BÍRÁLAT A GOROVE-PÁLYAMŰVEKRŐL

[szerkesztői feloldás]

Ikt. 639/1863.

A Gorove-jutalomra beérkezett ily című pályamunka: „A népiesről a költészetben”, melynek

Kölcsey Ferenc

ből vett jeligéje következő: „Fáradj a hazáért s ne tenmagadért” velem bírálatra közöltetvén, hogy észrevételeimet felőle elmondhassam, szükségesnek látom az egésznek némi vázlatát jelentésembe foglalni.

Szerző a Bevezetés-ben értelem-határozáson kezdi: A népiest így határozza meg: „Népi vagy népies nép szótól vette eredetét s az azt jellemző vonások fogalmát tartalmazza.” Tehát a népies a népet jellemző vonások fogalmát tartalmazza. Ez nincs tisztán fejezve ki. Inkább lehetne: a népies oly fogalom, mely a népet jellemző vonásokból (jegyekből) áll elő; bár így sem jó, mert a népet jellemző vonásokból azaz jegyekből a nép fogalma áll elő, nem a népiesé. „Hogy a népből a népiesség fogalmát levezessük – így folytatja – értelmezzük elébb a szót: nép: egyes fogalmakat különböző szempontból vagy különböző viszonyaikból tekintvén, nem fogunk egy és ugyanazon eredményre jutni; így itt is a nép fogalmát viszonyítván a nemzethez, vagy ismét a nép egyes tagjaihoz, nem egyenlő eredményre jutunk, mert a nép a nemzethez viszonyítva nyelv, éghajlat s föld, egyes tagjaihoz pedig kifejlődés, miveltség s tudományra nézve különbözik, noha lényegére egy.” – Szerző itt a nép fogalmát viszonyíttatja velünk, mielőtt megmondaná, mi legyen az, hanem mellőzzük ezt, minthogy épen e viszonyítás útján akarja magát a keresett fogalmat megtalálni. De hogy a nép, a nemzethez viszonyítva, ettől nyelv, éghajlat (!) s földre nézve különbözik; pl. hogy a magyar nemzettől a magyar nép így különböznék azt fel nem foghatjuk, s úgy látszik, maga a szerző sem, mert alább, tüzetes definitójában elejti az éghajlatot stb. s ily meghatározást hoz ki: „A nép a nemzetnek, mint testületnek, azon majoritást képező része, mely ehhez (a nemzethez) aránylag, nyelv, szokások, kiváltságokra nézve, egyesekhez képest a közéletben egyenes befolyás hiányán kívül, műveltség, kifejlődés s tetterőre nézve, mind a nemzet-, mind egyesektől különbözik.” E meghatározás a népet misera plebs contribuens vagy proletár sereg gyanánt látszik venni, mely a nemzettől „kiváltságokra” (mert remélem, a kiváltság a nemzeté s nem a népé), egyesektől szintén „a közéletbeni egyenes befolyás hiánya” által különböznék. Helyesebb az és a közéletbeli népies megfejtésére alkalmasabb, a mivel e gyönge definitót kíséri. „Az utóbbi esetben – úgymond – ha t. i. a népet a kiképzettek s műveltekhez viszonyítva vesszük, a nép, bár bírja a meghatározott irányt, melyen haladni kell, ezt azonban csak tömegben követheti; ellenkezőleg azokkal, kik mint egyesek a közéletbe befolyván, az irányt meghatározzák s az elért célt önerejük, kitartásuk, fáradságuk hozza létre”. Látni való, hogy egyenes befolyás helyett a közéletre, önálló, egyéni, öntudatos befolyást kellett volna föntebb mondania, mert egyenes befolyás például a suffrage universel s minden egyenes választás, melyből szerző sem akarja talán népét kizárni.

De bár így kettéválasztja a nép fogalmát, vagy is egyszer a nemzet, máskor az egyes ellenében teszi, s így „a belőle levezetett népies fogalmát is” kettősnek mondja: mégis jónak látja összefoglalni a kettőt, midőn a feladott kérdés tárgyalásába kezd. És itt furcsán járunk a föntebbi meghatározással. Azt mondja ugyanis szerzőnk: „hogy a népben már azok is benne foglaltatnak, kik a leghatalmasabb életjelenségnek, az irodalomnak kezelői, s kik így, bár műveltség, kifejlődés tekintetében fölötte, de mint testben vele egy rangban állanak.” – Hova lett így az a nép, mely a nemzettől s a kitűnőbb egyesektől különbözik? Hova lett az egész meghatározás? Ha a leghatalmasabb életjelenségnek, az irodalomnak kezelői még benne vannak a népben, kik azok az egyesek, kiktől a nép meg van különböztetve? És micsoda egy és általános nép az, melyet a szerző most egyszerre előhoz, s minden magyarázat nélkül fölibe helyez a föntebb értelmezett és viszonyított népnek?

Ennyire világosítván bennünket szerző a Bevezetésben, hozzáfog a felosztáshoz, semmi egyéb rendet nem követve, mint amely a feladott kérdésben találtatik, úgymint: 1. Mit kell érteni a népies alatt általában? 2. Mit a tartalmat és formát tekintve? 3. Mik annak fokai? 4. Mikép viszonylik az a mű-széphez? 5. Mily kiterjedésben, mily alkalmazásban s mely nemekben igényelhet érvényt a költészetben?

Az első kérdésre, egy meghatározásban így felel a szerző: „Népiesnek nevezünk mindent, mi ennek (minek?), mint a nemzetiség alapjának, természetes, nem mesterkélt, kívülről rá nem erőszakolt fejlődéséből folyik ki.” – E meghatározás egészen új dolgokat emleget. Nem mondja meg a szerző, hogy a nép nemzetiség alapja, nem, hogy fejlődhetik, természetesen és erőszakoltan. A nép meghatározása körül fentebb egy helyes vonást találtunk, hogy t. i. a nép csak tömegben halad; ezt alkalmazhatta volna a népies költészet értelmezésére is. De ő ezt és saját definitióját mellőzve, újat gondol. Megkülönböztette volt a népet a nemzettől, melynek – úgymond – majoritást képező része; meg az egyesektöl, kik műveltségben fölötte állanak. Aztán az egyeseket, legalább az írókat, belerögtönzé valami egy és általános népbe. Most azt mondja, hogy a nép (mely föntebb rész, majoritás volt) a nemzetiség alapja. Melyik úton induljunk már el?

De ha nem a nép meghatározásából hozta le a népies ez új definitióját: épen ezt akarja, tagonként megmagyarázni e fejezetben. Tehát először is azt, hogy a nép a nemzetiség alapja. így fejti meg: „a nemzet képviselheti a népet, de egyes nép a nemzetet soha vagy csak oly esetben, hol a nép a nemzettel egy; innen van, hogy a testületnek vett nemzet alapját a nép képezi, valamint egyes tagok vagy részek összege képezi a testet, tömeget.” – Már most láttuk: van egy általános nép, melybe a művelt egyes is belétartozik, legalább ha író; van nép: mely a nemzet egy része; itt pedig a nép a nemzet alapja. Az egy általános nép bővebbnek látszik mint a nemzet, az itteni nép szűkebb, mégis alapja a nemzetnek, de van megint oly eset is, hol a nép egy a nemzettel. Ki fog ezen elmenni? De talán a példa világosít: a népies ezen vonását így alkalmazza a költészetre: „Tisztán nemzeti dal alatt csak olyat érthetünk, mely a magyar, tót, oláh stb. egyszóval azon népek jellemző tulajdonaival bír, melyek a magyar nemzetet teszik, a különféle népek sajátságait mesterileg egy összegben adván.” Én pedig ilyen dalt, ilyen költészetet képzelni sem tudok; így nincs nemzeti költészet.

Következik ezután definitiójának a második tagja: természetes. Ezt elég jól határozza meg. „Természetesnek azt mondjuk, mely a művészet s felsőbb tudományok használata nélkül, mintegy azon titkos, öntudatlanul működő erőtől hozatik létre, mely minden létezőnek alapja.” Ily természetességgel kell bírnia a népiesnek. De melyiknek? Annak-e, hol a nép fogalmában az író is bennfoglaltatik?

A természetestől továbbá meg akarja különböztetni a nem mesterkéltet, mint egészen különálló jegyét a népiesnek. Lássuk, hogy sikerül. „Bár a természetesség – úgymond – igen rokonnak látszik ehhez, lényegileg azonbán mégis különbözik, mert míg a természetes mintegy az őserők működését hozza előtérbe, a nép jellegének őre lévén: addig ez utóbbi már azon, a tudás magasb fokára helyezett tehetség befolyását zárja ki, melynél gondolkozó lélek, ész s tökéletesen határok közé szorított érzelem működnek.„ Nagyon is finom a distinctio. A látszó különbség onnan ered, hogy pl. a költészetben lehet valami nem mesterkélt, mégsem mondjuk rá, hogy természetes, dicsérőleg alkalmazva e szót. Nem, ámde nem a természetesség hiányzik benne, mert a tökéletlen is lehet természetes, hanem a költői erő, mely a természetest előnyösen tüntesse ki.

A kívülről rá nem erőszakoltnak magyarázatát, mint magától érthetőt, észrevétel nélkül hagyhatjuk, valamint a nagy számmal felhordott példákat is, melyek közt szintén találnánk oda nem illőt, – s átmegyünk szerzővel a második fejezetre:

A népies a tartalmat és formát tekintve. E fejezet két részre oszlik, szólván elébb a tartalomról, azután a formáról. A tény leírása, mely esetben eposz, s érzelem-festés, mely esetben lyrának mondják, képezi a népies tartalmát, melyekhez a tettekben előállított cselekmény hű festése, vagyis a dráma járul. Így szól értekező; e szerint a népies tartalma mind az, a mi az eposzé, lyráé, drámáé, azaz ami az összes költészeté. De alább ily tüzetes meghatározást ad: „a népiesnek tartalmát teheti mindaz, a mi annak (minek?) szellemi vagy anyagi életéből lévén merítve, költőileg leiratik.” Nagyon bő és nagyon szűk. Költőileg leírni (ez sem jó kitétel, mert descriptiót jelent) lehet a nép szellemi és anyagi életéből akármit, a nélkül, hogy ezáltal népiessé legyen; viszont lehet valami népies, anélkül, hogy a nép szellemi és anyagi életéből volna merítve. Hányszor fest a költő népéletet nem népiesen, hányszor regél a nép királyokról, stb. Amit e meghatározás után rendre az eposzról, drámáról, lyráról mond az értekező s az alkalmazott példákban van itt-ott helyes, de helytelen és zavaros is. Így eposzról beszélve, midőn a tartalomról kellene szólnia, az előadás formájáról értekezik. Lássunk egy keveset: „Egység(et) és következetesség(et) mint az eposz főkellékeit itt hosszasan nem tárgyaljuk, elég legyen megmondanunk, hogy a népies eposz lényegét, tárgyát és nyelvét kivéve, mert a magasb eposzban a tárgyhoz illő nyelv s kifejezések szükségesek (hát a népiesben nem?), itt is a kelléket képezik.” – Tehát a népies eposz lényegét egység és következetesség képezi, kivéve a tárgyat és a nyelvet. Világos ez? S van ennek helye a tartalomnál? – Nem sokkal tisztább, amit a drámáról és lyráról mond. Ott is többet beszél az előadásról, nyelvről stb. mint a tartalomról.

Miután így a tartalomnál átcsapott az előadási formákhoz, általánosságban e háromról szólva: eposz, dráma és lyrában a dal: természetesen azt kell várnunk, hogy a fejezet másik részében csupán a vers külformájáról lesz szó. Úgy is van. S itt a népies formája: egyszerűség, természetesség, melyeket a klassikai formák ellenébe tesz. Neki

Czuczor

Czuczor Gergely István

, Garay,

Vörösmarty

Vörösmarty Mihály

mint epikusok tartalomban népies költők, de hátrányuk a klassikai versforma. A dalban, az egyszerű vers-alakon kívül, csupán egy vonást jelöl meg, mint formailag a magyar népdal sajátját; a látszólag összefüggetlen első sort. – De hogy számos, olykor talpra esett idézetei dacára, mily kevéssé bírja értekező külsőleg is felfogni a népiest, mutatja a következő idézet, melyet „külforma tekintetében”, de tartalmára nézve is igen jeles székely népdalnak fogad el:

Aki ezt a szerző definitiója szerint „a nép szellemi és anyagi életéből merített költői leírásnak” veszi: az nem illetékes bírája a népiesnek.

Harmadik fejezetében a népiesnek fokait így állapítja meg: tisztán, kevésbbé, részleg népies. „Mindannak, mit addig a népiesnek tartalma és külalakjáról előadtunk, helyes és pontos alkalmazása után tisztán népiessé leend a mű, de ehhez még egyéb kellékek is kívántatnak” – úgymond. Mi pedig azt mondjuk, hogy ha értekező jól megállapította volna, mi a népies, tartalomban és formában; ahhoz aztán nem volna szükséges semmi más kellék, minthogy minden költészet s így a népies is, e kettőből áll csupán. Amit a szerző alább magyaráz, hogy t. i. a míveltebb, tanultabb költőnek, ha népies akar lenni, magát a nép hangulatába, szűk látókörébe stb. kell helyeznie, az már benne foglaltatik abban, hogy tartalom és forma népies legyen; az pedig, hogy bizonyos foku ihletséggel kell bírnia, minden költői productum első feltétele. – A kevésbbé népiest, szerző szerint a tartalomhoz arányos külformának s a valódi népköltőket jellemző bizonyos fokú lelkesedésnek hiánya törpíti e fokra. Úgyde a lelkesedés nélküli költemény, rossz költemény, nem kevésbé népies; a formában nem népies sem fog az lenni tartalmánál fogva. Végre a részleg népies, hogy t. i. valamely műnek csak egy része népies, nem érdemel külön osztályzatot. Az a rész, a mi népies, népies, a többi nem az. Ki fogja pl. Shakespeare drámáit a beszőtt népdalokért vagy népi jelenetekért a „részleg népies” gyanús osztályzatába sorolni? Ez az egész fokoztatás hiába való dolog.

Következik a negyedik fejezet: „a népies viszonya a műszéphez.” Mielőtt ezt megfejtené, először a szépet, azután a műszépet akarja felvilágosítani.

A szép meghatározását összesíti az eddigiekből, ily módon: A szép nem egyéb, mint a szellemi tökélynek anyagbani olyatén megjelenése, mely érzelmeinket egészen kielégíti. Azután tárgyalja a természeti szépet, hol azt a tant vallja, mely nem ismert rútat a természetben; de a szellemiség a természeti szépben csak egy és ugyanaz: isten hatalma, bölcsessége. Bár tehát a legnagyobb művész is eltörpül a legutolsó féreg, vagy fűszál teremtésével szemben: mindazáltal a műszépet eléje teszi a természetinek, mert „Amit isten tökéletesnek teremt, azt az ember nem tökéletesbítheti többé, de az istenadta tökélyekből az emberi ész alkothat tökéletesebbet a már meglevő tökélyeknél”.

A műszépnek a természeti szép fölött két előnyét vagy főkellékét emeli ki: ezek a maradandóság és szellemiség. Ezeket a népiesben is feltalálja, s azon eredményre jut, hogy a népies szép bizonyos tekintetben maga a műszép.

Nem írnók alá minden állítását a részletekben, de egészben véve el kell ismernünk, hogy e fejezet minden eddiginél jobb. Különösen, hogy a népies szépnek a műszéppel bizonyos tekintetben azonosságát vallja, oly tan ez, melyet ideje kimondani és tisztába hozni. Némelyek ugyanis aesthetikusaink közül a népies költészet és műköltészet közt oly viszonyt látszanak gondolni, hogy az első az utóbbinak mintegy többé-kevésbbé sikerült utánzata, a szerint mérve becsét, amint ez utánzás gyöngébb vagy erősebb nyomait találják fel benne. Mindenesetre mint eltürhető alsóbb fajt, tekintik ama felsőbb, ama sajátlag egyedül szépnek ösmert mellett. Igazuk van, ha azt mondják, hogy a szép csak egy és nincs külön műszép, külön népies szép. De nincs igazuk, ha a nép jó és legjobb költeményeit kizárják a szép birodalmából. Némely fajokat (dal, ballada, eposz) a népköltészet, példák bizonyítása szerint, képes volt úgy megteremteni, hogy benső szépségre nincs műköltő, ki jobbat alkothasson. A mi népiessé teszi s a műkölteménytől megkülönbözteti: az csupán a szűkebb eszmei kör, nyelv stb. inkább mennyiségi, mint minőségi korlátok. Ez annyira való, hogy nagy műköltők jártak a néphez iskolába, ellesni a benső alkotás tökélyeit.

„A népies kiterjedése, alkalmazása, érvénye a költészet nemeiben”, – ez az ötödik szakasz felirata. Szerzőnk itten fejtegetései során először is a népies kiterjedését illetőleg ím ez eredményre jut: „A népies kiterjed mindarra, mi a népben volt és van, így tehát a tan-, szak-, és kedélyi- költészetre.” – De itt aztán nem követhetjük a szerzőt nagy általánosságban, hová a költészetet vinni akarja. Túl lép nemcsak a népies, hanem a költészet határain is, midőn minden tárgya iránt hevülő s így némileg teremtő lélekkel működő szónokot, tudóst, stb. költőnek avat fel: midőn Sz. Ágoston, Julius Caesar, Newton,

Kant

Kant, Immanuel

neki époly költők, mint Virgil, Horác,

Dante

Dante, Alighieri

, Petrarca stb.; midőn a fentebb említett tan-, szak- és kedélyi költészetet, egy táblázatban elosztja kötetlenre (tan, szak) s kötöttre (kedélyi) s az elsöbe (tan) számítja: vallás, természet, történelem, földleírás, jog, gyógytan, mennyiségtan, a másodikba (szak) bölcsészet, nyelvészet, művészet, gazdászat, – s így jut végre a harmadikba (kedélyi): a leíró, elbeszélő, értelmi, színi, stb. költészet; – midőn azt mondja, hogy a tág értelemben vett népköltészet külsőleg a tan- és szak-, a szorosabb értelemben vett, pedig a kedélyiben bensőleg nyilatkozik; midőn a tágabb értelemben vett népköltészet alkalmazását ugyanazon táblázatban csillaggal jelelt tanágakra is kiterjeszti: ily általánosítást se általában a költészetre nézve, szükségesnek, se különösen a népies terjedelmének kijelölésére célhoz vezetőnek nem tartunk, s az oly elméleti abstractiók közé soroljuk, melyeknek semmi gyakorlati jelentőségük nincs. Közelebb jár tárgyához a szerző, midőn a népies érvényéről szólva, ezt a történeti, lantos és színi költészetre szorítja s az utóbbinál a népszínműveket ótalmába veszi.

„Befejezésül” összevonja értekező az eddig mondottakat, melyek szerint „A népies nem egyéb, mint a népnek, mint a nemzetiség alapjának, természetes, nem-mesterkélt, kívülről reá nem erőszakolt kifolyása; hogy annak tartalma lehet mindaz, mi a népnek szellemi vagy anyagi életéből lévén merítve, a népköltészet egyszerű nyelvén leíratik; hogy formát tekintve, a tactus, vers, versszak a tartalommal megegyező egyszerű, mesterkéletlen legyen; hogy fokaiban három: tisztán, kevésbbé, részleg népies különböztethető meg; hogy a műszéppel egyenes vagyis megegyező viszonyban van; végül, hogy kiterjedése az általános költészet három ágára alkalmazása ennek egyes nemeire, végül érvénye a már szoros értelemben vett költészet 3 nemére: a történeti, lantos és színi költészetre szorítkozik.” Ezek után mi is összevonhatjuk észrevételeinket e pályaműről. Szerző a népies milétére nézve nem hoz bennünket tisztába se elméletileg, se gyakorlatilag. Dacára nagyon kedvelt abstractióinak, átalánosításainak, dacára philosophiai lenni akaró nyelvének, határozásai ingadozók, nem tiszták, nem szabatosak. Példái, bár elég bő olvasottságra mutatnak, gyakorlott érzék hiányát tüntetik fel a népies megítélésében. A népies tartalmáról szólva, már ott a (benső) formai különbségek magyarázatába téved; a formánál pedig csupán a külformára szorítkozik. A népies fokozatait oly módon állítja fel, hogy se helyesnek, se szükségesnek el nem ismerhetjük, ellenben a mű széphez való viszonyát egészben jóltalálja. Kiterjedése, alkalmazása felől, valamint a költészetnek, úgy a népiesnek sajátos tant állít fel, mely szerint vallás, tudomány, művészet mind a költészet ágai; érvényét a történeti, lantos és színi költészetben jobban veszi fel, de itt is, mint mindenütt, megelégszik a nemek kijelölésével a nélkül, hogy a fajokba, fajtákba (genre) részletekbe bocsátkoznék, mi az értekezésnek gyakorlati jelentőségét adná. Egy szóval, azt hiszem, hogy e pályamű a kérdést inkább összebonyolítja, mint tisztába hozza: annál fogva jutalomra nem ajánlom.

Kelt

Pest

Budapest

en, október 15-én 1863.

Arany János

r. tag

AJOM14

Megjegyzések: