Ez a kötet
A.
1860-tól 1882-ig keletkezett prózai
írásait tartalmazza. Ezeket az írásokat az eddigi A.-kiadások tárgykör szerinti
ciklusokban szokták közölni. A ciklusba sorolás alapjául többnyire a Ráth-féle kiadás
két próza-kötetének felosztása szolgált. Az első e kötetek közül az 1883-ban megjelent Arany János Összes
Munkái (Arany János
Bp.
1883. 1–8. köt.) című kiadás 5. kötete
volt. A második pedig az Arany János Hátrahagyott Iratai és
Levelezése (Budapest
Bp.
1887– 1889. 1 –4. köt.) címűnek a 2.
kötete. Ezeket, ismeretes, Arany László személyes
irányításával állították össze. Az egyik kötetbe, az elsőbe (ill. az ,,5."-be)
Arany László azokat a dolgozatokat helyezte
el, melyek a még Budapest
A.
életében és
intenciói szerint összeválogatott kiadásban is helyet foglaltak. (
Arany János Prózai dolgozatai. Arany János
Bp.
1879.
) Alighanem a kegyelet
diktálta Arany László részéről ezt az eljárást, s
annak tudata, hogy Budapest
A.
, mint
versesköteteit, ezt a gyűjteményt is határozott meggondolások alapján komponálta meg.
Ezért Arany László megtartotta a kötet eredeti
közlésrendjét, csoportosításait, ciklusait (Zrínyi és Tasso.
Bánk-Bán tanulmányok: I. A
történet, II. A mese lényege, III. Bánk jelleme, IV. Gertrud jelleme, V. Vázlatok. Írói arcképek: I. Gyöngyösi István, II. Orczy Lőrincz, III. Gvadányi József, IV. Szabó Dávid, V. Ráday Gedeon. A magyar verselésről: I.
A magyar nemzeti versidomról, II. Valami az
asszonánczról. Naiv eposzunk. Irányok. Visszatekintés. Bírálatok: I. Eredeti népmesék (Merényi), II. A pörös atyafiak (Vas Gereben), III. Bulcsu
Károly költeményei, IV. Anya és gyermeke (Hebbel), V.
Hősök és dalok könyve (Frankl), VI. Hadshi-Jurt (Wittgenstein).
Arany János
A második kötet tartalmát azonban zárt s határozott műfaji ciklusokban tagolta, az alábbi
módon. Az élen két elvi tanulmány, ill. tanulmánytöredék állott, mégpedig ciklus-cím,
tárgyköri megjelölés nélkül (A magyar népdal az irodalomban, Irodalmi hitvallásunk). Ezt követte a Bírálatok című ciklus. (Szász Károly: Trencséni Csák, Szász
Gerő költeményei, Szász Károly költeményei, Garay Alajos: Betulia hölgye, Nagy István:
Faust-fordítása, Kemenes költeményei, Kulini Nagy Benő: Magyar hölgyek életrajza, Oláh Károly:
Száz darab költemény, Thales Bernard: Mélodies pastorales, Régi dán balladák, Almási Tihamér: A mit a szerek meg nem
gyógyítanak, Paulikovics Lajos: Sarkadvár, Fejes István költeményei, Monier Williams: A
hindu dráma, Ormos Zsigmond: Utazási emlékek, Campbell J. F.: Nyugot felföldi népmondák, Vida
József: Nemzeti koszorú, Malvina költeményei, Magyar Balladák könyve, Ormódi Bertalan:
Magyarhon ébredése, Szász Károly és Illyésy György
Béranger-fordításai, Millien: La moisson, Alkotmányos nagy naptár
, Bálint Gyula:
Tasso-fordítása, Gvadányi József: A peleskei nótárius pokolba
menetele, Remete József: Aeneis-fordítása, Johanna: Asszonyélet, Gáspár János:
Csemegék, Tompa Mihály költeményei, Mátyás Flórián: Magyar nyelvtörténeti szótár, Dózsa Dániel:
Zandirhám.) Ezután Nyelv és irály ciklus-cím alatt
nyelvészeti cikkek, följegyzések, töredékes apróságok következtek (Az
é-t i-re váltó tájszólásról, Kis polémia, Nő-e, vagy né?, Divattudósítás, A jövő stílusa, Az „aki” az akadémiában,
A „vajon” kérdéséhez, A szórend, Észrevételek a Nyelvőr egyik füzetére, Apróságok
a Nyelvőr számára, Tücsök és bogár a magyar nyelv
köréből). Ezt követte a Zrínyi- és
Tasso-tanulmányok föliratú ciklus, amely a Zrínyi-tanulmány második s harmadik
fejezetét foglalta magában. Végül pedig az Elegyes cikkek
című rovat volt olvasható, amelybe az előbbiekbe tárgykörileg be nem sorolható,
többnyire kisebb terjedelmű írások foglaltak helyet. (Nekrológok.
I. Szemere Pál, II. Vachott Sándor, Madách bevezetése a Kisfaludy-társaságban, A
magyar Shakspeare megindítása, Előrajz a ,,Szépirodalmi
Figyelő" megindításakor, A „Koszorú” bemutatása, A Magyar Akadémia üléseiről, A nő-írókról,
Egy szó, mely kell, de nem tetszik, Töredékes gondolatok, Népies politikai cikkek, Beszély-töredékek.)
[szerkesztői feloldás]
1862-re
Amíg a Ráth-féle kiadást bocsátották újabb és újabb lenyomatban közre, megtartották ezt a
beosztást, mind a két kötetben. Midőn azonban egy kötetbe olvasztva adták közre
A.
egész prózáját (
Arany János Összes Munkái. 1 –5 köt. Arany János
Bp.
é. n. [1925] 5. köt. – az ún. ,,folió“ kiadás), az 1879-es kiadáson alapuló Ráth-féle első kötet anyagát
beosztották a Ráth-féle második kötet ciklusaiba. Úgy azonban, hogy az első kötetből is
megtartották egy ciklus-címet, az Írói arcképeket, s külön új
ciklus-cím – Elbeszélések – alá foglalták a novellákat,
novella-töredékeket, szépprózai kísérleteket és terveket.
Budapest
Így alakult ki egy máig megtartott közlésrend. Ennek utolsó változatát a Franklin-féle
ún. Parnasszus kiadás második változata (
Arany János Összes
Prózai Művei.
Bp.
1949.
) képviselte. Benne a következő
cikluscímek találhatók: Tanulmányok, Írói
arcképek, Elbeszélések, Bírálatok, Elegyes cikkek, Töredékes gondolatok, Népies politikai cikkek, Nyelv és irály,
Irodalomtörténet, esztétika, Egyéb
írások. A hetedik csoportba a forradalom idején keletkezett újságcikkek
kerültek, a kilencedikbe Budapest
A.
irodalomtörténeti összefoglalása és a Széptani jegyzetek, a
tizedikbe, az utolsóba Arany János
A.
önéletrajza.
Arany János
Ezt a közlésrendet nem tartottuk meg, mert a kronológia tekintetében rendkivül önkényes;
valójában már az Arany László-féle közlésrend is az volt, az egyes ciklusokon belül is.
De önkényes a tárgykörökbe való sorolás szempontjából is. A Birálatok című ciklusban foglaltak helyet pl. oly forditott cikkek is, mint
aminő Pontmartin cikke vagy a Campbell könyvéről szóló Athenaeum-beli kritika. Ezekben
A.
-tól a fordításon kivül,
mindössze egy-két értelmező közbevetés s néhány tájékoztató bevezető vagy záró mondat
származik. S oly írások is, mint pl. az Asszonyélet című,
melyek egy műnek csupán egy elemét emelik ki, s nem is bíráló, hanem csupán ismertető
szándékkal.
Arany János
E kiadás elsősorban az irodalomtörténeti és irodalomtudományi munka igényeihez van
szabva. E tekintetben pedig, kétségtelenül, a kronológiai közlésrend látszik a
legcélszerűbbnek. Amely cikkek keletkezésdátumát pontosan s bizonyosan ismerjük, azokat
tehát szigorú kronológiai rendben helyeztük el, mellőzve minden tárgyköri, minden
ciklusalkotó hagyományt és meggondolást. Azokat az írásokat viszont, melyek létrejött
idejét egyáltalán nem, vagy csak hozzávetőlegesen tudjuk meghatározni, három kivételtől
eltekintve (Zandirhám-bírálat, A magyar
népdal az irodalomban, Népiességünk a
költészetben), az ismert keletkezésdátumúak után közöljük.
Ezeknek az ismeretlen dátumúaknak az élén azok a cikkek állnak, melyeket a Ráth-féle
második, azaz az Arany László összeállította kötet
tett először közzé. Ezeket követik azok, amelyeket 1887– 89 óta folyóiratokban vagy újabb kiadásokban bocsátottak először
közre. Ezek közzétételük időrendjében követik egymást. Azon a cikkcsoporton belül,
melyet a Ráth-féle (HIL) 1887-es kiadás második kötete adott először közre, a föltehető, a
hozzávetőleges datálás határozta meg a sorrendet, egy esetnek, a Töredékes gondolatokénak a kivételével. Ezeket, jóllehet egészen bizonyosan
nem azonos időben keletkeztek, megtartottuk egy ciklusban. Mellettük, e vázolt
közlésrendet illetően, a Zandirhám-bírálattal, A magyar népdal az
irodalomban s a Népiességünk a költészetben című töredékekkel
tettünk kivételt. Ezeket, mivel igen szorosan beletartoznak a prózai dolgozatok egyik
határozott gondolati s formai vonulatába, s mivel keletkezésdátumuk, időrendi helyük
majdnem pontosan meghatározható, félszeg lett volna környezetükből kiszakítani, formális
okok alapján. Kikövetkeztetett időrendi helyükon adjuk oket.
Az A.-próza anyaga, mint ezt a Ráth-féle ket kötet s a második Parnasszus-kiadás
összehasonlítása bizonyítja, az elmúlt háromnegyed század alatt tetemesen megnövekedett.
Igaz, egy-két cikk ki is esett. Ezeket Arany László, mint az A.-irodalom később kimutatta, tévesen számította atyja
munkái közé. (Ilyen a Bálint Gyula Tasso-fordítása című
bírálat, s a Vachott Sándor című nekrológ, l. erre
Voinovich III. köt. 55. l.) A
növekedés anyaga kétféle elemből tevődött össze. Egyrészt oly aláiratlan, álneves vagy
valamely szerzői jellel ellátott cikkekből, melyekről később bizonyította be az
A.-filológia, hogy
A.
-éi.
Legnevezetesebb közülük a Arany János
Jókai
regényéről, A szegény gazdagokról szóló bírálat. Másrészt oly
dolgozatokból, melyekről ugyan tudták, hogy Jókai Mór
A.
tollából valók, de valamely okból nem tartották szükségesnek
fölvenni őket; például tartalmuk, jellegük miatt, vagy mert nem számíthatók
eredetieknek. A forradalom alatt írt népies politikai cikkek szolgáltatják e csoportra 3
logjobb példát, vagy a meglehetősen nagyszámú egészében fordított cikk.
Arany János
Ebbe a kötetbe valamennyi
A.
-énak
bizonyított prózai írást fölvettük, mely 1860–
82 között keletkezett, lett légyen elkészült, befejezett egész vagy csak
egy-két szakaszig eljutott töredék, lett légyen eredeti, fordítás, kompiláció vagy
kivonatolás. Két följegyzés-sort, széljegyzet-csoportot azonban a jegyzetek mögé
helyeztünk. Az egyik az a széljegyzet-sor, melyet Arany János
A.
Gyergyai Ferenc
Magyarosan című, Kolozsváron,
1871-ben megjelent könyvének olvasása
közben egy nagyobb levélborítékra vetett. Lehet, hogy bírálatot szándékozott írni a
könyvről. De lehet, hogy csak a maga számára rögzítette papírra észrevételeit. A bírálat
sohasem készült el, s még csak a cikké formálás első stádiumáig sem jutott el. Maradt,
mi volt: széljegyzetek összefüggéstelen halmaza. Így célszerűbbnek látszott – részleteit
sem magyarázva – a jegyzetek mögé utalni; azokkal a fölvilágosításokkal együtt,
melyekkel közrebocsátója, Váczy János kísérte
őket. (
Arany János kiadatlan bírálata.
MNy
1917. 161–166. l.) A másik
Arany János
A.
ama megjegyzéseinek sora,
melyeket a Magyar Nyelvőr állandó, éber, kritikus olvasása közben
a folyóirat margójára rótt. Ezekből sok apró cikket is formált; közülük többet át is
engedett a Nyelvőrnek közzétételre, a többit, a kéziratban
maradtakat pedig Arany László adta ki a Ráth-féle
prózakötetek másodikában. Legnagyobb része e megjegyzéseknek azonban megmaradt
széljegyzetnek Arany János
A.
Nyelvőr-példányain. Voinovich Géza, mint az A.-hagyaték örököse és őrzője, jól ismerte e
folyóirat-példányokat, s bennük e megjegyzéseket. Egy részüket közre is adta, a
legszükségesebb magyarázatokkal, hivatkozásokkal, a Magyar Nyelv
1917-es, jubileumi évfolyamában (
Arany János széljegyzetei a Nyelvőrben. 155– 161.
l.). Sajnos, nem valamennyit; s így az ekkor nem közölt többi, Arany János
Voinovich
villájának leégése alkalmával, a
második világháború idején elpusztult. Mivel tehát a Voinovich Géza
Voinovich
által publikált széljegyzet-sorozat is a
cikkéformálás kezdeti stádiuma előtti állapotban maradt, ezt is a jegyzetek után adjuk,
Voinovich Géza
Voinovich
hozzájuk fűzött
fölvilágosításaival együtt. Végül kötetünk lektorának, Barta Jánosnak tanácsára fölvettük a jegyzetek függelékéül Arany Lászlónak két Bevezetőjét atyja
műveihez. Értékük az A.-irodalom, S benne e tanulmányok értelmezése tekintetében
fölmérhetetlen. Ugyanakkor ma már érhetők el a literatus közönség, sőt a szakemberek
számára is. S forrásértékük mellett művészi értékük, önértékük is rendkívüli. Különösen
az életrajzi vázlaté. Ez mindmáig egyik legértőbb munka Voinovich Géza
A.
-ról.
Arany János
Kötetünk anyaga, két cikktől eltekintve, megegyezik azzal az anyaggal, melyet az évszám
jelzés nélkül, 1949-ben megjelent
Franklin–Parnaszszus kiadás
A.
ez
életszakából tartalmaz. Ezt a kiadást, mint ismeretes, még Voinovich Géza utasításai alapján állították össze, s ő, aki korábban
Arany János
A.
hagyatékának birtokában volt,
csak oly cikkeket vétetett föl az irodalomtörténetírás által Arany János
A.
-énak sejtettek, tulajdonítottak közül, melyek
szerzőségét a hagyaték is hitelesítette. A két említett cikk közül, melyeket ehhez a
Parnasszus-anyaghoz hozzáadtunk, egyik alatt ott áll Arany János
A.
aláírt Nyelvőr-beli álneve, a
Arany János
Szalontai
. Egy
Tájszók című népnyelvi följegyzés ez a Nyelvőrből. Úgy látszik, mind Arany László, mind Arany János
Voinovich
figyelmét elkerülte. A másik először itt közölt cikk
Rákosi László
Tulipiros bokréta című verskötetéről a SzF-ben közzétett rövid bírálat. Erről maga Voinovich Géza
Voinovich
mondotta Voinovich Géza
A.
életrajzában, hogy látta kéziratát, s így
kétségtelenül Arany János
A.
-é (lásd
Voinovich III. köt. 51. l.). Az
életrajz kibocsátása után összeállított kiadásokból azonban úgy látszik,
kifelejtette.
Arany János
Határozott nem-mel kell felelnünk. Midőn e tagadó válasszal felelünk, nem a
föltételezhetően csak kéziratban megvolt s föltételezhetően már kéziratban elveszett
cikkekre, följegyzésekre, töredékekre gondolunk. Nem az oly ,,papírszeletek“-re például,
melyek közül sokat megtalált Arany László, de
bizonyára sokat már ő sem (lásd
HIL 2. köt. 517.
l.). Ezek alapján adni tagadó választ, fikciókkal való játék volna csupán.
Olyan, még
A.
életében megjelent,
kinyomtatott cikkekről van szó, melyekről föltételezték s föltételezik, mégpedig
alaposan átgondolt külső és belső bizonyítékok alapján, hogy részben vagy egészben
Arany János
A.
-éi (lásd
Várdai Béla: Arany János prózai
hagyatékához. EphK
1911.
;
Trencsény Károly: Arany János lappangó
írásai. ItK
1930.
;
Voinovich III. köt. 3– 108. l.:
Kasza Györgyi: Arany János és a francia irodalom. Pécs
1941.
;
Bisztray Gyula: Az Arany János-kiadások
rostája (1883–1958).
MK
1959.
stb.). S ezek számát az
SzF és a K egzakt stíluskritikai,
életrajzi, kortörténeti, irodalomközéleti, egyszóval sokrétű, „komplex” filológiai
vizsgálata még jelentékenyen emelni is fogja. Föltételezésünk szerint Arany János
A.
-nak még egy kisebb kötetre való írása lappang,
elsősorban két folyóiratában.
Arany János
Két kérdés merül e föltételezéssel s vele a jelen kötettel kapcsolatban föl. Az első:
miért nem ragadja meg e kiadás a kínálkozó alkalmat, hogy a szóban forgó cikkek közül
lehetőleg minél többnek tisztázza szerzőségét, hogy aztán, a tisztázás nyomán, az
A.
-éinak bizonyultakat máris föl
vegye.
Arany János
A kötet anyaga a jegyzetekkel együtt már így is oly nagy terjedelmű, hogy újabb cikkek
hozzáadása egy kötet kereteit szétfeszítené. El lehetne persze osztani a
megnövekedett anyagot két kötetre is. Az így fölvehető cikkek azonban
egészen más jellegű, sokkal nagyobb terjedelmű jegyzetelést kívánnának meg, mint azok,
melyeknek szerzősége vitán felüli. Ez utóbbiaknál a jegyzetelés fő feladata a
keletkezéskörülmények tisztázása, az egyes cikkeket illető irodalomtörténeti értékelés,
a reájuk vonatkozó szakirodalom főbb Jellegzetességeinek összefoglalása, meg a
szövegmagyarázat. Az előbbieknél a szerzőseg többnyire csak igen bonyolultan s
hosszadalmasan tisztázható s bizonyítható. S még az egyes cikkek szerzőségének
tisztázása előtt elengedhetetlen volna egy módszertani tanulmányt közölni, mely az
eljárást volna hivatva bemutatni, hitelét, megbízhatóságát igazolni. Mindez annyira
heterogénné tenné a kötetet, hogy semmiképpen sem tanácsos itt és most megvalósítani.
"
De ha eltekintenénk is a jegyzetelés kívánatos egyneműségétől, jobb, célszerűbb volna, ha
ez a bizonyítás legalább részben szakfolyóiratok hasábjain történnék meg, ahol alapos
vita szentesíthetné ténnyé vagy semmisíthetné meg
A.
szerzőségének feltevését. Ez tehát, úgy véljük, az elkövetkező idők
A.-kutatásának feladata.
Arany János
Végül, de nem utolsósorban: a szóban forgó tisztázások elvégzése oly sok időt igényelne,
hogy a kiadás még hosszú évekre elhúzódnek. S oly nagy anyagi erőbevetést is követelne,
amelynek eredménye, végül is, nem állna arányban azzal az áldozattal, amit ma még e
munka tudományos erőforrásaink számára jelentene. Ha majd a gépi-statisztikai s
kibernetikai eljárások az irodalomtudomány, a filológia részére is nyitva állnak, sokkal
könnyebben és mégis sokkal valószerűbb eredményekkel járhat ez a tisztázó munka. Az
eredmény azonban akkor is, a legprecízebb eljárások esetén is, s a lehető legnagyobb
számú cikk föltárása esetén is, alkalmasint, elsősorban a mennyiség tekintetében lenne
jelentős.
A.
szellemi arculatának
rajzán, prózai művének karakterisztikáján aligha eredményezne lényegesebb módositásokat.
Mert milyen fajta cikkekről van is itten szó?
Arany János
Az első cikktípus esetében a bizonyítás jóval könnyebb, mint a második-,
harmadiknál. Glosszaszerű, a glosszánál azonban hosszabb cikkek ezek, melyek nem a
glossza-rovatban, a Vegyesben láttak világot, hanem más
rovatokban, vagy éppen rovatok határán, végén, mintegy hozzácsapva az illető rovatokhoz.
Néha el vannak látva címmel, de többnyire cím nélkül, csupán választó vonal, jelzés
közbeiktatásával következnek az őket megelőző cikk után. Szerzői jegy a legritkább
esetben áll alattuk. Idézünk két példát. Az egyik az Olvasóasztalunk kezdetű, a SzF I. I. 11. sz. 173.
lapján, az Értesítő s a Kisfaludy-Társaság című rovat között. A
cikk néhány ismertető s bíráló mondat kíséretében sorolja föl azokat az új könyveket,
melyek azon a héten a szerkesztőségbe érkeztek. A cikk hangneme, tipográfiája, szó- és
fordulatkincse egyaránt
A.
-é.
Arany János
Voinovich
is az övének
tekintette, s mint írói-szerkesztői modorára jellemzőre hivatkozott rá
(
Voinovich III. köt. 48–49. l.). A
másik a Magyar Akadémia rovat-című
(
K I. I. 1. sz. 22.). Voinovich Géza
A.
a K megindításakor
elhatározta, hogy új lapjában külön rovatban s részletesebben tudósítja olvasóit az
Akadémia üléseiről, mint tette a SzF-ben. S nemcsak
részletesebben, hanem könnyedebb, ,,csevegőbb", a szélesebb közönséghez mért hangnemben
is. De csak négy született meg e tudósítások közül; aztán a rovatot megszüntette, a
tudósítást, ismét lakonikusra fogva, visszahelyezte a Vegyes
rovat élére. E négy cikk közül egyet Arany László
fölvett a Ráth-féle kiadás 2. prózakötetébe A magyar akadémia
üléseiről címmel. Nyilván ugyanolyan meggondolások alapján nem valamennyit,
mint amelyek alapján a Nép Barátja cikkeiből is csak
egyet-kettőt. „A Nép Barátja számára 1848-ban írt népies politikai cikkekből csak azért vettem öl egy
párat – így szólt –, hogy mutatványul szolgáljanak, mint fogta föl szerzőjök feladatát,
mikor a népre a közügy érdekében akart hatni." (Uo. 5. l.) Nyilván itt is csak
,,mutatvánnyal“ akart szolgálni, miként „fogta föl szerzőjök" tudósítói feladatát. S
azért választotta a másodikat, mert az mintegy programja is e rovatnak. A másik három
cikknek azonban minden külső-belső jellegzetessége, minden tartalmi s stílbeli
tulajdonsága azonos a fölvettével.
Arany János
A második cikktípus a kivonatos bemutatásé, a bíráló ismertetésé. Ebbe a
típusba elsősorban hazai s külföldi tudományos művekről tudósító írások
tartoznak. Ezekben sokkal kevesebb a szó szerinti idézet, a szemelvényszerű átvétel. S
ami van, azt is jórészt beleoldja a cikk a maga szövegébe. Az előzőnél a fordítói, a
szerzői megjegyzések élesen elválnak a bemutatott mű szemelvényeitől, tájékoztató
jellegűek, mellékesek. Feladatuk az, hogy az átvett szemelvényeket olvasmányos egésszé
zárják, kerekítsék. E második típusnál a bíráló észrevétel sokkal több, mint az
előzőnél. Valódi bírálatnak azonban mégsem lehet nevezni e cikkeket; feladatuk, jellegük
szerint inkább csak ismertetések, bemutatások. Ritkán találunk alattuk szerzői jegyet;
ezek esetében többnyire kizárólag tartalmi-stíluskritikai érvekkel lehet majd
bizonyítani. Példaként a Taine angol irodalomtörténelme című
(
K II. I. 11. sz. 260. l.) vagy a
Tasso élete Lamartinetól című cikket
(
K I. II. 20. 475 476. l.) hozhatjuk
föl. Ebből a típusból is foglal magába többet kötetünk is, például A lyra vagy a Régi dán balladák című írásokat. A
bizonyítás mindenesetre ennél a típusnál a legnehezebb, s a bizonyosság vagy akár csak
az elérhető valószínűség is ezeknel a legkevesebb. Az irodalomtörténetírás szempontjából
viszont ezek a legfontosabbak; ezek módosíthatnak legtöbbet az eddig számon tartott
cikkekből kirajzolódó A.-portrén. Különösen az növeli jelentőségüket, hogy többször
fontos s valamely irányt határozottan képviselő külföldi szerzőkről szólnak.
A harmadik: tárcaszerű, többnyire fordított cikkeké. Kötetünk jelen
anyagában is több található e tipusból: a Hindu dráma című
cikk, a
Barrett Browning Elizá
ról szóló nekrológ, például. A fordító ezekben vagy egyáltalán nem
fűz megjegyzést az átültetett cikkhez, vagy legfeljebb néhány bevezető vagy lezáró,
esetleg közbevetett személytelen, közlő, magyarázó jellegű mondatot tesz hozzá, a
legszükségesebb tájékoztatás végett.
Barett-Browning, Elizabeth
Többnyire olyan olvasmányadás e cikkfordítások célja, melyben az olvasmányosság
magasrendű ismeretterjesztéssel párosul. Legtöbbjük a tárcacikk ama fajába illik,
melyben a szerző egészen háttérbe húzódik, hogy a bemutatott mű vagy figura minél több
oldalról mutatkozhassék meg az olvasónak. Ezért igazában, nem egy esetben, tárca-cikk
formájúra kerekített szemelvénygyűjteményről van szó. A magyar ismeretterjesztő tárca
fejletlen állapota, hiánya, melyet
A.
a
K zárószavában is erősen fölpanaszolt, késztette az ilyfajta cikkek gyakori fölvételére,
fordítására.
Arany János
E cikkek terjedelme többnyire nagyobb, két-, három- vagy több hasábosak. Egy részük alatt
szerzői betűjegy áll ; mégpedig nagyobbrészt olyan, milyet
A.
egyébütt is használt, vagy ha nem, nehézség nélkül
fogható fel az övének. De vannak olyanok is, melyek alatt nem áll szerzői jegy vagy a
jegy másénak is tartható. Példa lehet rá az általában Arany János
A.
-énak tartott (lásd
Trencsényi K. i. m.) Victor Hugo és
Chateaubriand című cikk (K I. II. 4. sz.), mely alatt
azonban egyszerű ,,y." áll, s ezt a jelzést fia, Arany László is használta. Tehát már a jellel ellátottak esetében is – mivel
egyéb külső filológiai bizonyítékok, érvek: életrajziak, levelezésbeliek,
sajtotörténetiek s hasonlók, rendszerint teljességgel hiányoznak – igen nagy szerepe van
a rendkívül hosszadalmas és bonyolult stíluskritikai bizonyításnak. A jelzéstelenekről
nem is szólva.
Arany János
Az
A.
-éinak sejtett ily cikkek közül
példaként kettőt emelünk itt is ki: Hugo Victor drámaírói
föllépte (
K I. II. 6. sz. 137–138.
l.) című az egyik, Mária Antónia levelei című a
másik (
K III. I. 20. sz. 473–474. l., 21.
sz. 499–500. l.). Az első egy francia munkából, Victor Hugo,
raconté par un témoin de sa vie címűből, a másik Maria
Theresia und Maria Antoinette című Alfred von Arneth által összeállított gyűjteményből való. Mindkettőhöz pár
bekezdéses bevezetés és pár mondatos lezárás tartozik. Mindkettő alatt Arany János
A.
által használt, mégpedig ugyanabban az évfolyamban
s ugyanabban a fél évben használt jegy áll. S e jegyet a fél év végi tartalomjegyzékben
újra adja a cikk címe után, mégpedig oly, ugyane jeggyel ellátott cikkek
tőszomszédságában, melyeket már Arany László
fölvett kiadásába s melyek, külső-belső bizonyítékok alapján, azóta végképp Arany János
A.
-éinak bizonyultak. A Victor Hugo-cikk alatt
például az „-y -s” áll s ez áll)ugyanez évben, ugyane fél évben a Divattudósítás a Arany János
Tompa
költeményeiről írott bírálat s a Teleki József
Hunyadiak kora című művét bemutató ismertetés alatt is. S a
szerzői jegy bizonyságával teljesen összevágnak a stíluskritikaiak, a szerkezetiek, a
modorbeliek is (lásd
Trencsényi K. i.
m.,
Kasza Györgyi: i. m.).
Ebbe a cikktípusba a SzF-nek és a K-nak
mintegy másfél tucat cikke sorolható, amelyek között, természetesen, van magyar tárgyú
is (pl.
Betlen Gábor udvara.
K I. I. 302. 67–69. l.).
Tompa Mihály
E három cikk-típus mellett meg kell említenünk még egy negyedik írásfajtát
is. Ez minden esetben kis terjedelmű, néhány mondatos és semmiféle önállósága,
cikkszerűsége nincs. Egy-egy közölt tanulmány elé néhány bevezető sort illesztett
A.
, inkább csak
szerkesztéstechnikai megjegyzés ez s ritkán méltatás vagy bemutatás is. Rögtön a SzF I. I. 1. sz.-ban Arany János
Gyulai
Katona és Bánk bánja című tanulmánya előtt, a Belirodalom rovatban, ezt olvashatjuk: „Nem nyithatnók meg e
rovatot érdekesebben, mint ha azon felolvasásnak egy szakaszát közöljük, mellyel
Gyulai Pál
múlt hó 29-én székét az Akadémiában elfoglalta.
E szakasz annál érdekesebb, mert Gyulai Pál
Katoná
t kortársaival, írók- és közönséggel szemben mutatja föl. De
szóljon maga az értekező” (5. l.). Igazában a szerkesztői megjegyzés műfajába tartozik
ez, csakhogy nem lapaljai, s nem csillag alatt áll. Mintegy fél nyomdai ívre valót
lehetne belőlük összegyűjteni, s mint a fönt közölt mutatja, érdemes is volna. De ez is
az A.-filológia jövendő föladata.
Katona József
Az említett típusokhoz tartozó, s
A.
-nak
tulajdonítható cikkek túlnyomó többsége a K-ban lappang. Hogy
miért, arról később lesz még szó.
Arany János
Kötetünk cikkei mind keletkezésük ideje, mind keletkezés-körülményei tekintetében két
nagy csoportra oszthatók. Az elsőbe azok tartoznak, melyeket
A.
szerkesztői éveiben, 1860 végétől 1865 közepéig írt. Ez a csoport kötetünk anyagának
több mint kétharmadát teszi ki. S nemcsak mennyiségben, hanem jelentőségben is messze
fölötte áll a második csoportnak.
Arany János
Az
A.
prózájával foglalkozó irodalom
fölötte szegényes. Sokféle oka lehet ennek. Nem az utolsó az, hogy konzervatív vagy
konzervatívnak tartott rajongói, az ún. hivatalos irodalom, s progressziv vagy
rogresszívnak tartott ellenzői egy állítólagos tényállás konstatálásában jórészt
megegyeztek; csakhogy az egyik értéknek vélte e tényállást, a másik fogyatkozásnak. Ez
pedig az, hogy Arany János
A.
-tól, bár rendkívüli
irodalmi műveltséggel rendelkezett, eleve idegen volt minden elméleti jellegű
vizsgálódás, hogy értekező írásai tapasztalati, empirikus eredetű és jellegű alkalmi
eszmélkedések következményei, hogy afféle paraszti józan észre, „magyar valóságérzékre"
vannak alapozva. A szélsőségektől eltekintve, Arany János
Voinovich
A.-életrajza lehet példa erre a vélekedésre egyik oldalon,
Voinovich Géza
Schöpflin
A.-tanulmányai a
másikon. Valamennyi A.-életrajz, A.-monográfia szentel ugyan prózájának külön fejezetet,
de önálló vizsgálódás tárgya alig volt. A legnagyobb súlyú tanulmány mindmáig
Szinnyei Ferencé (
Arany János tudományos munkássága. BpSz
1910.
) Ez pedig a
gondolatszegény magyar filológiaátlagánál is gondolatszegényebb. Lelkes magasztalásokkal
kísért tartalomregisztrálásnál alig jut tovább.
Schöpflin Aladár
Pedig ennek a prózának,
A.
értekezői
életművének a vizsgálata a megoldatlan szemléleti-esztétikai problémáknak özönét hozza
felszínre. Ezek megoldása nélkülözhetetlen mind Arany János
A.
életművének, mind pedig e korszaknak valódi megértéséhez.
Arany János
A.
esztétikai felfogásának s a
romantikus esztétikának összefüggéseiről, Arany János
A.
irodalomszemléletének jellegzetesen romantikus elemeiről szó is
alig esett, holott irodalomtörténeti koncepciójának egyik legalapvetőbb eleme
Arany János
Herder
nél szinte
teljesen azonos módon fellelhető; csakhogy, persze ennél a német irodalom
fejlődéstörténetére vonatkoztatva. Herder, Johann Gottfried
A.
szerint irodalmunk fejlődéstörténetének fő-fő szervi hibája az, hogy a fenti és a lenti
rétegek egykor egységes műveltsége között szakadék keletkezett, hogy a nemzet
nemzetvoltának lényegét hordozó népi poezistől, népköltészettől a művelt költész
et
elidegenedett, a népi költészet viszont tárgyban és formában végzetesen leszűkült. S
mint Arany János
Herder
, úgy véli ő
is, hogy ebben a szervi hibában valamennyi kontinensi irodalom osztozik kisebb vagy
nagyobb mértékben; s egyedül az angol kerülte el, az angol fejlődésnél és elzárt
földrajzi, „szigeti” helyzeténél fogva (lásd A magyar népdal az
irodalomban című cikk jegyzeteit).
Herder, Johann Gottfried
A pozitivista kutatás ugyan tett rá kísérletet, hogy a XIX. század első felének vezető
esztétikai irodalmával, a német esztétikával viszonyba hozza, szembesítse
A.
felfogását. De az irányzat ismeretes
jellegzetességeinél fogva – még a legalaposabb is e kísérletek közül, Gálos Rezsőé – csak egyes mondatok, fordulatok rokonságának,
hasonlóságának fölismeréséig, összevetéséig jutott el (
Arany János
Gálos
: Arany János
esztétikája. EPhK
1910.
).
Gálos Rezső
S az A.-próza stíluskérdéseit illetően hasonló vagy még rosszabb a helyzet. Többnyire
félénk, szemérmes óvatossággal kezelték, kerülgették e kérdéseket, mintegy annak
érzetében, hogy a vizsgálódás eleve rosszul üt ki a magyar költői nyelv legnagyobb
művészére. Annál inkább gátló volt e félénkség, bizonytalanság, mert hosszú ideje tart,
beidegződött. Bizonyosan nem forrása, de egyik első hatékony megfogalmazója, kisugárzója
s táplálója Riedl Frigyes ismert A.-monográfiája
volt.
Riedl
egyebek közt így ír: ,,.
. a prózaíró Riedl Frigyes
Arany
ra nem volt előnyös
több évi hivatalos jegyzősködése. Néhanéha van benne valami jegyzői, valami méltó, de
feszes, körmönfont terjengősség” (
Arany János. Arany János
Bp.
18932,
251–252. l.). Majd összehasonlításul szembeállítja az övét Budapest
Jókai
prózai stílusával, s elmarasztalja; majd
Jókai Mór
Gyulai
ét jellemzi s Gyulai Pál
Jókai
éhoz hasonló erényekkel ruházza föl –
mintegy Jókai Mór
A.
ellenében. Pedig ez a próza
egészen más alkatú, egészen más típusú, mint Arany János
Jókai
é, s egészen más értekezői magatartás, egészen más írói-emberi
attitűd következménye, mint Jókai Mór
Gyulai
é.
Mércéül állítani vele szemben Gyulai Pál
Jókai
vagy
Jókai Mór
Gyulai
stílusát s így fogni
elemzéséhez: eleve félreviszi az analízist. A saját alkat szerinti, saját attitűd
alapján való, ,,önelvű“ elemzésre mindmáig nem sok kísérlet történt.
Gyulai Pál
E feladatok elvégzése, természetesen, nem lehet tiszte a kritikai kiadásnak. Néhány oly
általánosabb jellegű keletkezési tényezőre, lélektani mozzanatra azonban, melyek sokat
megmagyarázhatnak e cikkek műfaji és stílustulajdonságaiból, tanácsos – e kötet
használhatósága érdekében is – még itt felhívni a figyelmet, mindkét említett korszakos
cikkcsoporttal kapcsolatban. Annál is inkább, mert egyiknek keletkezés-körülményeit sem
vizsgálta meg tüzetesebben az eddigi A.-irodalom.
A.
szerkesztői tevékenységét összefoglaló legterjedelmesebb s
legnagyobb igényű mű pl. egy oly disszertáció, mely az egyetemi disszertációk átlagánál
is kevesebbet ad. (
Gelencsér Károly: Arany János folyóiratai. Arany János
Bp.
1936.
) Budapest
Voinovich
A.-életrajza III. kötetében ugyan
meglehetősen bőven foglalkozik a két folyóirattal, Voinovich Géza
A.
szerkesztői munkájával. De a kérdés fontosságának megfelelő
terjedelemben és mélységben ő, munkája műfajából, céljából következően, nem is
foglalkozhatott vele.
Arany János
Az első csoporttal kapcsolatban szólni kell arról, hogy ez a nagy tömegű cikk mindössze
ötödfél esztendő terméke. Szinte megdöbbentő az a mennyiség, amennyit
A.
főképp első lapjába, a SzF-be irt. Egész folyóiratirodalmunk-, egész kritikai irodalmunk történetében is
ritka, hogy egy szerkesztő, a terhes szerkesztői munka elvégzése mellett, ilyen
mennyiségűt produkált. Van olyan száma a SzF-nek, hogy négy írása
is olvasható benne, a glossza-rovatot, a szerkesztői üzeneteket s az egyéb szerkesztői
jellegű írásokat nem is számítva. Arany János
A.
a
kényszerűséggel szokta, szerette ezt a bőseget megokolni – s mentegetni éppen úgy, mmt
ahogy magát szerkesztői vállalkozását is. Volt is ebben a megokolásban sok igazság, de
semmiképpen sem annyi, mint amennyinek az irodalomtörténet hitelt adott. Kényszerűségből
szerkesztett ily nagy erőbevetéssel, s írt ily hatalmas mennyiségűt, csakhogy elsősorban
nem külső, hanem belső kényszerűségből.
Arany János
A szerkesztőségre – a leveleiben adott megokolás szerint – mindenekelőtt azért
vállalkozott, mert helyzete Nagykőrösön elviselhetetlenné
vált. Fordítania kellett sorsán, s ennek egyetlen módjául a szerkesztősködés
kínálkozott. Arról nem szólunk, hogy barátai közül többen éppen nem látták e fordulatot
sem szükségszerűnek, sem célravezetőnek.
Tompa
pl. váltig le akarta beszélni vállalkozásáról, s alapjában még
Tompa Mihály
Gyulai
is meglepődve, majdnem
megütközve vette tudomásul. Ha Gyulai Pál
A.
-nak
Arany János
Csengery
hez írott leveleit
gondosan olvassuk, világossá válik, hogy Csengery Antal
A.
valóban fordítani akart ugyan a sorsán, de nem akárhogy, nem
például úgy, hogy szerkesztő lehessen, hanem elsősorban
úgy, hogy szerkesztő legyen. Elsőül maga vetette föl a gondolatot, Arany János
Csengery
hez írt levelében (1860. jan. 4.). S hozzá rögtön kész
tervvel, elképzelésekkel a lapról.
Csengery Antal
Csengery
s köre örömmel fogadta s
azonnal s egyre jobban magáévá tette a gondolatot. Ekkor Csengery Antal
A.
kezdett ingadozni. A pszichológiai tekintetben
legnehezebben: a vágy, az igény kimondásán túlesett. A realizálás nehézségei azonban
egyszerre legyőzhetetlennek tűntek fel előtte. Mert a kiadóval, a vállalkozóval szemben
a lehető legnagyobb szerkesztői szabadságot, s ha nem is gazdag, de szilárd anyagi
föltételeket szeretett volna biztosítani; s mivel egyiket sem vélte megkapni,
visszalépett. Arany János
Csengery
egy ideig
igyekezett meggyőzni, hogy aggodalmai túlzottak, majd csalódottan tudomásul vette a
visszalépést. „Bármennyire óhajtanálak egy szépirodalmi lap élén látni, el kell
ismernem, hogy kételyed és szertelen lelkiismeretességed nem szerkesztőnek való.”
(1860. febr. 27.)
Csengery Antal
Egy fontos mozzanatra kell e levélváltásokban ügyelnünk: Csengeryék önkénytes bizalmat nem utasítanék vissza" – írja a . Ez az, amiről máskor is írtam." Közben, mellesleg,
leveléből az is kiderül, hogy tulajdonképpen visszalépése idején sem mondott le, egy
pillanatra sem, a szerkesztés tervéről, ábrándjáról, s Benedek táborszernagy,
főparancsnok kőrösi tartózkodása idején is azon töprengett, nem ez volna-e az alkalom a
lapengedély megszerzésére. Levelét így fejezi be: . . rossz az bennem, hogy neha
túlközlékeny vagyok bajaim iránt. Nem férfias ; gyönge dolog az ily sopánkodás. Másszor
nem tettem volna." (1860. júl. 9.)
Nem is tette soha, sem előtte, sem utána, csak e számára oly fontos ügyben.
A.
szerkesztővé tételéről, visszalépése nyomán,
lemondtak ugyan, de nem Arany János
Pest
re való segítéséről, pesti
egzisztenciájának megteremtéséről. Már április
8-án határozott kérdést tesz fel neki Budapest
Csengery
: ,,Volna-e kedved elvállalni az igazgató-titoknokságot“ a
Kisfaludy Társaságban? A szerkesztésről, mint Csengery Antal
A.
által véglegesen elejtett lehetőségről, Arany János
Csengery
, természetesen, többé nem szól. S most
megint Csengery Antal
A.
az, aki újra fölveti a
szerkesztés ügyét, szemérmesen, kicsit megszégyenülten. S mivel Arany János
Csengery
hosszabb ideig nem válaszol, hoszszú,
száz év múltán is torokszorító hangnemű levelet ír Csengery Antal
Csengery
nek. Megalázottsága s az elmulasztott
alkalom fölötti félelme csap ki minden sorából. Oldalakon át kínlódik tétova monológban,
míg végre újra ki meri mondani, félszavakban, célzásokban, hogy mégiscsak szerkeszteni
akar: „De hová mind e jeremiáddal? fogod már kiáltani. Csengery Antal
[szerkesztői feloldás]
. . .Csengery
től fölajánlott igazgatósággal
kapcsolatban – , „kivált ha másik célommal összekapcsolhatnám Csengery Antal
[szerkesztői feloldás]
ti. a szerkesztésselCsengery
nagy tapintatáról- s lélektani
érzékenységéről vall, hogy igen gyors válaszában mint kész tényről ,beszél a
szerkesztősködésről, anélkül, hogy Csengery Antal
A.
levelének érzelmi mozzanataira reagálna. (Júl. 16. és aug. 1.)
Arany János
A.
válasza is gyors, s aug. 5-én azt írja, már úton is volna,
ha nem gyöngélkednék. Aug. 10-én pedig már a
hatóságokhoz benyújtandó hivatalos programtervek szövegét is küldi Arany János
Csengery
nek.
Csengery Antal
Egyszóval:
A.
szerkeszteni akart; úgy
érezte, most érkezett el az ő ideje. Pontosabban szólva: most elérkezett már az utolsó
lehetősége is, a végső ideje is annak, hogy irodalomirányító feladatát, vágyait,
küldetését megkísérelje valóra váltani. Hogy ily vágyakat rég melengetett, hogy ily
küldetést rég érzett magában, hogy ily feladatra rég kötelezve tudta magát, ötvenes
évekbeli levelezése jól tanúsítja. Például azok a levelek, melyeket 1850–51-ben
Szilágyi Sándornak írt, vagy az, melyet az újabb
fölélénkülés kezdetén, 1857-ben,
Salamon Ferencnek küldött. S mellettük, s más
levélbeli nyilatkozatai mellett, igen sokatmondó például a két Vojtina-vers lélektani
tanulsága is: 1861-ben magától értetődő
természetességgel, mint aznapit veszi föl újra, folytatja a tíz esztendeje kialakított
szerepet, álcát s attitűdöt; csakhogy hallatlanul meggazdagodva, töményre tisztultan és
telítődötten.
Arany János
Ez az utolsó alkalmat megragadó föllépés magyarázhatja azt a tüneményszerű, erupciószerű
bőséget s azt a műfaji sokfeleséget, mely
A.
e négy és fél esztendejét, valójában e négy és fél esztendejéből az
első kettőt jellemzi. Mert a második év végén, a SzF megszűntével
határozott cezúra mutatkozik mind mennyiségi, mind milyenségi tekintetben. Annak
ellenére, hogy az új folyóirat, a K programcikke az addigi
szándék és hév töretlenségéről látszik tanúskodni. A szerkesztői esztendõk nagyarányú
termésének több mint háromnegyede az első kettőre esik. Jóllehet a K-nak nemcsak életideje volt hosszabb egy fél évfolyammal, hanem számonkénti
terjedelme is nagyobb volt egy fél nyomdai ívvel: a SzF-é egy ív,
a K-é másfél ív. Pedig ama munkatársainak köre, akik az általa
meg nem írt cikkeket pótolhatták volna, sem emelkedett közben jelentékenyen.
Arany János
A K-t azonban különösen a kezdet, az első fél év után, már csak
félszívvel, sőt, sokszor csak félkézzel szerkesztette. ,,. a szerkesztés – írta
Tompá
nak némi védekező, önmagát
nyugtató, kesernyés öngúnnyal – oly állapot, hogy hetekig el lehet csapni, azaz a
véletlenre bízni – és a közönségnek még akkor tetszik legjobban a lap, ha
csak úgy szerkesztődik" (1863.
dec. 13.) (Lásd
Németh G. Béla:
Arany folyóiratainak világirodalmi tájékozódásáról.
ItK
1967. 6. sz.)
Tompa Mihály
Kritikusi, értekezői munkásságának gyors megcsappanását nyilván többszörös csalódása
hozta magával. A SzF-t nem támogatta a közönség; de ami nem
jelentett kisebb csalódást
A.
-nak, nem
támogatta az íróvilág sem; csupán barátainak maroknyi köre. S ők sem mindig értették
Arany János
A.
szándékait, céljait,
eljárásmódját.
Arany János
Magyarázták neki s ő, fájó szívvel bár, de elfogadta a magyarázatot: azért nem kel a Figyelő, mert nem elég benne a publikumnak való szórakoztató
olvasmány. S engedett a tanácsnak, a következtetésnek: „A mulattató részt szaporitnom, a
kritikait korlátoznom kellene'' – vallotta most már maga is (
Előszavá-ból, 1867.)
Tompá
nak, 1862. szept. 24.). De hiába. Midőn azt remélte, hogy az átalakítás
következtében ,,800–900 körül csak elkotyog a prenumerácio valameddig" – alaposan
tévedett. ,,Már a második félévben leszállott hogy nem sokat kell szállnia azon
mértékig, midőn bukás nélkül nem folytathatom." Tompa Mihály
Tompá
nak, 1863.dec.
13. érdekes megfigyelni azt is, hogy pesti éveiből az első kettő és félnek
levelelzését mennyire a szerkesztés ügye, a lap színvonalának, iránytszabó igényének
(mint öniróniával leplezve mondotta: ,,mintalap'' voltának) kérdése, aggodalma töltötte
be. A K éveiben, viszont, a levelezésben a lapról valóban, mint
az ,,elélés“ kényszerű eszközéről esik főként szó (lásd pl. Tompa Mihály
Tompá
nak, 1863. dec. 13., 1864. nov.
21.). A jó, az irodalmat hatékonyan befolyásoló szerkesztés vágyát ugyan még
ez időben sem adta végképp föl, csak elnapolta, elodázta. „Egy kissé jobb világ
fordultával'' remélte megvalósíthatni (Tompa Mihály
Tompá
nak, 1864. nov. 21.).
Egyelőre azonban elállt tőle, s kesernyés rezignációval vállalta most már valóban „az
elélés“ érdekében: „addig sántikálunk, ahogy lehet". (Uo.) Ez a helyzet, ez a kudarc
azonban mélyen megalázta. „De mit tegyen az ember, hogy megtartsa a maga iránti
méltóságot'' – kerdezte ugyanott. S három esztendő multán is, nála
szokatlan személyes indulattal, a még egyre sajgó seb fájdalmával szól e kudarctól: ,,.
kritikai lapszerkesztésem alatt elég alkalmam volt meggyőződni, hogy praeceptorságom nem
kell senkinek – jó, hát nem kell. –" (Az Elegyes darabok
Tompa Mihály
[szerkesztői feloldás]
1847–1861
Érthető hát, hogy midőn ez a helyzet egyre világosabbá kezdett előtte válni,
egyre rohamosabban vesztette kedvét a beleszóláshoz, vagy pláne, az irányitáshoz. S
cikkeinek nemcsak száma apadt meg, hanem műfaji s tárgyköri skálájuk is erősen
összeszűkült.
A SzF-ben tanító és polemikus kritikák, elvi tisztázások és
fejlődéstörténeti eszmélkedések, külföldi irodalmak tanulságait fölmutató bírálatok s
nehezen hozzáférhető, de igen hasznosnak vélt idegen cikkek fordításai követik,
váltogatják egymást tolla alatt. Igaz, leveleiben gyakran hivatkozik a kényszerűségre, a
munkatársak hiányára, mint e bőség és sokoldalúság szülőokára. De egyfelől e
kényszerűségről, e hiányról való panasz jórészt a glosszákhoz hasonló töltelék-anyag
irására vonatkozik, másfelől ezt a panaszt gyakran csak zsörtölődésnek vagy még inkább
rejtőzködésnek kell fölfognunk. Végre is: amilyen írásokkal megtöltötte a K-t, olyanokkal bőven megtölthette volna éppúgy a SzF-t is. Sőt, még könnyebben. Hiszen kezdetben mindenki támogató
várakozással fogadta. Míg a K idejére már csoportok álltak vele
szemben (pl. a
Vajda
, a Riedl Szende, a Tóth Kálmán körében, lapjában elhelyezkedők).
Vajda János
A kényszerűség sok cikkének lehetett nemzője, de bizonyos, hogy
A.
nemcsak szerkeszteni, hanem maga is írni akart,
kritikát, elvi cikket, külföldi ismertetést, mindent. Nemcsak mint szerkesztő, hanem
mint kritikus is irányítóan kívánt beleszólni az irodalom fejlődésmenetébe: közvetlenül,
saját cikkeivel is. Ha SzF-beli cikkeit tárgykörük szerint
kiderül, hogy a korszak szinte mmden fontos, ill. fontosnak vélt irodalmi jelensegérol,
problémájárol nyilvánította veleményét. Az ötvenes esztendőkben csordultig felgyülemlett
s az új helyzet kilátásaiban uj távlatot, formát, értelmet nyert eszméit, tapasztalatait
akarta végre elmondani, kellett végre elmondania. Ne feledjük, már Szilágyi Sándornak így írt: ,,Sokféle, és talán irodalmunk jelen
állapotjában nem haszontalan munkásságot tudnék én egy jó szepirodalmi lap irányában
kifejteni, ha az a szépirodalmi lap képes volna engemet havonkint legalább 20–25 pengőig
biztosítani, hogy ne kellene más, lealacsonyító kézi munkára szorulnom, mindennapi
csekély költségem beszerzése végett." (1850.
okt. 21.) Most már lehetett, sőt kellett az imént említett „nem haszontalan
munkásságot kifejtenie". S talán kicsit hálás is volt a cikkhiány okozta
kényszerűségért: következtében kénytelen volt gátlásait a prózaírással szemben
levetni.
Arany János
Mindez azonban SzF-beli cikkeinek nemcsak nagy tömegét, műfaji s
tárgyköri sokféleségét magyarázza, hanem azok stílussajátságait is, mindenekelőtt
hangnemüket. Prózája, „a fahangú proza" ujra élettel telt meg, áttüzesedett. Nagy
tanulmányainak, a Zrínyi és Tassónak, a Bánk
bán-tanulmánynak, verstani dolgozatamak szövege kiegyensúlyozottabb,
lecsiszoltabb, gördülőbb, de az a hév, az a verve, az az energikus tömörség, az a
polemikus erő és kedv, az az eruptiv sodrás, mely az Irányoknak, a Bulcsu-bírálatnak, a Fejes-kritikának s társaiknak sajátja, csak
politikai cikkei egy részében, s kivált levelezésében van jelen. Keletkeztek ugyan ekkor
is olyan cikkei is, melyekre mindez nem volt jellemző, melyek széljegyzetek összefűzései
voltak ( lásd a két Szász Károly-bírálat egyes részletei vagy a Visszatekintés második fele); de e periódusára semmiképpen sem ezek a
jellemzőek.
A K-ban, az újabb kudarc gyors fölismerése nyomán, írásainak
bősége, sokrétűsége s dinamikája egyaránt elveszett. Igazában egyetlen valódi, a
Bulcsu-, a Fejes-, a Hebbel-, a Jókai-, a Vas Gereben-bírálathoz hasonló kritikát sem
írt többé. A Tompa-bírálat vagy a Gáspár János
könyvéről írott, bármily értékes legyen is, inkább baráti gesztus volt, semmint előbbi,
,,énektanári" attitűdjének folytatása. Elvi állásfoglalást célzó cikket
sem írt a K-ba, hiába ígérte az Irodalmi
hitvallásunkban, amely, különben, maga is a SzF
korszakához csatlakozik még, a megirás idejét tekintve is. Írása idején még nem látta,
hogy új lapjával szemben sem csökken a részvétlenség, kivált az iróké. S a külföldi
irodalmak műveit sem figyeli, s főképp nem mutatja be s bírálja oly éberen s élesen,
mint tette
Hebbel
,
Hebbel, Christian Friedrich
Wittgenstein
, Frankl s mások műveivel. S jórészt az idegen folyóiratok
cikkeinek elméleti, elvi célzatú fordítása, kivonatolása is elmarad most már; legalábbis
a nevével vagy a kortársai által ismert szerzői jegyeivel jelzett cikkeiből.
Wittgenstein, Ludwig
Lényegében kettős karakterű e második két és fél esztendejének termése: mig a SzF-ben mindig égetően időszerű s lényegi kérdésekhez nyúlt hozzá,
K-beli cikkei egyik részében mellékes kérdéseket érint,
széljegyzetszerűen; a másikban történetieket, esszéírói modorban. Paradox jelenség, de
kétségtelenül igaz, hogy csalódásának, szerkesztői, értekezői attitűdje sajnálatos
átalakulásának bizonyos haszna is volt: ennek következtében születtek meg művészi
tekintetben szinte legjobb, legnagyobb autonómiájú, legkevésbé korhoz kötött, leginkább
önértékű írásai: irói, irodalomtörténeti arcképei. Persze, valójában ezek sem nélkülözik
a lényegi időszerűre való összpontositást, csakhogy az irodalomtörténet, a fejlődésmenet
síkjára transzponáltan adatnak bennük a lényegi problémák elő.
A K-val kapcsolatban mindazonáltal meg kell jegyeznünk: aligha
tételezhető föl, hogy SzF-beli roppant szerzői aktivitása után e
második folyóiratában ugyancsak gyakran szorongató cikkhiány enyhitésében ne vett volna
részt, illetőleg csak oly kevéssé vett volna részt, mint számon tartott cikkei mutatják.
Külföldi folyóiratokat például ekkor is folyvást olvasott s az olvasott cikkek kevés
munkát kívánó kivonatolásával, ismertetésével
Gyulai
t s fiát, Lászlót, akik
ekkor a szerkesztés fő terhét viselték, vélhetőleg igyekezett segiteni. E föltételezés
alapján mondtuk, hogy alighanem a K-ban lappang névtelen cikkei
jelentékenyebb hányada. S e jelzetlenek, ez ismeretlenek között olyan is van – a K vizsgálata ezt igazolja –, melyek fontos irodalomelméleti
kérdéseket érintenek; pl. a fönt említett Taine-cikk. Csak részben igaz tehát az, amit
fönt mondtunk: hogy nem jellemzi már az idegen irodalmak elméleti érdekű figyelése
Gyulai Pál
A.
írásait. Valójában inkább a
tervszerű, a programszerű közvetítés szándéka hiányzik. E jelzetlen cikkek
alkalomszerűek, esetlegesek, s nincsenek a hazai helyzethez alkalmazva, a hazai
helyzetre vonatkoztatva úgy, mint a SzF-beliek.
Arany János
A.
szerkesztői tevékenysége lényegében
még földolgozatlan, folyóiratainak elemzése még ezután elvégzendő és sürgető feladat.
Elvégzése igen fontos tanulságokkal szolgál mind Arany János
A.
sorsának alakulását illetően, mind pedig a magyar szellemi élet e
korszakbeli s a továbbiakra döntő jelentőségű fordulatára nézve. Történetírásunk egyre
világosabban látja, hogy ez esztendők fordulópontot, cezúrát jelentettek. A két
folyóirat, kétségkívül, nem azonos, nem egyenlően magas szinten mozgott. A SzF elsődlegesen kritikai lap óhajtott lenni s csak másodsorban
szépirodalmi. S kritikai tekintetben oly teljesítményt nyújtott, mint alig egy-két lap
folyóiratirodalmunk történetében. Arany János
A.
nagyszámú kritikai cikke mellett Arany János
Gyulai
,
Gyulai Pál
Salamon
, Salamon Ferenc
Szász
, Szász Károly
Brassai
, meg az ifjú Zilahy Károly bírálatai, kritikái és polemikus írásai töltötték meg. De
igazában szépirodalmi része sem volt gyengébb a K-énál. Jóval
kisebb tér jutott benne a versnek és szépprózának, s ennyit a maga közvetlen körének
munkáival is ki tudott tölteni. A K e tekintetben is alacsonyabb
szinten mozgott, szűretlenebb anyagot volt kénytelen adni. Általában kimondhatjuk, a
részleges vizsgálódásnak mintegy elébe vágva, hogy Brassai Sámuel
A.
lapjai fontosabb szerepet töltöttek be az irodalmi, a kritikai
eszmék fejlődésének, tisztázásának, tudatosításának hazai történetében, mint a
tulajdonképpeni szépirodaloméban. ,,Énektanár“ akart lenni Arany János
A.
, de az volt a szerencsétlensége, hogy
„tanártársak" még csak akadtak ebben az énekiskolában, valódi énekesek azonban alig.
Költőket, novellistákat, ha nem voltak, a legjobb oktató sem teremthetett. Pedig
Arany János
Vajdá
t s Tóth Kálmánt leszámítva, szinte minden jóravaló, valamire való
tehetség szerepelt lapjában, főképp a fiatalok közül, Tolnai Lajostól Zilahy Károlyig,
Reviczky Szevértől Bajza Jenőig, Balogh Zoltántól
Jánosi Gusztávig, Thaly Kálmántól Szilády Áronig.
Azt a kérdést, persze, föl lehet s föl is kell vetni, vajon ez ,,énekiskolában" tanított
elvek (– gondoljunk csak az eposzról, az epikáról vallottakra –), ha lettek volna is
benne énekes tehetségek, alkalmasak voltak, lettek volna-e kivirágoztatásukra?
Vajda János
Ez elvi (s részletes kidolgozásra váró) megjegyzések után tanácsos röviden itt, a
bevezetőben összefoglalni a két folyóirat s a szerkesztői munka fontosabb filológiai
tényeit is; a cikkek keletkezés-körülményeit segíti megvilágitani ez, s jegyzeteikben
ismétlésektől mentesít.
A.
1860 szeptember végén, október elején
költözött föl Nagykőrösről Arany János
Pest
re. A lapengedély s a kiadói s a nyomdai szerződések ekkor már készen
a kezében voltak. Pesti útjai alkalmával s levelezésén át részint maga, részint
Csengeryék hozták e dolgokat tető alá. A SzF kiadója Heckenast Gusztáv volt, s a lapot az ő, Landererével
egyesült nyomdájában állították elő. A kiadóhivatal a Belvárosban, az akkori Egyetem
utca 4. számú házban volt, az egyetemi templom közelében. Az előfizetési ügyeket s a lap
szétküldését, forgalmazását innét a kiadó emberei intézték. Budapest
A.
-ra ekkor a tulajdonképpeni szerkesztés munkája
hárult. A „szerkesztői szállás“, ,,hova a lap szellemi részét illető küldemények
utasítandók: Üllői út és 3 pipautcza sarkán II szám" alatt (azaz Arany János
A.
lakásán) volt – ezt olvashatjuk a lap fejlécén.
Másfél év múltán, de még a SzF idején, Arany János
A.
néhány házzal beljebb költözött innét a mai Kálvin
s az akkori Széna tér felé, a mai Erkel utca sarkára.
Arany János
A SzF hetenként jelent meg szerdán. Előfizetési díja évi 10 Ft
volt, melyet általában 5 forintonként, fél-évre bontva küldtek be a lap rendelői.
Heckenast
évi 3000 Ft-ot
bocsátott ,,a lap szellemi részének kiállítására". De ígéretet tett, ha az előfizetők
száma el érné az ezret, akkor minden ezren felüli előfizetés felét (5 Ft), átengedi a
szerkesztőnek. Ezt a számot azonban csak egyszer, az első évfolyam második félévében
haladta meg a lap. Viszont azt is kikötötte Heckenast Gusztáv
Heckenast
, ha ez a szám 750-re leszáll, fölmondottnak tekintheti a
szerződést, megszűntnek a lapot. Ez a második évfolyam második félévében be is
következett. Kiadó és szerkesztő viszonya nem volt különösebben barátságos, de feszültté
sem vált soha; tárgy- és üzletszerű maradt végig. Heckenast Gusztáv
Heckenast
a SzF
megszüntetésekor mindenesetre az új lapra, a K-ra nézve üzleti
szaktanácsokkal látta el Heckenast Gusztáv
A.
-t, s a
nyomtatás elől, láthatólag, továbbra sem zárkózott volna el. Arany János
A.
mégis a másik nagy nyomdász-kiadóval, Emich Gusztávval állapodott meg. Előnyösebb feltételeket
kapott-e Arany János
Emich
től, vagy Emich Gusztáv
Heckenast
iránti esetleges ellenérzés
vezette, nem ismeretes.
Heckenast Gusztáv
A lap előfizetői – a lapban közölt előfizetői névsorok szerkesztői üzenetek alapján
állapítható meg – nagyrészt a nagyobb városok polgárságából kerültek ki.
Pest
részesedése azonban messze a legtetemesebb volt.
Tanárok, iskolák, szerzetesi rendházak tették ki az előfizetők jelentős hányadát. Sok
közöttük az idegen, főképp a német és szerb-horvát név, illetőleg a láthatólag frissen
magyarositott név. Néhány arisztokrata család neve is állandóan jelen van; mégpedig
többnyire sorban ugyanazon családok több tagjáé; azaz inkább pártolásról, mint
érdeklődésről volt szó. A vidéki középnemesség aránya viszont kétségtelenül elenyésző. A
kor egyéb szépirodalmi lapjaihoz viszonyítva igen kicsi a női előfizetők száma is.
Érthető.
Budapest
A lap első kétharmadát az ún. előcikk, a „Belirodalom” s a ,,Külirodalom” rovat töltötte ki. Az „előcikk” általános elvi,
irodalomtörténeti vagy esztétikai fejtegetés volt többnyire.
A.
Irányokja is ilyenként jelent meg. A Belirodalom hazai szépirodalmi művek, a Külirodalom
külföldi munkák vagy törekvések ismertetését, bírálatát hozta. A fönnmaradó harmadban
egy-egy novellát, egy-két verset, néhány rövid könyvismertetést, színházi és
Kisfaludy-társasági tudósítást adott a lap, s a „Vegyes” rovatot
meg az „Uj könyvek” címfölsoroló rovatát. ,,Olvasmány“-t tehát igen keveset tartalmazott a lap. Nőolvasók számára, a nem
litterátus vidéki olvasók számára így kétségtelenül nehéz és érdektelen is volt.
Arany János
A.
tévedett; túlságosan szélesre
taksálta a magyar litterátus olvasóközönséget, s tájékozódási, kritikai igényét
túlságosan is magasra. Arany János
Csengery
jobban ismerte a helyzetet, midőn, mint már említettük, azt ajánlotta, hogy elsősorban
szépirodalmi legyen a lap, s csak mellesleg kritikai. Csengery Antal
A.
azonban tanítani akart, s míg tartott ereje, hite
meg persze – mint ironikusan mondta – „Arany János
Heckenast
kegyelme“ ; vállalta nemcsak a cikkek nagy részének írását,
hanem a szerkesztés teljes munkáját is.
Heckenast Gusztáv
Mert a szerkesztői munkát kezdetben teljesen maga végezte. Salamon Ferenc ugyan, aki
Pest
en
lakott, kétségtelenül jószivvel segített neki. Nemcsak színházi vagy könyvkritikát,
könyvismertetést vagy lapszemlét adott szinte minden számban, hanem alkalomadtán a
szerkesztés apróbb, terhesebb munkáiból is részt vállalt. De nem állandóan és nem
rendszeresen. Így hát a korrigálástól a hiranyag összegyűjtéséig, az arra rászoruló
cikkek átstilizálásától a frissen megjelent könyvek címeinek összeszedéséig, a
levelezéstől a díjelszámolásig mindent magának kellett elvégeznie. Kivált a
kéziratolvasás rabolta el sok idejét. Leveleiben, szerkesztői üzeneteiben folyvást
zsörtölődött is miatta. Úgy látszik, hiába hangsúlyozta a lap kritikai jellegét, s hiába
hárította el eleve a szerepet, hogy kezdők földajkálója legyen, tengersok éretlen
kézirattal árasztották el, főképp verssel.
Budapest
S emellett a Kisfaludy Társaság igazgatói tisztét is betöltötte; megélhetése ugyanis csak
e kettős munkával volt biztosítva. A Kisfaludy Társaság pedig a tízesztendős kényszerű
szünet után most kelt új életre: nem voltak megfelelő formái; ügykezelése, ügyrendje
szétzüllött, laza, kialakulatlan volt.
A.
levelei telve panasszal a tagokra, akik érdekes üléseket és
kiadványokat óhajtanak, de maguk nem tesznek semmit ennek érdekében. Leveleiben
barátaitól hol lapja, hol a Társaság számára koldul kéziratot.
Arany János
Mindezt számba véve lehet igazán méltányolni első két pesti évének tüneményszerű
értekezői termékenységét. S így lehet igazán látni a K idején
bekövetkezett feltűnő csappanást is.
Igaz, a K-val még több munkája lehetett volna. Mert a
SzF-nek csak ,,szerkesztő tulajdonosa" volt, a K-nak viszont „kiadó szerkesztő tulajdonosa". Elfogadta
Heckenast
tanácsát, hogy maga
adja ki a lapot, mert így a honoráriumok céljára jelentős összeget takaríthat meg.
Heckenast Gusztáv
A.
ugyanis kínosan ügyelt arra,
hogy díjai ne maradjanak el a jól fizető lapokéitól. A lap forgalmazását, az
előfizetések kezelését így most magának kellett vállalnia, s ez valóban sok időt
emésztett fel. Ekkor azonban volt már segítsége. Arany János
Gyulai
1862 közepén költözött fel Kolozsvárról Gyulai Pál
Pest
re, s állandó,
rendszeres, díjazott szerkesztőségi-munkatársa lett Budapest
A.
-nak. S mellette állandó munkatárs lett Szász Károly öccse, Szász Béla
is, aki eképp a híranyag s a tárca-rovat elkészítésben működött közre. S végül, de nem
utolsósorban nagy segitséget jelentett mind a szerkesztői, mind a kiadói munkában az
ifjú Arany László, aki befejezvén Arany János
Kőrös
ön a középiskolát, ez években végezte a jogot s írta
első irodalmi tanulmányait is.
Nagykőrös
A lap tehát nem egészen „csak úgy szerkesztődött" ezekben az években sem, s így a K is minden tekintetben messze fölötte állt a korszak szépirodalmi
lapjainak, ha, mint utaltunk rá, a SzF szintjét nem tudta is
elémi vagy megtartani. S emellett a „hetekig elcsapás“ sem lehetett oly szokott dolog,
mint ezt
A.
öniróniája sejteti. Inkább
csak akkor volt ilyenről szó, ha Arany János
A.
vidékre ment, pl. szokásos gyógyfürdőzése alkalmával. De jellemző, hogy ekkor külön
jelzi Arany János
Tompá
nak irt levelében, hogy
ezalatt Tompa Mihály
Gyulai
viszi a szerkesztést. Az
azonban bizonyos, hogy ez években jóval több időt hagyott neki a lap. Ennek jó részét
nyilván olvasásra fordította, hisz, mint cikkei-glosszái mutatják, a SzF zsúfolt két esztendejében is nagyszámú külföldi, angol, német, francia
lapot nézett át. Ezért is van okunk föltételezni, hogy a K
nagyszámú névtelen cikkfordítása, összegező ismertetése közül sok az ő tolla alól került
ki.
Gyulai Pál
Két dologra azonban, láthatólag, mindig személyesen s pontosan ügyelt. Arra egyrészt,
hogy az olvasók megkapják azt, amit előfizetési felhıvásaiban ígért. Példa lehet erre az
irodalomtörténeti arckép-mellékletek ügye. Engedve a közszellem s a barátok
unszolásának, elhatározta ugyanis, hogy ,,a képeskedés” iránt érzett ellenszenve
ellenére, ,,publikum csődítésnek", ad ő is lapjában képeket. Persze, nem afféléket, mint
a többi lapok, hanem írói portrékat, régi írók portréit. A K
programjában be is jelentette elhatározását. Késésük esetén aztán mindig pontosan – s
gyakran előre – tájékoztatta olvasóit ügyükről. S szólt arról is, ha a K nem jelenhetett meg pontosan vasárnapra (ez ugyanis nem szerdán jelent meg,
mint a SzF), vagy ha papírja, szedése az ígértnél rosszabb volt.
Másrészt rendkívül pontosan ügyelt az előfizetési díjak kezelésére. S nemcsak gyorsan és
pontosan küldte vissza az esetleg fönnmaradt pénzt, hanem mindig részletes kimutatást is
adott róla, S ezt többnyire saját kezűleg írta meg. Azok az elszámolások is jellemzők e
tekintetben, melyeket azoknak adott, akik a SzF és a K árkülönbségétől megzavarva (a SzF évi 10,
a K 12 Ft: a terjedelemnövekedés s a szebb papír és nyomás
következtében), többet vagy kevesebbet küldtek a kelletenél.
A K szerkesztői-szerkesztőségi munkájában való mind e részvétel,
persze, nem zárja ki s nem mond ellen a jelzett csalódás, elkedvetlenedés, visszahúzódás
tényének.. (A szerkesztésre lásd
Gelencsér Károly: i. m.
Voinovich III. köt. 1–80. l.,
JKK XII. köt. jegyzeteit, különösen
349–360., 419–421.. 542–544, 630–633. l.)
A második fő cikkcsoport, egy-két kivételt nem számítva, a hetvenes évtizedből, főképp
annak végéről való. Nagyobb részük nyelvészeti tárgyú, vonatkozású, s többségük
kapcsolatban áll a Magyar Nyelvőr tevékenységevel.
A.
, a költő, tudjuk, 1867 körül egy évtizedre, hallgatásba burkolózik. S hallgat
az értekező is. Aristophanes fordítása
„helyettesíti” költői termését, megszólalását; az Akadémia hatalmas tömegű, általa
készitett ügyiratai az értekezőit. E hallgatást sokan és sokféleképp magyarázták,
folyvást újabb s újabb indítóokokat, értelmezéseket hozván föl. Megoldottnak a kérdés
azonban semmiképp sem tekinthető, s aligha is oldható meg valaha is ,,véglegesen". Annyi
azonban bizonyos, hogy mint a 60-as évek eleje értekezői bőségének, úgy ez évtized
majdnem teljes hallgatásának sem lehet elégséges, legfőbb vagy éppen egyetlen
magyarázata a foglalkozással együtt járó állapot, a foglalkozás pozitív vagy negatív
kényszere. A Kisfaludy Társaság igazgatói állása is adott munkát bőven, ha annyit
esetleg nem is, mint az akadémiai titkárságé. A szerkesztés adminisztrációs s,
mondhatnánk, manuális része azonban (korrektúra, hírollózás, levelezés, szétküldés
stb.), melyet különösen az első években, míg Arany János
Gyulai
föl nem jött Gyulai Pál
Pest
re, s míg
fia, Budapest
László
, hatékonyan nem
segíthetett, tehát nagyrészt Arany László
A.
maga
végzett, semmiképpen sem jelentett kevesebb s kevésbé fárasztó elfoglaltságot. Mégis,
láttuk, valóságos cikközön jellemezte amaz első éveit. Úgy lehet, a ,,preceptorkodásom
nem kell – hát nem kell"-féle keserű sóhajt kiváltó lelkiállapotban s a kiegyezés első
évtizedét betöltő kiábrándultságban kell e hallgatás elsődleges okát keresnünk.
Arany János
Az irodalmi, az esztétikai kérdéseket boncoló értekező nem is szólalt meg benne többé.
Végképp letett szerkesztői, ,,énektanári“, ,,preceptori“ vágyairól. A Nyelvőr által fölvert élénk s az iskolázott rétegek körében országos
szélességű nyelvészeti érdeklődés azonban kicsalta hallgatásából. Kettős fázisban
történt ez is.
Az első nyilvános föllépésű volt, de alighogy megindult, rögtön meg is szakadt. Hogy
miért? – ez esetben sem mondható meg határozottan. Ez esetben is csak föltételezésekre
vagyunk utalva. Hogy ezek valamelyikét valamelyest valószínűsíthessük, a Nyelvőr keletkezéskörülményeiről s első éveiről kell egy-két szót
szólnunk.
A Nyelvőrt, ismeretes, 1872-ben indították meg. Létrehozása általános, a művelt rétegekben
országosan jelentkező igény következménye volt. Az Akadémia,
Gyulai
köre sokat tett a folyóirat világra segítése
érdekében, anyagi alapjának megteremtésében. Hogyne, hisz ha valaki, ők igazán érezték a
nyelvromlás igen nagy veszélyét.
Gyulai Pál
Sokféle forrásból táplálkozott ez az akut kórrá váló nyelvromlás. Közrejátszott benne az
alig véget ért abszolutizmus ügyintézésének németnyelvűsége. S nemcsak azáltal, hogy a
modern adminisztráció fogalomkincsének jelentékeny részét vette át tőle többnyire
tükörfordításban vagy neológiás magyarításban – a 67 után újjászervezett magyar közigazgatás, hanem azáltal is, hogy az
eredetileg idegen ajkú, de gyorsan magyarosodó tisztviselők jelentékeny részét is
átvette. Továbbá a rendeletek megalkotásakor nemcsak tárgyi, hanem nyelvi,
megfogalmazásbeli tekintetben is elsősorban az osztrák példák voltak az adminisztráció
számára irányadók. A közös hadsereg német nyelve s nyelvi tarkasága is fokozta a
nyelvromlást. Aztán a föllendülő iparosodás következtében az országba jövő nagyszámú
idegen szakemberrel való folytonos érintkezés. Jelentős forrása volt a nyelvi
torzulásoknak a német nyelvű, illetőleg a jelentékeny példányszámú kétnyelvű sajtó is. S
még inkább azok a lapvállalkozások, melyek, az új helyzetben, gyakran szinte azonos
gárdával, váltottak át, egyik napról a másikra, a magyarnyelvűségre. Mindenekelőtt s
legfőképpen azonban a városok gyors növekedése, elsősorban Budapesté hozta magával, hisz ez a gyors növekedés nagyfokú
asszimilációval járt együtt: a városi, főképp a pesti lakosság növekedésének jelentékeny
része szlovák, német, zsidó beolvadókból adódott. S a beolvadók (különösen az utóbbi két
csoport) jórészt a polgári elemet szaporítván, hamarosan részt vettek s részt kértek a
szellemi letből is, főképpen a szakfoglalkozások területén, de a sajtóén is. A
nyelvérzék hiánya. aztán náluk, bármily lelkes magyar patriótákká lettek is, erősen
éreztette hatását a városi élet, a szellemi élet egész nyelvhasználatában.
A.
, folyóiratai tanúsága szerint, lelkes
örömmel fogadta s támogatta a polgárosodást s vele a beolvadást is. A nyelvet azonban a
nemzet egyik legnagyobb kincsének, megtartójának fogván föl, érthető módon, maga is igen
nyugtalankodott s a nyelvtudomány hatékony közbelépését, segítségét lapjaiban is
sürgette, már a hatvanas esztendőkben. Fontos e tekintetben fia cikke, melyben ez – még
a Nyr megjelenése előtt – Szarvas Gábor tevékenységét – bár bírálva is – dicsérte
(
ÖM. II. 275. l.). Az új folyóirat
szerkesztői, irányítói így hát magától értetődő gesztussal fordultak hozzá, hogy
megnyerjék munkatársul, hogy megszerezzék segítségét és tekintélyét lapjuk számára.
Annál is inkább, hiszen nyelvészeti, különösen pedig nyelvtörténeti járatossága,
olvasottsága általánosan ismert volt; s az is, hogy az aktív nyelvészkedő hajlam sem
hiányzik belőle, hogy a nyelvvel bíbelődni legkedvencebb ınagánfoglalatosságai közé
tartozik. Művészetét meg ez időre már Gyulaiék az irodalmi tudatban a romlatlan,
gyökeres magyar stíl megfellebbezhetetlen kánonjává emelték, őt magát pedig a széles
művelt közvélemény is nyelvünk legnagyobb művésze- s értőjeként fogadta el.
Arany János
A.
nyelvi és nyelvészeti felfogásának
középpontjában a mondat állott. Ő a nyelvromlás legfőbb forrását és kórjelét a
mondatszerkesztő érzék meggyengülésében látta. Azt várta, nyilván, a nyelvvédő, a
nyelvhelyességi mozgalomtól s a folyóirattól, hogy ez majd a helyes, a hibátlan
mondatszerkesztés, a szórend, mint mondani szokta: ,,a szófűzés” kérdéseire, épségének
visszaállítására és fönntartására veti a hangsúlyt. Igen jellemző, hogy egy rövid
szójavító glossza után, erről adott a Nyr-nek először hosszabb,
rendkívül töményre érlelt tartalmú, tisztázó és rendszerező igényű cikket, A szórend címűt. S ezt a cikket, ezt a tárgyat, mint kéziratban
maradt félig kész hosszabb, gazdag anyagú cikke s töredékei, meg följegyzései mutatják,
rögtön s széleskörűen folytatni is akarta. De mégsem tette.
Arany János
A lap arculata az első évfolyamok után határozottan kibontakozott. S
A.
mondatközpontú szemléletével szemben, mely a
nyelvhelyességi kérdést mindig, a stílus kérdésétől elválaszthatatlannak tekintette,
szóközpontú szemlélet lett benne úrrá; a nyelvi törvényeket – a pozitivizmus hatására –
természettudományos érvényűnek fogta föl s logisztikus-morális módon kezelte s ítélte
meg a nyelvhelyességi kerdéseket; a stílus problémája elől, a stílus alapján való
ítéletalkotás elől pedig elzárkózott. S ami nem kevésbé fontos: jóllehet folyvást a
nyelvtörténet tanúságával érveltek, fatális érzéketlenségről tettek bizonyságot – megint
csak pozitivista módon – a valódi történetiség iránt.
Arany János
A.
is úgy vélte, a konzerválás e korszak
fő feladata nyelvi tekintetben ; az előző, gyors fejlődéstempójú periódusok
eredményeinek földolgozása, megrostálása, begyökereztetése. A mozgalomszerű újítás
korszakát mindenképpen lezártnak tudta ő is. De visszalépni, az előző korszakok
eredményeit megtagadni és kivetni semmiképpen sem akarta, mint ahogy jelentékeny
írókortársai közül sem kívánta ezt senki. Szarvas Gábor és köre viszont, a maga történetietlen, pozitivisztikus
felfogása, merev gondolkodásmódja alapján nagyon is hajolt e kivetésre és megtagadásra,
s ami együtt járt vele; a visszalépésre, vagy legalábbis a továbblépés lehetősegenek
megbéklyózására. Így, egy évtizednek sem kellett eltelnie, már az egész magyar
irodalmat, ,,hivatalos”t és ellenzékit, konzervatívot és újító szándékút egyaránt heves
ellenzőiknek táborában tudhatták, Vajda Jánostól
Asbóth Jánosig, Arany János
Gyulai
tól Gyulai Pál
Péterfy
ig, Arany Lászlótól
Csiky Gergelyig, Péterfy Jenő
Reviczky Gyulá
tól Bodnár Zsigmondig. (Lásd
Németh G. Béla: A századvégi Nyelvőr-vitához,
Tanulmányok a magyar irodalmi nyelv és stílus köréből. Reviczky Gyula
Bp.
1961.
) Köztük volt,
kétségtelenül, Budapest
A.
is. Nemcsak fiának
Arany János
Simonyi
Antibarbarusáról írt cikke, mely az egész vitában egyike a
legfontosabbaknak, bizonyítja ezt, hanem a Voinovich Géza által közrebocsátott, már említett széljegyzetei is, melyeket a
Nyelvőr évfolyamainak margójára rótt, évről évre. Alighanem
indokolt tehát föltételezni, hogy nyelvészeti munkásságának, újabb értekezői
munkásságának kibontakozását, mindjárt a kezdet kezdetén, többek közölt, az új
orthologia iránya akasztotta meg. (S nem utolsósorban: hangneme is; ezt már fönt
említett első cikkében, melyben még dicsérte Simonyi Zsigmond
Szarvas
tevékenységét, erősen gáncsolta Arany László is.) Többek között: mondottuk – mert, természetesen, más
motívumok is közrejátszhattak elakasztásában.
Szarvas Gábor
Értekezői munkássága e szakaszának második fázisa a 70-es évtized végére esik. Ezt a
rövid széljegyzet s az apró följegyzés műfaja jellemzi. Megszabadulván akadémiai
titoknoki állása terheitől, végre jutott ideje szellemi kedvteléseire; s köztük, mint
említettük, nem az utolsó helyet foglalta el a nyelvészkedés. Annál szívesebben
bajlódott egyes nyelvészeti kérdésekkel, ily tárgyú rövid széljegyzetek és apró
följegyzések készítésével, mert, meggyengült egészsége, főképp meggyengült látása
hosszabb olvasást és írást amúgy is alig tettek lehetővé számára.
Helyesbítő, kiegészítő, vitázó jellegűek e megjegyzések egyrészt. Gyakran vezérszavasak,
de nagyon gyakran szentenciózusak. Néha csak alig összefüggesztett emlékeztető, utaló
szavakból állnak, máskor viszont nagyon is hatásosan fogalmazott s zárttá formált,
konklúziószerű summázatok. De akármilyenek, többnyire igen erősen érzelmiek. Nem csoda,
ha jó néhány esetben csípős vagy csipkelődő epigramma kerekedik belőlük. Másrészt
emlékező jellegűek. Gyermekkorának szó-, fordulat-, dal- és mesekincséből idéz föl a
költő egy-egy darabot, egy-egy motívumot a Nyr népnyelvi,
néprajzi közléseinek hatására. A hangnem ezekben személyesen közvetlen, mesélő. S így az
Őszikék gyermekkort idéző verseinek ,,párdarabjai“,
kiegészítő, kísérő szövegei, ,,melléktermékei“ Nagyobb hányadukat nem szánta közlésre,
nyilvánosságnak. Egy részüket a Nyr szerkesztőinek sikerült
kicsalogatnia tőle mégis, más részüket viszont csak halála után, a hagyatékból tették
közzé (lásd minderre jegyzeteínket).
Hogy szorosabban vett nyelvészeti szakszempontból mi a följegyzések és megjegyzések
értéke és jelentősége, azt megállapítani a nyelvtudományi szakirodalom feladata. Hogy
életrajzi, lélektani s alkotáslélektani szempontból rendkívüli módon hasznosíthatók,
arra viszont már többen rámutattak. Arra azonban alig történt még utalás, hogy e
rövidebb-hosszabb, többnyire polémikus meegyzésekben és cikkecskékben igen jól
használható, tanulságos anyag lappang
A.
nyelvtörténeti szemléletére; sőt, tovább menve,
történetszemléletére nézve is. Mert polémiája mélyén, bár látszatra többnyire csak egy
szó, egy kifejezés, egy leíró nyelvtani probléma megítéléséről van szó, két, igen erősen
különböző nyelvtörténeti s történeti szemlélet vitája húzódik meg. Az itt rejlő
tanulságokat, következtetéseket, természetesen, majd csak akkor lehet helyesen levonni,
ha a magyar nyelvészet történetéről, vagy legalább a Nyr
történetéről megbízható mű áll rendelkezésünkre, ha a Nyr
általános nyelvészeti és nyelvtörténeti felfogását már tisztázták. S e fontos munkára ez
ideig mindössze egy-két kísérlet történt.
Arany János
Mint fönt, a közlés-renddel kapcsolatban már említettük, vannak
A.
e korszakának olyan cikkei, melyek keletkezési
dátumát a rendelkezésünkre álló adatok és eszközök segítségével nem lehet megállapítani.
Legalább is nem a ma rendelkezésünkre állókkal; mert pl. gépi-statisztikai módszerekkel
alighanem meglehetős pontossággal lehetne földeríteni, hogy, mondjuk; a Töredékes gondolatok egy-egy darabja melyik nagyobb, ismert
dátumú cikk közelében született, helyezkedik el. Mindazonáltal, ez eszközök, módszerek
nélkülözése ellenére, elmondhatjuk, hogy alig van oly dátumozatlan írása, mely tárgyán,
felfogásán, stílusán át ne kapcsolódnék be két értekezői periódusának egyikébe vagy
másikába. A közbeeső időszakban, úgy látszik, Arany János
A.
valóban nem írt. Prózaírói, értekezői hallgatása nem csupán
nem-közlés volt, hanem valóban hallgatás; értekező prózánk, irodalom- és
nyelvtudományunk örök veszteségére.
Arany János
A szövegek közül azokat, melyek az 1879-es
Prózai dolgozatokban, azaz még
A.
életében kötetben is megjelentek, e kötet alapján
közöljük. Úgy mint a szerző életében közreadott utolsó változatot, mint a szerző által
szentesített végleges szöveget. (Meg kell jegyeznünk, hogy e kötet
gondozását, korrigálását nem ő végezte el; mintahogy folyóirat-cikkei némelyikének
korrigálását sem. Ezzel, különösen hangtani tekintetben, számolni kell.) Arany János
A.
nyilván kordokumentumnak s a maga élete
dokumentumainak is tekintette prózai dolgozatait, s ezért lényegében változatlanul
kívánta őket újra közzétenni. S még ott is változatlanul hagyta a szöveget, ahol az oly
tévedéseken, oly téves adatokon alapult, melyek téves volta e kiadás idejére, 1879-re már kiderült. Példa lehet erre a
Gvadányi-tanulmánynak az a része, melyben az 1860-as évek elején még a generálisnak
tulajdonított műről, A peleskei nótárius pokolba meneteléről
volt szó, vagy a Gyöngyösi-arcképben a csöcsmök szó hibás értelmezése (lásd
az illető tanulmányok jegyzeteit). S nyilván ugyanezért nem változtatott pl. a különböző
cikkekben föllelhető Osszian-utalásokon sem. Ha szövegváltozás van, a jegyzetben
jelezzük.
Arany János
A többi dolgozat esetében az első közlés szövegét, azaz a SzF-ben,
a K-ban, a Nyr-ben, a HIL-ban s a későbbi első publikálásokban olvasható szövegeket adjuk.
Ez az első szöveg éppen úgy, mint az 1879-es
kötetbe foglalt tanulmányok szövege a későbbi kiadások folytán rendkívül sok torzulást
szenvedett. Ezek a torzulások nagyrészt hang-, ill. betűhibákat jelentenek, szó-
alakváltozásokat, írásjelkieséseket, szókieséseket, ill. egy-egy sor kimaradását.
Többnyire nem ,,értelmes”, hanem értelmetlen hibák. A kiadási jog ugyanis a Franklin
Társulaté volt s ez folyvást újra nyomta a Ráth-féle klisékkel a szövegeket, s a
folyvást szaporodó betűhibákat, szó- vagy sorkieséseket alig javíttatta ki, s ha
javíttatta is, nem irodalomtörténeti szakemberekkel, hanem nyomdai alkalmazottakkal. Így
aztán ún. értelmes torzulások, hibák is keletkeztek. Amidőn aztán újra szedték a
szöveget, akkor sem lett sokkal jobb a helyzet, sőt, sok esetben még rosszabbodott. Mert
a szedés többnyire az előbbi, romlott klisék hibás lenyomatai alapján történt, s így
átörökítették azok legtöbb torzitását. A Riedl-féle részleges kiadás sokat javított
ugyan a helyzeten, de a fonákságokat távolról sem szüntette meg. (Arany János Munkái, 1–6: köt. kötetben
foglal helyet.) Már csak azért sem, mert csak részleges volt.
Bp.
1902–1907., a Magyar
Remekírók, A magyar irodalom főművei című sorozat 41
–46. köteteként. Ebben a próza a 6., Budapest
[szerkesztői feloldás]
ill. a 46.Voinovich
különböző kiadásai is folyton
javítottak, de teljes, tudományos igényű és hitelű javításra még az utolsó általa
gondozott, irányított, illetőleg előkészített kiadás, az ún. Parnasszus bibliapapiros
kiadás második változatában (1949) sem
vállalkozott.
Voinovich Géza
Milyen változásokon ment át a szöveg az egyes kiadásokban – ezt regisztrálni teljesen
fölöslegesnek, haszontalannak látszott. Hiszen hanyagságból eredő, alapjában
nyomdahibákról van szó, amelyek sem a szerzőre, sem művének szellemi sorsára,
interpretációjának történetére vonatkozóan nem mondanak semmit.
A kritikai kiadásokban szokásos kézirati összevetésekre sem kerül e kötetben sor. Egy
részük már
A.
életében elkallódott,
miután prózai munkái egy részének, úgy látszik, nem tulajdonított verseivel egyenlő
jelentőséget. Ami megmaradt, azt a család gondosan őrizte éppen úgy, mint Arany János
A.
SzF és a K példányait is. Ezeknek
szempontunkból rendkívüli, hogy úgy mondjuk, kézirati becsük volna. Ezekben ugyanis
Arany János
A.
, mint Arany János
Voinovich
tudósít róla A.- életrajzában,
bejegyzéseket tett ; s talán föltehetjük, hogy ő, aki lapjában a más szerzők által írt
cikkekbe csúszott nyomdahibákat is figyelte, (lásd
JKK XII. köt. 354. l.) a magáéiba
kerülteket, legalábbis az értelemzavarókat, bizonyosan kijavította. Arany László halála után ezek is, mint a kéziratok is,
Voinovich Géza
Voinovich Gézá
nak, Arany László fiatalon elözvegyült felesége második
férjének, az Akadémia későbbi főtitkárának, Voinovich Géza
A.
életrajzírójának birtokába kerültek. A második világháború folyamán
Arany János
Voinovich
villája, mint már
említettük, elpusztult s vele megsemmisültek a kéziratok is, a szerkesztőségi iratokkal,
hagyatékkal, e folyóiratpéldányokkal együtt. Mennyire használta fel őket azokban az
általa gondozott kiadásokban Voinovich Géza
Voinovich
, amelyek még megsemınisülésük előtt keletkeztek, nem lehet
tudni. De, sejthetőleg, igen, bár nem teljes mértékben. Az a tény ad alapot e sejtéshez,
hogy a legkevesebb hibát, főként „értelmes” hibát a legutolso kiadás, az ún. második
Parnaszszus kiadás mutatja föl. (Ami persze nem jelenti azt, hogy nem mutat föl még ez
is meglehető mennyiséget belőlük.) Ez a kiadás pedig 1949-ben jelent meg, s bár név és év nélkül, mégis több mint
valószínű, hogy Voinovich Géza gondozásában vagy
legalábbis irányításával. Akkor jelent meg tehát ez az aránylag legjobb
szövegű kiadás, midőn a kéziratok már nem álltak rendelkezésre. A szövegjavítás tehát,
amennyiben megtörtént, a folyóiratbeli első közlés alapján történt meg. (Keresztúry Dezső, aki közeli kapcsolatban állt Voinovich Géza
Voinovich
csal, megerősítette e feltevést,
szóbeli közléssel.) S csakugyan, nemcsak az aránylag legkevesebb hibával rendelkező
kiadás ez, hanem egyben az is, melynek szövegei leginkább megegyeznek a folyóiratbeli
első közlésekéivel. (Ezért is, s azért is, mert ez forog leginkább közkézen, ennek
lapszámait adjuk meg, annak a kötetnek a lapszámai mellett, mely először vette fel az
illető szöveget.)
Voinovich Géza
Ama néhány cikk-kézirat amely valamilyen módon mégis fönnmaradt (pl. mert nem
Voinovich
birtokában vol, vagy nem volt
villájában annak pusztulásakor), s az A.-hagyaték teljes földolgozása után majd
rendelkezésünkre áll, e kiadás utolsó kötetében fakszimilében tesszük közzé.
Valószínűleg igen kevésről, egy-két nyelvészeti jegyzet kéziratáról van szó.
Voinovich Géza
A helyesírás tekintetében követtük az eddig megjelent két értekező prózai kötet
eljárását, a X. és XII.-ét. Főként az utóbbiét. Mégpedig azért ezét, mert az ott közölt
A.-szövegek is saját lapjaiban, a SzF-ben és a K-ban jelentek meg, mint a jelen kötet szövegeinek nagyobbik fele is. A X.
kötet jegyzeteinek Bevezetője ugyan annak a sejtésének ad hangot,
hogy nem minden cikk korrigálását maga
A.
végezte el, s ha maga végezte is, aligha volt ideje alaposan
elvégezni. Ebben sok igazság lehet, de elsősorban forcıitásaira s K-beli cikkeire nézve. A SzF idején folyvást
panaszkodott leveleiben, hogy a korrektúra nagy részét is magának kell végeznie. S ha
állandóan korrektúráznia kellett, nyilván a maga cikkeit korrigálta elsősorban, hisz
ebben az időben még nagyon is fontosnak tartotta azok feladatát, s a másokéit hagyta
esetleges segízőtársaira. Emellett szól cikkeinek ily szempontú vizsgálata. Említsünk
egy példát erre. Tudjuk, mily szívesen használta föl Arany János
A.
a kurziválás adta kifejezési, árnyalási, kiemelési lehetőségeket.
Különösen nyelvészeti vonatkozású cikkeiben élt vele gyakran s igen bonyolultan, s hol a
tövet, hol egy szótagot, s hol a képzőt, hol a ragot, hol ezek egyik vagy másik alkotó
elemét, hol pedig az összetett szó elő- vagy utótagját emelte ki. Példa lehet erre a
Visszatekintés, amelyben az ily reszleges kiemeléseknek se
szeri, se száma. Hogy pedig ezekben a szubtilis nyelvi, nyelvészeti kérdésekhez mit sem
értő szedők sok hibát ejthették, természetes. S az is, hogy a korrigálás folyamán e
kurziválási hibákat a szerzőn más aligha javította s javíthatta volna ki. Márpedig az
említett igen hosszú cikkben, a számtalan kiemelés közül alig egy-kettő hibás. De
emellett bizonyít, főképp a SzF-beli cikkek esetében, a
központozás is. A központozást illetően a X. kötet említett Bevezetője azt mondja, hogy e tekintetben következetlen s „általában a mai
használatnál ritkábban él velük". Az ötvenes évek cikkeire nézve, úgy látszik, igaz ez a
megállapítás. A saját folyóirataiban megjelent cikkeire nezve azonban kevésbé; különösen
kevéssé a megállapítás második fele. Arany János
A.
nemcsak legtöbb kortársánál használ SzF-s K-beli cikkeiben több irásjelet (s elég következetesen), hanem az átlag mai
irónál is. Főként vesszőt, kettőspontot és gondolatjelet. Jellemző például, hogy a
syntagma-határokat, főként a határozósakét, mindenekelőtt határozói igenevesekét, majd
mindig jelzi. Vegyük, találomra, egyik rövid cikkét, az Ormódi Bertalan kötetéről szóló, a SzF-ben 44 sort
kitevő bírálatot. Egyenlőség jeltől, a zárójelen át a pontos vesszőig, a külön kifejező
szerepű kötőjelig, gondolatjelig és három pontig az írásjelek özöne fordul elő benne.
Míg, például, a fölötte olvasható Zilahy Károly-novellában (
Csalfa álmok, tört remények, SzF I. 1.
13.) csakugyan jóval kevesebb szerepel nemcsak Arany János
A.
cikkéhez, hanem a mai átlaghoz hasonlítva is.
Arany János
Mindez szükségessé teszi, hogy mind a központozás, mind a tipografizálás, főként a
kurziválás s általában a kiemelés tekintetében a lehetőség szerinti mértékben hűen adjuk
vissza a SzF és a K A.-cikkeinek, ill. az
1879-es kiadáséinak a szövegeit. Amiben
a SzF-s KA-cikkei a mai helyesirásnál jóval következetlenebbek,
az a hosszúság kérdése, kivált a magánhangzóké. Az -ul -ül határszó rag vagy az -it
igeképző magánhangzója pl. ugyanazon cikkben, sőt ugyanazon lapon is hol hosszú hol
rövid. E tekintetben úgy látszik, sokkal inkább a szedőkre, korrektorokra hagyatkozott,
s nem javított s nem egyesített. Átvettük a K és SzF írásmódját, mivel e kérdésben a vitás eseteket eldönteni szinte
lehetetlen. A helyesírás egyéb kérdéseiben azonban teljesen a X. és XII. kötetben
megjelölt eljárásmódot követtük. Így tehát a SzF és K, illetőleg a HIL s a kesőbbi egyéb
publikálások szövegeiben lelhető nyilvánvaló sajtóhibákat egyszerűen kijavítottuk,
anélkül, hogy arról külön említést tennénk az illető szöveg jegyzeteiben. Az ily hibákat
leltározni s megörökíteni, nem szolgálna semmiféle célt sem.
A jegyzetek elkészítésében az A.-kiadás eddigi próza-köteteinek gyakorlatát s az
akadémiai irányelveket követtük. A kötet anyagának jellege, 40 természetesen, bizonyos
módosításokat tett szükségessé. A XII. kötet nagyszámú különálló szöveg mozaikszerű
gyűjteménye volt. Olyan szövegeké, melyekről eddig alig egy-két helyen esett szó az
A.-irodalomban. S olyan szövegeké, melyek különálltak ugyan, de tobbnyire belső
önállóság, önmagukban való érthetőség nélkül. A fő feladat ott tehát, a szorosabban vett
szövegmagyarázat s a keletkezéskörülmenyek leírása mellett, az érthető egésszé való
kerekítés volt. A szövegek itt, ebben a kötetben na észt sokkal önállóbbak, s többnyire
önmagukban is érthetők. De legtöbbjük mégsem oly zárt, önmagát ma is megmagyarázó egész,
mint a X. kötet nagy tanulmányai. Jóval szorosabban kapcsolódnak keletkezésük korának
egyes mozzanataihoz, egészükben s részleteikben egyaránt. A keletkezéskörülmények rajza
mellett kerekítés itt is szükséges volt, mind a szorosabban vett szövegmagyarázatokban,
mind pedig a tartalmi magyarázatokban. Az egyes szövegmagyarázatokat, helykímélés
céljából, nem külön-külön sorba, lap- és sorjelöléssel adjuk, hanem a korábbi kötetekhez
hasonlóan, folytatólagosan, gondolatjellel választva el.
Az A.-irodalom igen nagy terjedelmű, a prózával foglalkozó azonban, mint már említettük,
igen szegényes. Azokban az
A.
-ról szóló
régebbi tanulmányokban, melyek nem külön prózájával (esztétikájával, kritikájával)
foglalkoztak, néhány hagyományossá és sablonossá vált jelző, megállapítás öröklődött s
variálódott folyton tovább. Az utóbbi évtizedekben, kétségtelenül, erősen megváltozott a
helyzet. Ennek megfelelően az egyes cikkekre vonatkozó irodalom ismertetésében
elsősorban az utolsó évtizedek A.-irodalmára voltunk tekintettel. Az Arany János
A.
prózájával (esztétikájával, kritikájával)
foglalkozó korábbi irodalomnak elsősorban ama szerzőit és munkáit vettük figyelembe,
akiknél s amelyekben a szóban forgó átöröklődött vélemények, megállapítások
legjellegzetesebb formában találhatók meg; mindenekelőtt tehát Arany János
Voinovich
háromkötetes életrajzát a Szinnyei Ferenc többször említett dolgozatát. Az
Voinovich Géza
A.
prózáját csak mellékesen érintő
A.-tanulmányokra s egyéb dolgozatokra, természetesen, kevéssé lehettünk figyelemmel.
Arany János
E kötet tartalma meglehetősen heterogén, a cikkek tárgyköre s jelentősége tekintetében
egyaránt. Ennek megfelelően az egyes cikkek feldolgozottsága is rendkívül egyenetlen.
Egyes cikkeket, jelentés- és keletkezéskörülményeik tekintetében egyaránt folyvást újra
megtárgyalnak, de vannak szép számmal olyanok is, melyekről szinte egyáltalán nem esett
még szó sem. Ez, természetszerűen, magával hozta e kötet jegyzeteinek is bizonyos
egyenetlenségét, tartalmi magyarázatok tekintetében éppúgy, mint a
keletkezés-körülményeket illetően. Ezt megszüntetni majd csak az A.-prózával foglalkozó
irodalom növekedésével lehet.
Ez a kötet, mint az imént említettük, meglehetősen heterogén anyagot tartalmaz ugyan, jó
néhány probléma, mű és szerző azonban, ennek ellenére, igen gyakran, igen sok cikkben
újra meg újra előkerül. Így fennforog a jegyzetekben az ismétlés veszélye, s teljesen
aligha is küszöbölhető ki. A folytonos visszahivatkozások zavarnák a jegyzetek említett
kikerekítő feladatát; s ami fontosabb: velük nehezen is oldhatnák meg az egyes jegyzetek
a maguk feladatát. Az újra meg újra előkerülő művek, problémák, tárgyak, személyek majd
mindig más-más vonatkozásban kerülnek elő, s a jegyzetek nem utolsó feladata éppen e
különböző vonatkozások megvilágítása. Nevek, problémák, tárgyak, művek szótárszerű
összefoglalása itt nem látszott célszerűnek.