyőzött arról,
hogy itt csakugyan helye van a kérdés tisztázásának. Mert a felhozott igék közül a
hosszabbak, s ily viszonyban gyérebb használatúak, mint törekszik,
szándékozik, bátorkodik s hozzátehetnők:
kénytelenittetik stb. kevésbbé látszanak tűrni az igekötő és infinitiv
közötti helyet. Meg kénytelenítettem neki mondani; el
bátorkodtam hozni; fel törekszem nyitni az ajtót, csaknem
hallatlan visszásságok.
Hol van itt a határ? Megtalálható-e általában? vagy a nyelvszokás csak szeszélye szerint
bánik el? a pályázattól várjuk ennek eldöntését.
Én csak azért szólok e kérdéshez, mert a Nyelvőr egyik régibb
évfolyamában magam is odavetettem volt egy pár ötletet, melyek részben a szórend e
kérdésére vonatkoznak; jelesül azt igyekeztem kimutatni, hol van az igekötő helye,
állító és tagadó mondatban: I. ha nincs segéd- vagy bármi nemű pótló ige, 2. ha segéd
vagy pótló igei van, nfinitivussal.
Vizsgálatom eredményét röviden itt is összevonom, mert nem hízeleghetek magamnak azzal,
hogy e pár éve közlött cikkecskére valaki még emlékeznék, s olvasmányaimban, a napi
sajtón stb. legkisebb nyomát sem sejtem, hogy az írók figyelemre méltatták volna.
Azt mondom tehát, hogy rendes, azaz nem különösen hangsúlyozott mondatban
(és most hozzáteszem: csak jelentő módban), ha az igekötős ige segédige
nélkül áll, akkor igekötője állító mondatban nem válik el, tagadóban elválik; péld.
Leírom. Nem írom le. Ha pedig segéd vagy pótló igével áll
infinitivusban, akkor megfordítva, tagadóban nem válik el, állítóban el, így:
le tudom írni, nem tudom leírni. Ez elég
egyszerű, és áll is minden segéd- vagy szokottabb, gyakoribb
pótló igével (tud, akar, fog stb.).
De azon végeztem, hogy e szórend, némely kötszókkal kapcsolatban, változást
szenved, mely minden egyes kötszóra nézve még bővebben vizsgálandó. Vagy más szóval,
nincs kiderítve, mikép módosúl e szabály mellék-, azaz oly mondatokban,
melyek értelme a megelőző vagy rákövetkező mondattól függ, tehát, a mint én helyesebbnek
vélném nevezni: függő mondatokban. Erre nézve akarom most közleni némely
észrevételeimet.
Hanem előbb azzal kell tisztába jönnünk, mi a magyarban a rendes, az
egyenes, vagy is az oly szórend, melyben a mondatnak nincs valamely
része különösen hangsúlyozva.
Az ismertebb modern nyelvek ilynemű szórendje tudvalevőleg: alany,
állítmány, tárgy. Ez-e a magyaré is? Nem mindig ez.
E kérdésre: „mit csinálsz?“ a legnyugodtabb hangulattal sem így felelünk; (én) ,,írok
levelet," (én) „vágok fát,“ (ő) ,,megyen bálba!" hanem így: levelet írok, fát vágok,
bálba megy. Tehát a tárgy megelőzi az állítmányt. De az alanyt, ha ki van téve, nem:
Péter bálba megy.
Ha két tárgy van, accusativ és egyéb ragos: akkor az accusativ előzi meg az igét, a másik
utána kerűl. Hadd álljon itt a M. Nyelv rendszeréből való ismert
példa: Péter búzát viszen a vásárra.
Hanem ez a szórend csak az esetben uralkodik, ha az ige nem igekötős, és nem a határozott
formában áll. Mert így a tárgy az állítmány után is eshetik: Péter elvágta
az újját v. Péter az újját elvágta. A búzát
elvitte v. elvitte a búzát.
A tárgyra, mely így megelőzi az állítmányt, az állítmány hangsúlya tétetik
át, mely az alanyénál is emeltebb, s a mondatban fő hangsúlynak nevezhető.
(Én) levelet írok, (én) tol-lat faragok; (a bátyám)
templomba ment; minden különös nyomósítás, azaz a nélkül is, hogy azt
akarnám kiemelni: levelet (nem mást), templomba (nem máshová), a tárgynév kap
főhangsúlyt állító mondatban.
Tagadóban e fő hangsúly a nem, vagy ezzel rokon tagadó szóra
esik. Egyszersmind a tárgynév elveszti fontosságát és az ige után kerűl:
nem írok levelet, (bátyám) nem ment
templomba, P. nem visz búzát a vásárra.
Állító mondatban e szerkezet nem változik, ha igekötős ige elé oly határozó
jő, mely az állítás erejét még neveli, mint nagyon, jól, jobban a módra nézve; korán,
elébb stb. az időre nézve; sokszor, többször, mindig a gyakoriságra nézve,
szóval állításban a + plus. Péld. (A fiút megverték. (A fiút) nagyon megverték (nem:
nagyon verték meg). (Én) elébb meghallottam mint te. Sokszor megmondtam
neki, hogy ne nyúljon hozzá. Ez egyszerü szabály ellen úton-útfélen vét a mai irodalom.
De ha az állítmány hangsúlya nem igekötön, hanem tárgynéven van: akkor a szerkezet más.
Péld.
[szerkesztői feloldás]
A cikk-töredék itt félbenmaradt. Nyelvtudósainkat azonban talán még
érdekelni fo ják a következő példák, melyek e fejtegetés tpgrábbi részleteit
világüzották volna meg: – Arany László
közbevetés.A cikk-töredék itt félbenmaradt. Nyelvtudósainkat azonban talán még érdekelni fo ják a következő példák, melyek e fejtegetés tpgrábbi részleteit világüzották volna meg: –