ISMERETLEN SZERZŐ – ARANY JÁNOSNAK

Oh mily ápoló dajkám vagy

Édes szülő föld!

Mint egy anya hű fiához

Mint egy éltető;

Te adsz élvet mindig nekem

Távollétemben,

Te vigasztalsz nyomorimban

S te ápolsz engem

Most is midőn szép ormidat

S báj vidékedet

Elhagytam sirva sovárgok

Láthatni téged

Kitárott karokkal már már

Felölelnélek,

Vig dalokkal – vig versekkel

Dicsőítnélek.

Ah de ezt most a távol

Földőn teszem én,

Itt sovárgok itt sohajtok

Itt e föld terén;

Majd ha ismét vissza térek

Várt kebeledbe

Ottan mint egy szerelmi pár,

Hajlok öledbe.

Kutya láncos teremtette

Mit tegyek?

Mikor minden versemre igy felelnek

Még most g

y

Beszúrás

enge, de ma

j

Beszúrás

d[törölt]
« j »
tovább

Jobb leend.

Ha szorgosan olvas – tanul

S figyelend.

Igen biz – de már az ötvent

Elhagytam

Őszbe borult a szakálam

És hajam.

Vagy ugy!! hisz ők ironiát

Használnak.

Most tudom hát – most hogy ők

Mit akarnak:

Hogy majd tovább az az hogyha

Meghalok,

Mély siromba jobb verseket

Irhatok;

Jol van tehát föl fogadom

E percbe,

E néma e sötét e bus

Éjfélbe;

Hogy többet nem irok holnap

Reggelig,

A ragyogó piros bibór

Hajnalig.

Bátyámhoz.

Dobogó hő szívem

Ti felétek sohajt

És látni titeket

Végtelenűl ohajt.

Bár hova tekintek

Égre földre – vizre

Mindenütt egyedül

Ti vagytok eszembe.

Picinke kis madár

Miért nem leheték

Hogy hozzátok rögtön

Rögtön elmehetnék:

Koszorukat kötnék

Virágból szépeket

Közzé tennék rózsát

S égszín nefelejtset.

Föl diszítném velök

Szerető szivetek

Mint legnagyobb s drágább

Egyetlen kincsteket.

Ne feledjetek hát

Engemet el soha

Ne legyetek hozzám

Rideg és mostoha.

És keblem mit kíván

Tőletek testvérek?

Kevesek mind azok

Az: hogy szeressetek.

Dobogó hő szivem

Ti felétek sohajt

És látni titeket

Végtelenűl ohajt.

Vadász álmam.

Ki mentem vadászni

Zöld ligetbe

Hogy bumat

Változas

[!]

[sic!]

Fönt pacsirta dalolt

Csiz – sármány

Kis pintyőke madár

Lombok között

A héja

Prédára

Lesölködött.

Nem löttem mit se én

Egy fa törzsre tettem

Fegyveremet

Lőszerem

Köpenyem

S bus kürtömet.

S aljában szunnyadtam

Nefelejtset vettem

„Emlékeműl.”

S eltünt – s ah szivem szint

Sarolta.

Megnyerte hős Álmos vezér

A régen áldott szép hazát

Ott Ungh megyének halmain

Láthatni fényes táborát.

Győzelmi víg dal

haroga

Szerkesztői feloldás: harsoga

A nöknek rózsa ajkirol

Mint a minőt kis fülmile

Csattog le bokrok galyiról.

Majd ismét hős Lehel vezér

Duló csapattal utra száll

Fegyereik

Szerkesztői feloldás: Fegyvereik

fény színére

Remegve néz a napsugár.

Itt nyugaton Lehel veré

A németek roppant hadát

Ottan kelet felől Botond

Töré be Konstanc ércfalát.

Igy tölt sok év – sok éven át

Csatát – csatára nyerve tért

Honába vissza a magyar

S a nagy világ csak tőle félt.

De Géjza lett a fejdelem

S parancs szavára uj korány

Uj kezde szép hazánk egén

Virulni bíbor hajnalán.

„Te Géjza édes mindenem

Kezdé Sarolta bus szavát

Fogadd el a kereszt hitnek

Örökre üdvös szent tanát!”

,Ah hát Hadur nagy Istenünk

És ős hitünk számüzve lesz?

Akkor – igen – hős Géjza mond

Hű nemzetem szélesztve lesz.’

„Hidd el nagyobb leend hazád

Nagyobb erőben s bár mi vész

Mérges fulánkja szennyitől

Megfogja védni égi kéz.”

Igy szólt Sarolta s Gézja hős

Szemébe vidor köny szökel

l

Beszúrás

t,

S szivébe oltá nem soká

A szende megváltási jelt.

Sarolta az ki ülteté

Keblünkbe üdvös szent hitünk

Melynek malaszt árnyába’ most

Oly édesen pihenhetünk.

Tudom…

Tudom mért adál

Piros rózsát nekem

S melléje liljomot

Leányka kedvesem:

Lelném föl bennök a

Honnak három színét,

És benned a haza’

Leghivebb gyermekét.

Azt kérditek…

Azt kérditek hogy mim vagyon

Van e sok kincsem? van bizon’.

Keblemben szent erény honol

Tisztán miként a liliom.

És van keblemben lángoló

Magasztos tüz: hő szerelem

Melynek nagyságát mint szerény

Kimondani én nem merem.

Vagy jol van hát ki mondom azt

De csak hasonlatba teszem:

Olyan mint gömbölyü golyó

Melynek végét nem lelhetem.

Sokan szerelmet…

Sokan szerelmet esdenek

Nemde leánykák tőletek

Szorják a sok szép szavakat

Csakhogy megnyerjék szívetek.

Én hallgatok hisz csak ugyan

A szerelem nem nagy hiány

Csak arr’az egyre kérlek én

Csókolj meg kedves kis leány.

Emlény

Emlény füzért adott

A lányka kedvesem

Legszebb virágiból

Foná ő azt nekem.

S emlékét tiszta – hű

Keblemben hordozám

Rezgő szép szirmait

Szeretve csokolám.

Mert annyi bánatok

Vészétől ovta meg

E kis virág bokor

Törődött éltemet:

Mint mennyit nélküle

Keblem a mostoha

Elbirhatni elég

Nem lett von’ tán soha.

De jaj – de jaj mi az

Szívembe tőr szaladt

Mely vadkint tép – gyötör

S fakaszt fájdalmakat.

A kis virág bokor

Ott nyugszik keblemen

De már ez sem segit

Kin sajgó sebemen.

Mert az ki nékem ezt

Mint emlényt adta át

Hit tipró kebele

Megszegte szent szavát.

Emlény füzért adott

A lányka kedvesem

Hogy lenne fájdalom

A sírig életem.

Anyámhoz

– levél –

Mit irjak édes egy anyám neked

Hogy földeritsem gyászos éjeled

Meg irjam keblem mennyit szenvedett

Mióta nem láthattál engemet?

Megirjam e hogy a kedves haza

Nem-nem tudom ez bántja szívedet

Hazád – fi

a

Beszúrás

d sorsa minden felett.

Azért légy nyugodt vigan élek én

Mint kis madár zöld fáknak levelén

Járok virány s csergő patak felett

Dalolva Istent – hont – és nemzetet.

De bár hol járjak és bár mit tegyek

Soha téged elnem

[!]

[sic!]

felejtelek

Hisz nincs a földön olyan kincs nekem

Mint te anyám egyetlen mindenem.

Oh mond a két kis testvér nem beteg

Az a szép szőke s barna lány

gerek

Szerkesztői feloldás: gyerek

?

Nem-nem hisz látom mint tanitgatod

A két szelid angyalka magzatot,

Tanitsd is őket édes jó anyám

Tanitsd még gyenge kis testvérimet

S az uristen megáldja tettedet.

Tanitsd miként szeressék a hazát

S báj csengésü nyelvének szent szavát,

Viseljék a honnak három szinét

S tiszteljék a költőnek énekét

Igen hisz a költőnek éneke

Nem puszta hang miként a tél szele,

Égi virág az melynek ágain

Angyal sereg lép szellem szárnyain

Tiszteljétek mind azt a mi csak magyar

Nem ugy mint sok más hölgy… mint sok cudar

Kik restellik kik szégyenlik mondani:

Hogy magyarok hogy e hon gyermeki

Tanitsd őket de ah igy mért irok

Mikor te azt mint én jobban tudod,

Bocsáss meg hát hogy igy irtam neked

Hiszen te hőn kedvelled nemzeted,

S felejtém bumban hogy mint engemet

A hazának nevelt föl kebeled:

Ép ugy lesz a kedves Malvin- s Ninám

Mindkettő hű s igaz magyar leány.

Nos….

Nos mit csináltatok fiúk

Holvoltatok?

[!]

[sic!]

Talán bizony – talán bizony

Mulattatok?

Mulattatok fiuk – mulattatok

Mint gyors patak,

Melyet jegétől langy szelek

Föloldanak.

Mulattatok fiuk – mulattatok

S lánykák között

Kiknek látásán lángra gyult

Szerelmetök.

Mulattatok – s én nem talán

Azt vélitek?

Balul lánykámnak irtam egy

Szép levelet.

Sokszor…

Sokszor elgondolkodtam már azon

Melyik hát szebb: a szőke vagy a barna lány?

És ugy találtam:

Legeslegszebb a barna lány

Sötét haján az éj lebeg

Mit oly szépen kellemesen

Hullám redökbe rendbe szed.

De bár haján az éj lebeg

Piros két ajkán szét szalad

A reggnek rózsás fellege

Melyet pirosra fest a nap.

S ha rá nézek azt képzelem

Elöttem áll a nap s az éj

Sötét haján az éj lebeg

Ajkán a regg hajnalja kél.

De ha nézem a szőke lányt

S a szőke lánynak kék szemét

S látom szög szőke fürtjeit

S arcának halavány szinét:

Legyen bár éj vak és sötét

Mint a pokolnak börtöne

Azt gondolom elöttem áll

A napnak kedves reggele.

Sokszor elgondolkodtam már azon

Melyik hát szebb a szőke vagy a barna lány.

És ugy találtam:

Mind a kettő szép egyarán’

Ha szeret igazán.

Zug – zug

Zug zug – erősen zug a ház

Huzza a mord cigány

Vig táncot lejteget

Az ifju és leány:

Arcán mindenkinek

Öröm rózsája ül

S a

s

Beszúrás

ok között csak én

Vagyok bus egyedűl.

Meg mellettem az a

Szép szőke lány gyerek

Okát mért hallgatunk

[!]

[sic!]

Ne is kérdezzétek.

Ti csak táncoljatok

És legyetek vigan

Nekünk csak szíveink

Beszélnek hangosan.

Midőn

Midőn eszmélni kezdtem én

Anyámnak karjain

S lepéket fogdosott kezem

A rét virányain.

Midőn még kis gyermek valék

S a völgybe távozám

El-el merengtem hosszasan

A csattogány dalán.

S dalára lángra gyult szivem

Kis keblem fölhevült

Szememnek fénylő tűkörén

Öröm könyűje ült.

El-elmerengtem hosszasan

A csattogány dalán

S lázas szivvel tértem haza

Az[törölt]
«
[hiány]
[hiány]
Kiterjedés: 1
Ok: olvashatatlan
Egység: karakter
»
estnek alkonyán.

De [törölt]
«
[hiány]
[hiány]
Kiterjedés: 1
Ok: olvashatatlan
Egység: karakter
»
mint a fürge-gyors patak

Futtában zug s cseveg

Miként ha sirva hagyná el

A bérci völgyeket.

Én is sirtam keservesen

Mint sebzett légy szokott

Melyet röptében kis gyerek

Kezével megfogott.

És sírva kérlek jó anyám

Engedje meg nekem

Had lakjam én a völgybe ott

Örökké szüntelen.

Hisz lám a völgy oly kellemes

Halmát virág lepi,

Kőszirtes oldalát vidám

Patakcsa szegdeli.

S zöld bokrokban patak megett

Madárka énekel

Melynek bűbájos zengzete

Szívem viditja fel.

Oh engedj-engedj jó anyám

A völgybe engemet

Megkell

[!]

[sic!]

tanulnom mit az a

Csepp fülmile zeneg.

Ne menj a völgybe gyermekem

Szolott a hü anya,

Hisz a csalogány dallani

Meg nem tanitana[törölt]
«
[hiány]
[hiány]
Kiterjedés: 1
Ok: olvashatatlan
Egység: karakter
»
.

S ha tudnák is s meg értenéd

Mindazt mit ő zeneg

A fájdalomtól kebeled

S szived repedne meg.

De menj a bérctetőre fel

Hol büszke sas repül

Hol a légben vihar sivít

Szárnya szegetlenűl.

Menj föl a bércre gyermekem

S a bércről még tovább

Míg lelked meg nem lelte a

Fény csillagok honát.

S ott fenn majd megtanítanak

Dalolni tégedet

Magasztosabbra mint minőt

A csattogány zeneg.

A nagy szellem csak ég felé

Törekszik szállani

Mint szép virágnak illata

S pacsirta hangjai.

Föl föl tehát jó gyermekem

A bérc tetőre fel

És szellemed a csillagok

Honába vesszen el.

Igy szolt anyám s meg indulék

A bérc tető felé

Aljába szívem fölhevült

Szememet köny lepé.

S önkénytelen bár szellemem

Dalolni késztete

S ez volt szívemnek [törölt]
« első »
gyenge – és

Legelső éneke.

De jőni fog egy szebb idő

Lelkemre jőni fog

Midőn keblem eléri majd

A messze bérc fokot.

Akkor fogok csak zengeni

Halhatatlan danát

S büszkén repülni mint a sas

A csillag fényen át.

P. Zs.hoz

Ha bérc fokára jő a napsugár

S a fürge kis madár vigan zeneg

El-messze szállnak sziv érzelmeim

Mint égen a futó felhő tömeg.

A dal honába fölkivánkozom

Boldogságom és nyugtom ott lelem

Ki gyujt világot oh ki ád erőt?

Dalolj te szép lány – jer dalolj nekem.

Szivem lesujtá néma fájdalom

Mint szép virágot észak zord szele,

De haj szerelmem lángja ég s lobog

Oly forroan miként a nap tüze.

Hazám – hazám keblemnek szent hona

Téged szeretlek – te vagy mindenem

Zengő nyelved hallhatni égi kéj…..

Dalolj te szép lány – jer dalolj nekem.

A dal honába szebb élet virul

Rózsából van a költőnek laka

Lantjának hurja rezgő napsugár

Párnája a szerény kis ibolya

Szép-szép magasztos és dicső e hon

Én is megyek – hisz ott van édenem,

S hogy lantomon a dal dicsőbb legyen

Dalolj te szép lány – jer dalolj nekem.

A gyors pacsirta…

A gyors pacsirta kis madárt

Rabbá tevé egy szép leány

Hogy dalt zenegne ő neki

A reggnek rózsás hajnalán.

S minden regg rózsás hajnalán

Kis csőre báj dalt csattoga

Oly andalitoan miként

A langy szellő fuvallata.

S hozzá mén a kis lányka s szolt:

Madárkám édes mindenem

Dalolj ne csak regg ha

j

Beszúrás

na

l

Beszúrás

án

Hanem estvénként is nekem

S dalolt forroan a madár

Miként kivánta szép leány

A szunnyadó hüs este is

Nem csak regg rózsás hajnalán.

S ismét szolt hozzá szép leány:

Madárkám édes mindenem

Dalolj nekem egész napon

Egész napon s bus éjjelen.

S a kis pacsirta igy felelt:

Megtenném oh de nem lehet

Éjente dalt csak fülmile

Zenghet bűbájosan – s zeneg.

Akkor mehetsz te rosz madár

Szolt a leányka dacosan.

S selyemfonállal megköté

Kis lábát gyorsan-titkosan.

S kezéből őt ki engedé

S a kis madár magasra szállt

És dalra gyult csepp csőrei

Bezugták a kék láthatárt.

És zengett ott soká-soká

Zengett búsan keservesen,

Mig végre elhalt éneke

S leszállt a földre csendesen.

S a lányka szolt: megállj hamis

Azt gondolád szabad leszesz

Kezembe’ a s

e

Beszúrás

lyem fonál

Mily hosszu messzibb nem mehetsz.

S ment mindig a fonál után

Vizen bokron s tüskéken ált

De haj kis keble

[szerkesztői feloldás]

megvetett

[bizonytalan olvasat]

Holtan lelé a kis madárt.

Haragszol….

Haragszol rám te kis leány

S azért hogy melletted vagyok?

Sohse bizony – én elmegyek

Szeretőt máshol is kapok

s

Beszúrás

d ha elmegyek babám

Többé nem látsz engem soha

Mert én vagy meglövöm magam

Vagy elhalok mint törött ibolya:

S elnéznéd é azt édesem

Hogy én egy bujdosó legyek?

S elnézhetnéd é kinomat

Mit érted lánykám szenvedek.

Te szép még is dacos leány

Add ide hát kis kezedet.

És szolj és szolj de sebesen

Megcsokolhatlak tégedet?

Először holnapig

E sötét alkonyon?

S ő igy felelt:

Nem bánom.

Hogyha…..

Hogyha föltünt az est csillag az egen

Jöjj ki hozzám – jöjj ki hozzám kedvesem

Jöjj ki hozzám a zöldelő tanyára

Jöjj ki hozzám kedvesednek karjába.

Hideg szél fú – de csak fujjon nem bánom.

Ha te itt lész édes kedves galambom:

Fölmelegszem barna szemed sugára

Föl viditja szivemet bizonyára.

Nem is megyek elmelőled

[!]

[sic!]

sehova

Mig fölnem

[!]

[sic!]

tűn a nap piros sugara

Vesszen el az egész gulyám nem bánom

Veled voltam…. édes kedves galambom.

Csöndes…..

Csöndes éj van nyugszik a ki nyughatik

Fellegek közt a hold vigan bujdosik

Egy egy csillag néz a földre szeliden

Hej csak engem nem vigasztal semmisem.

Leng a szellő Isten tudja mit beszél

Hogy szavára táncra kél a fa levél.

S ki fejleszti báj illatát a virág

Hej csak nékem vigasztalást mi sem ád

Rózsa fák közt megcsendül a fülmile

Az egész tájt énekivel tölti be

Fájdalmában oly szomorun énekel

Hogy ki fakad rája a bimbó kebel.

Kis madárka mért oly bus az éneked

Hisz szabad vagy boldogság az életed

Tégedet rabbá nem tett még senki se

Hej rab vagyok – rabbá tett babám szeme.

Mindennek…….

Mindennek légyen vége ma

Eddig sokat tettem – sokat

Jártam futottam lányokért

S mit nyertem? üres kosarat

Pedig be kedveltem a lányt

És ha beszélgeték vele

És ha ő is beszélt velem

Mosolya dalra késztete.

El is zengtem szerelmemet

Elötte szépen kedvesen

Miként szokott a kis madár

Ha a tavasz s nyár megjelen.

De mind hiába kebele

Hóval fedett bérc fok vala

Melynek nem oldja föl jegét

A fényes napnak sugara.

De ej minek panaszkodom

Volt és többé nem lesz soha

Örökre hát Isten veled

Szerelemnek csalárd hona.

Hanem mit hallok – ajtomon

Kopognak – szabad – lehet

levél? s kitől? a lányka hi?!

No mond hogy mindjárt elmegyek.

Sz. L. hoz

Nem mondom egészen

Nem is mondhatom

Hogy az élet puszta

Néma bérc orom

Hol ne nöljön egy két

Szép öröm virág

Hol ne légyen egy két

Hü s igaz barát.

Hü s igaz barátság

A legszebb virág

A mit e gonosz föld

Az embernek ád.

Ide hát kezed te

Kedves ifiu

Szived s szivem légyen

Egy szép koszoru

S ezentul most már mink

Barátok levénk

Barátok a mennyben

S itt a föld terén.

Még egyszer tehát tedd

Kezembe kezed

Mégegyszer üritsünk

Emlék serleget.

S tudd meg a pohárból

A melyből ivánk

Kettőnk vére volt itt

Tisztán igazán.

S tudd midőn a kéz

Kézben nyugodott

Nefelejts virágka

Volt s virita ott.

S midőn a kéz elvált

Egy ág itt maradt

A másik szivedhez

Szivedhez tapadt.

Öntözd e virágot

S ápold híven azt

Hidd el e virág majd

Örömöt fakaszt.

Uj évre.

Mindegyre mulnak ifju éveim

És mulnak vélök szenvedéseim.

Mikkel oly sokszor sebzék szívemet:

Világ a sors s a durva emberek.

Mindegyre jőnek s nőnek éveim

És nőnek vélök szenvedéseim;

Ki mondja meg ha majd én meghalok

Mik öltenek meg:

Az évek e? vagy a sok bánatok?

Emlékezés K…..ra

Ismét íthon

[!]

[sic!]

vagyok

S benned kicsinyke lak

Honnét hő vágyaim

El-messze csaltanak

Jártam sokat – sokat

Mint felhő kég

[!]

[sic!]

egen

Melyet a zivatar

Minden fel

é

Beszúrás

viszen

Láttam a rónaság

Kalászos téreit –

S az itt ott feltünő

Kicsinyded völgyeit.

De bár mily szép is az

Alföldi ronaság

[!]

[sic!]

Hol az ember szeme

A végtelenbe lát:

Sokkal magasztosabb

Vagy büszke szikla táj

Melyeknek ormain

Sasoknak serge száll.

Azért mindegyre csak

Vissza kivánkozám

Láthatni tégedet:

Szülöföldem – hazám.

S most ismét itt vagyok

S melletted jó atyám

Meg melletted te hű

Egyetlen egy anyám.

De ti mért könyeztek

Mondjátok meg nekem?

Azért hogy szerte van

Szakgasztva hő szivem?

Hjáh – a mély fájdalom

Zuzá szét keblemet

Miként villám tüze

A büszke bérceket,

De ne könyezzetek

Szenvedtem bár sokat

Mint virág a melyet

Csipős dér megfagyaszt

Ne sirjatok szülék

Nem vesztém mindenem,

Legföbb kincsem megvan:

„A haza szerelem.”

Ha vissza……

Ha vissza nézek elmult éveimre

Zugo kebelem zug – mint a téli nap

Midőn észak szele a rét göröngyin

Megbodultan – s örjöngve át szalad.

Oh a mult nékem egy jégtenger a mely

Habzó vizével sziklává fajult,

Mely elhervasztá szép virágaimat

Mely itt forró szivem felett virult.

Átkozott sors! fogsz e könyítni egykor

E megrongált – e vérző szív baján?

Mindegy… csak rajta büntess – nem haragszom

Hagyj itt e meg fagyott rideg jegek fokán.

Hisz én nem félek egy szikrát se tőled

Itt e kebel.. ha tetszik zuzd–tipord

Vagy lantom kell? itt van törd össze vissza

De él a dal mit rajt szivem dalolt.

Anyámnak

– levél ujévre –

Ugy elmerengtem a mult év felett

Mely eltünt gyorsan mint villlám tüze:

Hogy bus lelkem a mélyen szenvedett

Keservesen és hosszan kőnyeze;

[!]

[sic!]

De te ne lásd – ne lásd s ha látod is

Ne ütközz meg szemem köny záporán

Fájdalmaimnak nem te vagy oka

Boldog uj évet édes jó anyám.

Ha szét [törölt]
« tekintek »
nézek a nagy világba’ én

Senkim sincsen – csak te vagy egyedül

Csak te vagy kincsem – csak te mindenem

Csak te kiért gyermek szívem hevül; –

Hej mert sokat szenvedtem én sokat

E nagy világnak durva szinpadán….

De ne könyez ne – s én sem kőnyezek

Boldog uj évet édes jó anyám.

Most messze űzött a sors engemet

Te tőled messze messzire nagyon,

De hadd el – nem sokára ujjolag

Meglátjuk egymást tiszta hajnalon;

Légy boldog addig ís és ne feledj

Ne ütközz meg fiadnak bus szaván

Fájdalmaimnak nem te vagy oka

Boldog uj évet édes jó anyám.

Kezére…..

Kezére keztyüt huz az ur

Hogy a hideg meg ne vegye

Vagy elne

[!]

[sic!]

süsse azt a nap

Forróan sütő melege.

Huzzatok is keztyüt reá

Takarjátok be kezetek

Ne lássa a világ puhult

Restségtől sárgult kezetek.

De hát – de hát majd szívetek

Azt a bünnel terhelt tanyát

Mivel föditek el – mivel

Hogy a világ ne lásson át?

A remény.

Sokat szenvedtem én sokat

A sors elrablá mindenem

S elhervasztá virágimat

Melyek virultak szépen – kedvesen,

S most némán állok mint a bérc

Melyen nincs zöld levél – s virág

Vagy mint egy rongyolt puszta lak

Melynek vihar döntötte bé falát.

És ily sok szenvedés között

Én még is élni akarok

Az életért küzd kebelem

Habár eltüntek is a szebb napok

És ily sok szenvedés között

Távol kis mécset lát szemem

Mely mintha híjna engemet

Lobog s világít bájjal – fényesen.

És én utána indulok

S midőn már-már elérem őt

Egy perc….. és ismét eltünik

S magamra hágy fájdalmaim között.

De végkép nem hagy el soha

Mindegyre biztat – egyre hij

Csak menjek s ha elértem őt

Nagy lész a boldogság nagy lész a dij.

S hiszek szavának s követem

Fényét a föld felületén;

Mivé leszek ha ellobog

E mécs az a család – csalárd remény?

Sokszor…

Sokszor ugy elgondolkodom

Miért élek – miért?

Mid

[betoldásjel]

Betoldás innen [ugrás]: missing metamark.

Szerkesztői feloldás: Mid

[törölt]
«
[hiány]
[hiány]
Kiterjedés: ismeretlen
Ok: olvashatatlan
Egység: karakter
»
tudom fájdalmimért

Nem lesz ki nyujtna bért.

Avagy lesz e majd valaki

Ki sebzett szivemet

Szerelemmel és lángoló

Csokkal gyógítsa

[!]

[sic!]

meg?

Avagy lesz e majd valaki

Ki lantom bus szavát

Elzengje nékem mint madár

A reggnek hajnalát?

Avagy lesz e – avagy lesz e

Lesz e majd oly leány

Kinek keblén megpihenjek

Mint harmat zöld fű oldalán?!

Ne csodálkozatok

[!]

[sic!]

Ne csodálkozzatok

Ha néha vig vagyok

Hiszen rongált szivem

Vigalmi nem nagyok.

S tudjátok e minek

Örülök néha én

E rég megátkozott

E durva föld tekén?

Azt vélitek talán

A lány szerelminek?

Nem – nem hisz engemet

A lányka nem szeret.

Csak annak őrűlök

[!]

[sic!]

Csak annak vigadok

Ha aztat gondolom:

Hogy holnap meghalok.

Melyik már….

Melyik már szebb virág

A

z

Beszúrás

igazság? vagy a remény?

Én Istenugyse nem tudom:

Igazságot a földön nem lelek,

S reményt?

Cudar – eltün előlem.