Tisza Domokos – Aranynak

Tisza Domokos – Aranynak Geszt Sept 10-kén 1853.

Édes

Aranybácsi

Arany János

Régólta itt hever már kedves levele válaszolatlanúl,

Jegyzet

Régolta itt hever már kedves levele válaszolatlanúl,

–

Arany

Arany János

utoljára aug. 26-án írt tanítványának

de ennek oka főleg Erdélyi útam volt. Onnan ugyan már egy hete hogy kijöttem de azólta sem írhaték miután onnan hozott két versem elveszett, irni pedig még e napig nem tudtam. Bajomban csak a vigasztalt hogy

Arany

Arany János

bácsi, ha lehetni

[!]

[sic!]

is eset rá hogy aggódna felettem, nem fog pár heti levélszünetért aggódni, miután ez nem első nem is utolsó.

Születék azonban ma egy hosszú költemény,

Jegyzet

Születék… ma egy hosszú költemény,

– Ősszel (Szabálytalan Elégia) c. mellékelt versét lásd e kötet 301–302. l. –

AJ.

Arany János

okt. 3-i levelében bírálta meg; lásd e kötet 315. l. – Némi változtatásokkal felvette TDHV. közé (61– 63. l.)

s épen mert oly hosszú, levelem prózai részét ezennel bezárom.

Isten áldja meg!

szerető tanítványa

Tisza Domokos

Ősszel

(Szabálytalan Elegia)

Jegyzet

AJ.

Arany János

kritikáját e versről lásd 315. l.

Ne költsetek fel álmaimból!

Magam a hervadó természet

Fonyadt ékével mulatom

A hulló lombot hallgatom

S keblemben kél egy sajgó érzet

Mély, lassú rokon fájdalom

– S melyek tavaszkor, álmaim,

Oly ragyogók és élethők valának,

Most mind a bús, sötét halálnak

Járnak árnyékain.

… Saját őszömre gondolok!

S é rideg gondolatra ....

Keblem szorúl, szivem dobog.

Bár csak már föld alatt lehetnék!

Meghalni tüstént, úgy szeretnék!

Meghalni míg ifjú vagyok!!

Behúnyom könyes szememet ....

– S ím fest nekem a képzelet

Őszömből sivár képeket.

– Öreg vagyok. Arcám virágát

Lefonyasztá a kor dere, s

Ingó fejem gyér szálait

Hó, -zúzmarával lepte be.

Karom mely oly forrón övezte

A lányka karcsú termetit

Most reszketeg; tág öleléssel

… Vaskos kályhát kerít.

Jegyzet

[szerkesztői feloldás]

AJ.

Arany János

rosszallását kifejező aláhúzásokat dőlt szedéssel adjuk.

Öröm és kedvet, régi hű lakómat

Úgy ismerem már csak mint azon idegent

Ki országúton ablakom előtt

Anyiszor járt, anyiszor ment,

De hozzám soha be nem jött. –

Mert hiszen vígadnak körűlem

Minden vigad, de én kivűlem:

Szívemnek mert már nincs hogy min örüljen …

Elnyelte multam a jelent.

S többé már a jövő sem az,

A bájos csalfa jós leány

Ki mindent jósoljon nekem

Mit szűm ohajt mit szűni kíván;

Hanem egy rém, mely őrül áll

Koporsóm nyitott ajtajánál

Mindig ijeszt, mindig kinál!

S egy vágyad nincs aggott kebel

Amelyet még elérni vélsz,

Hogy a bősz rém ne súgja rá:

„Ha addig élsz!” „Ha addig élsz!” –

Hagyj el! hagyj el kérlek! esengem! –

Rút ábrándkép óh hagyj el engem! –

.... Minden lomb és levél lehullt

Minden virág már elvirult

Egy zöld füvet szem nem talál,

Trónjára lépett a halál !

… S én hallgatok, csak hallgatok …

– Míg semmit már nem hallhatok.

– Óh mért hogy meg nem halhatok

Mig ifju s boldog vagyok!

AJOM16

Megjegyzések: