JEGYZŐKÖNYV
Atya-, Fiu-, és Szentlélek- Istennek nagy Nevében. Amen. Miután tetszett a világokat
kormányzó Főhatalomnak népes városunkat egy irtózatos tűzveszélylyel ostorozni meg,
elannyira, hogy füstfogta romok, összevissza düledezett falak veszteglenek most, hol
azelőtt jóllétet és megelégedést tanúsító hajlékok fejérlettek, s az egész város,
pusztúlt házaival nem mutat egyebet, mint egy kopár vidéket, mellyben, a rendetlenül
szétszórt szikladarabok közt semmi élet, semmi tényészés nincs, - nem mutat egyebet,
mint csatamezőt, kemény ütközet után, hol, a halt tömegek közül csak egy-egy elhaló
nyögés szakasztja meg néha a sivatag romlásnak éji csendét, - elannyira hogy a
keresztyén hiába keresi a megszokott helyet, Isten szent hajlékát, hogy ottan, mint
meglátogatott hívő, mint megostorozott fiu, megcsókolhassa a kinyujtott atyai vesszőt,
bünbocsánatért könyöröghessen, s lelki vigaszszal térhessen onnan viszsza ínségre jutott
családjához, - elannyira, hogy a polgár nem leli fel többé a szokott helyet, honnan,
ügye-bajában, törvényt és igazságot követelt, s hol a köz jólét és megmaradás
biztosítéki, az oklevelet, hol a közigazgatás kormánygyeplői a mindenféle hivatalos
irományok, őriztettek: nincs egyéb hátra, mint Isten akaratán való megnyugovással, s
keresztyéni béketüréssel, zugolódás és meddő panaszok nélkül a teendők végetlen
láncolatának első szemét megkezdeni, s mindazokat, mik e sz. Egyház és város jóllétének
visszaállítására, felvirágoztatására szükségesek, egymás után határozatba és
teljesedésbe venni; melly határozatoknak maradandóvá tételére jelen jegyzőkönyv, a
borzasztó eset körülményes leírásával megnyittatik. -
1847-dik évi aprilis 17-dikén déli
12 és 1. óra között, Szabó János helybeli
adófizető lakosnak, Kis-Kölesér utca keleti végén, a kölesér szélén, legvégül álló háza,
valószinüleg nőjének Ns Zempléni Klárának a
katonasággali cimborálása, azok részére való sütésfőzés és feslett életü személyek
befogadása, s az illyes házaknál szokott rendetlenség miatt, kigyulladván az északi,
vagy kissé nyugot északi irányban fútt igen erős délkeleti szél hihetlen gyorsasággal és
távolságra ragadta az égő perjét és lángdarabokat, ugyhogy harmadik és negyedik utcában
is lángba borultak már a házak, mikor a közben maradt utcán lévő házak még épségben
voltak. A város egyetlen tüzfecskendője az irtózatos vész ellen semmit sem ért, annál
kevésbbé, mert nem is volt hozzá elegendő embererő, s mert azt épen szél alá vitték, hol
semmi emberi erő nem segíthetett volna. Általában a hol a vész elvonult, ott az oltás, -
söt csak a megmaradás is lehetlen volt. Az ember nem javai, csupán élete megmentésén
igyekezett, s rémületes volt látni, a lángbaborúlt házsorok közül futva menekvő,
házaikat, mindenöket a vész zsarnoki hatalmának átengedő kétségbeesett lakosokat. A még
épen állott házak lakoi aggodva várták magokra a kikerülhetlen csapást, s haszontalan
erőködéssel hordák javaikat egyik helyről másikra, hol azok semmivel sem voltak nagyobb
biztosságban: másnak segítségül menni, vagy a középületeket oltalmazni senki sem
sietett. Csakhamar lángba borult a város benső istálója és magtára, melly utobbiban
ugyan gabona sem lévén, boltozata sem szakadván le, a fedélen kívül kár nem történt;
meggyult a városháza, melly náddal volt fedve, s levéltára is, jól lehet boltozatos volt
de sem vastáblák sem vasajtó nem védelmezték, ablakain, s a törvényház felől ajtaján
begyult, s minden hívatalos irományaink; törvény- és jegyzőkönyveink, számadási
irataink, a várost érdeklő régi hasznos okleveleink, szóval minden a mi a város
beligazgatására s jövője biztositására szükséges vala, a város pecsétével együtt a
pusztító vész martaléka lőn. Kipótolhatlan kár és veszteség háramolt ez által
városunkra, s egyes lakosinkra; ez utobbiakat illetőleg különösen azért is, mert több
évóta felbontatlan eredeti számos végrendelet, mellyeknek tevői közül sokan már meg is
haltak, elégett. Az 1845/6-dik évi
birói és gazdai számadások elégése szinte kipótolhatlan veszteség, minthogy a februárban tartatott számadás alkalmával
mind a pénztárnok, mind a város gazda számadásai, a hozzájok tartozó oklevelekkel együtt
eredetiben bevétetvén, letisztázás végett a levéltárban voltak, minthogy azokat csak a
f. é. juliusban tartandó
adóegybevetéskor kelletvén a megyére bemutatnunk, letisztázásuk, s elkészítések nem volt
annyira sürgetős, hogy más szorgosabb dolognak, adóvetésnek stb. elébe kellett volna
tenni. A megelőzött évekről szóló számadások csak annyiban kiegészíthetők, a mennyiben
azok már a főmlgú Uradalomhoz beküldettek. Szinte érzékeny csapást ejtett rajtunk a
földek felmérését s az egyéni birtokot kimutató könyveknek elégése, melly ujabb mérés
által kipótolható lesz ugyan, de mivel ennek megtörténteig évek jöhetnek közbe, s az adó
kivetésére az alatt semminemű kulcsunk, alap kimutatásunk nincs, nagy zavarok
fenyegetnek bennünket a beligazgatás ezen ágában is. Régiebb okleveleink közűl a
főbbeket, ugymint a Toldi György örökvallását,
1625-ről, mellyben Szalontát 1000 tallérért eladja a köleséri 300 Hajdúknak, s melly
örök-vallásra Bethlen Gábor erdélyi fejedelem,
fejdelmi egyezését adá, nem különben I. Rákóczy György uj-adománylevele Nagy-Vásári, Kis-Vásári, Répás Keszi és Simonkerék pusztákról a szalontai 300 hajduk részére, 1631-ről, sőt talán azon jószágba igtatásról szóló jelentés
is, (relatio statutoria) melly szerint az emlitett 300 hajduk 1626-ban
Szalonta birtokába ellenmondás nélkül, bevezettettek, s melly
oklevél nálunk pergamenen irva s függő, de már összetört, s így zacskóba tett
viaszpecséttel ellátva volt, - részint a Fejérvári, részint a N-váradi káptalanokban
feltalálhatók s felkeresendők. - De alig lelhetni fel valahol azon határjárásról szóló
levelet, mellyet a 17-dik század közepe táján mezőgyáni lakosok Sipos János, Gazdag János és
mások az orosi puszta határjárásáról kiadtak, s melly nálunk eredetiben volt meg. Egyéb
okleveleink nagyobb része a város és uradalombeli többi községeknek a főmlgú Uradalom
ellen folyamatban lévő pereiből megszerezhető, s itt a veszteség nem felette nagy,
minthogy a levéltárban is csak látozott másolatok, és nem eredetiek vagy káptalani
átiratok voltak. Átalában szükséges leend minden káptalanok és conventeknek kerestető
parancs melletti felhányatása, hogy azokban netalán rejtvelevő okleveleink világosságra
kerüljenek. - Későbben gyúlt meg a templom zsindelyes tetője, mit nem lévén senki jelen,
senki sem védelmezett, a viz fecskendő is távol, de a tüz közé szorult s a (miatt)
nélkül illy magas épületet alulról védni teljességgel nem lehetett, padlására menni
pedig nagyon veszélyes volt, mert már jóval előbb megnémultak a vészharangok, s a
harangozók, életöket óvandók meg, - elhagyták volt a tornyot. Nem sokára begyult a
torony is: az óramutató egy és fél órakor megállott, a torony magas tetőalkotványa
ropogva omlott össze, a harangok közűl a két kisebb elolvadt, a második-, az ugy
nevezett ócska harangnak féloldala szinte elolvadván, maga a toronyba feljáró helyen
keresztül, a torony alá leesett; a legnagyobbik pedig, koronája körül olvadva el, szinte
leesett, de az alsó emelet boltozatán fenakadt. A templom benseje, minthogy ajtói
védelmezték, nem égett meg. - Leégett az egyik lelkészi lak, melly nagy utca végén volt,
de benseje megmaradt; leégett két ocska fiú iskola, s a városház melletti leány iskola.
Leégett a nemes megye raktára, raktárnoki, és katonatiszti laka. A tűztől csak a hidas
utcai egész tized, - nagy utcából s az első várad utcából, keleti végeiken, nehány ház,
Csegéd utcából keleti részen, szinte három vagy négy ház, ezen kivűl, a város délnyugati
részén, kölesér utcából a kölesér szélén és a postaházon túl lévő egy két ház, Csegéd
utca nyugoti végén szinte annyi, maradt menten. Tehát a tüzvész szélvonala terjedt
keleten kölesér utca szegletétől a megyei raktárig s városi cserépszinig, nyugoton a
kölesér széléni házak vékonyan megmaradván, a postaházon kivűl. Ezen vonalok közti tér
merően rom és pusztulás. A leégett házak száma összeirás szerint 790-nek, mindenféle
épületé 2400-nak találtatott. Ember-élet, a mennyiben felfedezhető volt, hét esett
áldozatul, jószág, különösen kis borju, számosan. Az aprómarhák jobbadán végveszélyre
jutottak. Nagyobb része a házaknak, minthogy mindaddig, mig a tetők le nem égtek,
nemhogy oltalmazni, de még köztük életben maradni sem lehetett, belül is megégvén, s
igen sok lakostársunk, mind élelmétől mind ruházatától, butoraitól stb. megfosztatván, -
a kár és veszteség kiszámíthatatlan.
Melly szomorú esemény azon óhajtás mellett jegyeztetik be ide: vajha e rémítő romlás,
mihez hasonlót városunk még nem szenvedett, jövendőbeli felvirágzás magvát hintette
légyen el közöttünk, vagy legalább bennünket arra indított legyen, hogy a mennyire Isten
az emberi észnek efféle veszélyek megelőzését, és elhárítását hatalmába adta,
igyekezzünk mindent elkövetni hogy többé, illy átalános szerencsétlenségnek hajlékaink
áldozatúl ne essenek.
n
Jegyzet
Az 1847-es szalontai nagy tűzvész
jegyzőkönyvi megörökítése a szemtanú
A.
által. Olvasható a Városi közgyűlések
jegyzőkönyve első lapján.
Minthogy ez a tűz a városnak minden addigi hivatalos okmányát megemésztette, a
vezetőség két keményfedelű, bőrsarkú, elől zsinórral összeköthető jkv-et
vásárolt. Az egyikbe a városi közgyűlések, a másikba a tanácsülések ügyeit,
határozatait vezették be. (Ez utóbbi leírását lásd a regesztában, 1847. máj. 4-i dátumnál.)
A szóban forgó okmánygyűjtemény pontos címe: Városi közgyűlések jegyzőkönyve
847. ápr. 17-e után. Ezt egy majdnem szív alakú fehér papírra írták és
a fedőlapra ragasztották. A könyv 38,3 x 24,5 cm nagyságú, 116 zöldeskék és
sárgásfehér lapot tartalmaz. Ezeknek csaknem fele felhasználatlanul maradt,
mível csak 1849 végéig vezettek be
ide közgyűlési határozatokat. Leginkább Borbély Pál főjegyző és Bajó János jegyzői segéd írásával találkozunk. Arany János
A.
mindössze 8 alkalommal szerepel. Itteni
jegyzései közül a legterjedelmesebb és legjelentősebb a tűzvész leríása, amely 5
teljes lapot foglal el.
A későbbiek folyamán Vkgy jelzéssel hivatkozunk erre a gyűjteményre.
Az eset teljesehb megértéséhez tudnunk kell a következőket. A szalontai nép még a
XIX. sz. elején is egészségtelen és tűzveszélyes házakat épített. Szilárdabb,
állandóbb jellegű lakásokat részben anyagi nehézségeik, részben a megfelelő
építő anyag hiánya miatt nem emelhettek. Tennéskövük nem volt, téglát, cserepet
nem égettek. Vert- vagy paticsfalú házaikat a környék mocsaraihan bőven
talúlható náddal fedték, sőt a szegényebbje gazzal, szalmával, a költő szülőháza
is ilyen lehetett. A kerítést galyból, venyigéból fonták (lásd Dr.
Visky Károly: Aranyék
háza. 7. 1.).
Ilyen körülmények között nem csodálkozhatunk azon, ha bánnily kis tűz egyhamar
átterjedt a szomszédokra, és a közeli utcákra is. Csupán a nagy tűz előtti
negyedszázad alatt három jelentősebb tűzesetet jegyzett fel a helyi krónikás:
1823 tavaszán a Bajó-tüzet (ez
emésztette meg Arany János
A.
szülőházát),
1834 tavaszán a Kocsis-tüzet --
mindegyiket arról a házról elnevezve, ahonnan kiindult. 1837 őszén a piac-téri katonai épületek váltak
gyújtogatás áldozatává. Ezeknél jóval pusztítóbb volt az 1847-es nagy tűzvész, amelyhez hasonló károsodás
nem érte Szalontát a török kiűzése óta.
Leégett a városnak mintegy négyötöd része; kb. 400 holdnyi beépített területen
790 lakóház. Az elpusztult mindenféle épület számát Arany János
A.
Arany János
Petőfi
nek szóló levelében 2
175-nek, az itteni jkv-ben pedig kettőezer négyszáznak írja. A különbséget azzal
magyarázhatjuk, hogy a közben eltelt két nap alatt a vezetőség alaposabb
felmérést hajtott végre. A városi és az egyházi középületeket, a lakosság
házait, jószágát és ingóságait felértékelő bizottság több, mint félmillió forint
kárt állapított meg.
A tűz rohamos terjedését az Petőfi Sándor
A.
által is említett erős délkeleti szélfúváson kívül elősegítette az előző hónapok
csapadék-szegénysége, a szükséges tűzoltó felszerelésnek és a lakosság ilyen
irányú megszervezésének hiánya, a nád- és szalmafedél szinte kizárólagos
használata és a keresztutcák nélküli települési mód. Noha már 1839-ben létesült cserépgyár Szalontán, az itteni gazdák nem szokták meg az ezzel való
fedést. A leégett részen csak 7-8 cserepes ház volt.
A legérzékenyebb veszteséget a városháza, ill. a városi irattár elpusztulása
jelentette. A pótolhatatlan hajdúsági okleveleken kívül a telekkönyvek,
adás-vételi szerződések, végrendeletek, jegyzőkönyvek és hivatalos elszámolások
megsemmisülése évtizedekig érezteti hatását; sokban megnehezíti Arany János
A.
közigazgatási és ítélkező
ténykedését is.
A leégett városház-épület - amelyben Arany János
A.
majdnem nyolc éven át dolgozott - a következő helyiségekből
állott: jegyzői iroda, egyszersmind levéltár; egy nagyobb tanácsterem; ármások,
vagyis hivatalszolgák szobája, amely ugyanakkor a város gazdasszonyáé is volt;
egy nyitott kéményű patkás konyha, ahol a város vendégei számára főztek és egy
börtön (
Rozvány György: Új
városház és vendéglő.SzlL XI.
évf. [1899] 3. sz.).
A hajlék nélkül maradt városi adminisztráció az alig két évvel korábban épült,
cseréppel fedett s így a tűztől megmenekült „Casino"-ba tette át székhelyét,
amely szintén a központban volt. 1851-ig tartott ez a szükségmegoldás, ekkor megvásárolták a mai
városháza helyén álló magánépületet.
A szövegben szerepló Kölesér Szalonta déli részén folyik
kelet-nyugati irányba, a központtól mintegy 500 m-re. Ezzel párhuzamos a
Kis-Kölesér utca - amelynek egyik keleti részén lévő telkén ütött ki a tűz - ,
valamint a Nagy-Kölesér, a mostani Arany-utca - , ahol a költő szülőháza állott.
A tűzvész idején e ház helyén már csak puszta telek volt. Nagy-Vásári, Kis- Vásári, Répáskeszi és Simonkerék; puszta és
dűlőnevek Szalonta határában; hajdan virágzó falvak
voltak, a török harcok idején pusztultak el.
Mezőgyán község Szalontától
nyugatra, 10 km-re, a Magyar Népköztársaság területén.
Szántói, legelői határosak a Szalontáéval.
Orosi - egykor község, a XVII. sz. közepétől, a
törökdúlás utántól mint puszta ismeretes. Mezőgyán és
Okány között terül el. Egy részét már 1624-ben megvásárolták a szalontai
hajdúk. A puszta Szalonta város tulajdona volt 1924-ig.
Toldi György - Szalonta birtokosa a XVI. sz. végén és a XVII. sz. elején. A 300
hajdú tőle vette meg a helységet és határát 1625-ben 1000 tallérért.
Bethlen Gábor (1580-1629) erdélyi fejedelem, megerősíti a Bocskaihajdúk
kiváltságait s szolgálataikat felhasználja.
I. Rákóczi György (1591-1648) Erdély fejedelme 1630-1648 között. Ő adományoz nemességet az
A.-család Arany János
János
és Arany János
Ferenc
nevű ősének.
Arany Ferenc