hagyatékából
(lásd
AkÉrt. 1899. 598. l., 276. sz.
a.).
[szerkesztői feloldás]
A levél magyar fordítása
, 1851. aug. 15.,
utóirat szept. 5.
Tisztelt honfitárs!
F. év febr. 6. óta nem írt nekem, jóllehet
kétségkívül megkaphatta mind nagyszámú írásomat, mind költeményei Önnek szánt példányát,
fordításomban.
Hónapokon át törtem a fejemet, hogy kitaláljam, mi oka lehet az Ön titokzatos
hallgatásának – végre belefáradtam a hiábavaló töprengésbe és minthogy hamarosan elhagyom
itteni helyemet, szeretném röviden tájékoztatni és számot adni ügyéről.
Mellékelten megkapja az Önről eddig megjelent kritikák másolatait; de korántsem
valamennyiét, hiányzik pl. a
Deutsche Monatschrift von Polatschek című
folyóiratból a híres dr.
Stahr rendkívül hosszú és elismerő
cikke; s ezt is követni fogja még néhány hosszabb kritika, és pedig a németek legnagyobb
irodalomtörténetírójáé,
Gervinus professzoré a
Kölnische Zeitungban,
Hemsené a
Blätter
für literarische Uebersetzung-ban, dr.
é a
Grenzboten című lapban; az utóbbi
részletes és elemző jellegű.
Szeretném az alábbiakban a következő bírálatokkal kapcsolatban az Önnel foglalkozó
kritikusokat is jellemezni, hogy ezeknek a cikkeknek mind motívumaival, mind értékével és
tekintélyével tisztában legyen.
1.
Deutsches Museum.
Moritz Carrière, giesseni egyetemi tanár, akit filozófiai művei, főként
Campanelláról írt dolgozata tett ismertté s újabban irt
könyve: „
Deutschlands Denken von Kant bis in die Gegenwart”
[szerkesztői feloldás]
Németország gondolkodása Kanttól
napjainkig
]. Dessau 1851.
Bettina von Arnim intim barátja.
2.
Didaskalia. Dr.
Lorenz Diefenbach, a legnagyobb német filológusok egyike, a „
Celtica”,
a
középfelnémet glosszárium szerzője.
3.
Grenzboten.
Julian Schmidt,
szellemes, nagyrabecsült kritikus, „
Geschichte der Romantik im Zeitalter der
Reformation und der Revolution”
[szerkesztői feloldás]
A regényírás története a
reformáció és a forradalom korában
2 kötet. Leipzig 1850. 2
kiadás című mű szerzője. Ez az ismertetés azonban csak előzetes rövid hír,
részletesebb, behatóbb kritika fogja követni, amellyel bizonyára meg lesz elégedve.
4.
Sonntagsblatt zur Weserzeitung
[szerkesztői feloldás]
Vasárnapi melléklet a Weserzeitunghoz
. dr.
Friedrich Bodenstedt, a neves Kaukázus-utazó és a
„
Tausend und ein Tag im Orient”
[szerkesztői feloldás]
Ezeregy nap
Keleten
. 2 k. Berlin 1851. című mű szerzője. Levelében
az Ön költeményeinek nagyon kedvező ismertetését helyezte nekem kilátásba, amely azonban
eddig nem jelent meg, mert
Bodenstedt beteg.
5.
Allgemeine Zeitung.
Karl Ohly,
darmstadti menekült, jelenleg
Párizsban, aki annak idején elsőnek
terelte a figyelmet
re
s mint kritikus maga is tekintély. A cikk jelentősége, hogy az
Allgemeine
közli, ezért nagy, hatalmas közönsége lesz.
6.
National Zeitung. A kritikus ismeretlen; egyébként ez a lap a
német demokrácia főorgánuma s ezért a benne közölt ismertetés nem csekély sikernek
számít.
7.
Wanderer.
, pesti zsidó író, aki
úgy látszik, évek óta feladatának tartja, hogy mindazt, amit nyomtatásban közlök,
oktalanul és értelmetlenül, merő személyi motívumokból lerántsa, mivel én őt egyszer
Pesten az ajtón kiraktam.
8.
Kölnische Zeitung.
Heinrich Pröhle, az „
Aus dem Kaiserstaat”
[szerkesztői feloldás]
A
császári államból
Wien 1847, – „
Berlin und
Wien”. Berlin 1849. – „
Aus dem Harz”
[szerkesztői feloldás]
„
A
Harz hegységből”„
című művek szerzője. Csak ideiglenes híradás,
mivel dr.
Gervinus behatóbb kritikája következik.
9.
Ost-Deutsche Post. A bíráló ismeretlen; Önre nézve azonban
nagyon kedvező, rám nézve nem, amit azonban könnyen és szívesen megbocsátok, mivel
nyilvánvaló, hogy ez az ember németül írni sem tud.
10.
Hamburger Liter
Szerkesztői feloldás: Literarische
u
Szerkesztői feloldás: und
Krit
Szerkesztői feloldás: Kritische
. Dr.
P. L. Hoffmann, ismert bibliográfus és könyvbarát.
Önre nézve mindezek a kritikák rendkívül kedvezőek és igazolták, hogy az Ön neve már
valóban egész Németországban ismert; persze irántam viszont a legtöbbje nem valami
kíméletes, s vagyok olyan becsületes és mindezeket az ítéleteket minden szépítés nélkül
közlöm Önnel, mert bízom benne, hogy az igazság pártjára fog állni.
Tulajdonképpen nem azért fordítottam, hogy
t vagy hogy éppen Önt és pedig művészi
szempontból bemutassam a világnak, hanem inkább hogy bebizonyítsam:
Magyarországnak gazdag és régi, önálló irodalma van, és
ennek következtében ereje is, s ezáltal joga ahhoz, hogy éljen.
Legalább ez a szándékom tökéletesen valóra vált, Németországnak öt kötetet vágtam az
arcába s így most többé senki sem tagadhatja, hogy mi is vagyrmk. Most ismerik
és
nevét, kezük ügyében a népdalok, ezt a tény tehát
nem lehet meg nem történtnek tekinteni, nem lehet elvitatni, a figyelem felébredt, most
jöjjenek s fognak is jönni mások, akik ezt a feladatot majd nagyobb hozzáértéssel
teljesítik, az én misszióm befejeződött és aligha fogok többé egyetlen sort is
fordítani.
Ezt hozom fel mentségemül, ha ilyesmi egyáltalán szükséges lenne.
Az Ön költeményeit nagyon jól adtam el s ezen az őszön, mindenesetre csinálok egy második
kiadást és pedig miniatür formában, aranymetszéssel.
Tulajdonítsa magának, ha ez a második kiadás az elsőnek minden fordítási hibáját
tartalmazni fogja, de Isten a tanúm! többet már nem tehetek, mint hogy tíz levélben
kérjem, küldje el helyesbítéseit és változtatásait; azzal, hogy ezt nem teszi meg, felment
minden bűnömtől.
Utóirat
1851. szeptember 5-én.
Vártam még egy hónapig, de mindennek ellenére hiába; Ön egyre hallgat és hallgat.
Nos jól van, semmi mást nem tehetek, mint hogy elküldöm Önnek mindazt, ami a kezemben
van; ami még befut, hasonlóan lelkiismeretesen meg fogja kapni.
Holnap megkezdődik az Ön költeményei második kiadásának nyomtatása, s mivel Ön nekem
semmiféle életjelt nem adott, így a fordítási hibák ebben a második kiadásban is benne
maradnak.
Hasonló keveset hallat magáról
és
is; én ártatlanságomban mosom kezem és csak azt sajnálom, hogy
megint olyan bolond voltam, hogy kitettem magam honfitársaim háládatlanságának és
tapintatlanságának, akiket pedig mégiscsak ismerhettem volna – mind a történelemből, mint
saját eddigi élményeimből.
[szerkesztői feloldás]
aláírás nincs.
supplied
A következőkben közöljük azokat a által felsorolt ismertetéseket,
amelyeket ő másolt le számára és mellékelt aug. 15-i
leveléhez. A közlési sorrend felsorolását követi.
A német szövegek magyar fordítása a kritikákban előforduló népdalokat és műveinek részleteit eredeti
magyar szövegük szerint idézi.
DIDASCALIA No 79. Frankfurt 2 April 1851.
Auf friedlichere Gebiete des magyarischen Volksstammes führen uns „
Ausgewählte
ungarische Volkslieder, übersetzt & herausgegeben durch
. Darmstadt,
Lebke.”
In reicher lyrischer Fülle entfaltet sich hier das gesellige heben des Volkes in
wechselnden Scenerien des merkwürdigen uns immer noch exotisch erscheinenden Lebens. Den
freundlichen Eindruck des Buches erhöht noch seine splendide Ausstattung.
Dr.
Lorenz Diefenbach
[szerkesztői feloldás]
Fordítása
Didascalia 79. sz. Frankfurt 1851. ápr. 2.
A magyar nép békésebb területeire vezetnek a „
Válogatott magyar
népdalok, fordította és kiadta
. Darmstadt, Lebke”.
Gazdag lírai bőségben bontakozik ki itt a nép társasélete – egy különös, nekünk még
mindig egzotikunmak tetsző élet változatos jeleneteiben. A könyv kellemes benyomását
pompás kiállítása csak fokozza.
Dr.
Lorenz Diefenbach
DIDASCALIA No 107. Frankfurt 5 Mai 1851.
„Von dem Magyaren
, welcher unermüdlich das innere Leben und die
Literatur seines Volkes zur Kenntniß der Deutschen zu bringen sucht, liegt uns eine
Uebersetzung zweier „erzählenden
Dichtungen von
” (im ob. Verlag) vor,
welche, zumal für den Deutschen, viel Neues und Eigenthümliches enthalten.
Toldi, der Held der ersten, ein magyarischer Simson im vierzehnten Jahrhundert, wurde der Liebling der
Volkssage, deren ländliche Einfachheit und Derbheit der moderne Bearbeiter keineswegs
verwischte, nur mit unter den ihr neben jenen Eigenschaften ebenfalls angeborenen zarten
Sinn in zärterer Form darstellend, als der Reimchronist des 16 Jahrhunderts.
’s Verdienst mögen die schönen und sehr eigenthümlichen Naturbilder
seyn, unter welchen wir eine Schilderung der fortschreitenden Nacht S. 55 ff. auszeichnen.
Toldi ist ganz Naturmensch, ein junger Recke, von Kampfesmuth, wie von kindlicher
Gutmüthigkeit und von der treuesten Liebe gegen sein Mütterlein erfüllt. Der weitere
Verlauf seines Lebens wird in zwei folgenden Theilen besungen werden, die somit mit dem
vorliegenden eine Triologie bilden.
hebt in seinen interessanten
Anmerkungen vor und nach dem Texte, einige merkwürdige Berührungen des alten magyarischen
Heldenromans mit denen des britonischen (romanischen und mittelhochdeutschen) Sagenkreises
hervor. Mit gleich schätzbaren Erläuterungen hat er die „
Eroberung von Murány”
begleitet, die zweite jener Erzählungen, welche ein romantisches Ereigniß des 17 Jahrhunderts in lebendiger Bilderreihe
schildert.
’s Dichtungen
machen uns den Eindruck, als habe sein Volk in seiner ganzen Eigentümlichkeit sie
mitgedichtet.”
Dr.
Lorenz Diefenbach
[szerkesztői feloldás]
Fordítása
Didascalia 107. sz. Frankfurt 1851. május 5.
A magyar
fordításában, aki fáradságot nem kímélve törekszik népe belső életét és irodalmát a
németséggel megismertetni, „
elbeszélő költeményei” közül kettő fekszik előttünk (a fenti
kiadásban), amelyek – kivált a német olvasó részére – sok újat és eredetit tartalmaznak.
Az elsőnek hőse
Toldi, egy magyar Sámson a tizennegyedik században, kedvelt alakjává lett a népmondának,
amelynek vidékies egyszerűségét és nyerseségét legkevésbé sem mosta el a modern
feldolgozás, csupán közben közben az e tulajdonsága mellett hasonlóképpen veleszületett
gyengéd érzését mutatja be gyengédebb alakban, mint a 16. század rímes krónikása.
érdeme lehet a szép és nagyon eredeti természeti
képek sora, amelyek közül kiemeljük a közelgő éjszaka leírását az 55. s köv. lapról. Toldi
maga a természetes ember, ifjú dalia, telve harci vággyal éppúgy mint gyermekies
jólelkűséggel s édesanyja iránt a leghűségesebb szeretettel. Élete további folyását két
következő részben fogja a költő megénekelni, amelyek tehát a már elkészülttel együttesen
triológiát alkotnak.
a szöveg elé és mögé fűzött érdekes jegyzeteiben kiemeli a régi
magyar hősregénynek néhány sajátságos érintkezését a breton (frank és középfelnémet)
mondakör alkotásaival.
Hasonlóan értékes magyarázatokkal kísérte „
Murány ostromát”, az elbeszélések
másodikát, amely a 17. század egyik
romantikus eseményét mutatja be képek eleven sorában.
költeményei úgy hatnak ránk, mintha költői
munkájában egész jellegzetességében vett volna részt népe is.
GRENZBOTEN No 20. Leipzig den 16 Mai 1851.
Ungarische Poesien –
Der Held János, –
Gedichte von A. Petőfi, –
Ungarische Volkslieder, –
Erzählende Dichtungen von J. Arany.
Im Allgemeinen müssen wir von allen diesen Büchern die Bemerkung machen, daß der
Uebersetzer das Verständniß uns sehr erschwert. Man erkennt überall den Ausländer heraus.
– Der erste der beiden Dichter, gegenwärtig der beliebteste in Ungarn ist 1823 geboren, (hier folgt ein kurzer biographischer Auszug, und
Aufzählung der Werke). – Der zweite Dichter,
(hier folgt ebenfalls ein biogr. & bibliographischer
Auszug.) – Ein objectives Urtheil über diese Dichtungen abzugeben, ist uns unmöglich, weil
die Sprache (welche?) zu viel Schwierigkeiten bietet; doch sehen wir soviel daraus, daß
wir es mit wirklichen Talenten zu thun haben, und mit einer gesunden Richtung, die, wie es
der epische Dichter soll, sich auf die nationalen Eigentümlichkeiten bezieht. Diese
Nationalität, die sich nicht blos in dem Gegenstand, sondern auch in dem Tone und der
Haltung des Ganzen ausspricht, verdanken diese beiden Dichter auch vorzugsweise ihre große
Verbreitung und Anerkennung. – Was die Volkslieder anbetrifft so sind sie zahlreich und
anmuthig genug, und zeugen dafür, daß die Magyaren eine ebenso poetische Anlage haben, als
die meisten übrigen Naturvölker. Im Allgemeinen kommen die Volkslieder aller Nationen so
ziemlich auf dasselbe heraus. Die Sammler sollten daher, um ihren Werken ein größeres
Interesse zu geben, die Melodien mit aufnehmen, weil erst in diesen die Eigenthümlichkeit
des Volkscharakters hervortritt, und gerade die Magyaren haben darin einen großen
Reichthum. – Wir wollen der neu aufblühenden ungarischen Poesie nur Eins wünschen, daß sie
sich nicht, wie es bei den Russen und Polen der Fall gewesen ist, verführen läßt, mit dem
Ende zu beginnen, und das Raffinement einer überreifen Literaturperiode anderer Völker in
ihr naturwüchsiges Wesen einzuschwärzen.
(
Julian Schmidt)
[szerkesztői feloldás]
Fordítása
Grenzboten 20. sz. Leipzig 1851. május 16.
Magyar költemények. –
János vitéz,
Petőfi
Sándor költeményei,
Magyar népdalok,
Arany János elbeszélő
költeményei.
Általában meg kell jegyeznünk mindezen könyvekről, hogy megértésüket a fordító nagyon
megnehezíti nekünk. Mindenütt felismerni, hogy külföldi. – A két költő közül az első, aki
ma a legkedveltebb Magyarországon, 1823-ban született; (itt
egy rövid életrajzi vázlat s műveinek felsorolása következik). – A másik költő
(itt ismét életrajzi és
bibliográfiai vázlat következik). – Nincs módunkban tárgyilagos ítéletet mondani ezekről a
költeményekről, mivel nyelvük (melyik?) túlságosan sok nehézséget okoz; annyi azonban így
is világos, hogy igazi tehetségekkel van dolgunk s egy egészséges irányzattal, amely – az
epikus költőtől elvárhatóan – a nemzeti sajátságokra épít. A nemzeti jellegnek, amely
nemcsak a választott tárgyban, hanem az egész mű tónusában és tartásában is
megnyilatkozik, köszönheti mindenek előtt ez a két költő is a maga nagy olvasottságát és
elismertetését. – Ami a népdalokat illeti, ezek szép számúak és elég kedvesek, s arról
tanúskodnak, hogy a magyaroknak éppúgy van költői készségük, mint a természet legtöbb más
népének. Általában minden nemzet népdalai nagyjából egyazon úton járnak. Ezért a
gyűjtőknek, a dallamokat is meg kellene adniok, hogy műveik nagyobb érdeklődést keltsenek,
minthogy csak ezekben mutatkozik meg igazán a nép jellemének sajátossága, s ilyen
szempontból éppen a magyarok különösen gazdagok. – Az újra felvirágzó magyar költeszetnek
csak egyet szeretnénk kívánni: azt hogy ne hagyja magát – mint az az oroszoknál és
lengyeleknél történt – arra csábítani, hogy a végén kezdje dolgát s más népek túlérett
irodalmi korszakának mesterkéltségével szürkítse el saját természetadta lényegét.
Julian Schmidt
[szerkesztői feloldás]
WESER-ZEITUNG
No. 20. Bremen den 18 Mai
1851.
Zur Volkspoesie.
Ausg. ung. Volksl. u. s. w. Unsere
bewährtesten Kritiker sind darüber einig, daß ein eifriges Studium des Volksliedes niemals
mehr an der Zeit war als in diesem Augenblicke, wo die deutsche Lyrick, nachdem sie sich
in gereimten Leitartikeln, wüsten Deklamationen und pomphaften Wortgeklingel erschöpft
hat, in einer Sündfluth von Sentimentalität und Weihwasser unterzugehen droht. Eine Zeit,
wo ein poetischer Auswuchs, eine unfruchtbare Schmarotzerpflanze wie der „Amaranth” binnen
einigen Monaten zum gelesendsten Buche in Deutschland geworden, und wo auf tausend Leser
dieses Buches kaum zehn zu rechnen sind, die von den Kernwerken unserer Poesie, geschöpft
aus dem „uraltsüßen Sagenquell” deutschen Volkes etwas mehr als den Namen kennen, – muß
eine sehr kranke Zeit sein. Wie Nervenschwache, kränkelnde Stadtdame sich von den Wellen
des Meeres peitschen läßt um zu erstarken oder die frische Gebirgsduft athmet, von der
Milch der Geis trinkt, und den schimmernden Ballsaal, den Teppich des Prunkgemachs durch
frisches Waldesgrün und den saftigen, würzigen Teppich der Wiesen ersezt, also muß die
Kunstpoesie, soll sie nicht zur saft- und farblosen Treibhauspflanze herabsinken, von Zeit
zu Zeit zum Volksliede zurückkehren von wo sie gekommen ist, und wo die Kränkelnde allein
wider gesunden und erstarken kann. Durchdrungen von dieser Ueberzeugung heißen wir jede
neue Sammlung von Volksliedern willkommen, gleich viel ob sie aus deutschen Eichenwäldern,
aus spanischen Pomeranzenhainen, aus dem schottischen Hochlande, aus der magyarischen
Puszta, aus der russischen Steppe oder der syrischen Wüste stammen. Schon
(Lit. E. II.
p. 241) hat hervorgehoben, daß unter jedem Himmelsstiche Dichter geboren werden
und daß lebhafte Empfindungen kein Vorrecht gebildeter Völker sind. – In der Vorrede eines
alten Buchs, betitelt „
Volkslieder” heißt es unter Anderem: „Der gelehrte
war recht verhebt,
diese alten Gesänge zu sammeln. Er fing die Percy-Sammlung an, die bis zum Jahre 1700 fortgesetzt über 2000 Stücke enthält… und pflegte
überhaupt zu sagen, daß Dinge der Art das treueste Bild der Zeiten und den wahren Geist
des Volkes enthielten, so wie man an einem in die Luft geworfenen, leichten Strohhalme
eher sehen könne, woher der Wind komme, als an einem schweren, großen Steine”. (Siehe:
Percy’s Vorrede zu seinem
Reliques of ancient
English poetry, wo auch
Shenstone,
Wharton,
Garrick,
u. s. w. als eifrige
Liebhaber und Sammler von Volksliedern angeführt werden). – „Ein gewöhnlicher Volksgesang”
– sagt
Addison (Spectator No 70.) – „an dem
sich der gemeine Mann ergözt, muß jedem Leser gefallen, der nicht durch Unwissenheit oder
Ziererei sich jeder Unterhaltung unfähig gemacht hat. (Das heißt in der Sprache unserer
Zeit: Jedem, der nicht blasirt ist.) Die Ursache ist klar: dieselben Naturbilder die ihn
dem gemeinsten Leser empfehlen, würden dem Feinsten als Schönheit erscheinen.” – Doch
wenden wir uns ohne weitere Umschweife und ohne weitere Empfehlungen fremder Autoritäten,
deren sich noch viele anführen ließen, dem vor uns liegenden Buche zu, welches uns den in
Deutschland so ziemlich ganz unbekannten Liederschatz des ungarischen Volkes erschließt.
Der Dollmetsch dieser Lieder, Hr
ist selbst ein Ungar und die ihm deshalb mangelnde Meisterschaft
in der Behandlung der deutschen Sprache, ist der einzige Mangel, der sich dem ganzen Buche
vorwerfen läßt. Trotzdem wird Niemand das Buch ohne inniges Behagen, ohne wahre Erquickung
aus der Hand legen. Nur selten tritt uns eine gewisse Unbeholfenheit des Ausdruckes
störend entgegen, wofür die sichtbar große Treue der Uebersetzung hinlängliche
Entschädigung bietet. Wie das Roß der Puszte mit einem fremden Reiter, so geht die
Schönheit dieser Lieder in den meisten Fällen mit dem Uebersetzer durch. Für Leser, die
sich mit Lust und Liebe in die fremde Welt hineinleben – und nur solche Leser können
maßgebend sein, – wären die kleinen Umschreibungen kaum nöthig gewesen, welche Hr
hie und
wieder angebracht hat, wo er fürchtete, daß der ursprüngliche Ausdruck dem deutschen Leser
dunkel erscheinen könnte. Im Ungarischen nennen sich z. B. die Verliebten gegenseitig,
ohne Rücksicht auf das Geschlecht, „meine Rose” (Rózsám), wie das in den meisten
orientalischen Sprachen so Brauch ist (die Türken und Perser sagen Gjül) wobei es oft
einzig durch den weiteren Verlauf des Gedichtes möglich ist zu erreichen, ob der
Gegenstand ein Geliebter oder eine Geliebte. In solchen Fällen hat der Uebersetzer immer
ein das Geschlecht genau bezeichnendes Wort gewählt.
Doch es ist Zeit, daß wir den Leser mit einigen der Lieder bekannt machen. Aus den hier
folgenden Perlen möge sich Jeder selbst ein Urtheil über das Ganze bilden: (1. Schau ich
ins blaue Aug’ 2. Von Rosenblättlein hat sie Wangen. 3. Ich liebe alle Schönen, 4. Was ist
höher als der Himmel doch? 5. Nicht ist es Lenz, nicht Sommerzeit.)
(
Friedrich Bodenstedt)
[szerkesztői feloldás]
Fordítása
Weser-Zeitung Sonntagsblatt zur Weser-Zeitung. 20. sz. Brema 1851. máj.
18.
A népköltészetről.
Ausg. ung. Volksl. u.s.w.
[szerkesztői feloldás]
Válogatott magyar népdalok stb.
Legmegbízhatóbb kritikusaink egyetértenek abban, hogy a népdal buzgó tanulmányozása
sohasem volt annyira időszerű, mint e pillanatban, amikor a német lírát – miután a rémes
vezércikkekben, sivár szavalatokban és pompázó szócsilingelésben kimerült – az érzelgősség
és szenteltvíz özöne elmerüléssel fenyegeti. Annak a kornak, amelyben az olyanféle
költészeti vadhajtás, gyümölcstelen növényi élősdi, mint az „Amaranth”, néhány hét alatt a
legolvasottabb könyvvé lett Németországban, s amelyben e könyv ezer olvasójára alig tíz
olyan esik, aki költészetünk főműveiről, amelyek a német nép „édes ősi mondaforrásából”
merítettek, a puszta cimükön kívül egyebet alig tud, – nagyon beteg kornak kell lennie.
Amint a gyenge idegzetű, beteges városi dáma a tenger habjaival pacskoltatja magát, hogy
erőre kapjon vagy a friss hegyi levegőt szívja magába, kecsketejet iszik és a csillogó
báltermet, a díszterem szőnyegét friss erdei zölddel és a rétek nedvdús, fűszeres
szőnyegével váltja fel, – úgy kell a műköltészetnek is – hacsak nedve vesztett és
színtelen melegházi növénnyé satnyulni nem akar, időről időre visszatérnie ahhoz a
népköltészethez, amelyből származik s amelynél egyedül gyógyulhat meg és kaphat erőre
ismét e betegeskedő. Ezzel a meggyőződéssel áthatva üdvözöljük mi a népdaloknak minden
egyes új gyűjteményét, akár német tölgyesekből, spanyol narancsligetekből, a skót
hegyvidékről, a magyar pusztáról, az orosz steppéről, akár a szír sivatagból erednek is
azok. Már
is hangsúlyozta (Lit. L. II. p. 241), hogy költők a
világ minden táján születnek s hogy az eleven érzelmek nem művelt népek előjogai. – Egy
„
Népdalok” című könyv előszavában olvasható egyebek között: „A tudós
ugyancsak
beleszeretett e régi énekek gyűjtésébe. Ő kezdte el a Percy-gyűjteményt, amely
továbbfolytatva az 1700. évig több mint 2000 darabot
tartalmaz ..s általában azt mondogatta, hogy az egyes korszakok leghívebb képét s a nép
igazi szellemét a művészet tárgyai tartalmazzák, amint egy levegőbe hajított, könnyű
szalmaszálon is jobban láthatni, honnan fúj a szél, mint egy nehéz, nagy kövön.” (Lásd:
Percy előszavát
Reliques of ancient English
poetry c. munkájához, ahol
Shenstone-t,
Whartont,
Garrickot,
t stb. mint a népdalok buzgó
kedvelőit és gyűjtőit sorolja fel.) – „Egy közismert népének – mondja
Addison (Spectator No 70.) – , amelyben az egyszerű ember
elgyönyörködik, kell hogy minden olvasójának tessék, hacsak a tudatlanság vagy
cicomázkodás bárminő szórakozásra alkalmatlanná nem tették. (Korunk nyelvén ezt így
mondhatnók: bárkinek, aki ki nem égett.) Az ok világos: ugyanazon természeti képek,
amelyek az éneket a legközönségesebb olvasó számára vonzóvá teszik, tetszenek szépségnek a
legfinomabb szemében.” – De további kitérők és idegen tekintélyek ajánló nevei helyett,
amelyekből még bőven idézhetnénk, forduljunk az előttünk fekvő könyvhöz, amely a magyar
népnek Németországban még úgyszólván teljesen ismeretlen dalkincsét tárja fel előttünk. A
tolmács,
úr, maga is magyar, s az, hogy ennek következtében a német nyelv kezelésében mesternek nem
mondható, – az első hiányosság, amelyet az egész könyvnek szemére kell vetnünk. Ennek
ellenére a könyvet senki sem fogja letenni bensőséges jóérzés nélkül, igazi felfrissülés
nélkül. Csak ritkán hat zavaróan a kifejezés bizonyos gyámoltalansága, amiért megfelelően
kárpótol a fordítás szemmelláthatóan nagyfokú hűsége. Mint a puszta lova idegen lovasát,
úgy ragadja el a legtöbb esetben e dalok szépsége a fordítót. Olyan olvasóknak, akik
kedvvel és szeretettel élik bele magukat az idegen világba – s csak ilyen olvasók lehetnek
mértékadók –, alig lett volna szükségük az apró körülírásokra, amelyekhez
úr újra meg újra
folyamodott, ahol attól tartott, az eredeti kifejezés homályosnak tetszhet a német
olvasónak. A magyarban pl. a szerelmesek nemükre való tekintet nélkül kölcsönösen
„rózsámnak” nevezik egymást, ahogy az a legtöbb keleti nyelvben szokásos (a törökök és
perzsák gjült mondanak), bár emiatt csak a költemény további folyamán tudhatni meg, férfi
vagy nő-e a szerelem tárgya. Hasonló esetekben a fordító mindig olyan szót választott,
amely a nemet pontosan meghatározza.
De itt az ideje, hogy néhány dallal megismertessük az olvasót. A következő gyöngyszemek
alapján bárki maga itélhet az egészről. (Öt népdalszöveg kezdősora
fordításában.)
Friedrich Bodenstedt
ALLGEMEINE ZEITUNG (
Augsburg)
Beilage zu No 166. Augsburg den 15 Juni 1851.
Aus den Fußten. Zur Kritik ungarischer Literatur –
Erscheinungen. K. O.
Die Demokraten aller Länder sprechen und schreiben in neuerer Zeit so viel von einer
Solidarität der Völker, von dem Bruderbünde aller Menschen, von der Rüge’sehen
Weltrepublik, welche von den Südsee-Inseln bis dahin wo die Gränzen der Erde im ewigen
Eise des Nordpols sich verlaufen, die Segnungen der Freiheit, Gleichheit &
Brüderlichkeit erbreiten werde. Zwei Dinge sind es besonders von denen man etwa behaupten
könnte, daß sie die Ideen der allgemeinen Weltverbruderung vorgearbeitet hätten – die
Eisenbahnen, und die deutsche Romantik. Allein jene haben sich zur Zeit noch weit mehr als
Vehickel des Egoismus und Materialismus, denn einer allgemeinen Verbrüderung erwiesen, und
von der deutschen Romantik sagt man ja schon längst, sie sei „reactionär” geworden.
Indessen hat denn doch der, von
HerderHerder, Johann Gottfried
angebahnte, von der in der Verwesung
und kritischen Zerfitzung unserer Classik wurzelnden Romantik weitergeführte deutsche
Universalismus eine wenigstens litterarische Allianz der Völker schon längst
herbeigeführt. Auch von der Revolution hat er zu profitiren gewußt, und in dem Krater der
Nationalitäts- und Unabhängigkeits-Kämpfe der leztverschlossenen Jahre dem deutschen
Geschmacke neue Provinzen erschlossen.
Die bedeutendste der – man kann wohl sagen – durch die Aufmerksamkeit welche ihr lezter
Nationalitätskampf erregte, unserer Literatur erschlossesen Provinzen ist unstreitig
Ungarn.
– Ungarn mit der wilden Poesie seiner Haiden, mit seiner glühenden Tokayertraube, und mit
seinen üppig sprudelnden markigen Liedern:
„O Heimathslieder, lustberauschend, mild,
Und traurig wie ein regnerischer Tag,
Wer euch vernimmt, der wieß im Rausch nicht
Ob er sich Rosen oder Dornen bricht;
Man möchte jauchzen wie der Vogel frei
Und möchte weinen wie ein Kind babei” –
hat
Karl Beck gesungen. Eine Auswahl dieser Heimathslieder
hat uns jüngst ein, um die Ausbreitung der Kenntniß ungarischer Literatur wohlverdienter
Schriftsteller
, unter dem „Titel:
Ausgewälte ungarische
Volkslieder, übersezt und herausgegeben von
, Darmstadt bei C. W. Lukke
1851” geboten. Von demselben Verfasser liegt die Uebersetzung zweier
„
Erzählenden Dichtungen von J. Arany”: ,
Toldi’ und die „Eroberung
von Murány” vor uns – Arbeiten, deren kurze Besprechung für die Leser Ihres geschäzten
Blattes vielleicht nicht ohne Interesse sein dürfte.
Der Zweck der Kertbeny’schen Uebersetzungen ist, wie der Verfasser selbst im Vorworte zu
den ungarischen Volksliedern sagt, ein vorwiegend patriotisch-magyarischer. „Ich wollte”
sagt Hr
„mit einer Gliederung von in sich verbundenen Büchern ins Büreau des Diplomaten, wie in
die Stube des Gelehrten, in die Tasche des Poeten wie in die Leihbibliotheck derjenigen
dringen, die Unterhaltung nach den Mühen des Tages suchen, um in alle nach und nach des
Bewußtsein zu gießen, daß im Osten, ein Volk lebt, welches werth der Aufmerksamkeit der
Brüdervölker, da es in zwanzigjähriger Stille so Großes vorbereitete, daß die Nachkommen
mit Stolz sich dessen brüsten können, was ihre Vorfahren mit gleicher Größe, gleichem
Edelmuth, gleicher Kraftanerkennung für Europa auch tausend Jahre vorher geleistet
haben.”
Der Verfasser, der sich bereits das Verdienst erworben durch seine Uebersetzung
’s das deutsche
Publikum mit diesem größten & hebenswürdigsten der Poeten seines Volkes bekannt
gemacht zu haben, gesteht in dem einleitenden Vorwort ein, daß er selbst nicht Dichter
sei, nie die Versuchung gefühlt habe, einen Vers zu machen. Freilich fühlte man diesen
Mangel aus der Uebersetzung
’s noch allzu sehr heraus; indessen erscheinen die vorliegenden
Uebertragungen ungleich vollendeter. Es ist in der That eine Volkspoesie, so „honiglich”-
süß, so lustberauscht, so kräftig und zugleich so schalkhaft-neckisch, wie sie nur dort
auf dem äußersten Vorposten der Cultur des Westens, wo der nahe Orient mit seinem
sinnlichen Schmelz und seiner Bilderfülle schon bedeutsam anklingt, gedeihen kann, was uns
namentlich aus der Sammlung dieser magyarischen „Dana” – kleiner, vierzeiliger Volkslieder
– entgegenduftet. Charakterisiert sich die Volkspoesie des Nordens durch nebelhafte
Melancholie, die der Deutschen durch den naturlautig-minnigen Klang reinster
Gemüthlichkeit, so zeichnet das magyarische Volkslied eine keck aufsprudelnde Kraftfülle,
eine feurige Sinnlichkeit verbunden mit großer Gemüthsweichheit, aus. Was uns besonders in
diesen „Dana” auffiel, das war ein, wir möchten sagen, Heine’sch moderner Zug in Beziehung
auf das darin so mannichfach variirte Grundthema der Liebe. Wo deutsche Treue nur von
einer Einzigen „in Geist und Herzen Empfangenen” weiß, da schwärmt der Magyar gleich für
eine ganze Schaar der Schönen.
So lautet z. B. eines dieser kleinen „G’setzli”, wie der Schweitzer das vierzeilige
Volksliedchen nennt:
„An dem Himmel sind drei Sterne
Und ich habe drei der Liebchen:
Die ein’ ist blond, die andre braun
Und die dritt’ ein goldner Apfel.”
[szerkesztői feloldás]
125. sz. 33. l.
Oder in den folgenden Zeilen:
„Liebe alle Schönen:
Jene blauen Luftumfloss’nen
Und die Rothgebräunten
Und die blonden Aufgeschoss’nen.”
[szerkesztői feloldás]
18. sz. 7. l.
Welche Pracht & Gluth, verbunden mit der reinsten tiefsten Gemüth sinnigkeit dagegen
wieder in dem Anfange des folgenden Liedes:
„Du, von Gottes Hand ein Ueberrest!
Meines Flammenherzens Göttin Du!”
[szerkesztői feloldás]
8. sz. 5. l.
Oder in diese n Zeilen:
Schau ich ins blaue Aug von meinem Lieb!
Hang treuer ich an ihr mit heißem Trieb;
Denn ihr Gross Augenpaar ist blau so sehr,
Wie meiner Heimath blaues Himmelsmeer.”
[szerkesztői feloldás]
11. sz. 5. l .
Ein echter Volkslaut heimelt uns dann wieder aus den Zeilen des 38 sten der
„
Dalok” – längere Lieder – aus. Es beginnt:
„Ueberm Berge, im Slovakenreich
Sizt ein Vöglein auf grünem Zweig;
Warf um seinen Fuß die Schlinge faßt,
Da flog es auf einen andern Ast.”
[szerkesztői feloldás]
38. sz. 119. l.
Schade, daß in der Sammlung alle historischen Lieder der Magyaren fehlen. Der Verfasser,
der, wie er sagt, die meisten derselben handschriftlich besizt, wird sie in späterer Zeit
veröffentlichen. Volkslied und Epos sind bekanntlich das
A und
Ω
aller Poesie. Wo das ganze Volk noch handelt wie ein Mann, und seine eigene Kraft und
Individualität in einer oder einer ganzen Reihe von Heldenpersönlichkeiten transfigurirt
oder verkörpert erscheint, entsteht das Epos; wo alle Stände einer Nation, wo die
Gesammtheit des Volkes noch
singt wie ein Mann, da werden wir das Volkslied
aufsprossen sehen. Wo die Zustände des Volkes so sehr von der Reflexion angeregt sind, die
wir bei den meisten modernen Nationen sehen, wird sich mit der Hervorbildung
charakteristischer Individualitäten, mit der Potenzirung des persönlichen Egoismus seiner
Launen und Zwecke, mit der Opposition in welcher die einzelnen Bildung zu der allgemeinen
Sitte, das Leben des Individuums zu dem socialen Gesammtorganismus tritt, auch die
subjective oder Kunst-Lyrik und das Drama hervorbilden. Die Revolution jugendlicher
Prinzipien, der Einzeln-Persönlichkeiten gegenüber verlebten Weltzuständen, ist ja nach Dr
Vischers scharfsinniger Bemerkung die eigentliche Domäne
des Drama’s.
In einer Zeit nun, die nur selten noch ein gutes lyrisches Gedicht, geschweige denn ein
größeres poetisches Kunstwerk zu produziren vermag, muß es vom höchsten Interesse sein,
sich mit der Literatur eines Volkes bekannt zu machen, dessen jüngste Poeten sogar auch
epische Gedichte producieren; welche in Idee und Ausführung, in der Abwesenheit jeglichen
Reflexions-Momentes an die classischen Producte der epischen Vorzeit der Völker gemahnen,
die uns in urkräftiger Sangestüchtigkeit der Lieblingshelden der Phantasie eines so
zukunftreichen Volkes wie der Magyaren Stamm ist, wieder auf frischen und zwar – und darin
liegt ja denn doch der höchste Schluß aller poetischen Weisheit – so wieder auf frischen,
daß diese Gestalten in der neuen, bessern Form, in die sie die Dichter gegossen, wieder
Eigenthum der ganzen Nation werden. So leben die Lieder
’s bereits im Munde des ungarischen Volkes; so
haben auch
’s
epische-Dichtungen, wie uns Hr
in seinem Vorworte sagt, die bedeutendste Popularität in Ungarn
erlangt. „
’s Erfolg” –
meint er – „bestand darin, daß niemand über sein Erscheinen erstaunt war, weil jeder
glaubte, er selbst habe diese Lieder ausgedacht, so waren sie der Nation aus der eigenen
Brust genommen.
besitzt
denselben ganz unschätzbaren Vortheil, nur auf eine andere Art, und als Epiker in noch
größerer Bedeutung des Wortes.” Wir fühlen es auch aus der Uebertragung
’s heraus, wie wahr
der Uebersetzer die Vorzüge seines Dichters in den Worten schildert: „eine Sprache die mit
größtem Glück den Mittelweg zwischen der Schrift- und der eigentlichen Volkssprache
herausfand, eine Darstellungsweise, die
so vollendet, wie keiner vor ihm den alten naiven Schriftstellern
abgelauscht, und die er herzinnig, oft kindlich traut, neben den prächtigsten, von
männlicher Kraft strotzenden Stellen hergehen läßt.”
Gerade dieses kindlich traute, diese Naivität ist es, welche uns aus
’s kecken Liedern, wie aus
’s Epen so sehr
anspricht, und in so hohem Grade für die gesunde Kunst dieses Ungarvolkes und seiner
Literatur beweist. Der Preis unter den beiden Arany’schen Dichtungen gebührt unstreitig,
der „
Toldi” überschriebenen. Was ist
Toldi?
ist eine Lieblingsfigur
der ungarischen Volkssage – eine verkörperte „Verherrlichung der frischen naiven Kraft des
Körpers, wie der Uebersetzer sagt, „gegenüber der frivolen anmaßenden Kraft des Geistes” –
eine Verherrlichung der derben, in Arm, Faust und Muth verläßlichen Volkeskraft, welche
sich selbst adelt und ihrem Besitzer Rang und Stelle neben den höchsten Würdenträgern der
Erde verschafft.
schrieb
seinen „
Toldi” genau in Ton und in der Färbung einer gleichnamigen Dichtung von
.
’s Werk
war seit 1574, wie der Uebersetzer uns erzählt,
während die Leihbibliotheken der „Gebildeten” ihm versperrt blieben, ein Lieblingsbuch des
ungarischen Volkes, und es ist ein trefflicher Beweiß für die epische Potenz in unserem
Dichter, daß er, wie die griechischen Dramatiker an die alten Mythen, wie die Dichter
unserer ritterlichen Epopöe an die alten Volkslieder & Sagen, wie
GoetheGoethe, Johann Wolfgang von
an die Literatur
des Reformationszeitalters, an das alte Volksbuch anknüpfte. „
trat natürlich mit der Absicht auf etwas besseres
zu geben als die unbehölflichen doch ehrlich meinenden Chronisten früherer Jahrhunderte,
aber er achtete denselben mit jener edlen Ehrfurcht, die den Nachkommen immer so gut
ansteht und warf als braver Sohn das Erbtheil seiner Väter nicht geringschätzend von
sich.” Und welche Gestalt dieser Held der Dichtung!
„Mit der einen Hand bekam zu fassen einen Floß
Er – und zeigte so damit den Weg gen
Buda hin – ”
heißt das Motto
’s, welches dem ersten Gesänge vorgesezt ist. Es kränkt den
wackern „
Toldi” den zurückgesezten zweiten Sohn einer reichen ungarischen
Wittwe, daß er unbekannt daheim als Bauer leben muß, während sein böser älterer Bruder,
der sich sein Erbtheil aneignen möchte, in Glanz und Ehren am Königshofe lebt. Als eine
Schaar von „Magyar-Paladienen” des Weges daherkommt, regt sich in seiner Brust der
männliche Ingrimm, daß seine Kraft still auf seinem Gute versiechen muß, während andere
sich goldene Ehren erjagen. Die Ritter fragen ihn nach dem Wege nach
Buda, da hebt er im Unmuth einen Floß empor zum Erstaunen aller, und weist
ihnen, indem er das schwere Holz wie einen Federkiel schwingt, den Weg. Folgt nun die
Beschreibung der Perfidien und Drangsale, die der schlimme Bruder ihm bereitet, seine
Flucht, seine Ankunft in
Buda, sein Gram über den Kummer seiner
Mutter, und nach dem Stande seiner Erniedrigung, nachdem er Wölfe erwürgt und Ochsen
gebändigt, auf allen seinen Fahrten seine Heldenkraft und daneben sein weiches Heldenherz,
seine große Christoph’s-Gutmüthigkeit bewährt hat, seine Verherrlichung nach einem
National-Duell mit dem ungeschlachten Böhmen auf der Donau- Insel, der ungestraft des
Magyarenvolk verhöhnt hat, und worin sicht dann wieder sehr bedeutsam ein echt-nationaler
Zug, der alte Stammeshaß zwischen Slaven und Magyaren symbolisirt. Aber auch die Demuth,
welche den ächten Helden zieren soll, ist ihm eigen, und als ihm der König das Erbe seines
schlimmen Bruders noch zu dem seinigen anbeitet, schlägt er es aus. Wohl mag der Dichter
von dem reckenhaften Burschen singen:
„ Ja! das war ein Mann Euch wahrlich!
Wenn es galt zu sein am Damme,
Seinesgleichen wächst wohl nimmer
Selbst auf sieben Ränder Stamme;
Sollte er jetzt auf erstehen
Wiederum zu neuer Sendung,
O, Ihr würdet Alles halten
Bios für reine Augenblendung.
Ihrer drei nicht könnten selber
Jetztund seine Streitaxt tragen,
Und nicht schauen seinen Wurfspieß,
Seine Schleuder ohne Zagen;
Erst sein Bart würd’ Euch verblüffen,
Schreckenhaft gedreht nach vorn
Und zuletzt, den er an seinen
Rothen Csizmen trug, sein Sporn!”
[szerkesztői feloldás]
Előhang. 2. vsz.
Auch die Bilder des Dichters sind alle dem Leben seines Volkes entnommen, originell, ächt
national!
Die Eroberung einer alten, unbezwinglichen ungarischen Felsenburg – wer denkt nicht so
gleich an
Komorn! – vertheidigt von einer ungarischen
Heldenjungfrau (?) welche, in den Glaubenskriegen zu den Zeiten
Ferdinand III. der Fahne
’s folgend, für Ungarns Unabhängigkeit
streitet, deren Falkenburg die
Macht des Feindes nicht bezwingen kann, sieht
sich am Ende von einem Feinde in der eigenen Burg angeggrifen, von der
Liebe
zum feindlichen Anführer. An Glanz und Kraft der Sprache steht diese Dichtung der vorher
besprochenen durchaus nicht nach.
Ueber die Fruchtbarkeit Ungarns, über die Mischung seiner verschiededen Völkereien, über
Natur und Cultur des Landes belohnt uns in recht gründlicher Weise das jüngst (im Verlag
von
Fr. B. Herbig in
Leipzig)
erschienene statistische Werk: „
Ungarn im Vormärz” von
, Mitglied der ung. Akademie.
Ja sogar in das Wunderland des ungarischen Märchens führt uns der Büchermarkt ein. Allein
auf diesem Gebiete dürfte dann doch dem
deutschen Volksmächen der Vorrang
gebühren. Es ist eine wahrhaft jüdisch-zuchtlose Phantasie, wie sie uns aus diesen
„ungarischen Sagen und Märchen” die uns
G. Stier aus der
Erdélyischen Sammlung übersezt hat, entgegenblickt. „Wo war’s – wo war’s nicht?” ist der
neckisch-naive Anfang der meisten dieser spielenden Erzeugnisse der magyarischen
Volksphantasie. Dies wird denn auch das beste Motto und Urtheil sein, daß sich über sie
abgeben läßt. Sogar
R. Stahr, der doch in den ungarischen
Sagen der Frau von
soviel Idee und Tendenz zu entdecken weiß, würde hier vergeblich schürfen.
(
Karl Ohly)
[szerkesztői feloldás]
Fordítása
(
Augsburg)
Melléklet a 166. sz.-hoz. Augsburg 1851. jún. 15.
A pusztákról. A magyar irodalom kritikájához – Új kiadványok.
– K. O.
Annyit beszélnek és írnak újabban minden ország demokratái a népek bizonyos
szolidaritásáról, minden ember testvéri szövetségéről, a Ruge-féle világ-köztársaságról,
amely a déltengeri szigetektől kezdve odáig, ahol a föld határai az északi sark örök
jegében tűnnek el, a szabadság, egyenlőség és testvériség áldásait fogja terjeszteni.
Főként két dologról lehetne talán azt állítani, hogy a világ általános testvérré válásának
útját egyengették, – ezek a vasutak és a német romantika. De amazok ez idő szerint még
sokkal inkább az egoizmus és a materializmus, mint az általános testvérréválás hordozóinak
bizonyulnak, a német romantikáról pedig már régen azt mondják, hogy „reakcióssá” lett. Ám
ettől függetlenül a
HerderHerder, Johann Gottfried
által előkészített, s a klasszikánk korhadásában és kritikai
szétszedésében gyökerező romantika által tovább fejlesztett német univerzalizmus már régen
létrehozta – legalább irodalmi tekintetben – a népek szövetkezését. Hasznot tudott húzni a
forradalomból is, és a mostanában lezárult esztendők nemzeti és függetlenségi harcainak
kráterében új területeket tárt fel a német ízlés számára.
Az irodalmunk által feltárt területek közül – nyugodtan elmondhatjuk – a legutóbbi
nemzeti háborújával keltett érdeklődés következtében kétségkívül Magyarország a
legjelentősebb. Magyarország pusztáinak vadon költészetével, izzó tokaji szőlőjével s
velős, buján buzgó dalaival.
Ó, népdalok, mámorítók, szelidek,
S szomorúak mint az esős napok,
Aki titeket hall, lázában nem tudhatja,
Rózsát vagy tövist szakít-e rólatok;
Madárként szeretne felujjongni,
S közben gyermekként könnyet ontani
– énekelte
Karl Beck. A magyar irodalom ismeretének
szélesbítésében érdemdús író,
, mostanában e népdalok válogatott gyűjteményét fordította le ezen
a címen: „
Ausgewählte ungarische Volkslieder, übersetzt und herausgegeben
von
”
[szerkesztői feloldás]
Válogatott magyar népdalok, fordította és kiadta
. Darmstadt, nyomtatta C. W. Dukke 1851.
Előttünk fekszik ugyanezen szerző tollából
„
Elbeszélő költeményei”-nek fordítása is,
„
Toldi” és „
Murány ostroma” – , két mű, amelynek ismertetése talán
nem volna érdektelen az Ön becses lapjának olvasói számára.
fordításai, mint azt a magyar népdalokhoz írt előszavában a szerző maga előadja,
elsősorban magyar hazafiúi indítékból készülnek. „Be akartam hatolni – mondja
úr – egymással
lényegük szerint összefüggő könyvek sorozatával a diplomata hivatalába éppúgy, mint a
tudós szobájába, a költő zsebébe éppúgy, mint azoknak a kölcsönkönyvtárába, akik a nap
fáradalmai után szórakozást keresnek, hogy lépésről lépésre mindnyájukban
meggyökereztessem annak tudatát, hogy él keleten egy nép, amely méltó a testvérnépek
figyelmére, minthogy húsz évi némaságában valami oly nagyot készített elő, hogy most az
utódok méltán büszkélkedhetnek azzal, amit elődeik hasonló nagysággal, hasonló lelki
nemességgel, erejük hasonló elismertetésével ezer évvel ezelőtt is tettek Európáért.”
A szerző, aki korábban azzal szerzett érdemet, hogy
lefordításával népének a legnagyobb és
szeretetreméltóbb költőjét ismertette meg a német közönséggel, a bevezető előszóban
bevallja, hogy ő maga nem költő, sohasem volt arra kísértése, hogy verset írjon. Ezt a
hiányosságot természetesen még nagyonis éreztette a Petőfi-fordítás; mostani fordításai
viszont hasonlítatlanul sikerültebbnek látszanak. Ez valóban népköltészet, éppoly
„mézszerűen” édes, olyan mámorító, oly erőteljes és egyben oly dévaj mód évődő, aliogyan
csak ott, a nyugati kultúra szélső őrhelyén tenyészhet, ahol már a közeli kelet olyan
jelentékenyen hallatja hangját – a maga érzékies lágyságával és kép-gazdagságával, amely e
magyar „danáknak” – rövid, négysoros népdaloknak – gyűjteményéből is felénk áramlik. Míg
észak népköltészetét ködös melankólia, a németekét a legtisztább kedély természetes bájú
csengése jellemzi, a magyar népdalban a hetykén felbuzgó erőteljesség, az érzés nagy
gyöngédségével párosult tüzes érzékletesség a szembeötlő. Ami főként ezekben a „danákban”
feltűnt nekünk, az – azt mondhatnók – bizonyos
re emlékeztető modem vonás a szerelemnek bennük
oly sokszínűen variált alaptémája tekintetében. Ahol a német hűség csak egyetlen
„szívünkbe, lelkünkbe zárt leányról” tud, ott a magyar mindjárt egész sereg szép lányért
rajong.
Egy kis „G’setzli”
[szerkesztői feloldás]
tétel
például – ahogy Svájcban a
négysoros népdalocskákat nevezik – a következőképpen hangzik:
Három csillag van az égen
Három szeretőm van nékem:
Egyik szőke, másik barna
A harmadik aranyalma.
Vagy a következő sorokban:
Szerettelek mindenért,
Világoskék szemedért,
Sugár szemöldöködért,
Meghalok a nevedért.
Ezzel ellentétben viszont micsoda pompa és forróság vegyül a legtisztább s mélyebb
gyengédséggel a következő dal elején:
Isteni kéz maradványa!
Égő szívemnek bálványa!
Vagy ezekben a sorokban:
Ha szemedbe nézek kedvesem
Híven csüng rajtuk hő szivem
Hisz nagy szemeidnek párja kék,
Mint szép hazám fölött az ég.
A nép tiszta hangja zeng felénk barátságosan a hosszabb „
Dalok” 38. sz.
darabjában. Kezdő sorai:
Túl a hegyen, Tótországon
Ül a madár egy zöld ágon;
Tőrt vetettem a lábára,
De elrepült nem sokára.
Kár, hogy a gyűjteményből valamennyi magyar történeti ének hiányzik. A szerző, akinek –
mint maga említi – a legtöbb ilyesfélének kézirata birtokában van, ezeket később fogja
közrebocsátani. A népdal és az eposz tudvalevően minden költészet alfája és omegája. Ahol
még az egész nép egy emberként cselekszik, s ereje és egyénisége egyetlen vagy egész sor
hősi személyiségbe alakítva vagy testesítve jelenik meg, ott eposz keletkezik; ahol meg
egy nemzetnek minden rendű népe, a nép összessége egy emberként énekel, ott a népdalt
fogjuk látni virágzásában.
Ott, ahol a nép lelkiállapotait annyira mozgásban tartja a reflexio, mint azt a legtöbb
modern nemzetnél látjuk, ott jellegzetes egyéniségek kialakulásával, a személyi egoizmus,
annak szeszélyei és céljai elhatalmasodásával, az oppozíció révén, amelybe egyesek
képzettsége az általános erkölccsel, az egyén élete a társadalmi organizmus egészével
kerül, – ki fog bontakozni a szubjektív vagy művészi líra és a dráma is. Az ifjúi elvek,
egyedi személyiségek forradalma a világ túlhaladott viszonyaival szemben – Dr.
Vischer találó megfigyelése szerint – a tulajdonképpeni birodalma a
drámának.
Már most olyan időben, amely nemhogy nagyobb költői műalkotást, de még jó lírai
költeményt is csak ritkán produkál, a legnagyobb érdeklődésre tarthat számot a
megismerkedés egy olyan nép irodalmával, amelynek legfiatalabb költői még olyan epikus
költeményeket is teremtenek, amelyek eszményükben és kidolgozásukban, mindenféle
reflexiótól menten, a népek ősi epikus korszakának klasszikus alkotásaira emlékeztetnek,
amelyek egy oly gazdag jövőt ígérő nép kedvenc képzeletbeli hőseinek őserejű
dalratermettségével, amilyen a magyar, ismét felfrissítenek bennünket, s hozzá még – s
ebben van minden költői bölcsesség végső értelme – ismét úgy frissítenek fel, hogy ezek az
alakok új, jobb formájukban, amelybe a költők öntötték őket, ismét az egész nemzet
tulajdonává lesznek. így élnek már a magyar nép ajkán
dalai, így érték el Magyarországban, mint
úr az
előszóban említi nekünk, a legnagyobb népszerűséget
epikus költeményei. „
sikere abban állt” – véli ő –, „hogy
megjelenésén senki sem csodálkozott, hisz mindenki azt hitte, ezeket a dalokat maga
gondolta ki.
nak is
ugyanez a felbecsülhetetlen előnye, csak más változatban, s mint epikusnak, a szó még
teljesebb értelmében”.
fordításából kiérezhetjük, milyen találóan mutat rá költőjének
kiválóságaira e szavakban: „nyelv, amely a legszerencsésebben találta meg a középutat az
irodalmi és a voltaképpeni népnyelv között, ábrázolási mód, amelyet
oly tökéletesen lesett el a régi
naiv költőktől, mint előtte senki más, s amelyet őszinte bensőséggel, gyakran gyermeki
közvetlenséggel érvényesít – a legpompásabb, férfias erőtől duzzadó részletek
mellett”.
Éppen ez a gyermeki közvetlenség, ez a naivitás az, ami
hetyke dalaiban éppenúgy mint
eposzaiban annyira megfog minket, s
oly magas fokon tanúskodik a magyar nép s annak irodalma mellett. Az elsőbbség
két költeménye közül
vitathatatlanul a ,
Toldi’ címűt illeti. Mi a
Toldi?
a magyar népmonda kedvelt
alakja a „test friss, naiv erejének felmagasztalását” testesíti meg, a fordító szavai
szerint „szemben a szellem frivol önhitt erejével”, – a nyers, karja, ökle, bátorsága
tekintetében egyaránt megbízható népi erő megdicsőülése, amely önmagát avatja nemessé, s a
Föld legmagasabb méltóságai sorában helyet és rangot biztosít birtokosának.
,
Toldi’-ját pontosan
hasonló című költeményének hangnemében és színezetében írta.
műve, mint a fordító mondja, 1574-től kezdve,
mialatt a ,műveltek’ kölcsönkönyvtárai zárva maradtak előtte, a magyar nép kedvenc könyve
lett, s költőnk epikus képességét csattanósan igazolja, hogy mint a görög drámaírók a régi
mítoszokhoz, mint a mi lovagi eposzaink költői a régi népdalokhoz és mondákhoz, mint
GoetheGoethe, Johann Wolfgang von
a
reformáció korának irodalmához, – úgy kapcsolódik a régi népkönyvhöz. „
természetesen azzal a szándékkal
lépett fel, hogy valami jobbat nyújtson, mint a korábbi évszázadok gyámoltalan, bár
becsületes gondolkodású krónikásai, de ugyanazzal a nemes áhítattal hallgatta őket, amely
mindig oly jól illik az utódoknak s mint jó, hív fiú nem dobta el kezéből kicsinylően
atyáinak örökségét”.
S micsoda termet e költészet hőse!
Nyomó rudat félkezével kapta vala,
Buda felé azzal utat mutatja vala.
– ez
mottója az első ének élén. A derék Toldit, egy gazdag magyar özvegyasszony félreszorított
második fiát sérti, hogy ismeretlenül parasztként kell otthon élnie, míg gonosz bátyja,
aki örökségét szeretné megkaparintani, fényben és tiszteletben él a királyi udvarban.
Mikor a „magyar paladinusok” egy csapata útjában arra jár, szívében kigyúl a férfias
harag, hogy erejének itt kell csendben elsorvadnia a birtokán, míg mások arany
kitüntetésekre vadásznak. A lovagok a
Budára vezető utat kérdik
tőle, ekkor dühében egy rudat tart ki mindnyájuk bámulatára s azzal mutatja meg nekik az
utat, tollpehelyként lengetve a nehéz fát. – Ezután következik a galádságok és
megpróbáltatások leírása, melyeket ádáz testvére okoz neki, menekülése és megérkezése
Budára, bánkódása anyja fájdalmán s megaláztatásának állapotán
túl, miután farkasokat fojt meg és ökröket fékez meg, minden útjában tanúságot tett hősi
erejéről és amellett meleg hősi szívéről, kristófi lelkületéről is, megdicsőülése egy
nemzeti párviadalban a Duna szigetén az otromba csehvel szemben, aki büntelenül űzött
gúnyt a magyar néppel – s ebben azután ismét egy nagyon jelentős, gyökeresen nemzeti
vonás, az ősi törzsi gyűlölködés szlávok és magyarok között, fejeződik ki jelképesen.
Jellemzi azonban az alázat is, amely az igazi hőst szokta ékesíteni s mikor a király
gonosz bátyjának örökségét is odakínálja a magáé mellé, – ő elhárítja azt. Méltán
énekelheti a költő a derék legényről:
Ez volt ám a legény ha kellett a gáton
[szerkesztői feloldás]
stb.,
Előhang 2. vsz. végig.stb.,
A költő képei is mind népének életéből vannak merítve, eredetiek, gyökeresen
nemzetiek.
[szerkesztői feloldás]
A következőkben a „
Murány ostromáról”A következőkben a „
Egy régi bevehetetlen magyar sziklavár meghódítása– ki ne gondolna mindjárt
Komáromra! – amelyet egy hős magyar leány véd, aki a vallásháborúk
alatt,
III. Ferdinánd idejében
zászlaját követve Magyarország
szabadságáért küzd, akinek sólyomfészkét nem tudja meghódítani az ellenség hatalma, s aki
végülis azt látja, hogy saját várában támadta meg az ellen – az ellenséges vezér iránt
ébredt szerelem. Nyelvének fényét és erejét tekintve ez a költemény legkevésbé sem marad
el az előbbitől.
Magyarország termékenységéről, különböző népcsoportjainak keverékéről, az ország
természeti viszonyairól és műveltségéről igen alaposan tájékoztat a nemrég (
Fr. L. Herbig kiadóvállalatánál
Lipcsében)
megjelent statisztikai munka: „
Ungarn im Vormärz”
[szerkesztői feloldás]
Magyarország 1848 márciusa előtt
,
nek, a Magyar
Akadémia tagjának tollából. De ezenfelül a magyar mese csodás országába is elvezet minket
a könyvpiac. De ezen a téren azután mégiscsak a német népmesét illetné az elsőbbség.
Valóban zsidósan-szertelen elképzelés az, amely ezekből a „magyar mondákból és mesékből”
felénk tekint, amelyeket
G. Stier az Erdélyi-féle
gyűjteményből fordított nekünk. „Hol volt – hol nem volt?” – ez a magyar népfantázia
legtöbb ilyen játékos szüleményének tréfás-naiv kezdete. Ez lesz hát a legjobb mottónak,
ítéletnek egyaránt, amit csak mondhatni róluk. Itt még
R. Stahr sem kutatna hiába, aki
magyar mondáiban annyi eszmét és célzatosságot
tud felfedezni.
Karl Ohly
NATIONAL ZEITUNG No. 356. Berlin 2 August 1851.
…Reihen wir dem Bildhauer einen Dichter an, und zwar einen Ungar,
(
) dessen „
Erzählende Dichtungen”
uns, von
übersezt (
Leipzig bei
Herbig)
vorliegen. Wenn man vom Nordkap u.s.w. nach dem adriatischen Meer eine gerade Linie zieht,
so hat man hiedurch eine Grenze, welche für die literarische Producktion von Bedeutung
ist. Oestlich von dieser Linie nehmlich
hört der eigentliche Trieb für dramatische
Gestaltung auf und Lyrik & Epik prädominiren. Diese Distinktion bewahrt ihre Geltung
bis tief hinein nach Asien, mit Einschluß versteht sich, von Arabien & Persien bis an
den Ganges.
ist erst in
jüngster Zeit aufgetreten, und repräsentirt als ein
wiklich
Szerkesztői feloldás: wirklich
bedeutender Poet mit
, dem Lyriker, die
modernste Entwicklung der ungarischen Literatur. Das ungarische Epos erlebte bereits in
der zweiten Hälfte des 17 Jahrh. eine
hohe Blüthe in den Dichtern
,
und
und gedieh in dem gegenwärtigen Jahrhundert besonders durch
&
. Da in
Ungarn das Nationalgefühl noch so lebendig pulsirt, so kann der Epiker seine Stoffe aus
der besten Quelle schöpfen, aus der Vergangenheit des eigenen Vaterlandes. So auch
. Er besingt die Thaten
des „
Toldi” des ungarischen
Herkules oder
Simson, und die „
Eroberung von Murány”. Seine
Auffassung und Darstellung ist echt poetisch, frisch, kräftig & lebendig, und trotz
mancher westlicher Einflüsse dennoch von jenem originellen Hauche beseelt, den wir immer
bei Völkern finden, welche mit der Natur noch in einer unmittelbaren Beziehung stehen.
Herrliche Klänge vor den Ohren der trauernden Hungaria, der edlen unglücklichen „Veuve de
la gloire.” Der Uebersetzung fehlt es freilich öfters am Fleiß, sowie sie nicht selten dem
Genius der deutschen Sprache Gewalt anthut, indeß müssen wir dem Deutschungar
es schon als ein
Verdienst anrechnen, daß er seit ein Paar Jahren unablässig bemüht ist, uns mit der
magyarischen Literatur vertraut zu machen.
[szerkesztői feloldás]
Fordítása
National Zeitung 356. sz. Berlin, 1851. aug. 2.
Állítsunk a szobrász mellé költőt és pedig magyart,
t, akinek „
Elbeszélő költeményei”
fordításában (
Herbig lipcsei kiadása) előttünk fekszenek. Ha az
északi foktól stb. az Adriai tenger irányában egy egyenest húzunk, olyan határvonalat
kapunk, amely az irodalmi alkotásmód szempontjából jelentős. E vonaltól keletre ugyanis a
drámai alakítás hajlama lényegében megszűnik és a líra és epika praedominál. Ez az
elhatárolás érvényben marad Ázsia mélyéig, természetesen Arábiától és Perzsiától a
Gangeszig számítva.
csak
a közelmúltban lépett fel, s valóban jelentős költőként a lirikus
vel a magyar irodalom
legmodernebb fejlődését reprezentálja. A magyar eposz már a 17. század második felében szép virágkort ért el olyan költőkben
mint
,
,
s ebben a században főként
és
által gyarapodott.
Minthogy Magyarországon a nemzeti érzés még annyira elevenen lüktet, az epikus költő a
legjobb forrásból merítheti anyagát, saját hazájának múltjából. Így tesz
is. Megénekli „
Toldi”, a
magyar
Herkules vagy
Sámson
tetteit és „
Murány ostromát”. Felfogása és ábrázolásmódja valóban költői,
friss, erőteljes és eleven, és a számos nyugati hatás ellenére mégis ugyanazon eredeti
fuvallat tölti el élettel, amelyet mindig megtalálunk azoknál a népeknél, amelyek még
közvetlen kapcsolatban vannak a természettel. Nagyszerűen zengő hangok a gyászoló
Hungária, a dicsőség e nemes, szerencsétlen özvegye fülében. A fordításon természetesen
sokszor érezhető a gondosság hiánya, valamint az is, hogy nem ritkán erőszakoskodik a
német nyelv géniuszával; azt viszont a német–magyar
érdeméül kell elkönyvelnünk, hogy
néhány éve szakadatlan azon fáradozik, hogy a magyar irodalom ismeretébe avasson
bennünket.
WANDERER No 224. Wien 14 Mai 1851.
Es gibt kaum etwas Fataleres, als in eine honnette Gesellschaft von einem ungeschickten
Menschen eingeführt zu werden. Man kann ihm nicht gut wiedersprechen, und doch auch nicht
die Albernheiten auf sich sitzen lassen, die er Einem, wie er meint, als Complimente
aufhängt. Ein solches Malheur ist auch dem wackern magyarischen Dichter
wiederfahren, da Hr
, alias und recte
, ihn dem deutschen Lesepublikum vorführte. Hr
wird nicht gegen die Uebersetzung
protestiren können, weil darin hie und da doch manches vorkommt, was auch der Dichter
gesagt, aber er wird auch nicht zugeben können, daß dieses alberne Geschwätz als eine
treue Copie seines Werkes ausgegeben werde. Hr
übersetzt magyarische Gedichte ins
Deutsche; er besitzt alle hiezu erforderlichen Eigenschaften, es fehlen ihm nur zwei
Kleinigkeiten: er versteht die ungarischen Verse nicht, und kann keine Deutschen
schreiben. Als Beweiß für Ersteres, nur das eine Beispiel, daß H. K. die bekannte Phrase
„eszem a szemedet” mit „ich esse deine Augen” und „Fekete László” mit Ladislaus Schwarz
übersetzt. Für letzteres verweisen wir, den Leser auf den nächstlezten Vers, der
nächstlezten Seite, wie z.B.
Traum ist ein schönes Mädchen
Den Alten will sie (?!?) nicht,
Sie flieht ihn, wenn er sie auch
Verfolgt als armer Wicht (!!!)
[szerkesztői feloldás]
Negyedik szakasz. 321–322. sor.
AJ. kk. III.
k. 88. l.
Negyedik szakasz. 321–322. sor.
Oder
O sprach jezt Bethlens Wittwe,
Es giebt gar keine Dag’ (?)
Die uns von dieser Schande
Zu säubern (!) je vermag.
[szerkesztői feloldás]
Harmadik szakasz. 417–418. sor.
AJ. kk. III.
k. 71. l.
Harmadik szakasz. 417–418. sor.
Wir glauben, der unbefangene Leser werde aus diesen wenigen Färbchen entnehmen können,
was er von der ganzen Mache zu halten hat. Wir bedauern den ungarischen Dichter, dem jezt
selbst die beste Uebersetzung in Deutschland keinen Credit mehr verschaffen könnte und wir
bedauern eben so sehr die sonst so wackere Verlagshandlung, welche gestern die herrlichen
Lieder wahrer Dichter, und heute den sinnlosen Wortschwall eines
unter ihrer Firma in
die Welt hinausschickt.
(
)
[szerkesztői feloldás]
Fordítása
Wanderer Bécs, 1851. május 14. 224. sz.
Nincs szerencsétlenebb véletlen, mint ha valamely jólnevelt társaságba ügyetlen ember
vezet be valakit. Az ember nem mondhatja meg neki alaposan a magáét, de a
bárdolatlanságokat sem hagyhatja magán száradni, amelyeket ez valakinek – mint véli – bók
gyanánt akaszt nyakába. Hasonló csapás érte a derék magyar költőt,
t, minthogy
úr, másként és
helyesen
, volt az, aki őt a német olvasóközönségnek bemutatta.
úr nem tiltakozhat majd a fordítás
ellen, hiszen abban olykor olykor akad egy és más, amit valóban ő, a költő mondott, de azt
sem engedheti meg, hogy ezt az együgyű fecsegést munkája hű másolataként adják ki.
úr magyar
verseket fordít németre; rendelkezik is minden ehhez megkövetelt képességgel, csupán két
apróság az, ami nála hiányzik: a magyar verseketnem érti s németeket írni nem tud. Az
előbbi igazolásául csupán azt az egyetlen példát, hogy
úr az ismert „eszem a szemedet” kifejezést a
„megeszem a szemeidet” mondattal, a „Fekete Lászlót” pedig Ladislaus Schwarz-cal fordítja.
Az utóbbit illetően az utolsó előtti versre hívjuk fel az olvasó figyelmét, az utolsó
előtti oldalon, mint pl.
[szerkesztői feloldás]
A
Murány ostroma megfelelő verssorai:A
Az álom szép leány; a vén nem kell-neki,
Irtózva fut tőle, hiába kergeti.
(IV. szakasz, 176–177. sor)
„Oh!” felelt Bethlenné „nincs szorult állapot,
Mely lemossa rólunk ezen gyalázatot.”
(III. szakasz, 417–418. sor)
[szerkesztői feloldás]
Az első idézet jól szemlélteti, mekkora szabadsággal dolgozza át a
fordító
szövegét;
a második a fordítás bárdolatlanságát, költőietlenségét példázza.Az első idézet jól szemlélteti, mekkora szabadsággal dolgozza át a fordító
Azt hisszük, az elfogulatlan olvasó e néhány ámyalatból is kiveheti, hogyan vélekedjék az
egész tákolmányról. Sajnáljuk a magyar költőt, hogy most már Németországban a legjobb
fordítás sem biztosíthatja többé hitelét és ugyanígy sajnáljuk a derék kiadóvállalatot,
amely tegnap igazi költők pompás dalait s ma egy
értelmetlen szóáradatát bocsátja
cégjelzésével a világba.
.
KÖLNISCHE ZEITUNG No 138. Köln 10 Juni 1841
[szerkesztői feloldás]
Így
nél!Így
, der
Uebersetzer
’s,
welcher es sich zur Lebensaufgabe gesteht zu haben scheint, Deutschland planmäßig mit der
ungarischen Poesie bekannt zu machen, gab so eben einen Band: „
Ausgewählte ungarische
Volkslieder” und zugleich zwei Bände „
Erzählende Dichtungen” von
heraus. In der
Einleitung zu lezterem Buche macht uns der Uebersetzer mit dem Leben des
bekannt, der zur Zeit der
ung. Revolution als Concipist im Ministerium
beschäftigt war, und da er die ganze
Revolutionszeit hindurch nur als Bureaubeamter fungirte, jetzt arm und amtlos, jedoch von
den Oesterreichern nicht verfolgt in Ungarn lebt, während der vielfach für erdichtet
gehaltene Tod seines Freundes & Mitstrebenden
uns bei dieser Gelegenheit bestättiget wird. Der
erste Band dieser erzählenden Dichtungen enthält den
Toldi, der zweite die
„
Eroberung von Murány”. Beide Dichtungen wurden durch Preißausschreibung der
Kisfaludy-Gesellschaft ins Leben gerufen, und von derselben gekrönt. Sie werden vom
Uebersetzer folgendermaßen charakterisirt: „
Toldi so einfach und mild, kräftig
und plastisch, so biederb in der Sprache und strotzend von markigen, nur im Volksmunde
gebräuchlichen oder ausnahmsweise dem Landleben angehörigen Worten. Die
Eroberung von
Murány dagegen brillant, lebhaft, faßt dramatisch und von Antithesen funkelnd.
Beide aber mit einem leisen, freilich oft nur der eigenen Nation ganz verständlichen Humor
verbrämt.”
(
Heinrich Pröhle)
[szerkesztői feloldás]
Fordítása
Kölnische Zeitung No 138. sz. Köln 1841
június 10.
,
fordítója, aki
szemmelláthatóan élete feladatául tűzte ki, hogy Németországot a magyar költészettel
tervszerűen megismerteti, mostanában adta közre a „
Válogatott magyar népdalok”
egy kötetét s ugyanekkor
„
Elbeszélő költeményeinek” két kötetét is. Az utóbbi mű
bevezetésében a fordító megismertet
életével, aki a magyar forradalom idején mint fogalmazó
minisztériumában dolgozott,
s mivel a forradalom egész ideje alatt csak irodai hivatalnokként működött, most szerényen
és állás nélkül, de az osztrákok üldöztetésétől menten él Magyarországon, míg barátjának
és fegyvertársának halálhírét, amelyet sokszor merő koholmánynak véltek, éppen ez
alkalommal erősítik meg nekünk. Ezeknek az elbeszélő költeményeknek első kötete a
Toldit, a második „
Murány ostromát” tartaknazza. Mindkét
költeményt a Kisfaludy-Társaság pályázata hívta életre s koszorúzta is meg. A fordító
ezeket a következőképpen jellemzi: „A
Toldi oly egyszerű és szelíd, erőteljes
és plasztikus, nyelvében oly tősgyökeres és olyannyira bővelkedik velős, csupán a nép
ajkán használatos vagy kivételesen a vidéki élethez kapcsolódó szavakban.
Murány
ostroma viszont csillogó, eleven, úgyszólván drámai és antitézisektől szikrázó.
Mindkettőt pedig bizonyos halk, persze sokszor teljesen csak „saját nemzetének érthető
humor hatja át”.
(
Heinrich Pröhle)
OST-DEUTSCHE POST 150. sz. Wien 26 Juni.
[szerkesztői feloldás]
1851.
.
Erzählende
Dichtungen von
2
Bde, u. s. w. K.
Ung Volkslieder u. s. w. I.
Nikolaus
Toldi etc. etc. Dort, wo sich das Biharer Komitat, das größte in Ungarn, und die
Wiege echten Magyarenvollbluts, längs den Ufern der schlangekrummen Theiß ausdehnt, in
einem Pußtadorfe, bekundete Toldi Miklós frühzeitig Heldenmuth und Riesenstärke.
Mühlsteine zerbröckelte er zwischen den Händen, und Hebebäume dienten ihm als
Spazierstöcke; auf seinen Schultern fand der Büffel bequem Platz, seine Arme waren wie
Keulen, lustwandelte er durch die Haide, so begleitete ihn ein kleines Erdbeben – er war
Simson der Zweite. Doch hatte er einen Bruder, Georg Toldi, sogar mit „spinnenlangen
Beinen”, und dem Miklós spinnefeind. War der Miklós ein Titane an Körperkraft, so war es
Georg an Ränken
und böser List. Er bemerkte gar bald seines Bruders
außergewöhnliche Vorzüge, aus denen sich ein gewaltig Held entwickeln könnte. Einen
berühmten Bruder zu haben, ist nun bisweilen höchst lästig. Sei noch so gescheidt und
gelehrt – die böse Welt an deinen berühmten Bruder denkend, wird dich stets über die
Achsel ansehen. Dieses befürchtend, bestimmte Georg seinen Bruder zum Oekonomen, statt ihm
Rittersinn und Waffenspiel beizubringen, während er selbst an den Hof Ludwigs des Großen
zog, dort Kämmerer & Inhaber einiger Hußärenregimenter
ward. Als nun eines
schönen Morgens der brave Landwirth Miklós bereits ein Dutzend Heuwagen gemäht hatte,
sieht er durch die Pußta waffenblanke Schaaren sprengen, es wiehern die Rosse so
schlachtenfreudig, es schmettern Drommeten zum Kriegertanz… Dem guten Miklós schwindelt es
vor Augen und Ohren, er will auch ein solcher Kämpfer werden und eilt berauscht nach
Hause, seiner Mutter Adieu zu sagen, und mit Extrapost ein Held zu werden. Da aber bekömmt
seine Heldenhitze einige Abkühlung von der Excellenz seinem gnädigen Herrn Bruder, der
indessen vom Hofe nach Hause gekommen war, da er Geld benöthigte, und gerne etwas von der
Ernte verkauft hätte. Betrübt über diese brüderliche Zurechtweisung, aber fest
entschlossen, nicht länger Oekonomie studieren zu wollen, sezt sich Miklós auf eine
Steinbank, und sinnt nach, wie man es anfangen müsse, um ein großer Mann zu werden. Da
läßt sein gestrenger Herr Bruder seine Leute im Stein- und Stangenwerfen üben und den
zukünftigen Helden zum Zielpunkt nehmen. Erbittert über diesen schlechten Witz, ergreift
Miklós die Steinbank, darauf er gesessen, antwortet mit diesem gewichtigen Argument auf
ihre Stichelei – und der Lieblingspage Sr Excellenz sinkt todtgetroffen nieder:
„Sowie unterm Leimölstampfer,
Brach sein Körper unterm Stein
Und aus den zermalmten Gliedern
Tropfte Blut, wie Oel so rein !”
[szerkesztői feloldás]
III. ének. 8. vsz.
„Greift den Mörder!” ruft wüthend Georg, entkoppelt die Hunde, jagt dahin mit Mann und
Roß, und macht Jagd auf seinen Bruder, der sich im Rohrwalde der Sümpfe versteckt, wilder
Vögel Eier genießt, und nach vielen Drangsalen in das königliche
Budapest gelangt. Hier vernimmt er die Mähre, wie ein slavischer Recke alle
Magyarenritter zum Zweikampf herausfordere, und höhnend auch Alle getödtet hat, die sich
ihm stellten. Zugleich vernimmt er, wie die Excellenz, sein liebreicher Herr Bruder, vom
Könige seine Aristung erwirkt habe, und wie sein Edelgut demjenigen zufalle, der jenen
Vorkämpfer slavischer Nationalität mit dem Schwerte zum Schweigen gebracht haben würde.
Toldi thut das sofort, wird vom dankbaren Könige zum Kommandanten seiner Leibgarde
gemacht, und glänzt als Stern des Ruhmes, während sein Bruder auf die Pußta in die
Verbannung geschickt wird.
Ueber den Werth des Gedichtes genügen einige Worte, da bereits eine Nation darüber zu
Gerichte gesessen, der Csikós auf der Haide, und der Hußär auf seinem Pferde es singen.
Wie in allen Epen, die aus dem innersten Leben eines Volkes entstammten, und schon lange
als Sage im Munde Aller lebten, begegnen wir auch in
Toldi derselben – wir
möchten sagen – Elementarkraft, die man sammt ihren Auswüchsen bewundern muß. Die
Vergleiche sind höchst einfach, meistens, – wie bei
– dem Ackerbaue entnommen, und gerade ob ihrer
Einfachheit treffend. Der Held wird mit dem wunden Rohrwolf verglichen, mit dem Pferde im
versperrten Stalle, wo Feuer ausgebrochen ist u. s. w. Wir können unserer überladenen
deutschen Lyrik diese Naturlaute nicht genug empfehlen, und versprechen uns das Beste von
der Bekanntschaft mit den sangesmächtigen Magyaren. Wie die Toldisage selbst in den Söhnen
der Pußta fortlebte, bis sie jezt
in die nöthige künstlerische Form gegossen, so ist der Dichter
selbst ein schlichter Schullehrer in
Szalonta gewesen, der außer
seiner Mutter Sprache blos etwas Latein verstand, aber „über die einfachen Naturen kommt
der Geist Gottes”, sagt die Schrift.
Was die haarsträubende Uebersetzung betrifft, haben wir nicht genug Worte des Bedauerns
dafür. Die deutsche Sprache selbst stöhnt hier unter dem Hammerschlage eines Barbaren, der
für ihre Rythmen kein Ohr hat. Wahrlich, wie groß muß die Schönheit des Originals sein,
wenn sie noch in hellen Umrissen aus solchem trüben Spiegel hervorleuchtet.
II.
Die Belagerung von Murány. Spielte
Toldi im
14 Jahrh. wo man von Politik noch
nichts wußte, und es keine Zeitungen gab, so spielt die
Eroberung von Murány
nach der Mitte des 17 Jahrh. wo mit
Ludwig XIV bereits die Kabinetspolitik in Blüthe stand.
Ach, auch unserm vortrefflichen
, den wir noch einige Zeilen früher als bescheidenen Schullehrer
zurück gelassen haben, ist jezt die Politik in den Kopf und die Feder gefahren. Durch den
glänzenden Erfolg seines
Toldi geschmeichelt, und von enthusiastischen
Verehrern gerufen, hat er das Heimathsdorf seiner Pußte verlassen, und ist in das
politisirende
Buda-
Pesth gewandert – und
dahin ist auch seine Naivität, die Jungfräulichkeit seiner Conception, die uns im
Toldi so sehr angemuthet hat! Nicht verkehrt er mehr mit den Rosse-Hirten der
Steppe, sondern in den Salons damaliger Würdenträger behagt es ihm. Seine Sprache wird nun
glänzend und geleckt, seine Vergleiche sind zierlich und gesucht, – die frischen
Naturlaute des
Toldi klingen nicht mehr hindurch. Er ist ein regelrechter
eleganter Autor mit Glacehandschuhen geworden, an dem die naserümpfende Aesthetik keine
Barschheiten und Härten mehr auszusetzen findet. Aber in das Volk dürfte er schwerlich
dringen, wie es seinem natürlich und einfach gehaltenen
Toldi gelang. Die
Eroberung von Murány spielt auf dem schlüpferigen Boden der Politik und zwar
einer kitzlichen und heiklichen Politik, wie die Gegenwart nur sie kennt, wo die
diplomatischen Ausdrücke nöthig werden. Haben wir im
Toldi Ungarn als eine
Großmacht von den Karpathen bis zum Balkan, vom adriatischen bis zum schwarzen Meere
herrschen gesehen, finden wir es hier in türkische Paschaliks und oesterreichische
Komitate getheilt wieder. Dazwischen werfen die kühnen Gestalten der Rákóczy ihre
gespenstigen Schatten. Die Inhaber der Berg-Citadelle von
Murány,
nunmehr in dem lezten Sprößling, einem Heldenweibe Marie Széchy repräsentirt, stehen auf
Seiten Rákóczy’s.
Franz Wesselényi der kaiserliche Palatin und der Befehlshaber der oberungarischen Truppen
vollstreckt die Execution an dem wiederspänstigen Schlosse, das auf nahe Entsetzung durch
Rákóczy harrend, und auf himmelhohen Felsen gelegen der verzweifeltsten Berennung schon
seit Monden spottet. Ungarn stehen den Ungarn hier gegenüber, Wesselényi erfährt die
bevorstehende Entsetzung und wie er sich sputen müsse, das uneinnehmbare
Murány zu nehmen, soll nicht all sein bisheriger Ruhm eine unauswetzbare
Scharte erhalten. Da ruft er aus:
Murány, an dir ist Alles stark,
außer deiner Herrin Herz ! In dieses Herz, und nicht in die Festung schieß ich Bresche!
Als sein eigner Adjutant verkleidet verlangt er eine Unterredung bei der schönen Maria. Da
ergeben sich denn politische Disputationen, wie wir sie in der jüngsten Gegenwart
gleichfalls bei dem Sturme auf eine Festung zwischen einem kaiserlichen und ungarischen
Generale vernehmen.
Wesselényi spricht:
Ihr ließt vom rechtem König
Ihr neigt zu dem Rebellen
[szerkesztői feloldás]
Második szakasz. 138. sor.
AJ. kk. III.
k. 51. l.
Második szakasz. 138. sor.
Mária erwiedert:
Man teilt mit Fürst Alles
Was uns je theuer war:
Die Rechte, Nationalsinn,
Die Glaubensfreiheit gar!
[szerkesztői feloldás]
Második szakasz. 171–172. sor.
AJ. kk. III.
k. 51. l.
Második szakasz. 171–172. sor.
[szerkesztői feloldás]
Második szakasz. 185. sor.
AJ. kk. III.
k. 52. l.
Második szakasz. 185. sor.
Wesselényi entgegnet mit gesunder Urtheilskraft und nüchterner Erwägung:
Wir müssen bleiben
Auf dem Gesetz weg doch.
[szerkesztői feloldás]
Második szakasz. 221–222. sor.
AJ. kk. III.
k. 53. l.
Második szakasz. 221–222. sor.
Man schlägt uns aus den Händen
Bald der Empörung Blitz,
Und nennet unsre Heimat
Eroberten Besitz!
[szerkesztői feloldás]
Második szakasz. 235–236. sor.
AJ. kk. III.
k. 53. l.
Második szakasz. 235–236. sor.
Schreklich! Schrecklich! schon seit Jahren hat der Dichter vorausgesagt, daß man bald
Ungarn ein erobertes Land nennen werde. Wie hatte das Alterthum Recht, die Dichter immer
Seher zu nennen!
Am Schlüße der diplomatischen Conferenz händigt ihr Wesselényi einen Liebesbrief ein,
worin er um ihre Hand bittet, die Veste als Mitgift fordert und der Besetzung volle
Amnestie verspricht. Im Herzen der Gräfin ringt beleidigter Stolz mit der plötzlich
erwachten Liebe zu dem ritterlich schönen Palatin. Sie schreibt ihm die Antwort: um
Mitternacht möge er auf einer dazu vorbereiteten Strickleiter allein in die Burg klimmen
zu einem lampenhellen Fenster, dort werde seiner Lose harren.
Wesselényi ahnt die Falle, doch sieht er zugleich ein, nur durch dieses Wagstück könne er
Maria von seiner Liebe überzeigen, und das hebende Weib zur Uebergabe der Citadelle
bewegen. Er bestellt auserlesene Leute mit der Weisung, falls sie keinen Pistolenschuß von
ihm aus dem Schlosse vernehmen, welcher Schuß ihnen dann als Zeichen der gütlichen
Beilegung der Dinge dienen könnte, einen tollkühn nächtlichen Sturm auf die Burg für seine
Befreiung zu wagen. Kaum von der Strickleiter auf die Fensterbrüstung gesprungen, wird
unser Held übermannt, und in den Kerker abgeführt. Hier macht ihm Maria das Geschenk ihrer
Hand unter der Bedingung seines Uebertrittes zu ihrer Partei. Doch der Palatin wählt
lieber den Tod als Untreue und Schande. Auch Maria will nicht von ihrer Partei abfallen –
und doch muß eines weichen, muß eines Ueberläufer werden, soll ihr Seelenbund erfolgen,
und darin eben liegt das unendlich Mißliche der Dichtung. Nach einem meisterhaft
geschilderten Seelenkampfe reicht endlich das liebende Weib am Fuße des für den
unerschütterlichen Wesselényi errichteten Blutgerüstes dem selben die Hand, und übergibt
ihm die Citadelle. Wie aber, wenn ihre Truppen sich gegen die Uebergabe empören, und eben
so treu ihrer Fahne bleiben, wie Wesselényi der seinigen, was sie nach ihrer bisherigen
standhaften Gegenwehr wohl vermuthen lassen? Zwar läßt der Dichter ihm auf derselben
Strickleiter mehrere getreue Helden nachfolgen, aber diese sollten unbemerkt geblieben
sein, und genügen, die zahlreiche Besatzung ein zu schüchtern? Der Dichter hüllt dies, so
gut er kann in poetische Schleier; aber der Abfall von seiner, bis jezt stets treu
geliebten Fahne läßt sich wohl bei einem Weibe durch die Liebe entschuldigen, nicht aber
bei Soldaten durch Weiberlaune erklären und entschuldigen. Es ist dies das Gekünstelte in
vorliegender Dichtung, das uns, wie wir im Anfang erwähnten, den im
Toldi
wehenden Hauch der Unmittelbarkeit und Naturwüchsigkeit schmerzlich vermissen läßt. Auch
balancirt die Dichtung fortwährend auf dem schwanken Seile der Politik, was keines wegs
ein erquickendes Schauspiel bietet, und dessen künftige Vermeidung wir vom Instinkte des
genialen Dichters zu erwarten gewiß sind… wen ihn der Schmerz um sein Vaterland nicht
unterdessen erdrückt hat.
Zum Tröste des Uebersetzers sei es gesagt, daß hier die Sprache etwas erträglicher
geworden ist, doch blickt noch überall die ungeschlachte Faust des Heunen hervor.
III.
Ungarische Volkslieder Die Poesie geht dieselben Wege wie
die Weltgeschichte. Aus den Palästen verbannt, von den Gewalthabern verstoßen, zieht sie
sich in die Hütten der Armuth zurück, um oft erst nach Jahrh. wieder zur Geltung und
allgemeiner Anerkennung zu kommen. Unter dessen aber kann das Volk, das diesen selbst
mörderischen Weg betreten hat, spurlos zu Grunde gegangen sein. Denn ohne Poesie keine
entwickelte Sprache, keine Bildung und Civilisation, ja, sprechen wir es kühn aus – ohne
Poesie auch kein Volk! Ohne ihre Dichter wären die Römer & Griechen unbeweint in die
Gruft der Jahrhunderte gesunken wie die Babylonier & Assyrier!
Ludwig XIV gründete mit seiner Politik und – seinen Poeten die Suprimatie
Frankreichs. Denn die Dichter sind die wahren Repräsentanten der Nation und zwar bessere
als die Diplomaten, da sie eigene
MachtVollkommenheit
Szerkesztői feloldás: Macht-Vollkommenheit
besitzen. Die oesterreichische Dichterschule, ein
Grün, ein
hat Oesterreich im
Auslande zu gleichem Ansehen und Achtung gebracht, wie die Politik des
Ministerpräsidenten. Der Dichter fällt mit dem Volke und das Volk mit den Dichtern.
Deutlich sahen wir in unserem Jahrh. diesen Weg das Magyarenvolk gehen. Hätte
nicht die italienische,
nicht die deutsche
Sprache geschaffen, wie hätten diese in Dezimalbruchtheile zerstückten, unter hundert
Herren getheilten Nationen dem zersetzenden Einfluß der Zeit wiederstehen können? Ahnung
der gewitterdrohenden Zukunft, Instinckt der Selbsterhaltung war es, das vor nicht mehr
als dreißig Jahren die Ungarn in fieberhaftem Drang trieb, ihre seit Jahrh. verachtete und
vergessene Sprache aus den Csárden der Pußte hervorzusuchen, und sie über Nacht zu einem
offiziellen Sitz & Stimme im Saale europäischer Civilisation genießenden Idiom erheben
zu wollen! Aber was Jahrhunderte verbrechen, konnten Monate nicht sühnen.
Die herrlichsten Perioden aus Ungarns Geschichte, die ebenso herrlichen Stoff zu den
schönsten Epen abgegeben hätten, waren spurlos verschwunden; über
Roma’s Tönen war die Sprache roh und formlos geblieben, wie man sie aus den
Hochebenen Asiens mitgebracht hatte in sagenumflorter Vergangenheit. Was nüzte es in
tragikomischer Wuth schock weise neue Wörter zu bilden? Eine neue Literatur gleicht der
Aloe – ihre Blüthe ist äußerst selten, und sie gehorcht nicht dem Machtgebote des Gärtners
und verlacht die Treibhauswärme. Man nahm Zuflucht zu dem verachteten, nicht zählenden
Volke, und nahm ihm seine Lieder. Allein dies Volk war in Leibeigenschaft gefallen, seine
Bildung war so gut wie keine, seine Vergangenheit hatte es verloren – was konnte es
bieten? Nicht ein plausibles Türkenlied war mehr zu finden.
Wir sehen also wie gewöhnlich gatten sich zu fremden Verbrechen auch eigene Sünden um ein
Volk herabzubringen! Die vorliegende Gedichtsammlung beweist dies leider. Klagen über
Leibeigenschaft, der Grund den der handmann mit seinem Schweiße pflügt, gehört nicht ihm,
Pferdediebstahl drauf der Tod stand, Prügel, heimathlose Liebe, denn der über heben und
Tod gebietende Herr trat oft dazwischen, und wieder Prügel – voilà tout. Dazwischen tönen
schaurige hieder von Räubern, die frei auf der Steppe hausen, Niemand fürchten bloß den
Heergott – –
Manchmal sich mit ihm versöhnen
Und Sie werden dann Hußáren!
[szerkesztői feloldás]
:
Népdalok és mondák. I. k 238. sz. 43–44. sor. 197.
l.
Wahrlich, was hätte ein so gesangsreiches, kernhaftes Volk, wie das magyarische, in dem
die Heide das Gefühl des Unendlichen erregt wie das Weltmeer, wie das Urgebirge, wie die
Wüste dem Beduinen, bei einiger Bildung und Pflege seiner Sprache in der Vorzeit leisten
können!
Wir schließen mit einem Volksliede, dessen Wahrheit die geniale
erprobte, und das wir
den jetzigen Machthabern nicht genug anempfehlen können.
Die Natur ist des Magyaren
Daß er Recht- und Freiheit hebt
Aber kannst du mit ihm umgehn
Er sein leztes Hemd dir gibt.
[szerkesztői feloldás]
Fordítása
Ost-deutsche Post 150. sz. Bécs,
[szerkesztői feloldás]
1851.
jún.
26.
A magyar–német irodalomhoz.,
Arany elbeszélő
költeményei 2 kötet stb.
Magyar Népdalok stb.
I.
Toldi Miklós. Ott ahol Bihar megye, Magyarország legnagyobb
megyéje s a tősgyökeres magyarság bölcsője nyúlik el a kígyóként kanyargó Tisza mentén,
egy pusztai faluban Toldi Miklós korán tanúságot tett hősi bátorságáról és óriási
erejéről. Malomköveket morzsolt szét markában és nyomórudakat használt sétabotnak; vállán
kényelmes helyet talált a bivaly, karjai mint a buzogányok, ha a pusztán járt, egy kis
földrengés kísérte – ő volt a második Sámson. Volt azonban egy bátyja, Toldi György, még
hozzá hosszú lábú, akár a pók, s halálos ellensége Miklósnak. Ha Miklós testi erejére
nézve volt titán, úgy György a cselszövésben és gonosz alattomosságban. Igen hamar
észrevette öccse rendkívüli képességeit, amelyekből hatalmas hős bontakozhat ki. Ám néha
nagyon terhes, ha híres-neves testvére van az embernek. Légy még oly bölcs és tanult –
híres testvéredre gondolva, mindig félvállról fog rád nézni a gonosz világ. Ettől tartva
rendelte testvérét György gazdálkodónak, ahelyett hogy lovagi lelkületre és
fegyverjátékokra nevelte volna, mialatt jómaga Nagy Lajos király udvarába ment, ott
kamarássá és néhány huszárezred tulajdonosává lett. Amikor tehát egy szép reggel Miklós, a
derék gazda, már egy tucat szénásszekérre valót lekaszált, csillogó fegyverzetű csapatokat
lát vágtatni a pusztán, oly harcos kedvvel nyerítenek a paripák, harci táncra peregnek a
dobok… A jó Miklós szeme, füle előtt forogni kezd a világ, ilyen bajnok szeretne lenni
maga is és lelkesen siet haza, hogy búcsút mondjon anyjának s lóhalálában vitézzé legyen.
Ott azonban hősi lázát alaposan lehűti kegyelmes bátyja ura, aki közben az udvarból
hazaérkezett, minthogy pénzre volt szüksége és szívesen eladott volna valamit a termésből.
E testvéri elutasításon bánkódva, de azzal a szilárd elhatározással, hogy többé
gazdálkodni nem tanul, ül le Miklós egy kőpadra s azon gondolkodik, hogyan is fogjon
hozzá, hogy nagyember legyen. Szigorú bátyja ura ott gyakoroltatja embereit a kő- és
rúdvetésben s a majdani hőst véteti célba velük. E gonosz tréfán elkeseredve Miklós
felkapja a kőpadot, amelyen ült, e súlyos érvvel válaszol csipkelődésükre – s a kegyelmes
úr kedvenc apródja holtan találva rogy össze.
Mint olajütőben szétmállott a teste
És az összetört hús vérolajt ereszte.
„Fogjátok meg a gyilkost!” kiáltja dühöngve György, megoldja a kutyák pórázát, űzeti
emberrel, lóval, vadászik testvérére, aki a mocsarak nádasában rejtőzik, vadmadarak
tojásait eszi és sok viszontagság után a királyi
Budapestre
érkezik. Itt hallja a hírt, hogy egy szláv vitéz párbajra hív minden magyar lovagot és
csúfolódva ölt meg mindenkit, aki csak kiállt vele. Hallja egyúttal, hogy a kegyelmes úr,
szeretetreméltó bátyja, kijárta a királynál az ő börtönbe-vetését, s hogy nemesi birtoka
annak jusson, aki a szláv nemzetiség amaz előharcosát kardjával fogja elhallgattatni.
Toldi ezt tüstént megteszi, a hálás király testőrgárdájának parancsnokává teszi meg őt s
ragyog mint a dicsőség csillaga, míg bátyját a pusztára küldik száműzetésbe.
A költemény értékére vonatkozóan elegendő egy-két szó, minthogy erről már az egész nemzet
mondott ítéletet, énekli a csikós a pusztán és a huszár a lován. Mint minden eposzban,
amely a nép legbensőbb életéből származott s mint monda, már régen ott élt mindenkinek
ajkán, a
Toldiban is ugyanazzal a – mondhatnók – elemi erővel találkozunk,
amelyet minden vadhajtása mellett is csodálnunk kell. A hasonlatok rendkívül egyszerőek,
legtöbbször – mint
nál – a
földművelés köréből valók és éppen egyszerűségük folytán találóak. A hős nádifarkashoz
hasonló, lóhoz, amelyet istállóba zártak, ahol tűz ütött ki stb. Nehézkes német líránknak
nem ajánlhatjuk eléggé a természet hangját s a dalban hatalmas magyarokkal való
ismeretségtől a legjobbakat reméljük magunknak. Amint a Toldi-monda a puszta fiaiban
továbbélt mindaddig, amíg most
a kellő művészi formákba nem öntötte, így maga a költő is szerény
tanító volt
Szalontán, aki anyanyelvén kívül csak valamelyes
latint értett, de „az egyszerű természetűek fölé Isten lelke száll,” mondja az írás.
Ami a hajmeresztő fordítást illeti, a sajnálkozásra nincs elég szavunk. Itt a német nyelv
egy barbár kalapácsütései alatt nyög, akinek nincs füle ennek ritmusaihoz. Valóban,
mekkora is lehet az eredeti szépsége, ha mégis tiszta körvonalakban ragyog elő ily zavaros
tükörből.
II.
Murány ostroma. Míg
Toldi a 14. században játszódik, amikor még semmit sem tudtak a
politikáról és újság sem volt, addig a
Murány ostroma a 17. század közepe után, amikor már XIV. Lajossal
virágkorát élte a kabinetpolitika. Ah, a mi kiváló
unknak is, akit néhány sorral ezelőtt mint szerény
tanítót hagytunk el, – most a politika szállt a fejébe és tollába.
Toldijának
fényes sikerén felbuzdulva és lelkes tisztelői hívására elhagyta pusztai szülőfaluját s a
politizáló
Buda-
Pestre vándorolt – s oda
is van naivitása, koncepciójának szűziessége, amely úgy elbájolt minket a
Toldiban. Többé már nem az Alföld csikósaival beszélget, hanem az egykori
méltóságok szalonjaiban érzi jól magát. Nyelve fényes és sima lesz, hasonlatai díszesek és
keresettek, a
Toldi friss, természetes hangjai nem zengenek már benne.
Szabályszerű elegáns, glaszékesztyűs szerző lett, akinél az orrfintorgató esztétika nem
talál kifogásolnivaló nyerseséget és keménységet.
A néphez azonban nehezen juthatna el, mint ahogy ez természetes és egyszerű tartású
Toldijának sikerült.
Murány ostroma a politika csuszamlós talaján
játszódik s hozzá még csiklandós és kényes politikáén, amilyet csak a jelen ismer,
amelyben diplomáciai kifejezésekre van szükség. Míg a
Toldiban Magyarországot
mint nagyhatalmat láttuk uralkodni a Kárpátoktól a Balkánig, az Adriától a Fekete
tengerig, itt török pasalikokra és osztrák vármegyékre osztva látjuk viszont. Közéjük
vetik kisérteties árnyékukat a Rákócziak merész alakjai.
Murány
hegycitadellájának urai akiket most utolsó sarjuk, Széchy Mária, a hős asszony képvisel,
Rákóczi oldalán állnak.
Wesselényi Ferenc, a császári palatinus és a felsőmagyarországi csapatok főparancsnoka
hajtja végre az egzekuciót a dacoló várpalotán, amely a Rákóczi által való közeli
felszabadulását várva és égigérő sziklákon épülve, már hónapok óta fittyet hány a
legkétségbeesettebb rohamoknak. Magyarok magyarokkal állnak itt szemben, Wesselényi hírt
kap a felmentés közeledtéről s igyekeznie kell a bevehetetlen
Murány bevételével, nehogy minden eddigi dicsősége kiköszörülhetetlen csorbát
szenvedjen. Ekkor felkiált:
Murány, erős benned minden – úrnőd
szívét kivéve. Ebbe a szívbe és nem az erődbe török én rést. Saját adjutánsának álruhájába
öltözve tárgyalást kér a szép Máriánál. Itt azután politikai viták adódnak, ugyanolyanok
amilyenről a közelmúltban egy vár ostromával kapcsolatban egy császári és egy magyar
generális közt hallottunk:
Wesselényi így beszél
[szerkesztői feloldás]
tudniillik a grófnőről
:
Pártütőkhöz álla igaz fejdelmétől.
Mária ezt válaszolja
[szerkesztői feloldás]
tudniillik a maga Rákóczi-párti álláspontjának igazolására
:
…lábbal tiporva minden a mi drága:
Nemzetiség, törvény, s a hit szabadsága.
Még nem pártütés, ha nem segít kérelmünk,
Törvényadta módon kardunkat emelnünk.
Wesselényi egészséges ítélettel és józan mérlegeléssel feleli:
De mig tanácsosabb, módunkban is vagyon
Törvényhozás által segitni a bajon.
Kitépik kezünkből lázongó vasunkat
S foglalt tartománynak nevezik honunkat.
Rettenetes! Rettenetes! a költő már évekkel ezelőtt megmondta, hogy Magyarországot
hamarosan foglalt tartománynak fogják nevezni. Mennyire igaza volt az ókornak, hogy a
költőket mindig látnoknak nevezte.
A diplomáciai konferencia végén Wesselényi szerelmes levelet kézbesít Máriának, amelyben
a kezét kéri, hozományként a várat követeli, és a várőrségnek teljes amnesztiát ígér. A
grófnő szívében a sértett büszkeség küzd a daliásan szép palatinus iránt hirtelen ébredt
szerelemmel. Ezt írja válaszul: egy erre a célra előkészített kötélhágcsón másszon fel a
várba egy ablakhoz, ahol lámpa ég, ott várjon sorsára.
Wesselényi sejti a csapdát, de egyszersmind látja azt is, hogy csak e vakmerő tett
győzheti meg Máriát szerelméről, s indíthatja a szerelmes asszonyt a citadella átadására.
Válogatott embereket rendel ki azzal az utasítással, hogy ha csak az ő pisztolylövését nem
hallanák a várból, amely lövés a dolgok barátságos elintézésének jelzése volna,
kockáztassanak meg kiszabadítása érdekében egy vakmerő éjszakai támadást. Alig ugrik a
kötélhágcsóról az ablak mellvédjére, leteperik és börtönbe hurcolják hősünket. Mária itt
ajánlja fel neki a kezét, azzal a feltétellel, hogy pártjára áll át. Ám a nádor inkább a
halált választja, mint a hűtlenséget és gyalázatot. Mária sem akar megválni a maga
pártjától – s egyiküknek mégis csak engednie kell, egyiküknek át kell állania, hogy
frigyük létrejöjjön, s éppen ez az, ami a versben végtelen kétséges. Végre mesterien
ábrázolt lelki küzdelem után, a hajthatatlan Wesselényinek emelt vérpad lábánál, a
szerelmes asszony odanyújtja neki kezét és átadja neki a citadellát. De mi lesz, ha az
asszony csapatai a vár feladása miatt fellázadnak s éppenoly hívek maradnak, a maguk
zászlajához, mint Wesselényi az övéhez, amint eddigi szilárd ellenállásuk alapján valóban
gyanítható? Igaz, hogy a költő ugyanazon hágcsón több hűséges vitézét küldeti fel utána,
ám ezeknek észrevétlen kell maradniok s elegen vannak-e ahhoz, hogy a nagyszámú várőrséget
megfélemlítsék? A költő erre, amennyire módjában áll, költői fátylat borít; de a maga
mindeddihőn szeretett zászlójától való elpártolást az asszonynál mentheti ugyan a
szerelem, de nem magyarázhatja és mentheti katonáknál az asszonyi szeszély
A szóban forgó költeményben ez a mesterkéltség az, amely – mint a bevezetőben említettük
– a közvetlenség és természetesség
Toldiban lengő fuvallatának hiányát oly
fájdalmasan érezteti velünk. Emellett a költemény állandóan a politika ingatag kötelén
táncol, ami semmiképpen sem üdítő látvány, s aminek elkerülését a zseniális költő
ösztönétől biztonsággal várhatjuk… hacsak közben a hazájáért való bánat erőt nem vett
rajta.
A fordító vigasztalására hadd mondjuk el, hogy nyelve itt valamivel elviselhetőbbé vált,
de még mindenütt kiütközik a barbár otromba ökle.
III.
Magyar népdalok. A költészet ugyanazt az utat járja, mint
a világtörténelem. A palotákból számkivetve, a hatalom birtokosaitól elűzve, a szegénység
kunyhóiba húzódik, hogy – gyakran csak századok múltán – ismét jelentőséget és általános
elismerést kapjon. De lehetséges, hogy ezalatt maga a nép, amelynek magának is ugyanezen a
gyilkos úton kell járnia, elpusztult nyomtalanul. Hisz költészet nélkül nincs fejlett
nyelv, nincs műveltség és civilizáció, mondjuk ki bátran, – költészet nélkül nincsen nép!
Költőik nélkül a rómaiak és görögök megsiratlan szálltak volna az ezredévek kriptájába,
akár a babiloniak és asszírok.
XIV. Lajos politikájával és
– költőivel alapozta meg Franciaország szupremációját. Mert a nemzet igazi képviselői a
költők és pedig különbek, mint a diplomaták, mivel saját hatalmuk teljessége az övék. Az
osztrák költőiskola, egy
Grün, egy
Ausztriának külföldön éppúgy
tekintélyt és tiszteletet szerzett, mint a miniszterelnök politikája. A költő a néppel
bukik el, s a nép a költőkkel.
Világosan láttuk századunkban, hogy a magyarok népe ezt az utat járja. Ha nem teremtette
volna meg
az olasz,
a német nyelvet,
hogyan is dacolhattak volna ezek a tizedrészekre darabolt, száz úr között megosztott
nemzetek az idő bomlasztó befolyásával? A zivatarral fenyegető jövő sejtelme, az
önfenntartás ösztöne volt az, ami harmincnál nem több esztendeje lázas hajszában űzte a
magyarokat, hogy keressék elő századok óta megvetett és elfelejtett nyelvüket a puszta
csárdájából, és máról holnapra törekedjenek azt hivatalos, az európai civilizáció
államában helyet és szavazatot élvező idiomává emelni. De amit évszázadok vétettek, azt
hónapok helyre nem hozhatták.
Magyarország történetéből nyomtalan tűntek el a legnagyszerűbb korszakok, amelyek éppoly
nagyszerű anyagot szolgáltathattak volna a legszebb eposzoknak;
Róma hangjai következtében a nyelv nyers és ormótlan maradt, amilyenként a
mondák fátyolába burkolt múltban Ázsia fennsíkjairól hozták magukkal. Mit használt
tragikomikus dühvel, rohamszerűen alkotni új szavakat? Az új irodalom az aloéhoz hasonló –
virágja rendkívül ritka, s nem engedelmeskedik a kertész hatalmi parancsának és kineveti
az üvegház melegét. A megvetett, mit sem számító néphez menekültek, s tőle vették
dalaikat. Ám ez a nép jobbágyságba esett, műveltsége alig volt több a semminél, múltját
elvesztette – mit nyújthatott? Egyetlen tetszetős törökkori dal sem volt már
található.
Látjuk tehát, mint társulnak az idegen gaztettekhez általában a maga bűnei, hogy a népet
tönkretegyék! A szóban forgó versgyűjtemény sajnos, ezt bizonyítja. Panaszok a jobbágysors
miatt, a föld, melyet a parasztember verejtékezve szánt, nem az övé, lólopás, amelyért
halál járt, ütlegek, otthontalan szerelem, minthogy az élet és halál fölött parancsoló úr
sokszor közbeszólt, s ismét ütlegek – voilà tout. Közben szörnyű dalok szólnak rablókról,
akik a síkságon szabadon tanyáznak, csak az istentől félnek, senki mástól –
Azzal is kibékülnek,
Mert huszárokká lesznek!
Valóban – mit nem alkothatott volna egy dalokban oly gazdag, életerős nép, mint a magyar,
amelyben a puszta éppúgy a végtelenség érzetét kelti, mint a világtenger, mint az
őshegység, mint a sivatag a beduinban, ha a múltban csak egy kissé is fejleszti és ápolja
nyelvét!
Befejezésül egy népdalt, amelynek valódiságát a zseniális
próbálta ki, és amelyet nem ajánlhatunk
eléggé a hatalom mostani birtokosainak:
Természete a magyarnak,
Hogy a jussát nem hagyja,
De ha bánni tudsz vele, hát
Az ingét is od’adja.