Aranysárkány fejléc kép
Bibliográfiai adatok
 
CSILLAG MÁRTON – ARANY JÁNOSNAK
[szerkesztői feloldás]
Alsó-Alap, 1860. július 16.
 
  Tisztelt Urambátyám!  
  Régen volt már szándékom Kegyednél egypár kőlteménnyel bekopogtatni, de szünteleni betegeskedésem mindeddig visszatartott. Harmadfélévig üldoztek
 [!]
[sic!]
engemet a legiszonyubb vérrohamok, ugyannyira: hogy gyakran lótnom-futnom kellett mint a bolondnak, mindaddig m
i
Beszúrás
g a kinok alatt kifáradva, elgyengülve el nem döltem. Ilyenkor pedig még rettenetesebben lázongott a vérem, s még rémesebb gondolatok támadtak agyamban. Kínomban a verejték cseppenként hullott rólam, – s minden perczben a megőrül
é
Beszúrás
s küszöbén voltam –  
  Ehhez járult még a szünteleni kedélyváltozat, a legmélyebb bánat után a legtulipirosabb kedv. Ezek közül pedig szinte mindegyik emésztő hatással volt reám, mert mindenik tulságos fokra hágott keblembe
[betoldásjel]
Betoldás innen [ugrás]: missing metamark.
. Ilyen állapatokban aztán meglehetős gondolatok támadtak agyamban, de a zavarok közt megbágyadt, s elgy
e
Beszúrás
ngült eszemmel nem birtam azokat kedvem szerént kinyögni. –  
  De most mióta a remény egy szebb jövőt igér,
é
Beszúrás
s mióta
[törölt]
« e »
a
Beszúrás
nemzet azon utra tért, a melyen szent kötelessége haladnia: azóta naponként jobban érzem magamat, – s van reményem, hogy egy könnyen nem fogok kirugni a vílágkéményén. –  
  Ennek utána majd össze is szedem magamat, s egy kissé jobban megfontolva fogok dolgozni. Hanem kérem tisztelt Urambátyám, egy kis figyelmet ne sajnáljon reám forditani, mert hiába egy értelmes egyén utbaigazitására nagy szükségem van.  
  Jelenleg bátorkodom egypár költeményt küldeni
n
Jegyzet
Jelenleg bátorkodom egypár költeményt küldeni
 –
 
A késő sejtelem.  
 
 
[szerkesztői feloldás]
a késő vörös ceruzával aláhúzva
 
 
  Sejtettem én, korán sejtettem azt,
[szerkesztői feloldás]
a korán vörös ceruzával aláhúzva
 
 
  Hogy hideg a te szerelmed lányka;
 
 
  De sejtésem késő volt, mert akkor
[szerkesztői feloldás]
a késő vörös ceruzával aláhúzva
 
 
  Már kilobbant szerelmem hő lángja.
 
 
  Sőt mi több – szomorú sejtelmemet
 
 
  Enmagammal el sem hitethetém,
 
 
  Hogy is? hiszen miként a nyári nap,
 
 
  Szerelmemtől oly forrón égtem én.
 
 
  Égtem, miként nyárközepén a nap,
 
 
  Égtem, miként a kitörő láva;
 
 
  Nem csoda hát, ha mindent a földön
 
 
  Téged is égni láttalak lányka.
 
 
  Oh Istenem milyen balga valék!…
 
 
  No de igy jár a ki forrón szeret,
 
 
  Igy jár, mert a valóra mit sem ad –
 
 
  Elragadja egy tündérképzelet.
 
 
  Elragadja egy szebb világba és
 
 
  Ott ringatja édes álmak között;
 
 
  Oh illyenkor az elbájolt lélek
 
 
  Azt képzeli, hogy mennybe költözött.
 
 
  Oh képzelet! miért nem ringatál
 
 
  Holtig az édes álomban engem?
 
 
  Vagy mért nem altatád örökre el
 
 
  Megátkozott, siralmas életem?!
 
 
  A sirban most milyen szép csendesen
 
 
  Alhatnám a békés örökálmot,
 
 
  A melynél a földön ugy sem lelek
 
 
  Soha, soha nagyobb boldogságot!
 
 
  – De hasztalan, mert az a szörnyü kin,
 
 
  Mely most veszett ebként marja keblem,
 
 
  Tudom még ott a koporsóban is
 
 
  Felrázott s rettentett volna engem.
 
 
  Hah mert irtóztató a fájdalom,
 
 
  Mely e szerencsétlen szivet marja;
 
 
  De még irtóztatóbb a gondolat,
 
 
  Hogy nincs semmi, mi enyhitne rajta!
 
 
  Oh lányka te hideg élőszobor!
 
 
  Hogy mondhatád azt: hogy engem szeretsz?
 
 
  Vagy ha szived nem jé
g
Beszúrás
ből alkotott:
[szerkesztői feloldás]
alkotott vörös ceruzával aláhúzva
 
 
  Az Istenért ily hideg hogy lehetsz?
 
 
  De mit esengek én? hiszen láttad
 
 
  Halvány arczomon a mély szenvedést,
 
 
  Láttad a fájdalom kinyomatát
 
 
  És az iszonyu kétségbeesést;
 
 
  Mégsem esett meg a te kegytelen
 
 
  Hideg szived mindezek láttára:
 
 
  Hát most hogy esnék az meg könyes
 
 
  Lantnak sirva epedő hangjára!
 
 
  Többé nem is esengek hát neked,
 
 
  És nem panaszkodom a világnak;
 
 
  Hideg, gunyos az emberek szive,
 
 
  Ugyis tudom csak kikaczagnának.
 
 
  Van nekem, a kit mindig szerettem
 
 
  S imádtam egy drága, jó barátom;
 
 
  S ki egyszersmind anyám, vigasztalóm
 
 
  És mindenem nekem e világon.
 
 
  Igaz szerelmem e d
i
Beszúrás
cső tárgya:
 
 
  Az egyszerű de bájdús természet,
 
 
  Kivel az érzelem néma hangján
 
 
  Én mindig oly jóizűt beszélek.
 
 
  Ennek panaszkodom ha bánat ér –
 
 
  És ő mindig szán és megért engem,
 
 
  Érzem én, mert ha véle társalgok:
 
 
  Szinte megkönyebbül fájó lelkem! –
 
 
  Oh ha a fájdalom nagyon üldöz,
 
 
  S kinomban nem lelek sehol nyugtot,
 
 
  Kiballagok, ki a szabadba hol,
 
 
  A lanyha szellő is vigaszt suttog.
 
 
  Kiballagok a lombos fák alá;
 
 
 
[törölt]
« Ők is megérzik a néma panaszt, »
 
 
  Ott érzem én magamat legjobban,
 
 
  Mert nincsen annyi részvét emberi
 
 
  Keblekben, mint az árnyas lombokban.
 
 
  Oh midőn sátraik alá lépek;
 
 
  Bus halovány arczomnak láttára,
 
 
  Ugy elsetétülnek azok, miként
 
 
  A nap: ha felhőfolt tolul rája.
 
 
  S ha szenvedő szivemnek mélyiből
 
 
  Egy bús fohászt bocsátok néha ki,
 
 
  Arra szinte megrendülnek a fák
 
 
  K
i
Beszúrás
nomban résztvevő, bús lombjai.
 
 
  Vagy elmegyek a virágok közé, –
 
 
  Ők is megértik a néma panaszt;
 
 
  Bár fájdalomtól ment szűzi keblök,
 
 
  Még általérzeni képtelen azt.
 
 
  Nincsen fogalmuk a szenvedésről,
 
 
  Nyájasan üdvözölnek engemet,
 
 
  S illatcsók
kal
Beszúrás
halmoznak el, – igy
 
 
  Akarván vigasztalni keblemet.
 
 
  Mert ők olyan jók, s olyan kedvesek,
 
 
  Csupa ártatlanság az életük –
 
 
  S mint szerelmük tárgya a napsugár
 
 
  Olyan igaz s hű minden érzelmük.
 
 
  Ha búmban köztök elkeseredem,
 
 
  Könyüimet keblökbe fogadják –
 
 
  Keblökbe oh igen, oda oda,
 
 
  A hova az ég tiszta harmatját
[szerkesztői feloldás]
.
[szerkesztői feloldás]
a sor mellett vörös ceruzával függőleges vonás
 
 
  Oh természet szerény leányai!
 
 
  Ti gyönyörű, szemérmes virágok,
 
 
  Ti teszitek kedvessé én nekem
 
 
  Ez érzéktelen, hideg világot!
 
 
  Tibennetek találok sok szépet,
 
 
  Mit keblekben fellelni nem lehet;
 
 
  Jaj Istenem be kár hogy érzeni
 
 
  Nem tanítjátok az embereket!
 
 
  Oh ha miként nektek, olyan igaz
 
 
  És hű szerelme volna lánykámnak,
 
 
  Akkor én volnék
alegboldogabb
Szerkesztői feloldás: a legboldogabb
 
 
  Fia ennek a széles világnak!
 
 
  De igy, de igy földkerekségén
 
 
  Én a legboldogtalanabb vagyok,
 
 
  S az is leszek tudom és Istenem,
 
 
  Az is leszek, míg csak meg nem halok!
 
 
  …Hah mért is jön fel a nap az égre.
 
 
  Miért nincs mindig setét éjszaka!
 
 
  Hogy ne látnám már ezt a világot,
 
 
  Mely rám oly szörnyü sok kínt áraszta.
 
 
  S hogy nelátna
 [!]
[sic!]
senki többé engem,
 
 
  Ne látná senki mély keservemet,
 
 
  Hat
 [!]
[sic!]
sirhatnék bátran és szabadon:
 
 
  Mig ki nem sirnám lelkem, szivemet.
 
 
  De haj közelg hála neked oh ég!
 
 
  Közelg az est, az éj sincs messze már,
 
 
  A nap, miként egy megsebzett vitéz –
 
 
  Vérbemerült arcczal pihenni száll.
 
 
  Szegény mivel oly hőn lángolt ottfenn,
 
 
  Mivel olyan forróan szeretett,
 
 
  Véres arczczal kénytelen elhagyni,
 
 
  Azt a fényes, de hűtelen eget.
 
 
  …Az lett jutalma hő szerelmének
 
 
  Véres arczczal hagyni el az eget. –
 
 
 
[törölt]
« Hal »
 Én meg halvány arcczal s véres szivel
 
 
  Fogom elhagyni a lányt s éltemet. –
 
 
  vége
 
 
 
Hah mi szörnyü…  
 
  Hah mi szörnyü szomjuság ez!
 
 
  Ég a torkom, mint pokol, –
 
 
  Bort nekem! mert még kinomban
 
 
  A halál is elsodor.
 
 
  Bort előmbe! bort ürömmel,
 
 
  Hadd iszom le magamat!
 
 
  Józan élet ugy sem élet
 
 
  Ily borongós ég alatt.
 
 
  Bort ürömmel, bort nekem, mert
 
 
  Szomjuságom végtelen,
 
 
  Váljék borrá bár egy tenger –
 
 
  Hah még azt is elnyelem!
 
 
  Mert oly forró szenvedéllyel
 
 
  Földi ember képtelen
 
 
  L
á
Beszúrás
nyt szeretni, mint milyennel
 
 
  Én a jó bort szeretem.
 
 
  Szeretem nagyon a jó bort,
 
 
  Végtelen szeretem én;
 
 
  Sőt midőn reá tekintek
 
 
  Hálérzet is száll belém;
 
 
  S méltán, – mert hű nemzetemnek,
 
 
  Mely már annyit szenvedett,
 
 
  S melyet terhes búi közt tán
 
 
  Istene is megvetett!
 
 
  Csak egyedül e dicső nedv
 
 
  Enyhité fájdalmait,
 
 
  E
z
Beszúrás
vigasztalá keservit,
 
 
  Bánatát s siralmait. –
 
 
  Szeretem nagyon a jó bort,
 
 
  Mert a földön nincs ily nedv;
 
 
  Tőle, mint tavaszi naptól
 
 
  A virág: ugy nyíl a kedv.
 
 
  Szerettem anyám tejét is,
 
 
  Mert hiszen az édes volt;
 
 
  De még sem szerettem oly hőn
 
 
  S lángolón mint most a bort
[szerkesztői feloldás]
.
 
 
  S méltán, mert mig emlőt szoptam,
 
 
  Sirás közt tölt életem;
[szerkesztői feloldás]
Sirás vörös ceruzával aláhúzva
 
 
  És mióta borral élek:
 
 
  A bút nem is ismerem.
 
 
  Gyilkosa a bor a búnak,
 
 
  S éltetője a kedvnek,
 
 
  Tán még a szomorufűz is
 
 
  Megvidulna e mellett!
[szerkesztői feloldás]
e két sor mellett vörös ceruzával függőleges vonás
 
 
  – Hah e szép virágos földet
 
 
  S azt a csillagos eget,
 
 
  Mely bájoló szépségével
 
 
  Elragadja a lelket:
 
 
  Istenkéz alkotta ugyan,
 
 
  S gyönyörűn is alkotta;
 
 
  De a bor minékünk mindezt
 
 
  Mégszebbé
 [!]
[sic!]
varázsolja!
 
 
  Sőt midőn e szép világot
 
 
  Bíbor színre festi be,
 
 
  A keletégen
 [!]
[sic!]
hasadó
 
 
  Hajnalnak dicső szine;
 
 
  Még akkor se tetszik ollyan
 
 
  Gyönyörűnek hiába,
 
 
  Mint midőn egy kis borszesz van
 
 
  Az embernek agyába! –
 
 
  Bort nekem hát! bort ürömmel
 
 
  Hadd csipem le magamat,
 
 
  S hadd lássak mindent dicsőbbnek
 
 
  E borongós ég alatt. –
 
 
  vége
 
 
 
Nem kell nekem…  
 
  Nem kell nekem se csutora, se czigány;
 
 
  Kedvem anélkül is szilaj és vidám.
 
 
  A bánatot nem is tudom hol terem,
 
 
  Mióta igy megváltozott nemzetem.
 
 
  Kis kalapom nem vágom a szememre,
 
 
  Mert nem könyezek most már keservembe;
 
 
  De hogy sírok, – ha csak örömömben nem:
 
 
  Oh ugy meg elsirok holtig szivesen!
[szerkesztői feloldás]
elsirok holtig szivesen! vörös ceruzával aláhúzva
 
 
  Kis kalapom szememre dehogy rántom,
 
 
  Oh nem! inkább kevélyen félrevágom,
 
 
  S még hozzá sarkantyum is összeverem;
 
 
  Mert hiába igy kivánja a kedvem!
 
 
  Gyönyörüséges a magyar viselet,
 
 
  Már nála szebb az ég alatt sem lehet;
 
 
  Ha benne a magyar végig néz magán:
 
 
  Büszke lehet, nyalka lehet igazán. –
 
 
  Nem kell nekem se csutora, se czigány,
 
 
  Kedvem a nélkül is szilaj és vidám
 
 
  Teremtuttse azt sem tudom mit tegyek
 
 
  Hogy mulassak, mivel töltsem kedvemet?
 
 
  Kis dolmányom gombjai ragyogjatok!
 
 
  Örömetekben, miként a csillagok;
 
 
  Mert nem nevezhet többé a világnak
[szerkesztői feloldás]
nevez|het vörös ceruzás függőleges vonal
 
 
  Czudar nyelve miattotok
 [!]
[sic!]
betyárnak.
 
 
  És te sarkantyúm ne sirj keservesen,
[szerkesztői feloldás]
sarkan|tyúm függőleges vonal; ne sirj aláhúzva vörös ceruzával
 
 
  Ne sirj, – inkább minden hangod vig legyen;
 
 
  Nem vagy többé, nem vagy – mint eddig – árva,
 
 
  Van már elég társad kedves hazámba. –
 
 
  vége
 
 
 
Óriási sziklahegyként….  
 
  Óriási sziklahegyként nyomja
 
 
  A bubánat érző keblemet,
 
 
  Jaj csak zuzná százezer darabra,
 
 
  S hozna rám halált élet helyett!
 
 
  És emésztő tűze fájdalmimnak,
 
 
  Egyre égeti bus lelkemet;
 
 
  Oh ily kint az alvilági lángok
 
 
  Bűnös martaléka sem szenved!
 
 
  Ha miért
is
Beszúrás
könnyé nem olvasztja
 
 
  Lelkem és szivem a fájdalom,
 
 
  Hadd sirhatná bús szemem ki őket,
 
 
  Hadd borulna rám a sírhalom.
 
 
  Hadd lehetnék temető lakosa, –
 
 
  Mert ez élet terhes énnekem;
 
 
  Kin-keservek szenvedé
s
Beszúrás
e mellett
 
 
  Tellik egyre napom s éjelem.
 
 
  Hogy ne volna életem keserves?
 
 
  Midőn álmaim sem édesek;
[szerkesztői feloldás]
álmaim vörös ceruzával aláhúzva
 
 
  Nem mert sohsem álmodám hogy engem
 
 
  Mint halottat – sirba tettenek. –
[szerkesztői feloldás]
az egész sor vörös ceruzával aláhúzva
 
 
  vége
 
 
– oly végből, hogy azokat legyen szives áttekinteni, és birálati jegyzetekkel ki
s
Beszúrás
érve hazaküldeni.
n
Jegyzet Maradok tisztelője Csillag Mártonmk Alsó-Alap Jul. 16n 860.