BÍRÁLAT A NÁDASDY-JUTALOMRA KÜLDÖTT HÁROM PÁLYAMUNKÁRÓL Arany János KOHA_AUTH:96679 VIAF:95251869 A digitális kritikai kiadás sajtó alá rendezői: Palkó Gábor KOHA_AUTH:121463 Fellegi Zsófia XML-editor Bobák Barbara Fellegi Zsófia Közreműködők Csonki Árpád Horváth-Márjánovics Diána Káli Anita Metzger Réka Móré Tünde Roskó Mira Sárközi-Lindner Zsófia Vétek Bence Szolnoki Anna Digitális kritikai kiadás creator DigiPhil http://digiphil.hu Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Irodalomtudományi Intézet http://viaf.org/viaf/312925875/ http://www.iti.mta.hu/ Petőfi Irodalmi Múzeum http://viaf.org/viaf/152132060/ http://www.pim.hu Budapest http://www.geonames.org/3054643 2019 ©Free Access - no-reuse http://www.europeana.eu/rights/rr-f/ o:ajom14-lev.tei.XIV6 /o:ajom14-lev.tei.XIV6 A.KOHA_AUTH:96679
 Nádasdy-jutalmi bírálata azért is érdekes, mert a felsorolt pályaművek
 is előkerültek, s így az MTA kézirattárában bárki meggyőződhet A.KOHA_AUTH:96679
 szigorú kritikájának
 helyességéről.
 Nádasdy-díj: 1857-ben tette ötezer forint alapítványát gr.
 
Nádasdy Ferenc ,
 elhunyt 
Tamás

 fivére emlékére, hogy másodévenként száz aranyat adjon ki az MTA a kamatokból a
 legjobb elbeszélő költeménynek. Ügyr. az 1917. évi
 Alm -ban. Magyarország Budapest Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár Kézirattára Arany János KOHA_AUTH:96679 VIAF:95251869 Arany János Összes Művei XIV. kötet Hivatali iratok 2. ISBN:9630500396 editor Keresztury Dezső KOHA_AUTH:115470 arranged for publication Gergely Pál lector Barta János KOHA_AUTH:99581 1964 Budapest Akadémiai Kiadó bírálat Kiadott. Teljes. Budapest Arany JánosKOHA_AUTH:96679 Magyar Tudományos Akadémia Budapest BÍRÁLAT A NÁDASDY-JUTALOMRA KÜLDÖTT HÁROM PÁLYAMUNKÁRÓL 870/1861. Tekintetes Akadémia! Az idei Nádasdy-jutalomra beérkezett három epikai költemény közül az 1. és 2. szám alattiak minden tekintetben oly gyarlók, hogy pár szóval mellőzhetjük. Az 1. számú pályamunka, melynek címe: „A helység Kántora” , Mátyás királyról akar elbeszélni egy mondát, népies nyelven, de oly ügyetlenül, oly lelketlen prózaisággal teszi azt, hogy alatta marad minden kritikának, s nem emelkedik fölül a legkontárabb ponyvairodalom színvonalán. A 2. számú költemény: „A menekültek” , valamint jeligeül egy összefüggéséből kikapott s tárgyára sehogy sem illő sort vesz Homérből (Χαλκος τε κρυσος τε, πολυκμητος τε σὶδηρως); épp oly összefüggetlenül dolgozza fel „Szilágyi és Hajmási” ismeretes kalandját, eposszá erőlködvén nyújtani s föleresztvén szavak és messzünnen előrángatott képek, hasonlatok, leírások özönében; fő gondja levén, úgy látszik, hogy pattogó dactylusai és rímei kimenjenek. Jellemzéseül idézhetjük saját szavaival, hogy benne … gondolat, eszme, a mely melegítsen Oly ritka, miként Kanaánban az isten! Legtöbb figyelmet ébreszt, a 3. számú pályamű: „A hunnok harcai” , – VörösmartyKOHA_AUTH:129119 ból vett (hibáson idézett) jeligével: „Álom öldösi szemeiket, s velök alszik az ősi dicsőség” – X. énekben. Az énekeket megelőző néhány versszak, emelkedő szólamával, kedvező véleményt gerjeszt a mű felől. De tovább olvasva, meggyőződünk, hogy csak is a szólam, a dictió, az öltöztetés, gyakorta szerencsésen talált képek, a verselés olykor ügyes fordulatai, a nem egyszer jól sikerült eposzi hang az, melyekkel e költemény dicsekhetik. Ellenben a mű alkata, csontváza, oly gyenge, hogy alig bírja a ráhalmozott díszítményt, meséjében nincs szerves összefüggés, jellemalakjai elmosódó vázlatok, szóval a külső felruházás nem pótolhatja a benső teljesség hiányát. Tartalma röviden ez. Sokat ígérő előhang után, szerző a Meotis partjára vezet (I. én.), hol a hunnok fővezére, Keve, tanácsot ül nemzete nagyjaival, aggodalomban népök jövendő sorsán, melyet három erős ellenség leküzdése után most negyedik, hatalmasb törzs készül leigázni. Míg ekkép haboznak, s egyik ellenállást, a végsőnek is megkísértését. másik kiköltözést ajánl, megjő Zongor és Bors, kik vadászaton eltévedve, egy szarvas nyomán egész a mai Magyarország ig hatoltak, s ennek egét, földjét, vizét nem győzik magasztalni. Tüstént kész a határozat, kiköltözni az áldott új hazába. Miután búcsú-áldozatot ünnepeltek a Napistennek, Mársnak, Herculesnek (II. én.): útra indulnak. Pannoniát azonban, Makrin, a visigothok királya bírja (III. én.). Ez Detre és más vitézivel folyvást dőzsöl, leánya Marinka lakodalmát üllvén Alarikkal, s nem hajt semmi vészhírre, sőt a bal hírek hozóját meg szokta öletni. Hanem egy színleg őrült dalnok, sajátképen osztrogoth királyfi, felriasztja mámorából, tudatja vele a hunnok jövetelét, kik nem sokára ott is teremnek. Az osztrogoth király, Emirath, ki mint legyőzött s meghódolt szövetséges a hunnok táborában harcol, eltévedés színe alatt a visigoth táborba szökik (IV. én) s a két goth törzs közötti kibékülést eszközölvén, másnap (VI. én.) a hunn seregből hadával együtt átáll a góthokhoz. E hűtlenség miatt a hunnok nem nyerik meg a tárnokvölgyi csatát, maga Keve fővezérök elesik, de Makrin is azt hiszi, nem győzött, s visszavonul. Erre a hunnok (VII. én.) Kádosát választják fővezérökké, testvérét az elhunyt Kevének, ki a hadat a cesumóri csatába (VIII. én) vezeti Makrin ellen, hol a hunnok, nagynehezen győznek, Kádosa elesik, valamint az ellen részről Makrin is, Detre pedig sebesülve fut. Csata után a szűzek, nők, aggok stb. fölkeresik halottjaikat (IX. én.) s a vitézek sírt ásnak elesett bajtársaiknak: (száz sír: száz halom); végre a sok véráldozatba került, de honszerző diadalt a holtak eltemetése, a gyermek Attila felnőttéig a főpap, Káldor, vezérré választása és zomotor ünnepély rekeszti bé. (X. én.) Im ezek a mese lényeges mozzanatai. Melesleg azonban egy episod is foly. Kulpa, egyik hunn főnök, nem akarván elhagyni ősei honát, miután leánya, Delinke, jegyesét, Bélát az új honba követni óhajtja, miután Kulpától saját népe is elpártol: ez titokban feláldozza magát a Napistennek. Leánya erről mit sem tudva, (II. én.) követi Bélát az új hazába. – Itten a csata előtt, egy őseitől rámaradt varázsgyűrűt (V. én.) ad kedvesének, mely azt megvédi mindakét harcon; de miután már visszaadta a leánynak, egy a harcmezőn fekvő sebesült góth lenyilazza. Delinke búsul, s bármint akarja magát vigasztalni a nemzet nagy győzelmével, eleped Béla sírján. – Másik, még csonkább, episod a Marinkáé, Makrin leányáé, ki férje s atyja eleste után, a harcmezőn keresi azok holttestét, s férjét nem találván, atyja teteme fölött („a két galamb”, IX. én.) megöli magát. Szerző e művét költői beszélynek nevezi, eposzi hangban tartja, mondából veszi: mégis se költői beszély, se epopoeia, se monda az. A mondai színt maga szerző törli le róla, részint a mese alakítása, részint az előadás által. Az előadás mindenütt hősköltemény szabású akar lenni: s a meséből úgy látszik szándékosan, távoztatja szerző mindazon helyeket, hol az eredeti monda csodálatosba játszik. Így a szarvas regéje, mely Jordanesnél (Ipolyi idézetében is: Magyar Myth. 241 l.) csodás, természet fölötti vonásokkal tűnik fel, itt alig több közönséges szarvasnál; Detre alakja sem a német monda befolyását, sem hazai regénkből a Thuróczynál levő haláltalan Detreh, továbbá a csoda sisak ( Thuróczy I. Cap, XII.) nyomát nem mutatja. Arra pedig, hogy költői beszély legyen, benső cselekvény kellene, a mi itt nincs, az egész fő esemény külső tettek sorozata, Béla episodja meg sokkal mellékesb, szaggatottabb, mintsem, hogy ez adhasson főérdeket a beszélynek. De végre nem is epopoeia. Hiányzik az emberek sorsát intéző fennsőbb hatalom akaratjának látható kifejezése, – érezhető, szemlélhető jelensége ama fensőbb világrendnek, melyet, a tömegektől gyámolítva, betölt az eposzi, – s mely ellen, a tömeggel szemközt, feltámad és bukik a tragikai hős. Mert bár a világrendet, ez isteni akarat látható megjelenését, mint minden csodálatost, sokan a régiség lomtárába utasítják, nem kevésbbé fontos az az eposzban, mint az ellene küzdés, általa elsodortatás a tragédiában. Az új eposz feladata volna eme gondviselésszerű világfolyást, a már stereotyppá vált isten-megjelenések s egyéb mosolyra indító csodák helyett, a mai kor s keresztyénség szellemének megfelelőbb módon- is fel tudni tüntetni, épen úgy, mint a modern tragédia mellőzi és pótolni tudja a régiek fátumát és deus ex machináit. Addig is, míg e kérdés megtalálná Columbusát, szerzőnek előtte volt a szarvas-regéből közönségesen machinát csinálni, mely által ne a véletlen, hanem a gondviselés mutasson új hazát a hunn nemzetnek; de erről sem a Zongor elbeszélésében, sem a többi vezér nyilatkozataiban egy betűt sem lelünk: a szarvas „nemes állat” ugyan, de csak közönséges vad, és se Káldor főpapnak, se másnak nem jut eszébe isteni ujjmutatásnak, csodának venni megjelentét. Pedig szerző nem idegen a csodástól, csakhogy a mondait mellőzi és helyette maga költ, de nem mondhatnók, hogy szerencsésen. A varázsgyűrű, melynek egész éneket szentel (az V.-ket), a fő dolog kifejlésére majd mit sem lendít, csupán azt eszközli, hogy viselője, Béla, ki épen nem fő hős, nem esik el, harcon; igaz, hogy miután a többi vezér elhullt, a csata vége felé, ő veszi át a parancsnokságot, de semmi oly rendkívüli nincs, s nem volt az egész eposz folytán tetteiben, hogy ezt más gyűrütlen ember is ép úgy meg ne csinálhatná. A mi az alkotást nézi: egy ilyen mű érezteti nagyon az emberrel, mennyire bölcs magasztalás a horatiusi: nil molitur inepte. Mert itt is találunk jeleneteket, leírásokat, cselekvést, a melyek magokban elég jók; azt gondoljuk: no ebből lesz valami, de tovább olvasva, látjuk, hogy oly úton indultunk, mely sehová sem visz. Ilyen már Kulpa önfeláldozása, mely sem a fő dologra sem a szerelmi episodra legkisebb hatással nincs: akár honn marad Kulpa, akár megy az új hazába, akár elveszti magát, – nem látjuk, hogy a fő történet, vagy a Delinke és Béla viszonya azzal változnék. Ilyen Detre fegyverkezése, hajdani szerelmének felhozása, és az egész V-dik ének, a fentebbi gyűrü episodja, különösen az előkészítés Béla és Keve éjjeli kémjáratára, miből semmi sem lesz. Általában, az a mesterkéznek ismertető jele, hogy, épen mint a természet, egyszerű eszközzel minél több és bonyolultabb célokat ér el, míg a gyakorlatlan kezdő eget-földet megmozdít, mégis kevésre halad. Szerző is többszörös motívummal gyakorta egyszeres kielégítő eredményhez sem jut. Nemcsak, hogy oly hős nincs a darabban, ki ama fentebb jelölt világrendnek kiválasztott földi végrehajtója volna: de még olyat sem találunk, ki a többi közül eposzi módon kiemelkednék, vagy a kinek sorsa, küzdelmei tennék a költői beszély középpontját. A főhősi tulajdon nem művészileg, hanem csak rang szerint illeti a vezért, mely szerep, hunn részről, meg van osztva az egymást felváltó Keve, Kádosa, Béla s végre a gyermek Attila helyett vezérkedő Káldor főpap között, s így az egységnek azon alsóbbrendű feltétele sincs meg, mely a főhős egységében áll. Ez ugyan nem volna nagy baj, mert az epikai mű több nemzedéken át is folyhat, hol aztán új meg új hős került az előtérbe; de ilyenkor a dolgok folyamában kell lenni kérlelhetetlen egységnek, minő az Irán és Turán nép, a világosság és sötétség küzdelme Firdusinál; noha ilyenkor is az egymást felváltó hősök – mint halmok a hegyláncban – mind magasabbra emelkednek, míg végre az utolsó óriási csúcscsá tornyodzik. A „Hunnok harcaiban” nincs ily emelkedés; magában a tárgyban s az erre alapított mesében pedig nincs más egység, mint a minő akármely hadjáratban szokott: t. i. hogy két ellenfél összekerül, megví, egyik győz, másik elveszti a csatát; vagy, hogy a honkeresők elindulnak, hódítnak, megtelepednek. Oly compositio ez, melynek semmi benső összefüggése nincs, csak azon külső egymás-után, melyet történetíró is oly renddel adna elő. De még episodjaiba sem tudott a pályázó egységet önteni: Béla és Delinke szerelme csak vaktában foly tovább; a Marinkáé pedig sehogy. Hátra volna még jellemeiről szólnom e pályaműnek: de e részben sem igen mondhatnék dícséretest. Látszik ugyan szerző törekvése, alakjaira oly kiváló bélyeget ütni, melyről a többi közül kiösmerhessük: de e bélyeg többnyire külső, mint a kürtös Huba, a zászlós dalnok, Derengő; vagy ha benső is, olyan mely nem összes tettei s nyilatkozásai sorozatából, hanem vagy a szerzőnek róla elmondott szavaiból, vagy egyes elszigetelt cselekvésből volna kiveendő. Így Detre hirtelen haragja csak egy helyen nyilatkozik, ott hol az örjöngő dalnokot leöklözi, azontúl minden tette szétfoly a többi hősé közt; így Tyrus hallgatag bölcsessége, ki a visszaélések ellen „szólana de nem mer” azon vígjátékbeli stereotyp jellemzést juttatja eszünkbe midőn valaki szüntelen ismétel vagy hebeg; hunn részről pedig dacára hogy szerző bemutogatja őket oly általános vonásokban, mint: „Roas … lelke ifjú, karja erejében fogyott; hajdan nemzetének hőse, most már bölcse” – vagy: „Zudár, a csaták ifjú óriása, zúgó mint a tenger, hadbarohanása” – vagy: „az erejéről rettenetes Kulpa, szeme villámzó, mint a haragos felleg, a gerelyforgatást csatákban tanulta, derült nagy homloka jele értelemnek” stb. – dacára, mondom, e kívül rájok kent jellemmáznak, annyira nem jellemalakok e hősök, hogy egyik sem nyomul, valami kiváló tulajdonnal képzeletünkbe és elmondhatjuk róluk szerző szavaival: Jövésök, menésök ki távolról nézi, Az egész dolgot csak tüneménynek véli. Ennyi lényeges hiány dacára nem foglalkoztam volna ily részletesen e művel, ha a dictio, a külső felöltöztetés, sokszor csalódásig nem hasonlítana ahhoz, minőt csak jó költőknél találunk. Egyes leírásai, képei, hasonlatai stb. gyakran sikerülnek, bár némelyik ezek közül is a fortasse cupressum-féle hibákban szenved, mint Detre fegyverkezésének descriptiója, mint a sok természeti kép: hajnal, alkony, reggel, stb. hosszadalmas rajza minden énekben. Többnyire jók az egyes hősök szájába adott szónoklati részek is taglalt, sententiosus folyamukkal; egyes lakomák, ünnepélyek stb. leírásai is elég szemléletesek, de a harcleírások már nem annyira, noha bizonyos tervszerűséget nem tagadhatni meg tölük, de az inkább a strategiai fordulatok megjelölésében, mint a vívóalakok, szemléletes tömbözésében áll. Nagyon figyelmes olvasó kiveheti, hogy képzelte vagy inkább hogyan gondolta ki szerző a csatamozdulatokat; de nincs semmi, a mi megragadná képzelettinket, a mi eszközölné, hogy várakozás, aggodalom, remény, féltés érzelmeivel kísérnők az egyes harcolók sorsát; e nélkül pedig a csatarajz elveszti ránknézve minden érdekét, fárasztó a dulakodás jobbra-balra, s örülünk ha vége van e chaosnak. Szerző nem készít elő, nem feszíti fel a várakozást; innen van, hogy még amidőn főhősei, mint Keve, Kádosa elesnek is, oly egykedvűen vesszük, mint ha közbajnokok volnának. Álmok, jóslatok, kölcsönös kihívások vagy az epopoeiának egyéb érdekfeszítő eszközei nem költenek várakozást a hősek sorsa iránt, sőt még az a Béla is, ki az V. énekben varázsgyűrüt kap, tehát az érdek fel volna költve iránta, a harcok folyamában csaknem elvész szemünk elől. Egyszóval, a pályázó eposz szerzője e két hiba egyikébe esik minduntalan: vagy előkészítés nélkül fontos dolgokkal lep meg, vagy, miután előkészített, semmi nevezetes nem következik belőle. A mi a hunn szokások s erkölcsök, hitrege stb. rajzát illeti: szerző, úgy látszik, leginkább Ipolyi hoz tartotta magát, noha olykor, kétséges dolgokban, kissé tán szorosabban is, mint a magyar költészet elfogadhatná. Így például furcsa az, hogy a hunn ősök, magyar eposzban, latin nevű Mars, Hercules istenekhez könyörögjenek. – A hagyomány némi ferdítését szóba sem hoznám, ha ez által jeles költői célok érettek volna el; de így föl kell említnem, hogy szerző a szarvas-mondát Hunor és Moger őskorából a hunnok kijövete idejére, az ez által szerzett új hazát a Meotis mocsárjai helyett, a Kárpátok közé teszi, hogy Makrinus római helytartó neki visigoth király, s hogy a százhalmot a zeiselmaueri ütközet helyén emelteti. És így a jutalmat, mely csak átalános becsű költeménynek ítélhető oda, ez évben, vélekedésem szerint, kiadni nem lehet. Pest ; october 20. 1861. Arany JánosKOHA_AUTH:96679 r. tag.