Petőfi Sándorné Szendrey Júlia – Aranynak

VÁLASZ

a Magyar Emléklapokban megjelent „Emléklapra” czimü költeményre

A

Arany János

-nak.

Baráti kezeid írák meg emlékkönyvem leggyászosabb lapját;

n

Jegyzet

Baráti kezeid írák meg emlékkönyvem leggyászosabb lapját;

Petőfiné

Szendrey Júlia

, amikor 1849 júliusában elhagyta Szalontát, a kor szokása szerint egy emlékkönyvlapot hagyott

Arany

Arany János

nál – emléksorok számára.

Arany János

Emléklapra című versét a M. Írók Albumában a következő jegyzettel közölte: „Egy emlékkönyvi fehér lapra, mit szerző még júliusban magához vett.” ( AJ. kk. I. k. 430. l.)

de vedd azért mégis köszönetemet!

Emlékezeted nyujtá az első gyászfüzért, s én meghajtva fejemet borulok elédbe, hogy azt homlokomra tűzzed.

Oda, hová még csak olly rövid idő előtt szíved barátja a menyasszonyi koszorút tűzé, hogy illőképen fölékesítve vezethessen be a boldogság menyországába …

Kora veszteség hervasztá le e koszorú minden levelét. Jókor érkezél, résztvevő barát, hogy helyébe gyászjeledet illeszd. A kínszenvedésnek töviskoronáját a boldogságnak myrtusága helyett!

Vedd érte mégis köszönetemet. –

Jól mondod, hogy szíved kiáradt könyüitől nehézzé vált az emlékjel.

n

Jegyzet

Jól mondod, hogy szíved kiáradt könyűitől nehézzé vált az emlékjel.

Arany János

az Emléklapra című vers utolsó versszakában írja: „Repülj utadra most… de nem, ne még, | Szárítsd föl nedvesült szárnyaidat: | Nehéz vagy a könnyhullatása miatt, | Mellyel emlékeinek áldozék.” ( AJ. kk. I. k. 78. l.)

Ne bánd. Csillagokká válnak azok lelkem elborult éjében, hogy vissza vezéreljenek a hit elvesztett útjára, hogy kétkedő szivemmel ismét láttassák a szeretet és barátság létezését.

Hadd e drága könyeket leperegni arczomra. Jóltevők azok nekem, mint kiszáradt földnek a szomját enyhítő esőcseppek.

Hiába függ terhes felhősereg a puszták égő homoktengere fölött; nem nyitja föl kebelét, hogy hűs esővel könnyítse a puszta tikkasztó, forró levegőjét, csak villámaival és förgetegeivel száll el fölötte.

Ez sorsa az én szivemnek is. Nincs a gyötrelemnek enyhítő könnye számára, csak romboló zivatara és sujtó villáma. –

Kit te keressz, én is már rég keresém.

n

Jegyzet

Kit te keressz, én is már rég keresém.

Petőfiné

Szendrey Júlia

Kolozsvárról indult eltűnt férje keresésére. Mivel akkor az országon belül is csak útlevéllel lehetett utazni, előbb azt kellett szereznie Urbán Károly kolozsvári városparancsnoktól.

Júlia

Szendrey Júlia

férfiruhában sem indulhatott egyedül. A tizenkilenc éves

Balás Sándor

Balázs Sándor

kísérte. 1849 telén járt Segesvárott, Székelykeresztúron és Székelyudvarhelyen. Itt találkozott Heydte osztrák ezredessel, aki a segesvári ütközet alatt Lüdersz cári tábomok összekötő-tisztje volt, s látta Fehéregyháza és Héjjasfalva között a „szökőkútnál” holtan heverni a polgári ruhás

Petőfi

Petőfi Sándor

t. (Lásd

Dienes András

: Perújítás Szendrey Júlia ügyében. ItK 1962. 311. l.)

Miként te kérdezed, én is úgy kérdezém: hősök temetője lett-e a nyúghelye? bujdosás nyomora űzi-e lépteit? enyészet martaléka lett-e azon szív, melly isteni tüzéből annyi szent szikrát nyujtott élményül szegény népe szivébe? vagy talán jéggé fagyszthatá a hazátlanság e lelket, hogy többé nem emlékezik reánk, kik, bár hazánkban vagyunk, még is miként ő, érezzük a hazátlanság kínait? –

Panaszlod, jó barát, hogy nevét sem hallod. De ám hallom én. Ne hidd, hogy elfeledék nevét. Sokszor emlegetik. Tudod miként?

Említik nevét, azon tiszta, szent nevet, de ám úgy, hogy ha igazság volna a földön, megnémulna a nyelv, melly azt kiejté.

Kinek lelkét, mint ember és mint polgár, nem lepé a szennynek még csak porszeme sem, annak nevét most, midőn nincs ki védelmezze, sárral dobálja az utczai tömeg, azt támadván meg, ki legdrágább kincse volt szivének; azt kit ő neve viselésére méltónak talált,

n

Jegyzet

sárral dobálja az utczai tömeg, azt … kit ő neve viselésére méltónak talált,

a huszonegyéves özvegy már kolozsvári tartózkodása alatt érezte maga körül a rosszindulatú hírverést. Ennek gyökerei előbbre nyúlnak vissza. Amikor

Szendrey Júlia

Petőfi

Petőfi Sándor

felesége lett, országos érdeklődés központjába került. Mindez a korabeli nővilágban csendes irigységet keltett. Megszólták, mert – férjéhez hasonlóan – feltűnően öltözködött. Külön kihívásnak számított, hogy haját rövidre vágta és – cigarettázott. Az összeomlást követő kolozsvári őszön és télen

Júliá

Szendrey Júlia

t férje rajongói vették körül: híreket cseréltek, verseket olvastak. Kolozsvárott Hadadiéknál lakott fiával és a dajkával. Az együttlakás harmadmagával, sok apró súrlódásra adott okot. El is költözött Hadadiéktól. – Ilyen előzmények után írta meg negyven év múlva a későbbi Dekániné Hadadi Berta egykori gyermekleányemlékeit. – Minden rosszindulata mellett sem tudott több dehonesztálót írni, minthogy

Júlia

Szendrey Júlia

vendégeit itallal kínálta, s hogy egy alkalommal erős aszubort kért házigazdájától, amitől viszont három napig beteg volt. Egy színházi este is szerepel az emlékezésben, amelyre

Petőfiné

Szendrey Júlia

– Hadadi Bertát vitte magával. (Lásd Fővárosi Lapok, 1889. okt. 23-i szám.) –

Júlia

Szendrey Júlia

kolozsvári naplója kétségtelenül erősen – kissé irodalmiasan – egzaltált hangulatokat tükröz. – Kolozsvárról Pestre költözött, ahol azonban a kitoloncolás veszélye fenyegette. Bár arról sincs konkrét adat, hogy Lichtenstein herceget személyesen ismerte volna, a pesti pletyka vele is kapcsolatba hozta. Hogy második házasságát a gyászév letelte előtt tíz nappal kötötte meg, a kortársak számára a betelt pohár utolsó cseppje volt. (Lásd Dienes, i. m.)

elhagyatottságában ragályos nyelvével támadván meg a fekélyes rágalom.

Igen, igen. Üvöltő zajjal üldözik őt, mérges körmökkel tépik szét szivét… S ha ez üldözésben fáradtan lerogynék, tapsoló káröröm kaczagná az utósó hangot füleibe és a gúny torzvonásain halna el megtört szemeinek végtekintete.

Látod, jó barátom, így emlékeznek reá, és földre taposván azt, kit ő szívére méltatott, így szentelik emlékezetét! –

A nemzet szívéről beszélsz! Tartósabb helyet keress, melly szilárdabban őrizheti meg az emlékezetet.

Az igaz, márványoszlophoz hasonlitható ez, mellyre arany betűkkel irvák az alatta fekvő megholtnak neve és érdemei.

De ám ha kezedben a hatalom arany pálczája, bátran léphetsz e büszke óriás mellé, megsemmisítheted rajta az igazság betűit, sima táblává faraghatod, mellyen semmi ne álljon, vagy rávésheted helyébe a galád hazugság szavait, – tűrni fogja s nem boruland reád, hogy szétzúzzon gazságodért…

Illyen élettelen, öntudatlan emlékoszlop most a nemzet szive.

Igen, ha olly szívben élhetne érzelem és emlékezet, melly megszünt dobogni és életjel nélkül fekszik a kihült kebelben. –

Hallgass, barátom, károdra lehet még az emlékezet is Mondj inkább agg dajka-mesét gyermekeidnek. Mondj nekik regét a pusztítás, a vész szelleméről, és mondd nekik, hogy ez a valóság; hogy az, mit ez utósó években láttak, hallottak, az mind csak álom, nehány rajongótul álmodva és elbeszélve.

Intsd meg őket, hogy abból többé semmit ne keressenek, mert a valóság ostorozó keze fölveré az álmodozókat, és szétüzé a széles világba a megátalkodott rajongókat.

De ne feledd egyszersmind kitárni előttök ez álom nagyszerüségét, hadd tudjanak legalább annyit, hogy a nagy világ beszél róla, mit kis nemzetünk álmodott…

Csak a való megismerésétől őrizd meg őket. Ők nem edződtek, mint mi, hosszas küzdés által, az ő gyönge éltöket fölemészthetné a veszteség leplezetlen tudata, vagy hazátlan bujdosásra indítaná ifju lábaikat…

És sujthatna-e keményebben a büntetés istene, mintha majd gyermektelenül kellene eltölteni aggságunk rideg napjait, miután hazátlanul sírtuk el ifjuságunkat? …

Isten veled, hű barátom! ha nem elégszel meg önnön fájdalmaiddal, szaggasd le ismét tompa egykedvüségem kérgét, hogy ajkaimra áradván a keserűség, elmondjam neked az emlékezet s a reménytelenség véres gyötrelmeit. –

P-né

Szendrey Júlia

.

Pest, 1850.