hagyatékából (lásd MKSz. 1880. 196., 205. l. 36. sz.
a.).
nak ez az egyetlen baráti beszámolója a szalontai tűzvészről.
Tudtunkkal
nem válaszolt rá. Apr. 23-án örökítette
meg
a város iratait is elpusztító tűzvészt a tanácsi jegyzőkönyvben (
AJ. kk. XIII. k. 24–28. l.). – E két beszámolót szervesen
egészíti ki két más élménybeszámoló, mindkettő
:
Nagy-Szalonta történelme
(1800–1848-ig) III. rész. Tekintettel Arany János koszorus költőnk
községi jegyzőségére.” N.-Szalonta, 1892. című ma már hozzáférhetetlen
könyvében található. (További hivatkozásokban:
Rozvány
.)
Az
első, magának a könyv írójának beszámolója.
Rozvány György a szalontai tüzvészről. (
Rozvány, 43–49. l.)
„… szükségesnek látom a magam, mint élő tanunak, borzasztó élményét e megrendítő
nagy katasztrófánál, nehány vonással vázolni … az 1847-ki
szalontai nagy tüzvész annyira bevésődött emlékezetembe, hogy borzalmasságát néha
még most is álmomban reszketve átérzem.
Mint
emlékül felhagyta, e tűzvész déli fél egyre tört ki. Én, az atyám
házánál, a templom szomszédságában lakván, már a vészharang elkondulta előtt
hallatszott nagy vészkiabálásra a városi vízfecskendőhöz rohantam, mely ekkor,
rendesen, a mostani promenáde helyén létezett kút mellett állott.
Ez a kút az atyám házától alig volt 50 lépésnyire. Ide érkeztemkor a város
cselédsége, – lévén a városháza a mostani járásbíróság helyén, – már a
vizfecskendő rudjához kapkodott, de kenetlen lévén a vizfecskendő tengelye,
nehezen tudta azt helyéből kimozdítani. De én és több mások a fecskendőbe
kapaszkodván, azt mozgásba hoztuk és rohantunk vele a Görög-sikátoron át, – mely a
mostani nagy iskola és
Nagy Endre háza között létezett, – Nagy-Csengőd utczára: minthogy pedig előttünk
kereszt-utcza nem volt, kénytelenek voltunk Csegőd-utczán keletnek és innen
Nagy-Kölesér-utczának (most
utczája) fordulni. Ide érkezve, már 5–6 házat teljes ropogó lángjában
találtunk, sőt az utat elzárva, hogy a tűzvész eredő helyére,
Szabó János Kis-Kölesér-utczai házához (most timár
Varga István háza, 746 szám alatt) juthassunk.
A csapkodó nagy szélvész által, égő kévekint, hajgált nagy nyaláb tüzek, különösen
az ekkor hetek óta tartott nagy szárazság miatt, a házak és melléképületeinek
csőröge száraz nád és szalma fedelei rohamosan, egymásután, másodperczenkint
borultak lángba körülöttünk.
Nem az a kérdés állott előttünk: hol fogjunk az oltáshoz, hanem,
hogy mentsük meg a város vizfecskendőjét és saját életünket!
A nagy-kölesér-utczai gazdák egy percz alatt kikapták kezünkből a vizfecskendőt és
rohantak vele nyugatnak, hogy utczájuk még lángban nem álló részét vele
védelmezzék. Én is velük rohantam, de a rohamosan terjedő tűz nyomunkban
kergetett.
Ekkor eszembe jutott, hogy a délkeleti széllel a város derekának rohanó tűzelem az
atyám házának is tart, hirtelen elváltam a vízfecskendő huzásától és a
legközelebbi uton atyám házához jutni igyekeztem. – Nem lévén kereszt-utcza a
nagy-csengődi és nagy-köleséri, két hosszu utcza között, hanem csak egy, alig egy
öl széles, sövénykerítéssel határolt szük sikátor, – mely akkor idősb
Balog László és
Bajó Ferencz telke között állott – e szűk sikátoron át akartam haza rohanni; de
alig nyomultam ebbe egy pár lépéssel már láttam, hogy a sikátort határoló
sövénykeritésnek szalmából való boritéka lángot vet előttem. Hirtelen
visszafordultam a sikátorból Nagy-Kölesér utczára, és ezen nyugatnak tartva,
teljes erőmből végig vágtattam ezen, mig elértem a mostani főszolgabírói lak háta
mögötti utczát. Ezen rohantam ki a már szélesebb, akkor megyei, most már
arad-nagyváradi államutra és ezen keletnek fordulva, rohantam az atyám
házához.
A főszolgabirói laktól a piaczig lehet, mintegy, egy kilométer. Meggondolatlanság
volt tőlem ezen jó hosszu és épen a tűz rohamát keresztbe metsző utvonalnak neki
vágni. Teljes erőmmel rohantam ezen végig. Az ut szélén lévő házak még ekkor épen
állottak; de a szélvész iszonyu füstöt hajtott már reám. Sebes rohanásom közben
vissza kellett tartanom lélekzetvételemet, nehogy a füst elfojtson. Majd lekaptam
magamról felső posztó kabátomat, s azzal a fejemet a füst rohanása elől ugy fedtem
be, hogy ellenoldalról lélekzet vételemnek egy kis nyilás maradjon. Majd a számat
is elfedtem a kabátom aljával, hogy a posztón át szivhassam, futásom közben, a
szükséges levegőt.
Négy-öt percz alatt áttörtem ezen füst tömegen. Nagyon kifáradva értem a belső
piacz széléhez. Itt a füst már nem volt oly nagyon fojtó, szabadabban
lélekzethettem. Megállottam egy pár perczre, és vissza néztem rohamosan megfutott
útamra. A mit ekkor láttam, soha sem tudtam elfeledni. Ez álmaimban néha-néha még
most is megrémit.
Az ut és utcza, melyen végig futottam, mint már érintém, hosszu, széles és
egyenes. Ezen végig nézve, borzasztó látvány tárult fel előttem.
Azon helyen, hol én egy pár perczczel elébb a füstben rohantam, egy lángtengernek
nagy hullámai nyaldosták már a talajt. A nagy nádas épületeknek lángjait a nagy
szél lenyomta a föld szinére és átnyujtóztatta az uton át az egyik házsortól a
másikig, és a mint a korczvesszőtől megszabadult nád a földre omlandó volt, ezt az
erős légáramlat felkapta és nyaláb számra röpitette vagy hengergette a földön.
Ezen iszonyatos lángtengerben legborzasztóbb volt a tetőrészeknek, mint sötétebb
tömegnek, az izzó tüzben röpkedése, vagy a földön hengergődzése. Első pillanatra
azt véltem: óriás fekete grifmadarak repkednek, és valami szörny fekete állatok
hengerbuczkóznak a tűztengerben. Elszörnyüködött lelkem, ennek megpillantására,
szörnyeket teremtett. Eliszonyodásom megrázkódtató behatását soha elfeledni nem
tudom.
A mit a tüz ereje megemészthet, ez a tüzvész mindent, mi utjába esett,
megemésztett. A legvastagabb kapufélfáknak tövei még a föld szine alatt is
megégtek. A kutak fakávái a kút viz szinéig elégtek. Gyors terjedése miatt nem a
vagyon, csak az élet megmentésére lehetett gondolni.
E tüzvész
Szalonta város belterületéből mintegy 400 holdnyi beépített részt, – melyen
7–8 cseréppel fedett épületen kivül, csupa nádfedelü épületek állottak, s ezen
nádfedelek a legtöbbnél 30–40 czentiméter vastagságuak, – egy óra alatt pusztitott
el. Hogy ez az iszonyu nagy tömegü égő nádfedél a felette álló légkört is izzó
tüzessé tette, abból következtetem, hogy a Tókertnek nevezett szőllőskertnek
gyepüjét is, – melyet az égő várostól a közbeneső közlegelő választott el,
meggyujtotta, és pusztitó erejét
Madarász községének vitte, a mire a madarásziak megijedvén, az egész község a
tókerti égő gyepünek eloltására rohant; – továbbá abból következtetem az égő nagy
terület feletti légkörnek tüzerejü forróságát, hogy a midőn az atyám házához, mely
épen az elpusztult terület szélébe esett, – fentérintett futásomból szerencsésen
visszajutottam, az itt tömegesen álló, tüz elől menekülteknek nagy jajveszékelését
hallám: ’megfordult a szél, most már keletről fú, – jajj, szent Isten! most már a
város másik része is elég!
Igaz, hogy ekkor kelet felől hirtelen orkánszerű légáramlat, vagy is szél
keletkezett, de ez nem volt egyéb, mint a leégett nagy terület felett megritkult,
s részben elégett levegő helyére tömörebb, vagy is tehtettebb levegőnek
rohanása.
Több tüzesetnél tapasztaltam, hogy a leégett nádas házaknak nagy tüze a
legcsendesebb időben is, nagy légáramlatot, vagy is szelet idézett elő. Ez a
természeti jelenség állott elő a fent leirott esetnél is, csakhogy elrémitőleg
hatványozva.
Nagy ok volt félni a szél megfordulásától; de ez, szerencsére a nagy
szerencsétlenségben, nem állott elő. A délkeleti szél irányát estig állandóan
megtartotta, nemcsak, hanem délután felhőket hajtott vidékünk fölébe, s ezek
esteli 5 6 óra közt permetező esőt bocsátottak a még emésztőleg épület részekre,
melyek ellenesetben még következő nap is veszélyeztették volna városunk épen
maradt részét.
Midőn fent érintett futásomból az atyám házához törtem, a templom északi oldalán
kellett elhalladnom,
– ekkor többek kiáltására: ’ég a templom’ felnéztem a
templom tetőre, s láttam hogy a templom északi oldalán a padlás világitó kis
ablakháza hajlásában, tenyérnyi nagyságban, a tető zsindelye ég. – Én a házunk
iránti aggodalomban lévén, nem szaladtam fel a toronyba és onnan a templom
padlására a még könnyen eloltható kis tűz oltása végett, épen ugy más sem. Mint a
hajótöröttek mindnyájan a magunk bajával voltunk elfoglalva. Háznak, vagy
középületnek oltalmazására sietni senki sem ért reá.
E templomnak nagy oltalmára volt a cseréppel fedett, és előtte álló emeletes
iskola, mely a repülő szikrákat, vagy nagyobb tüzet felfogta, de az erős légáram a
magával röpített tüzet az iskola felett röpitette el és a templom tetőzetét is
meghágva, ennek északi oldalán ejtette el a pusztitó elemet.
A tüz keletkezésétől egy óra alatt a templom és az egész városrész, melyen a
veszedelem kitáguló ’V’ alakban kiterjeszkedett, hamuvá lett. Elpusztította a
gazdáknak a házuknál lévő minden vagyonát, s az igen szükben levő élelmet, mely a
mult évi szük termésből még fenmaradt. A tüz által károsultaknak már este felé nem
volt egy betevő falatja sem. Irgalom kenyérre lettek szorulva a legvagyonosabbak
is.
Ez a tüz a város déli oldalától kiindulva épen a város derekának, hol a
vagyonosabbaknak házai voltak, tartott s ketté szakitotta a várost épen ugy, mint
midőn a csatázó ellenség ellenfelének csatasorát erős rohammal derekán megtöri, s
jobbra balra szétszórja, üldözi.
Igy a szalontai tüzkárosultak egy része menekült a nyugaton, másik része a keleten
levő közlegelőre. Innen nézték a szerencsétlenek városuk, vagyonuk pusztulását és
itt jajjveszékeltek a szülők a nagy zavarban tőlük elmaradt, vagy eltévedt
gyermekeikért, nem lévén elég idejük menekülés közben gyermekeiket összeszedni
vagy összetartani.
Kiszámithatatlan volt a tüzkárosultaknak vesztesége és leirhatatlan a reá
következett aggodalom a mindennapi betevő falatért.
E nagy szerencsétlenségnek egy részben maguk a szalontai jobb módu gazdák voltak
az okai.
Ezt el kell mondanom a benne rejlő nagy tanuság végett.
Városunk,
Fónagy János birósága alatt 1839-ben egy városi tetőfedél
cserépgyárat állitott fel, s adta a cserepet oly ócsón, hogy az ezzel épitkezés
alig került többe a náddal való épitkezésnél: de a szalontai gazdák makacsul
ragaszkodtak a nádfedélhez, mondván: a nádfedél alatt a gabona meg nem
zsuzsokosodik és a szalonna meg nem avasodik. A szalontai cserépgyár készitményét
a józanabb gondolkodásu idegenek vették meg.
Szalontán 8 év alatt alig készült abból 7–8 ház. Szerencsétlen gondolkozásukat
beigazolá a fent leirott gyászos esemény.
Népünknél nagyon erős a ragaszkodás a konzervatizmuszhoz, vagyis a megszokott
rosszhoz. Még ma sem akarja egy része elhinni azt, hogy egy szilárd épületü ház,
tüzvész esetén, a háta mögötti utcza sornak védelmére szolgálhat.
Hogy ez a balhit véglegesen elenyészszék, gondoskodnunk kellene egy épitkezési
segélypénztárról. Ezt a város maga megállapithatná
[szerkesztői feloldás]
alapíthatná
oly formán: venne fel a város testületi
vagyonára velamelyik pénzintézettől 20–30 ezer ftot 4 vagy 4 1/2 százalékra. Ezt
adná ki kölcsön 5 1/2 vagy épen 6-tos százalékra azon szalontai lakosoknak, kik
szilárdabb és tüz ellen biztositott házakat épitkezni szándékoznak. Ez az
intézkedés nagyobb biztonságot adna városunknak tüzvész ellen, s városunk pénztára
is legalább fél százalék haszonban részesülne.
Visszatérek a fentérintett nagy tüzvész leirásának folytatásához.
fentebb közlött leirásából tudjuk, hogy a városháza is, belső
részeivel együtt, porrá égett.
Első kötelessége volt a főbirónak, ezen időben
Kenyeres Jánosnak, kinek háza s benne minden vagyona elégett, városházáról már azért
is gondoskodni, mert az emberi szánalom csakhamar sietett könyöradományával
szerencsétlen városunk segitségére. Ezen adományok elhelyezésére helyiség
szükségeltetett.
Városunknak e nagy bajában az akkor itt létezett Casino-egylet jött segitségére.
Ez a zsenge egylet, beszüntetve egyleti életét, a piaczon álló helyiségét, – amely
azon helyen állott, hol pár évvel ezelőtt a piaczi ronda sátrak még fenállottak, –
városházának átbocsátotta.
A főbiró ennek szomszédságában az atyám házánál nyert, családjával együtt,
ideiglenes elhelyezést.
A főbiró e szerint az atyám házánál lakván, itt lettek elhelyezve a tüzkárosultak
részére küldött élelmi czikkek és ruha darabok.
Alig foglalta el a főbiró az uj városházát, a gyermekeiket elvesztettnek hitt
anyák a városházára törtek. A főbiró, hiányában az elégett dobnak, a város
cselédségét szétfuttatta a városban azon parancscsal, hogy szanaszét kiabálnák el,
miszerint mindenki, ki eltévedt gyermeket magához vett, hozná fel a városházához,
s a gyermekeiket kereső anyák is oda jöjjenek fel.
A gyermekeiket kereső anyák a városházához rohantak, s remegő szivvel várták, mit
hoz a sors reájuk.
Amint a jó messze belátható piacztéren egy-egy ember, vagy nő alakja 3–4 éves
gyermeket karján vezetve, feltünt, ezen anyák őrületes rohammal futottak vélt
gyermekeik elébe. És ki ebben gyermekét megtalálta, őrjöngetes örömre, ki pedig
csalódott, őrjöngetes fájdalomban tört ki.
E megrázó jelenet perczenkint váltakozott. Sokan voltunk szemtanui. Egyikünk sem
állhatta meg zokogás nélkül.
E jelenet megörökitése a legjelesebb festő ecsetére lenne érdemes. Szép feladatot
oldana meg, ha természethüen tudná visszaadni a gyermekét megtalált anyának
ragyogó örömét, és a csalódott anyának kétségbeesését.
A menekülés közben eltévedt, vagy széthányatott gyermekek, – kivévén a két
Mogyorós gyermeket, kik a tüzben megégtek, – még a szerencsétlenségnek nagy napján
a városházához felhozattak és az anyáknak átadattak.
Ez volt a nagy tüz után első intézkedése a szalontai előljáróságnak.”
*
A
második élménybeszámolót szintén
említett könyvéből idézzük: ismeretlen szerző verses krónikája, amely
személyes élményeken alapszik.
elmondja, hogy e verset 1852-ben
Darvasi Bálint másolatában ismerte meg: „Hány kéz másolása után jutott ez
D. B.-hoz, s a köznép másolásai mi változást, kihagyást tettek ezen? tudni
nem lehet; de feltehető, hogy apróbb részleteiben, változást szenvedett.”
(i. m. 60. l.).
azt is megírja, hogy a szakaszokra osztást ő végezte, valamint apróbb
változtatásokat is eszközölt. Arra a kérdésre is kitér: nem fogják-e
művének gondolni? Ezt azonban a krónika kezdetleges verselése miatt
kizártnak tartja. A másoló
Darvasi Bálint szerint a verses krónika írója egy őrmester, aki ekkor éppen
Szalontán tartózkodott. Nevét azonban
nak sem sikerült kinyomoznia. – A verses krónika tényeket közlő
részleteit közöljük:
Névtelen:
A szalontai nagy tűzvész verses leirása. (
Rozvány, 52–60. l.)
„Szomoruan irom e gyászos verseim,
Ohajtván némelyek tudni keserveim.
Midőn én ezt irom, gyászom a hazámnak,
Áldozok ezekkel, nem lévén egyebem
Rájuk nézve, csak hű szánakozó szivem.
Szánjátok meg e nagy szerencsétlenséget!
Jaj hang kiáltással, akik ott küzködtek.
Bús sóhajtásaik égig emelkedtek,
–––––––––––––––
Ime! áprilisnak tizenhetedikén
Mikor semmi veszélyt sem tudtunk gondolni.
Akkor kellett nekünk könnyes szemmel sirni.
Tizenketted fél volt az idő órája,
Mikor elrémültünk a vész kiáltásra,
Kiáltás hallaték: „tüz van, tüz van! merre?”
Mire a keblemben szivem megdöbbene,
A torony harangja kongot veszedelmet,
A rohanó orkán délről hajt nagy szelet.
,Hol van? hol van?’ kérdjük, nem lehet még látni
,Dél felé! dél felé!’ halljuk már kiáltni.
A nagy füst jelzi már a vésznek a helyét,
Torony irányában hajtja veszedelmét.
S csakhamar belőle oly tüz kerekedik,
Embererő oltni hasztalan törekszik,
Segitség! segitség! kiki ezt kiáltja;
De nem nyujthat segélyt a felebarátja.
Most vagyonát menti s czipeli a hátán:
Ki segitne ekkor a felebarátján?
A torony harangja elhagyja a kongást,
A rohanó tüzvész tör rá szemlátomást.
A gomolygó füstök égig tornyosulnak,
Az izzó parazsok belőle széthullnak.
Egy tüztenger támad, vagyont házat pusztit,
Templomra is rátör s elrabolja diszét.
A dühöngő lángok még ezt sem kimélték,
Drága harangjait olvasztják repeszték.
Templom épitménye hull össze rakásra,
Oh jaj, az Istenház egy romvárnak mássa!
Jaj te néked város, jaj néked bús anya!
Romban heversz már, mint egy pusztult tanya!
Anya voltál mert sok hazafit neveltél,
Most már bús szomoru gyászruhát felöltél.
Jer kedves olvasóm a vész tanyájára,
S figyelj a szenvedők jajjos panaszára.
Nézd ott, mint küzködik egy hogy szabaditsa
Anyját és testvérét, s tüz közt bátoritsa.
Nézd a leányt ottan mint jajgat kesereg,
S szive szüleiért majd izekre reped;
Midőn látja hogy az, ki vele született,
Leány testvér többé nem vesz lélekzetet,
Kivel a szeretet karjain mosolyga,
Ki édesanyjával a tüz közé bolyga,
Hogy mentene valamit a vagyonuk közzül,
S lenne az anyjának segitő eszközül.
De oda szoritá a tüz mindakettőt,
S igy találták ők meg tüz közt a temetőt.
Bárha nem is láttad ezeknek csontjait;
Ajtód előtt láthadd könyörgő árváit,
S leányát, kinek most kettős a bánatja,
Egyik, hogy szerető anyját már nem látja:
Más, hogy testvérét is a sirba bocsátja.
Oh, gyászra hivatott, csak magadra maradt
Deány testvér! kérjed a Felséges urat;
Hogy küldjön balzsamot kettőzött sebedre,
S nyujtson vigasztalást bánatos szivedre.
Nyugodj! igy akarta a mennyei atya.
Degyen meg ebben is a szent akaratja!
Amott egy bús atya védelmezi házát,
S csakhamar bezárja kamrája ajtaját,
Hová hordta amit, még házában talált,
Majd hozott a tüz rá véletlen bús halált.
Mert hogy mindenét már betakaritotta,
A konyha ajtaját magára záratta.
Deégett a háza, ő a konyhában volt,
S belül locsolgatta a már égő ajtót:
Azonban a meleg és a füst szoritják,
Szorult kebeléből lelkét majd kinyomják.
Védené még tovább, de tovább nem győzi,
Lecsapja a tüznek forró meleg gőzi.
Végre az ott lévő konyha kemenczébe
Búvik, és ott marad a tüz veszélyébe.
Óh te szerencsétlen! ugyan most mit tettél?
Vakmerő tettedért majd éltet fizettél!
Házfedelen kívül kárt ugyan nem vallott.
De önnönmagának nyavalyát okozott;
Megmaradt a tüz közt ugyan az élete,
De fojtó köhögés mindjárt ott követte,
Óh Istenem legyen a szent neved áldott,
Hogy e szerencsétlent védelmezé karod!
Itt hát kár nem esett, sem szerencsétlenség:
De a kamarában, lássuk mi történt még.
Mivel nem féltették az erős padlatot,
Mert egy kicsit lejebb pinczeformán állott;
Ide vittek mindent, nem csak maguk, más is,
Gyült ide tizenöt, vagy tán husz rakás is.
Egy szerencsétlen is vitt oda valamit.
A mit a házából, czipelve oda birt:
Azonban sietve az ajtót rázárják,
De a tüzvész után ki hiába várják;
Mert ez ott a tüzben merő üszöggé vált;
Hozott rá a veszély ilyen kinos halált.
Eztet is árvái zokogva siratják,
Sürü könnyeikkel arczukat áztatják.
Lement ő nekiek az örömök napja.
Oda több gyermeknek szerető jó apja.
Isten, szedd tömlődbe könnyhullatásaik;
Hallgasd meg esdeklő bús zokogásaik,
Rendelj nekik atyát a holtból elevent,
Hálásan mondhassák: Istenem! te vagy szent!
Jer kedves olvasóm, belebb a tüz közzé,
Élő szemmel lássad, kik váltak üszöggé!
Ott egy már elaggott szerető házas pár,
Kinek a férj fele közel a sírhoz már,
Elgyengült beteges, a tüzvész ott éri,
S a halál számára már gyászsirját méri.
Mert hogy erőtelen, és beteges vala,
Nem lévén segitség, tüz közzé szorúla.
Ezt látván szerető szive fele-mássa
Utána indúla, hogy hű társát lássa.
Ez lett ő nekiek szerencsétlen óra:
Indulniok kellett mennybe hívó szóra.
A férfi a tüzben merő üszöggé vált,
Az asszony harmadnap érte el a halált.
Együtt vándorolt pár itt a sir völgyében,
Nyugodjék lelketek ott a magas égben.
Füst és hamuvá vált romlandó testetek
Egyszer dicsőségre támad fel veletek.
Még amoda bellebb egy keserves eset,
Nézzük meg mire visz a földi kereset.
Itt keserg egy férfi szerelmes társáért,
Kit ha megmenthetne, ontana érte vért.
De nem! mert az Urnak volt az akaratja,
Azért kedves társát zokogva siratja.
Mily borzasztó látvány! ott az úton fekszik
Felesége, kinek már a szive nyugszik.
Mily gyászos fekete az asszonynak teste!
Mit a csavargó láng feketére feste.
Kihasadozott test és az égett ruha
Vezetnek mindenkit szivszaggató búra.
Oh! hallgassátok meg bús fohászkodásit
E bánatos férjnek, s szíve zokogásit.
Nyújtsunk egy pár szóval, neki vigasztalást,
S tegyük enyhültebbé a kinos megválást.
Az Isten, aki az igazaknak atyja,
Hidd el bús szivedet még megvigasztalja.
Majd szerelmes párod mennyekben felleled,
Hol a sok szentekkel vigadozik veled.
Hatot már leirtam, de heten haltak meg,
Kiket sirba kisért egy zokogó sereg.
Nyugalom boruljon bús hamvaitokra!
Mindig megemlékszünk gyászos sirotokra.
Eddig az én tollam csak holtakról beszélt:
Oh de mily bú, bánat történhetett ott még!
Amott jő egy ember a tüz közül szalad,
De a nyert sebektől az ereje lankad.
A tüz a batyuját válláról letépte,
Sajgó nagy sebeket rakott a helyébe.
Megkönnyült a válla a batyu sulyától;
De nehezebb a seb mit kapott váltásul.
Amott egy hid végén két testvér üldögél,
Javaikat őrzik, de széthordja a szél.
Kedves édesanyjuk a háznál ott maradt.
Hogy a mit megmenthet, mentsen még az alatt.
Az egyik kis leány, másik fiu-testvér,
Keservesen sirnak mindketten anyjukért.
Bizzatok Istenben, gyermekek bizzatok!
Visszajön hozzátok édes jó anyátok.
Egy tisztes férfiut láttunk amott jönni.
Keserves hangokon kezde könyörögni:
’Segitsetek nekem, oh ti jó emberek!’
Magára hagyatva, mily busan kesereg.
Egy szekeret vonszol gazdag udvarából,
Némi kis poggyász rajt, egész vagyonából.
Megesett sok ember szive e szavakon,
Hatást tett volna ez kegyetlen vadakon.
,Légy nyugodt tisztes ur! – ime a segitség:
Szánakozó szivet bir az emberiség!’
E bus férfiunak én is segitettem,
Bánatos könnyében magam is részt vettem.
Busan távozám el tekintete elől.
Bus a szivem midőn irok ez esetről.
Letehetném immár gyengén zengő lantom,
A sok jajt, szenvedést mind le nem irhatom.
Jaj de sok hijja van ezen festésemnek:
Tanuja sem voltam minden gyászesetnek.
Soha nem is birnám egyenkint leirni:
Az erőm is gyenge erre törekedni.
Reménylem azonban: a kik ezt olvassák,
Tőlem ezt elégnek szivesen fogadják.
Isten bizonyságom! hogy a mit mond versem
Szalontáról: mind azt látta a két szemem.
Olvasóim kérlek: légy szives elnéző, –
Csekély verseimet ne légy te becsmérlő;
Hanem tekints arra, mi kéri részvéted!
Oh szánd meg és enyhitsd a nyomort, inséget!
Oh nézd mily gyászban ül ez az egész város,
Diszes temploma is romhalmazzá vált most, –
E szent hely! – hol, reggel, szent zsolozsma zengett,
S hol hivők éneke kereste az eget, –
Most hivőt rémiti, hogy ez reá szakad,
Isten-tiszteletet, ha tartna az alatt.
Elhagyta Sionját, s keres biztosabb tért.
Istenháza gyanánt használ most piacztért.
Nézd, hogy ülnek itt le, mint az elszéledett
Nyáj, a mely nem talál magának fedelet.
Itt olvad együvé templomi énekük,
Isten irgalmáért esdeklő kérésük.
Városház-tornáczról tart lelkész oktatást,
Megrenditőt, melylye1 sirattatja a gyászt.
Sirattatja velük a hibát és vétket,
Melyet a nagy isten földön, égben büntet.
Isten ostoráról mond példázó szókat,
Megsajnálod, – látván, – a bus zokogókat,
Isten irgalmáról mond tovább beszédet:
Kegyelembe veszi bünbánó megtértet.
Majd urvacsorát oszt a szabad ég alatt,
A legmakacsabb is bus könnyekre fakad.
Vigasztalást nyert itt, ki elveszte mindent,
S Isten irgalmában bizó erős hitet, –
Hogy
Szalonta város még egyszer feléled:
S biztosabb, boldogabb lészen itt az élet.
Itt nyilt templom mellett osztatik a kenyér.
Mit a sok éhező napról-napra elkér.
Mert a tüzkárosok mindent elvesztének,
S hiányával vannak a napi kenyérnek.
Irgalom-kenyér az, mit küldöz a vidék:
Tudják: a pusztulást követte nagy inség.
Embertárs! ne küld el
Szalonta gyermekét,
Mig nemes részvéttel – letörléd a könnyét!
––––––––––––––––
Eme nagy városban sok volt az éhező
A tüz előtt; de több most már a könnyező;
Mert épületinek csak ötöde maradt.
Kétezer négyszáz és huszonöt elhamvadt.
E gyászos történet végéhez jutottam,
Hej, de sokat sirtam, a mig ezt megirtam.
Mit tanuul láttam, a borzasztó képek,
Irván, ők egyenkint mind elébem léptek.
Az iszonyat szörnye, megrázta keblemet!
Kezemből kiejtém iró-eszközömet:
De földről felvettem s kértem Istenemet,
Mig bevégezhetem, edze meg erőmet;
Ha az inségesnek nem tudok adni mást,
Legalább nyujthassak nekik vigasztalást.
Vigasz és tanuság e soroknak czélja,
Nem is irtam egyebért csakis ezen czélra.
Iszonyu inségben, pusztulásban áll ma.
Oh, küldj jobb napokat, bőséges esztendőt:
Megszenvedte e nép, a multat, jövendőt!!”