Arany János első,
hez írt levelének kelte könnyen meghatározható. Költőnk ugyanis 1851. jan. 9-én így ír
nak: „Dec. 17-én kelt leveledet
megkaptam.
levelét a tieddel egy napon kaptam, jóllehet az már okt. 28-án postán volt.” Mivel a pesti levelek
ekkortájt négy-hat nap alatt érkeztek
Szalontára,
Arany János
leveléts így
ét is kb.
dec. 23
[bizonytalan olvasat]
-án vette kézhez. Ugyancsak a
nak írt idézett levélből tudjuk, hogy
Arany János
nek „rögtön” válaszolt; ez az elveszett válaszlevél tehát dec. 23. körül íródott. Dec.
31-én már
Lipcsében a címzett kezében volt.
1851. jan. 1-én kelt újabb leveléből
Arany János elveszett levelének részletei jól kikövetkeztethetők, minthogy
„Stelle für Stelle” – pontról pontra haladva válaszol
Arany János minden témájára. Arra nézve, hogy
Arany János a
Toldihoz az 1746. évi
pozsonyi Ilosvai-kiadást használta lásd
AJ. kk. II. 245. l.
válaszából tudjuk, hogy
Arany János megküldte neki önéletrajzát. Ezt az önéletrajzi levelet felhasználta
Erzählende Dichtungen von Johann Arany című műve
(Leipzig 1851. L. F. Herbig. 1–2. k.) bevezetésében,
Ueber
den Dichter und seine Werke („
A költőről és műveiről” )
címen.
Arany János önéletrajzának használatára maga e bevezető írás is utal: So weit die
biographische Mittheilung, die der Dichter seinem Uebersetzer zum größten Theil
selbst schriftlich gemacht; azaz: „eddig az életrajzi közlemény, amelyet
legnagyobb részében maga a költő készített el írásban fordítója számára”.
Hasonlóan vall emlékiratában is:
, damals noch Notar in
Groß-Szalonta, stand in dieser Zeit im Briefwechsel mit seinem ersten deutschen
Uebersetzer und lieferte selber die Daten zu seiner Biographie; azaz:
„
Arany János akkor még mint szalontai jegyző ebben az időben levelezésben állt első
német fordítójával s maga szolgáltatta az adatokat életrajzához” . (
Datenblätter zu K. M. Kertbeny’s Memoiren. 1.
Heft. Berlin 1875. W. Hecht. 32. l.) Alábbiakban közöljük
bevezetésének
Arany János levele alapján készült életrajzi részletét eredetiben, majd
fordításban.
… wurde 1817 zu
Nagy-Szalonta in der Biharer Gespannschaft, geboren. Sein Vater, ein schlichter
Landbauer, nahm schon frühzeitig in ihm den Trieb zum Lernen gewahr, indem das
vier- bis fünfjährige Kind allein dadurch lesen lernte, daß ihm der Vater die
Buchstaben in der Asche des Heerdes vorzeichnete. Der höchste Wunsch seiner
einfachen, reformirten Eltern war, ihren Sohn zum Seelsorger heranbilden zu
können. So kam denn der Jüngling, nachdem er in
Szalonta Poesie und Rhethorik absolvirt hatte, im Herbst 1832 in’s Collegium nach
Debreczin. Dort glänzte er unter den Ersten der Schüler, erhielt nie eine
Strafe und genoß die Zufriedenheit und Liebe seiner Professoren. Trotzdem wurde er
der Einförmigkeit des Lernens bald überdrüssig, und der unwiderstehliche Drang
nach einem abendteuerlicheren, der Kunst gewidmeten Leben durchglühte seine Brust.
Bewältigt von diesem Drang, ließ er 1836 plötzlich Schule
Schule sein, und da eben damals in
Debreczin eine Schauspielergesellschaft unter der Direction von
– welcher jetzt Regisseur, und einer der Hauptzierden des
Nationaltheaters in Budapest ist – Vorstellungen gab, so schloß sich
derselben als Ueberläufer an. Diese Truppe, welche zu jener Zeit zu
den Besten im Lande gehörte, löste sich jedoch bald nach seinem Eintritt auf, und
ihm blieb nichts über, als einer, aus Anfängern eben neu geworbenen, Wandertruppe
beizutreten, und mit ihr zog er mehrere Monate herum, theils von
Debreczin nach
Nagy-Károly, theils nach Szathmár, und nach
Marmaros-Szigeth. Er rang körperlich mit Noth und Entbehrung, und geistig mit
Ueberdruß und Unzufriedenheit, da ein solches Leben seine Ansichten und Träume von
Kunst natürlich nicht befriedigte. So klomm er im Sommer 1836 eines Tages auf den Felsen der Marmaros umher – als ihm eine
innere Stimme zu flüsterte, er möge nach seiner Heimath zurück eilen, denn seine
Mutter sei gestorben. Er glaubte dies für einen Wink des Schicksals ansehen zu
müssen, und machte sich auf den Weg, seine ganze Habe in ein Taschentuch gebunden
und mit 20 Kreuzer Silber Reisegeld versehen, welches er sich vom Director
erbeten. Nach einer Fußwanderung von einer Woche erreichte er seinen Geburtsort
Szalonta, fand zwar bei der Ankunft Vater und Mutter (seine einzige Schwester
war schon verheirathet) noch gesund, aber nach kurzer Zeit starb seine Mutter
dennoch. Das Gemüth des jungen Mannes wurde durch diesen Fall so verdüstert, daß
ihm der Tod der inniggeliebten Mutter wie eine Strafe für seine Abenteuersucht
vorkam, und er sich ernstlich zwang, Herr seines Durstes nach Ruhm zu werden, und
gleich so vielen Andern, nur eine gewöhnliche Rolle zu spielen, um so mehr, als
sein alter erblindeter Vater jetzt der Hülfe bedürftig war. Demnach bequemte er
sich, die Conrectorstelle an der reformirten Schule zu
Nagy-Szalonta anzunehmen, wo er durch drei Jahre die lateinische Sprache vortrug.
Wenn es ihm dabei auch mondenlang glückte, all seine früheren Wünsche zu
vergessen, so stahl er sich doch unwillkürlich öfter wieder zur freien Lectüre der
Dichter zurück, ohne sich jedoch selbst im Verseschreiben zu versuchen. 1840 wurde
zum zweiten Notar des Komitats erwählt, und noch im November desselben Jahres heirathete er ein Mädchen, an
das ihn seit längerer Zeit schon innige und erwiederte Gefühle knüpften. Seine Ehe
war glücklich, und sein Amt nahm ihn den ganzen Tag in Anspruch, so glaubte er
sich endlich von Wünschen geheilt, die er für eine directe Krankheit hielt. Es
vergingen also einige Jahre, während welcher er nicht einmal eine Zeitung las.
1842 kam eines Tages ein Mann nach
Szalonta, den
als Collegiengenossen von
Debreczin aus wiederkannte;
war es, derselbe, welcher kurz darnach den Preis von hundert Ducaten
für ein philologisches Werk von der ungarischen Gelehrten-Gesellschaft gewann. Er
war auf drei Jahre zum Schulrector ernannt, wie dies bei den Reformirten in Ungarn
Sitte.
mied ihn Anfangs viel mehr, als er ihn auf suchte, denn ihm ahnte, daß
ihn wieder zur Literatur zurückführen dürfte. Jedoch als alten
Bekannten konnte er ihm nicht bei allen Gelegenheiten ausweichen und als
1844 gar zum Mittagstisch in
’s Haus ging, wurde die Freundschaft wieder ganz und aufrichtig. Jetzt
war es natürlich mit all den strengen Vorsätzen vorbei, literarische Gespräche,
Vorlesungen u.s.w konnten nimmer vermieden werden, und
ging es, – nach seinen eignen Worten, – wie einem Trunkenbolde,
welcher sich zwar fest vornahm, nicht mehr zu trinken, der aber wieder in das alte
Taster verfällt, sobald ihm nur ein Tropfen die Tippe näßt; qui à bu boira! Schon
1845 schrieb
daher – freilich vorerst nur für den Freundeskreis – seine erste
Dichtung: „
Az elveszett alkotmány” (
die verlorengegangene
Constitution), welche die humoristische Seite des Treibens bei den
Comitatswahlen, die im Vormärz alle drei Jahre in Ungarn verfielen, zum Vorwurf
hat, die dem Ausland aber gänzlich unverständlich wäre. Eben als diese Styre
fertig geworden, setzte die Kisfaludy-Gesellschaft einen Preis von 25 Ducaten für
ein komisches Epos aus, und
schickte seine Dichtung ein, freilich, wie er selbst gesteht, vorerst
nur der Goldstücke, und nicht des Ruhmes wegen. Und die Dichtung gewann wirklich
den Preis; – nun aber erwachte in dem Dichter auch der Durst nach Ruhm, und er
nahm sich fest vor, das nächstemal der Ehre und nicht dem Gold zu Tiebe zu
concurriren. So wurde der „
Toldi” beendet. Kaum hatte
1847 sein zweites Werk, aber anonym eingeschickt, als
sich in
Pest sogleich darüber ein gewaltiger Lärm erhob. Die Einen schworen steif
und fest, nur
könne es geschrieben haben, die Andern ahnten dahinter neuerdings
einen „großen Unbekannten”. (Der erste „große Unbekannte” der ungarischen
Literatur war 1804–7
mit seinen Liebesliedern des Himfy.) –
selbst hatte es bald satt, diese Vergleiche immer und immer wieder
anzuhören und ärgerte sich über die Schiedsrichter, welche, wie er meinte, „jede
Eselei” ihm zuschrieben; als jedoch das Werk nicht blos den ausgesetzten hohen
Preis gewann, sondern – ein unerhörter Fall bis dahin! – dieser noch freiwillig
erhöht wurde, rannte
ganz außer Athem zum Secretair der Kisfaludy-Gesellschaft, um doch
auch die so gepriesene Dichtung zu lesen. Aber kaum hatte er sie durchgeblättert,
als er eines seiner schönsten Gedichte schrieb und dieses an
mit der Bitte um Freundschaft und Brüderlichkeit einschickte. Noch im
Juni desselben Jahres zuerst und dann gar vielmal,
besuchte
persönlich in
Szalonta, und wenn die beiden Dichterfreunde örtlich getrennt waren, so
blieben sie in stetem Briefwechsel, bis die traurige Katastrophe der Revolution
auch diesen Bund zerriß, und der einsam Uebergebliebene jetzt an seinen
verschollenen Genossen denkend, nur sagen kann:
Κεῖται παρ’ ύλεέσσι νεκρός ἄκλανστος ἄθαπτος.
Kurz vor Neujahr 1848 schrieb die Kisfaludy-Gesellschaft
wieder einen Preis aus, und zwar für die beste poetische Behandlung der Sage von
der „
Eroberung von Murány”;
,
, ein junger, damals noch wenig bekannter Dichter,
, und endlich
, behandelten Jeder diesen Stoff, ohne jedoch von dem Vorhaben ihrer
Mitconcurrenten zu wissen, und zwar die ersten drei fast nur in kurzer
Balladenform,
jedoch als längeres episches Gedicht.
gewann den Preis. Darauf ließ
sein Werk einzeln drucken, doch kaum waren die Exemplare ausgegeben,
als die Revolution ausbrach, und die Dichtung natürlich vom Freiheitsjubel
übertäubt wurde. Gleich in den Märztagen nahm
als Conzipist Platz im Ministerium
, und da er die ganze Revolutionszeit hindurch als bloßer
Bureau-beamter fungirte, so konnte er nach ihrem unglückseligen Ausgang in seinen
Guburtsort unbehindert zurückkehren, wo er auch jetzt, ohne Amt, arm und
gesellschaftsscheu lebt. Vor einigen Monaten aber trat er wieder mit einer
erzählenden Dichtung: „
Katalin” (Pest 1850) auf, auch
existiren von ihm viele lyrische Gedichte, in mehreren belletristischen Journalen
zerstreut abgedruckt, die der Dichter vielleicht demnächst in einem Band
gesammelt, herausgeben dürfte.
versteht die classischen und einige lebende Sprachen, kann die
letzteren aber kaum geläufig schreiben oder sprechen. – So weit die biographische
Mittheilung, die der Dichter seinem Ueberetzer zum größten Theil selbst
schriftlich gemacht.
[szerkesztői feloldás]
Magyar fordítás:
… 1817-ben
Nagyszalontán, Bihar megyében született. Apja, az egyszerű földműves, már korán
figyelmes lett tanulékonyságára, amikor a négy-öt éves gyermek pusztán azáltal,
hogy apja a betűket a tűzhely hamujába rajzolta fel neki, megtanult olvasni.
Egyszerű református szüleinek egyetlen vágya az volt, hogy fiukból lelkipásztort
nevelhessenek. így hát az ifjú, miután
Szalontán a poétikát és retorikát elvégezte, 1832
őszén
Debrecenbe ment a kollégiumba. Ott az első tanulók közt ragyogott, soha
büntetést nem kapott, s tanárai megelégedését és szeretetét élvezte. Mégis
csakhamar megunta a tanulás egyhangúságát, s ellenállhatatlan vágy gyulladt
keblében a kalandosabb, a művészetnek szentelt élet iránt. E szenvedély
elhatalmasodtával 1836-ban hirtelen hátat fordított az
iskolának, és minthogy
Debrecenben éppen akkor tartotta előadásait egy színtársulat, annak a
nak igazgatása alatt, aki most
Budapesten a Nemzeti Színház rendezője és egyik fő dísze, a szökevény
ehhez szegődött. Ez a társulat azonban, amely akkor a legjobbak közé
tartozott az országban, az ő belépése után hamarosan feloszlott, s más választása
nem volt, mint egy kezdőkből és újonnan verbuváltakból álló vándorcsapathoz
csatlakozni s hónapokon át azzal járni mindenfelé,
Debrecenből előbb
Nagykárolyba, majd Szatmárra és végül
Mármarosszigetre. Testileg a nyomorúsággal és nélkülözéssel, lelkileg a
kedvetlenséggel és elégedetlenséggel küzdött, mert az effajta élet természetesen
nem elégíthette ki a művészetről való elképzeléseit és álmait. Ilyen állapotban
mászott egy nap 1836-ban a mármarosi sziklákon, – amikor
egy belső hang azt súgta neki, siessen haza, mert anyja meghalt. Úgy vélte, ezt a
sors intésének kell tekintenie, és útnak indult, egész vagyonát egy zsebkendőbe
kötve, s ellátva 20 ezüst krajcár útiköltséggel, amelyet az igazgatótól kért. Egy
heti gyalogos vándorlás után érte el szülőhelyét,
Szalontát, s bár érkezésekor apját és anyját még egészségben találta (egyetlen
nővére már férjnél volt), de anyja rövid idő múltán meghalt. A fiatalember kedélye
az eset következtében annyira elkomorodott, hogy hőn szeretett anyjának halálát
kalandvágya büntetésének tekintette, s komolyan föltette magában, hogy úrrá lesz
dicsőségvágyán és csak közönséges szerepet játszik, mint annyian mások, annál is
inkább, mivel öreg, megvakult édesatyja most segítségre szorult. Így szánta rá
magát, hogy elvállalja a konrektori állást a nagyszalontai iskolában, ahol három
éven át a latin nyelvet adta elő. Ha közben hetekre sikerült is megfeledkeznie
minden korábbi vágyáról, mégis önkéntelen lopva többször is szabadságot vett
magának költők olvasására, bár anélkül, hogy a versírással maga meg próbálkozott
volna. 1840-ben
t megyei másodjegyzővé választották, s még ugyanazon év novemberében feleségül vett egy leányt, akihez már
hosszabb ideje bensőséges és viszonzott érzések fűzték. Házassága boldog volt, és
hivatala egész nap annyira igénybe vette, hogy azt hitte, végre kigyógyult
vágyaiból, amelyeket valósággal betegségnek tartott. Így múlt el tehát néhány év,
mialatt még újságot sem olvasott. 1842-ben egy napon
Szalontára érkezett egy férfi, akiben
debreceni kollégista társát ismerte fel;
volt, ugyanaz, aki kevéssel ezután száz arany díjat nyert egy
filológiai munkájával a Magyar Tudós Társaságtól. Három évre iskolai rektorrá
nevezték ki, mint ez Magyarországon a reformátusoknál szokásos.
kezdetben inkább kerülte, mintsem kereste, mert sejtette, hogy
még visszacsábíthatja az irodalomhoz. Mint régi ismerős elől mégsem
térhetett ki minden alkalommal, mikor pedig 1844-ben
éppen
házához járt étkezni, barátságuk ismét teljessé és őszintévé vált.
Most természetesen odalett mindenféle szilárd elhatározás, az irodalmi
beszélgetéseket, felolvasásokat stb. többé elkerülni nem lehetett, s
– saját szavai szerint – úgy járt, mint az iszákos ember, aki bár
erősen elhatározta, hogy többé nem iszik, mégis, mihelyt egy csepp ital éri ajkát,
ismét visszaesik régi bűnébe; qui à bu boira!
[szerkesztői feloldás]
aki ivott, inni fog!
. Így
már 1845-ben megírta – eleinte persze csak
baráti körének – első költeményét, „
Az elveszett alkotmányt”,
amelynek vázát a megyei választásoknál szokásos mesterkedések humoros oldala teszi
(ilyeneket a márciusi események előtt három évenként
tartottak Magyarországon), amely azonban a külföldnek teljesen érthetetlen volna.
Éppen mikor e szatíra elkészült, a Kisfaludy Társaság huszonöt arany díjat tűzött
ki komikus eposzra, s
beküldte költeményét, persze, mint maga is bevallja, főként az
aranyakért és nem a dicsőségért. És a költemény el is nyerte a díjat; – de most
szomjúság ébredt a költőben a dicsőség iránt is, és szilárdan elhatározta, hogy
következő alkalommal becsületből és nem a díjért pályázik. Így készült el a
„
Toldi”. 1847-ben alig küldte be
– de névtelenül
[szerkesztői feloldás]
jeligével
– e második művet,
Pesten mindjárt roppant feltűnést keltett. Voltak, akik arra esküdtek
szilárdan és bátran, hogy csak
írhatta, mások viszont egy „nagy ismeretlent” sejtettek mögötte. (A
magyar irodalom első „nagy ismeretlene” 1804-től 1807-ig
volt
Himfyjének szerelmi dalaival.) –
hamarosan megunta hallgatni az efféle hasonlítgatásokat, s
bosszankodott a döntőbírákon, akik nézete szerint „minden szamárságot” neki
tulajdonítanak; mikor azonban a mű nem csupán a kitűzött magas dijat nyerte el,
hanem azt – addig hallatlan eset! – még önként meg is emelték,
lélegzetvesztve rohant a Kisfaludy Társaság titkárához, hogy az így
kitüntetett költeményt elolvassa. Alig lapozta azonban át, máris megírta legszebb
költeményei egyikét, s megküldte
nak barátságát és testvéri érzéseit kérve. Először még ugyanezen év
júliusában és azután is nagyon sokszor személyesen
is meglátogatta
t
Szalontán, és amikor a távolság el szakította egymástól a két költőbarátot,
olyankor is állandó levelezésben maradtak, míg a forradalom szomorú katasztrófája
meg nem szakította ezt a kapcsolatot is, s most a magára maradt csak ennyit
mondhat, ha eltűnt társára gondol: Fekszik a gályáknál siratatlan s
eltemetetlen.
n
Jegyzet
Iliász XXII. é. 386. sor.
fordítása.
Kevéssel 1848
újesztendeje előtt a Kisfaludy Társaság ismét pályadíjat tűzött ki, éspedig Murány
ostroma mondájának legjobb költői feldolgozására;
,
, egy ifjú, akkor még kevésbé ismert költő,
s végül
mind feldolgozták ezt a tárgyat, ám anélkül, hogy versenytársaik
szándékáról tudtak volna, éspedig az első három úgyszólván csak rövid ballada
formájában,
azonban mint hosszabb elbeszélő költeményt.
nyerte el a díjat.
ezután külön nyomatta ki művét, de alig jelentek meg ennek példányai,
mikor kitört a forradalom, s a szabadság ujjongása persze túlharsogta a
költészetet. Mindjárt a márciusi napokban
fogalmazóként kapott helyet
minisztériumában, és mivel a forradalom egész ideje alatt pusztán
hivatali teendőket végzett, ennek szerencsétlen vége után akadálytalanul
visszatérhetett szülőhelyére, ahol hivatal nélkül, szegényen és visszavonultan él
most is. Néhány hónapja azonban ismét jelentkezett egy elbeszélő költeménnyel, a
„
Katalin”-nal (Pest 1850), van sok lírai költeménye
is, amely több szépirodalmi lapban elszórva jelent meg s amelyet talán a költő a
közeljövőben kötetbe gyűjtve adhatna ki.
ért a klasszikus és egyes élő nyelveken, az utóbbiakon azonban alig ír
vagy beszél folyékonyan. – Eddig az életrajzi közlemény, amelyet legnagyobb
részében maga a költő írásban készített el fordítója számára.”
elveszett életrajzi levelének itt nyújtott Kertbeny-féle félszeg
tolmácsolásában is jól kivehetők
részére írt későbbi életrajzának egyes szállóigeként idézgetett
mondatai (pl. „lenni közönséges ember, mint más”). Viszont éppen e
hoz 1855. jún. 7-én intézett önéletrajzi
levelében figyelmeztet
két tévedésére. „Egy évig írnok a városnál, azután rendes aljegyző
lettem, nem
megyei jegyző, mint
írja” – olvassuk egyhelyütt. Utóbb pedig: „
hibáz, midőn azt mondja, hogy ez pályamű volt, s hogy én,
,
mind versenyezvén
Szécsi Máriá-val
nyerte el a jutalmat orrunk elől. Igaz, hogy a Kisfaludy-társaság
pályafeladása ébreszté bennünk a gondolatot
Szécsi Máriá
-ról irni, de egyikünk sem oly czéllal, hogy pályázzon.” (
AJ. kk. XIII. k.
)
Hogy a költőt
életrajzi vázlatának további tévedései is nyugtalanították, arról
alábbi önéletrajzi jegyzete is tanúskodik, amelyre
hívta fel a figyelmet (
Arany önéletrajzi jegyzete. It 1952. 1. sz. 98.
l.), s amelyet a
hoz írt idézett önéletrajzi levél utóiratának kell tekintenünk:
„Még egy szót!
Utólagosan megolvasván a Kertbeny-féle életrajzot, abban, a már kijegyzett hibákon
kívül, még csak következő tévedéseket találtam:
1. Nem emlékszem, mikor tanultam olvasni, pedig 3 éves koromból már több dologra
emlékszem s igy nem tévedek, ha 4–5 év helyett 3–4 évet mondok. 2.
Debrecenben nem ragyogtam mingyárt az első tanulók közt, csak kisújszállásróli
visszamenetem utáni nyáron küzdöttem fel 150–160 tanuló közt magamat 6-iknak. 3.
Anyám halálát álmodtam, nem csak ugy éreztem meg. 4. Nem mingyárt a marcziusi napokban, de egy év mulva, Május 9. 1849. neveztettem ki concipistának; a többi,
olly módositással, mint én megirtam, állhat. S a
veli viszony kezdete elég jól van előadva.
az életrajzot saját levelem után irta, az ördög tudja, honnan szedte
belé e baklövéseket!”
Az önéletrajzi jegyzet adatait vesd össze a
Kéziratos források az Országos Széchényi
Könyvtárban. 1789–1867. Bp. 1950. 13. l. 145. sz. alatt.