ANYA ÉS GYERMEKE
(Matter und Kind.) Költemény hét énekben,
Hebbel Frigyes
től.
Hebberl, Christian Friedrich
(A Tiedge-alapitvány bizottsága által
Drezdá
ban
megkoszorúzott )Hamburg. 1859. Hoffmann és Campe.
Drezda
A világköltészet lyraözönében, melynek szélső hullámai bennünket is elárasztanak, szinte
jól esik néha egy elbeszélő költeményen nyugtatni meg szemünket, mint zöldellő szigeten,
mely kiemelkedik a vizek végtelenéből. Mondják, hogy az eposz többé nem lehetséges, és
korunk azon`bölcsei, kik minden tény, jelenet okát magokból a tényekből szeretik
kimagyarázni, állítván, hogy azért van úgy, mert máskép, nem lehet, – váltig
bizonyozzák, hogy a jelen kor, politikai és társadalmi zilált jelleme, vagy inkább
jellemhiánya miatt semmi egyébre nem képes, mint örökös lyrában bugyogtatni meghasonlott
kedélye hánykodó érzelmeit, életúnt vágyait, kétségbeeső reményeit. Talán igaz: de én
úgy sejtem, hogy ez állításban is, mint minden olyas tételben, mely nagyon egyedi
természetű dolgokat átalánosít, s ezer meg ezer különféle tüneményt egy kalap alá von,
csak részszerint van az igazság. Hogy a társadalmi viszonyok gyökeres átváltozása, midőn
a régi és új még harcol egymással, s a győzelem egyik félre sincs eldöntve, hogy az ily
állapot tömérdek habozást, kétséget, nyugtalanságot idéz elő a kedélyekben, s a
percenkint változó remény és csüggetegség, ez egy napról más napra élés, nyomasztóan hat
a költészetre, s legfölebb a lyrának kedvez, nem akarom tagadni: de hogy átmeneti
korszakban egyéb költeményfaj, s különösen az eposz egyátalában nem virágozhatik,
bajosan lehetne megmutatni az irodalomtörténetből. Vagy az újkori, az olasz eposz
felvirágzása nem átmeneti korra esik-e, s nem épen arra, mely a XV. és XVI. század közt
teljesen megváltoztatta a világ ábrázatját? Maga ez átmenet csodásan olvad össze
Ariosto
nagy költeményében:
régi kalandok, új világnézet; lelkesedés, ironiával vegyűlten; oltár emelve a múltnak s
lerombolva egyszersmind. Vagy Anglia legnagyobb politikai és
vallási forradalma gátolá-e az „Elveszett Paradicsom"
lehetőségét? Talán szabatosabban szólnánk, azt mondva, hogy míg valamely kor, mely a
régivel meghasonlott, irányeszméjét meg nem kapta a jövőre és rövid ideig sötétben
tapogat: addig tart ezen átmeneti bizonytalanság, mely minden nagyobbszerű teremtésre
átalában, s így a költészetre is nyomasztó ; de mihelyt egy közös zászló leng, melyre
milliók )szemei reménytelien függesztvék, az irodalmi hátramaradást; alig lehet mással,
mint a szellemnek meddősége-, vagy lustaságával menteni. Korunk vezéreszméje, a
nemzetiség, már előttünk lobog; s hogy ez nem volna termékenyítő, s nem inkább az
eposzra, mint akármely költemény-nemre, alig hihetem. A nemzetiség épen a múltnak
folytatása a jelenben és jövőben: semmı alak nem képes annyira kifejezni, mint az eposz.
Más kérdés, vajjon az epopoea, a hősköltemény, úgy, mikép Ariosto, Ludovico
Virgil
hagyta, gépeivel, csodáival,
isteneivel stb. korszerű-e? De tudjuk, az úgynevezett klasszikai fonnán kívül, az eposz
mennyi különféle idomot ölthet; s hogy ezek közől egy sem volna többé korszerű, – legyen
szabad kétségbe hoznom. Már az éjszaki ballada újraéledése napjainkban, megcáfolja ezt.
Teremtsetek jó eposzt, – s az eposz korszerű!
Maro, Publius Vergilius
De más részről azokkal sem tartok, kik az elbeszélő költeményt, s magát az epopoeát, oly
módon akarják közelebb hozni korunkhoz, hogy a mindennapi életbe, a prózai valóságba,
nyárspolgári aprólékos ügybajaink közé sülyesztik le. Nem a népi hang, s naiv felfogás
ellen tiltakozom: sőt nagy részben ép ezektől várom epikai költészetünk újjászületésért.
A költői előadásnak ama közvetlensége, azon erőtelj, izomdús alakítás, mely a népi eposz
maradványait jellemzi, méltó az eltanúlásra, S egy
Hugo Victor
nem átallott e részben a néphez szegődni tanítványúl. De
óhajtom, hogy valamint a nép mindig eszményíti tárgyát mikor költ – és ez, ha az
idealizmust helyes értelemben vesszük, tagadhatlan – úgy az is, ki a népet ez úton
követni akarja, értse, hogyan lehet az alacsony körbe nem leszállani, hanem abból
fölemelkedni: hogy míg a nyelv, a környezet, a felfogás nem hág felül a nép láthatárán,
a költészet az maradjon mégis, a minek lennie kell: ünnepe a léleknek, nem hétköznapja.
Ez úton az elbeszélő költészet számára egy vidám, kecs- és erőteljes élet kínálkozik,
mely a nemzet egész hagyományos – mondai és történeti – múltját felkarolhatja,
tündérregéit, mint Hugo, Victor
Puskin
nál látjuk, a nép formáiban, mégis nagy művészettel,
újrateremtheti, hőseit a Frithiof-rege módja szerint, örök
ifjúságra varázsolhatja: szóval e tér, a naiv eposz tere az, hol szeıintünk' tetemes
műveletlen, ámbár dús termést ígérő vidék van elfoglalni való.
Puskin, Aleksandr Sergeyevich
A német úgynevezett polgári eposz, mely ,,Herrmann és
Dorothea" tekintélyére támaszkodva,
Hebbel
,,Anya és
gyermekében" is újra megkísérti a hősköltemény naivvá tételét,
homlokegyenest ellenkező úton jár a föntebbivel. Amott az író maga is a naivság leplét
ölti fel, itt eszmélkedve, bonckéssel kezében, nyúl tárgyához; amott a népi alak mintegy
összenő a tárggyal, S a kettő elválaszthatlannak tetszik; itt a költő filiszteri
viszonyainkat ódon klasszikai formákba erőlteti; amott feledve a jelen, társadalmi nagy
kérdéseivel, prózai küzdelmeivel, apró házi bajaival, S a lélek egy szebb, mert eszményi
világba, a költészetbe, ring át ; emitt, dacára a homéıi nyugalomnak, mely a kölcsönzött
alakon űl, napi kérdéseket hallunk megpendítve, hallani véljük az utcazajt, a kintornát,
s átérezzük a csupasz valónak minden nyomorúságait. Hiába törekszik a költő, eszményítés
által, kiragadni bennünket a hétköznapi világból: midőn eszményítni akar, megszűnt
igaz lenni, a nélkül, hogy ily közellevő, ily útféli tárgyak iránt
csalódásba tudná ringatni képzeletünket. Pedig, hol az igaztól eltávozunk, ott annak
teljes látszata kell, hogy költői csalódás idéztessék elő. E látszat a jelenkor délfénye
alá helyezett tárgyaknál vajmi hamar elröppen, mint a Színjáték csalódásai nappal.
Mondjatok népi elbeszélést, mely ki ne ragadná hallgatóját a jelenből, S oly
eszményített korba nem helyezné át, midőn az emberek nagyobb tökéllyel bírtak, a világ
szebb volt! Maga Homér, kinek Odysseája után látszanak teremni e polgáreposzok, vajjon
nem sóhajtva tekint-e már vissza azon korra, melyben hősei istenekkel társalogtak? De
térjünkHebbel, Christian Friedrich
Hebbel
re..
Hebbel, Christian Friedrich
Van egy szerető pár Hamburgban, az alnépből. A férfi,
Keresztély, kocsis, a leány, Magdolna, szolgáló. Földhözragadt szegénységök nem engedi
az egybekelést; a legény, okulva egy barátja nyomorán, nem akarja megtenni a lépést, míg
családi léte vagyonilag biztosítva nincs. Hogy ezt elérje,
Kaliforniá
ba készül, hová most az egész német világ özönlik; már beszélt
is egy szabóval s asztalossal, kiknek társaságában, mihelyt az idő kitavaszodik, (most
karácsony előnapja van) hajóra szándéka űlni. Eljegyzi a leányt, de csak három évre köti
le, ha akkor vissza nem jő, szabad. Vissza pedig nem akar jőni, vagyon nélkül. Így áll a
dolog, midőn a dús kalmár, egy Croesus, kinél Magdolna cseléd, megtudja. A kalmár neje
búskomorságban szenved a miatt, hogy gyermeke nincs, s maga az úr is óhajtana örököst a
roppant vagyonba, melynek már helyét sem leli. Épen árvaházból akarnak fogadni fel,
midőn a házi orvos, ki a szeretők baját megtudta, azt tanácsolja nekiek, hogy adják
össze a páıt, tegyék boldoggá, s az első szülöttet fogadják gyermekül. A boldogtalan
szeretők örömest belényugosznak e feltételbe, összekelnek, a kalmártól egy messzevidéken
házat és földet kapnak. Idylli élet következik. Azonban a nő anya lesz, s a magzattal
együtt fölébred az anyai sagrelem. Ök nem tudják, mit az olvasó már tud, hogy a gyermek
nem lesz tőlök elvéve, ha önként nem adják, s hogy a jószág azért övék marad. Midőn
közelg az átadás ideje, egy éjjel a nő megszökik a háztól gyermekével, miután látja,
hogy férje nem akar szószegő lenni. A férj elfogja ugyan, s visszaviszi a szökevényt, de
az eset megdöbbenti, s maga sem álllıatva ellen tovább a természet szavának, csupán
addig akar késni, míg a birtok haszonvételéről pontos számadást készít, hogy a kalmár
egy fillérben se találja magát károsodva. Mindent jó rendbe hozván, éppen mikor a kalmár
s neje a faluba érkeznek, odahagyja boldog fészkét s indul a nagy világba, útját
Brema felé, s onnan Kalifornia
Ameriká
ba veendő. A kalmár kertet és udvart rendben, kamrát és szekrényt
tele, s a számadást az asztalon leli: de a lakók sehol. A nőt furdalja lelkiösmerete:
most már nem kívánja a gyermeket, csupán azt, hogy a család ismét boldog s az ő gyöngéd
lelkiösmerete megnyugtatva legyen; de hogy keresni föl? Nyomozók, levelek küldetnek
mindenfelé; de a szökevény család út nélkül bolyong, kerűli a járt helyeket. Végre egy
csárdában találkozik az asztalossal, ki már vissza is tért Amerika
Kaliforniá
ból, miután a szabó ott hagyta fogát, – hozván, kincset ugyan
nem, de bő tapasztalást a kivándorlás ügyében és proletár s communista elveket. Az
utóbbiaktól Keresztély, mint igaz német vér, undorodva fordúl el; annyit azonban megtud,
hogy nincs miért Kalifornia
Ameriká
ba menni. Az asztalos
beszédéből azt is megérti, hogy róla oly hír szárnyal, mintha lopásért, vagy más efféle
bűntettért üldöznék. Ezt nem tűrheti becsülete. Visszasiet Hamburgba, jelenteni magát. Az eredményt nem szükség mondani: a kalmár
ezer örömmel fogadja s visszahelyezi őket, gyermekestül, a csendes boldogságba, honnan
elfutottak volt, – s a kalmárné kigyógyul a hiúságból, hogy minden áron
anya szeretne lenni.
Amerika
Ime a modern eposz. Társadalmunk sebeí közül egyik legnagyobb van feltakarva benne: a
pauperismus, mely túlnépes országok raját kivándorlásra kényszeríti, vagy a vörös
forradalom karjai közzé hajtja. A nagyvárosi népnyomor iszonyú képét festi szerzőnk
Vilmos és Anna Sorsában, kikvagyon nélkül össze nıertek kelııi. ,,A legnyirkosabb
pincében laknak – beszéli Keresztély – minőt valaha láttam. Vilmos, mikép sírásóhoz
illik, nedves falait koporsódeszkákkal bélelte ki, melyeket a temetőben újra felnyitott
sírokból zsírosan és nedveseıı kap, s melyek oly bűzösek, hogy a ki belép,
majd megfúl. Hanem a házbér olcsó, s a háziúr nem könnyen hajthatja ki őket, mert nem
akad más bérlő. Így hát maradnak. Aztán épüljenek ki a hideglázból, hol az egészséges is
megkapja. Ez természetesen sort vesz rajtok: a férjről nejére, egyik gyermekről a
másikra száll, nem is hagyja el őket többé.” Elhatározását,
Kaliforniá
ba vándorlani, így indokolja kocsisunk: ,,Más a világ most,
mint apám ismerte; arany szabályai nem illenek már belé. Ki ne szeretne otthon maradni s
élni becsülettell (Célzás az ismert német közmondásra.) De nem lehet. A mennyiért apám
házikóját vette, én alig tudok egy szobát bérleni; s a mit egykor a mészáros az ökörért
adott, azt bőreért adja most a tímár! Hol itt a remény! Nagyon sok az ember a földön, s
a helyett, hogy mint hajdan segítne egymáson – taszigálja és szorítja egymást, s
igyekszik felebarátja kezéből kicsikarni a falatot . . . Ezrenkint bújdosnak Kalifornia
Kaliforniá
ba, hogy ott aranyat ássanak. Ha a mennyország
nyitva volna és csöngetnének kapuján, mint nálunk este kapuzárás előtt, nem lenne
nagyobb lótás-futás, nagyobb tolongás, mint oda. A zenész eladja hegedűjét, a tudós
bibliáját, varga és szabó árját és tűjét: mind siet Kalifornia
Bremá
ba, hogy ott hajóra keljen. Az orvos megszökik betege ágyától, szakácsa
(a gyógyszerész) már előre ment . . . A tanácsnok fontolgatja, vajjon ő igazán oly
pohos-e, hogy itthon kellessék maradnia, s a lelkész alig állja már, hogy el ne hagyja
nyáját" . A Bréma
Kaliforniá
ból megjött asztalos pedig ily
lıitvallásra tőn szert: ,,Tudod-e – kérdi Keresztélytől – hogy téged egykor gyalázatosan
megloptak? Hol van a birtokod? Hol kiadó házaid? Paripád hol nyerít? Hol fejik a
teheneidet? Gazemberek mindent elraboltak tőled, még
születésed előtt, s nem adják vissza. Az okos francia kipuhatolá, hogy
a ki bír, az tolvaj – s a hány arany, ugyanannyi halálos bűn. De nem soká lesz már így:
mert az utolsó ítélet közelg. Ne várd, hogy angyal jelenik meg trombitával az égen –
ennek kitépték a szárnyát – mi magunk fújjuk a jeladót, addig azonban köszörüljük a
bárdot! . . ."
Kalifornia
Mindez igen szomorú, de elég hű képe a mai társadalomnak. Csupán az a kérdés, vajjon
abban áll-e a költészet feladata, hogy oly szenvedéseket tárjon fel, melyekre balzsama
nincsen; hogy a szigorú valóságba taszítson, mely elől épen hozzá akaránk menekülni?
Talán a regény, mely a próza és költészet határán ingadoz, s ennek különösen ama faja,
mely az írányról neveztetik, vagy az, mely humorban engeszteli ki a világ
dissonantiáit – szabadabb forma-jogait használva, dobhat föl megoldatlan társadalmi
kérdéseket, ámbár itt is áll az, hogy a regény nem mivel, hanem dacára,
hogy ilyenekkel foglalkozik, lehet jó költemény. Ellenben az eposz sokkal inkább költői
faj, mintsem hogy akárminő iránynak hordozója lehessen, mely nem a költészeté. – Formája
is szorosabb: azonnal érezzük, mily nyomorult szerep jut neki, mihelyt a regény
birodalmába vág. Midőn köznapi jeleneteket, apró jellemárnyalatokat, finom cselszövényt
akar festeni, vagy a társadalom proteusi arcának fényképezését veszi munkába: a nem
bírálva olvasó is fogja érzeni, hogy ezt egy középszerű regényíró jobban csinálná, mint
az epicus. Ha valahol, itt is igaz marad: ne cseréljük föl a szerepeket!
Szerzőnk ugyan mindent elkövetett, hogy költeményén homéri derűltséget árasszon el, s
engesztelő megoldást hozzon létre. A sötét korrajz, mely az I-ső ének hátterét, s a
cselekmény induló pontját képezi, csakhamar vidámabb képeknek ad helyet. A ború, mely a
szeretők sorsa fölött lebeg vala, azonnal szétoszol, mihelyt a kalmár, mint szabadító,
megjelenik. Sőt a tulajdonképi bonyolódást is, – midőn t. i. a szülék, magzatjok miatti
aggodalomban, elhagyják a boldog tanyát és világra bújdosnak, – úgy intézi
Hebbel
, hogy az olvasó percig
se legyen csalódásban az örvendetes kimenetel iránt. Jóelőre kimondja a kalmár, hogy
boldoggá teszi őket, akár adják a gyermeket, akár nem. Igy a későbbi bonyolódás nem
egyéb könnyű felhőcskénél, mely a napot kis ideig elleplezi ugyan, de a néző tudja és
bizton várja, hogy nem soká el fog vonulni. – Azonban e mosolygó fény, az idylli
jelenetek, a formának klasszikai nyugalma, s a valót szebbíteni akaró eszményítés
dacára, egészben nyújtja-e époszunk azon engesztelést, melyet a költészettől jogosan
követelünk? Nem és azért nem, mivel az általa megbolygatott társadalmi kérdés, honnan
kiindúl, megoldatlan marad. A nyomor, mely kivándorlást és a vörös rémet idézi föl, egy
mákszemnyivel sem kevesbűlt azáltal, hogy a gondviselés, egy jószívű kalmár
képében, minő csak a valóság atarain kívül terem, egy nyomorultat boldoggá
tőn. S ha kérdjük szerzőt, hogyan vélné e társadalmi széthangzást kiengesztelni: adott
felelete messziről sem kielégítő. Hiába mondatja a kalmárral, hogy ez megtalálta,
mimódon kellessék a társadalom sebeit jótékonysággal bekötözni: jótétemény,
almizsna itt keveset használ. Hiába mondja túleszményített embere: ,,Példát adok, hogyan
kell rémeket elüzni és mégsem drágítni a golyót. Mert ez
szívemen fekszik. Legbensőbb alapjokban inganak a föld államai, s ha fent és alant kezet
nem nyújtunk egymásnak, rettentő lesz a vége.” A jótékonyság mindig kivételes marad,
mint kivételes a történet, mely Hebbel, Christian Friedrich
Hebbel
eposzának tárgyát teszi, ki a magának föltett napi kérdést ily
engesztelő módon tudá megoldani: Ne menjetek Hebbel, Christian Friedrich
Kaliforniá
ba, ha egy oly ideális gazdag találkozik, aki
benneteket boldoggá tesz. Különben – tessék!
Kalifornia
Látjuk, mivé lesz az eposz, ha napi kérdések uszályhordójává alázza magát. De fogadjuk
el, hogy a sötét korrajz nem egyéb, mint háttér, – hogy szerzőnk nem akart
irányművet adni, csupán azt vala szándoka feltüntetni, „Hermann” példájára, hogyan viseli magát az ép, egészséges teuton
népjellem a kor nagy kérdéseivel szemközt, s miután ezt, typusban mintegy, felmutatta,
hagyja a világ folyását annak a mi, nem törődve megoldásával oly dolgoknak, melyek kívül
esnek a költészet mesgyéin. Fogadjuk el ezt, mondom, noha a föntebbiekből kitetszik,
hogy költőnk mélyebben ártotta magát a pauperismus ügyébe, mind kiindulási pontul azt
vévén, mint jótékonysági teoriája által megoldani törekedvén. Vajon ekkor hőse, a
kocsis, megállhat-e mint cselekvő jellem? Mingyárt a mű elején látjuk, hogy
Keresztélyt is megragadta a közszegénység árja, mely ellen nincs küzdelem, nincs
menekvés, csupán kivándorolni, vakmerő útakon próbálni szerencsét, szóval épen azt
tenni, mitől a szerző óvni akarja honfiait. A kényszerüség mingyárt eleve úgy van
felállitva, hogy ellene egyéni küzdés lehetetlen: mit csináljon szegény
Keresztély, ha nincs út-mód becsületes keresetre a hazában, – ki kell vándorolnia. Ha
még volna remény, Keresztély mindent elkövetne, hogy küzdjön az áradat ellenébe, hogy
cselekvés által megmutassa, mit tehet az akarat és becsületes szorgalom, s példát adna
honfiainak, hogyan menekűljenek a rémtől. De ennek útja el van zárva, a
menekülés lehetetlen, ha csak az égből csodásan nem érkezik segedelem.
Szerencsére ez meg is jön, nem ugyan az égből, egyenest, hanem az emeletből, hol a
kalmár lakik: azonban ez utóvégre mindegy. Keresztély buta örömmel fogadja a nemvárt
szerencsét, s attól fogva, noha eleget kapál, szánt-vet, jószágát berendezi stb. mint
jellem alig tesz többet a semminél. Naiv megszökését a boldogság öléből
tapasztalatlan volta eléggé indokolja ugyan, s ekkor látjuk némi küzdelmét, de ez is
szenvedőleges. Keresztély nem egyéb, mint a körülmények bábja. – No de nem is őróla
neveztetik a darab, másban kell annak hősét vagy heroináját keresnünk. „Anya és
gyermeke": valamelyikben megkapjuk a cselekvő jellemet. Az anya lelkében látunk
küzdelmet, benső cselekvény-folyamot: de ez is inkább physicai, mint lélektani
motivumokra támaszkodik. Nem hiába festi szerzőnk oly gondosan a magzat első repdesését,
az anya természeti változásait, az emlőnyújtás kéjét, a a gyermek első gagyogását: az,
ki in a cselekvő szerepet viszi, nem az apa, nem is az anya, hanem a méhben
nyugtalankodó gyermek. – A kalmárné betegesen szenvelgő német ideál, a
Kotzebue iskolából; férje pedig a megszemélyesített gondviselés. Szóval
költőnk, e művében, csak akkor fejezte ki a német jellemet, ha ez merő passivitás.
Így megjelölve e költészeti fajlia (genre) veszélyeit, melyeket
Goethe
genialitása s alkotó nagy
tehetsége Hermann és Dorotheában képes vala ugyan kikerülni, de
kisebb művészek, mint ő, nehezen sikamlanak el mellette hajótörés nélkül, – megadjuk
Goethe, Johann Wolfgang von
Hebbel
nek, hogy
költeménye sok szép részlettel bír. Sőt a mondott benső hiányokat leszámítva, az
egészről mondhatni, hogy külső kivitele művészi gyakorlott kézről tanúskodik. A formán
elömlő klasszikai, goethei nyugalom , és derű, a részek arányos, tervszerű beosztása, az
átmenetek könnyűsége, az egyes élénk leírások s találó képek, tisztasága, a gyakran
sikerülő naiv hang, a (német) nép életéből szedett jellemző vonások, hová a rege és
babona ügyes beszövését is szánıithatjuk, s több efféle, vonzó, változatos, kellemes
olvasmánnyá teszik Hebbel, Christian Friedrich
Hebbel
e művét annak, kit e külső hármonia kielégít. Leírásaiból ide
tesszük a kora tavaszét, az V. ének kezdetétől: ,,Oh, mely szép az idő, mikor a tél háta
nıegett már pajzánúl bujkál a tavasz, s fütyörész a pacsirta reggel, mintha nyíló
ibolyát rég látna, holott majd este, gerenda mögé örömest bújnék a verébhez, mely
fészkén gubbaszt; – s mikor egy-egy árva kökörcsin, épen azon csepptől, mely a nap déli
hevében enyhet adott neki, még mielőtt éj szállna le, meghal: mert az megfagy, s ő
elalél . . ." E parányi kóstoló is eléggé mutatja, hogy Hebbel, Christian Friedrich
Hebbel
nem jár a descriptiók közös
országútján, hanem leírásai amaz eredeti frisseséget lehellik, mely a közvetlen költői
szemléletből fakad. Ily sikerült a hamburgi népélet rajza, a cselédszoba jelenetei
reggel, a kalmár fényűző tennei, a hamburgi tüzvész előadása, s mindenek fölött az V.
énekben a falusi munkás boldog élet festése. De itt-ott homály is van, némi ködös
reflextiók, minő a többek közt ez. A kalmár nejéről van szó, kit semmi vagyon nem képes
boldogitani, mert gyermek után óhajtoz. „Szíve mélyen elfogódék. Az egész (emberi) nem
átka, hogy nem becsüli a mie van, s túlbecsűli a mie nincs, annyira lenyomá őt, mintha
ez átok csupán őt sújtaná, holott mindnyájan letörlík, mingyárt a leszakításkor, a
csalogató gyümölcsök hamvát és mivel az arany, mely az ágakon oly igéző vala –
természetesen nincs újjaik között, ismét vágynak megmászni a fát, hogy újra meg újra
kifosszák és csalódjanak !" Az efféle nehéz, legalább magyar olvasónak az. – Átalában
Hebbel, Christian Friedrich
Hebbel
incisumokkal
terhelt körrnondatai nem egyszer idéznek elő homályt, s ez ártalmára van a derült
vidorságnak, mely költeménye többi részén uralkodik. A szerző néha elveti a naiv hangot,
s éreztetni akarja velünk, hogy ő csupán személyei kedvéért alázta ide magát, de fel is
tud emelkedni: ilyenkor ama ködös regiókba téved, hol összefoly előttünk minden tárgy,
elmosódnak a körvonalak, s a színtelen felhők kárpitja mögött szent borzadállyal sejtjük
az ürnek végtelenségét.
Hebbel, Christian Friedrich