ISMERETLEN SZERZŐ – ARANY JÁNOSNAK Arany János KOHA:96679 VIAF:95251869 A digitális kritikai kiadás sajtó alá rendezői: Palkó Gábor KOHA_AUTH:121463 Fellegi Zsófia XML-editor Bobák Barbara Fellegi Zsófia Közreműködők Csonki Árpád Horváth-Márjánovics Diána Káli Anita Metzger Réka Móré Tünde Roskó Mira Sárközi-Lindner Zsófia Vétek Bence Digitális kritikai kiadás creator DigiPhil http://digiphil.hu Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Irodalomtudományi Intézet http://viaf.org/viaf/312925875/ http://www.iti.mta.hu/ Petőfi Irodalmi Múzeum http://viaf.org/viaf/152132060/ http://www.pim.hu Budapest http://www.geonames.org/3054643 2019 ©Free Access - no-reuse http://www.europeana.eu/rights/rr-f/ o:ajom17-lev.tei.XVIIFIII1 /o:ajom17-lev.tei.XVIIFIII1 Magyarország Budapest Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára K 513/1312 8 244 196 8 csontszínű fol. 24,4x19,6 cm Arany János KOHA:96679 VIAF:95251869 Arany János Összes Művei XVII. kötet Levelezés 3. ISBN:963-9104-84-1 editor Korompay H. János KOHA:139382 arranged for publication Korompay H. János KOHA:139382 lector Kerényi Ferenc KOHA:133712 translator Tóth Magdolna Bódyné Márkus Rozália Jankovits László KOHA:313591 2004 Budapest Universitas Kiadó levél; vers Kiadatlan. Elveszett. Ismeretlen szerző Arany JánosKOHA:96679 ISMERETLEN SZERZŐ – ARANY JÁNOSNAK 1858 és 1860 között? A szerző 1853 és 1858 között írt verseit küldhette el Arany96679 nakA szerző 1853 és 1858 között írt verseit küldhette el Arany96679 nak 1853. Oh mily ápoló dajkám vagy Édes szülő föld! Mint egy anya hű fiához Mint egy éltető; Te adsz élvet mindig nekem Távollétemben, Te vigasztalsz nyomorimban S te ápolsz engem Most is midőn szép ormidat S báj vidékedet Elhagytam sirva sovárgok Láthatni téged Kitárott karokkal már már Felölelnélek, Vig dalokkal – vig versekkel Dicsőítnélek. Ah de ezt most a távol Földőn teszem én, Itt sovárgok itt sohajtok Itt e föld terén; Majd ha ismét vissza térek Várt kebeledbe Ottan mint egy szerelmi pár, Hajlok öledbe. 1854. Kutya láncos teremtette Mit tegyek? Mikor minden versemre igy felelnek Még most gyenge, de majdj tovább Jobb leend. Ha szorgosan olvas – tanul S figyelend. Igen biz – de már az ötvent Elhagytam Őszbe borult a szakálam És hajam. Vagy ugy!! hisz ők ironiát Használnak. Most tudom hát – most hogy ők Mit akarnak: Hogy majd tovább az az hogyha Meghalok, Mély siromba jobb verseket Irhatok; Jol van tehát föl fogadom E percbe, E néma e sötét e bus Éjfélbe; Hogy többet nem irok holnap Reggelig, A ragyogó piros bibór Hajnalig. 1855. Bátyámhoz. Dobogó hő szívem Ti felétek sohajt És látni titeket Végtelenűl ohajt. Bár hova tekintek Égre földre – vizre Mindenütt egyedül Ti vagytok eszembe. Picinke kis madár Miért nem leheték Hogy hozzátok rögtön Rögtön elmehetnék: Koszorukat kötnék Virágból szépeket Közzé tennék rózsát S égszín nefelejtset. Föl diszítném velök Szerető szivetek Mint legnagyobb s drágább Egyetlen kincsteket. Ne feledjetek hát Engemet el soha Ne legyetek hozzám Rideg és mostoha. És keblem mit kíván Tőletek testvérek? Kevesek mind azok Az: hogy szeressetek. Dobogó hő szivem Ti felétek sohajt És látni titeket Végtelenűl ohajt. 1856. Vadász álmam. Ki mentem vadászni Zöld ligetbe Hogy bumat Változas Enyhitse le. Fönt pacsirta dalolt Fellegekben Csiz – sármány Csalogány A cserjékben Kis pintyőke madár Lombok között A héja Prédára Lesölködött. Nem löttem mit se én Nem madarat Nem ölém Nem sértém A futokat. Egy fa törzsre tettem Fegyveremet Lőszerem Köpenyem S bus kürtömet. S aljában szunnyadtam Édes álmat A lányka Jött s hoza Virágokat. Nefelejtset vettem Kis kezébűl Ezt mondá Ezt sugá: „Emlékeműl.” S eltünt – s ah szivem szint Meghasada, Mert ő rég Igen rég: Hogy elhala. 1857. Sarolta. Megnyerte hős Álmos vezér A régen áldott szép hazát Ott Ungh megyének halmain Láthatni fényes táborát. Győzelmi víg dal haroga harsoga A nöknek rózsa ajkirol Mint a minőt kis fülmile Csattog le bokrok galyiról. Majd ismét hős Lehel vezér Duló csapattal utra száll Fegyereik Fegyvereik fény színére Remegve néz a napsugár. Itt nyugaton Lehel veré A németek roppant hadát Ottan kelet felől Botond Töré be Konstanc ércfalát. Igy tölt sok év – sok éven át Csatát – csatára nyerve tért Honába vissza a magyar S a nagy világ csak tőle félt. De Géjza lett a fejdelem S parancs szavára uj korány Uj kezde szép hazánk egén Virulni bíbor hajnalán. „Te Géjza édes mindenem Kezdé Sarolta bus szavát Fogadd el a kereszt hitnek Örökre üdvös szent tanát!” ,Ah hát Hadur nagy Istenünk És ős hitünk számüzve lesz? Akkor – igen – hős Géjza mond Hű nemzetem szélesztve lesz.’ „Hidd el nagyobb leend hazád Nagyobb erőben s bár mi vész Mérges fulánkja szennyitől Megfogja védni égi kéz.” Igy szólt Sarolta s Gézja hős Szemébe vidor köny szökellt, S szivébe oltá nem soká A szende megváltási jelt. Sarolta az ki ülteté Keblünkbe üdvös szent hitünk Melynek malaszt árnyába’ most Oly édesen pihenhetünk. Tudom… Tudom mért adál Piros rózsát nekem S melléje liljomot Leányka kedvesem: Lelném föl bennök a Honnak három színét, És benned a haza’ Leghivebb gyermekét. Azt kérditek… Azt kérditek hogy mim vagyon Van e sok kincsem? van bizon’. Keblemben szent erény honol Tisztán miként a liliom. És van keblemben lángoló Magasztos tüz: hő szerelem Melynek nagyságát mint szerény Kimondani én nem merem. Vagy jol van hát ki mondom azt De csak hasonlatba teszem: Olyan mint gömbölyü golyó Melynek végét nem lelhetem. Sokan szerelmet… Sokan szerelmet esdenek Nemde leánykák tőletek Szorják a sok szép szavakat Csakhogy megnyerjék szívetek. Én hallgatok hisz csak ugyan A szerelem nem nagy hiány Csak arr’az egyre kérlek én Csókolj meg kedves kis leány. 1857. Emlény Emlény füzért adott A lányka kedvesem Legszebb virágiból Foná ő azt nekem. S emlékét tiszta – hű Keblemben hordozám Rezgő szép szirmait Szeretve csokolám. Mert annyi bánatok Vészétől ovta meg E kis virág bokor Törődött éltemet: Mint mennyit nélküle Keblem a mostoha Elbirhatni elég Nem lett von’ tán soha. De jaj – de jaj mi az Szívembe tőr szaladt Mely vadkint tép – gyötör S fakaszt fájdalmakat. A kis virág bokor Ott nyugszik keblemen De már ez sem segit Kin sajgó sebemen. Mert az ki nékem ezt Mint emlényt adta át Hit tipró kebele Megszegte szent szavát. Emlény füzért adott A lányka kedvesem Hogy lenne fájdalom A sírig életem. Anyámhoz – levél – Mit irjak édes egy anyám neked Hogy földeritsem gyászos éjeled Meg irjam keblem mennyit szenvedett Mióta nem láthattál engemet? Megirjam e hogy a kedves haza Nem-nem tudom ez bántja szívedet Hazád – fiad sorsa minden felett. Azért légy nyugodt vigan élek én Mint kis madár zöld fáknak levelén Járok virány s csergő patak felett Dalolva Istent – hont – és nemzetet. De bár hol járjak és bár mit tegyek Soha téged elnemfelejtelek Hisz nincs a földön olyan kincs nekem Mint te anyám egyetlen mindenem. Oh mond a két kis testvér nem beteg Az a szép szőke s barna lány gerek gyerek ? Nem-nem hisz látom mint tanitgatod A két szelid angyalka magzatot, Tanitsd is őket édes jó anyám Tanitsd még gyenge kis testvérimet S az uristen megáldja tettedet. Tanitsd miként szeressék a hazát S báj csengésü nyelvének szent szavát, Viseljék a honnak három szinét S tiszteljék a költőnek énekét Igen hisz a költőnek éneke Nem puszta hang miként a tél szele, Égi virág az melynek ágain Angyal sereg lép szellem szárnyain Tiszteljétek mind azt a mi csak magyar Nem ugy mint sok más hölgy… mint sok cudar Kik restellik kik szégyenlik mondani: Hogy magyarok hogy e hon gyermeki Tanitsd őket de ah igy mért irok Mikor te azt mint én jobban tudod, Bocsáss meg hát hogy igy irtam neked Hiszen te hőn kedvelled nemzeted, S felejtém bumban hogy mint engemet A hazának nevelt föl kebeled: Ép ugy lesz a kedves Malvin- s Ninám Mindkettő hű s igaz magyar leány. Nos…. Nos mit csináltatok fiúk Holvoltatok? Talán bizony – talán bizony Mulattatok? Mulattatok fiuk – mulattatok Mint gyors patak, Melyet jegétől langy szelek Föloldanak. Mulattatok fiuk – mulattatok S lánykák között Kiknek látásán lángra gyult Szerelmetök. Mulattatok – s én nem talán Azt vélitek? Balul lánykámnak irtam egy Szép levelet. Sokszor… Sokszor elgondolkodtam már azon Melyik hát szebb: a szőke vagy a barna lány? És ugy találtam: Legeslegszebb a barna lány Sötét haján az éj lebeg Mit oly szépen kellemesen Hullám redökbe rendbe szed. De bár haján az éj lebeg Piros két ajkán szét szalad A reggnek rózsás fellege Melyet pirosra fest a nap. S ha rá nézek azt képzelem Elöttem áll a nap s az éj Sötét haján az éj lebeg Ajkán a regg hajnalja kél. De ha nézem a szőke lányt S a szőke lánynak kék szemét S látom szög szőke fürtjeit S arcának halavány szinét: Legyen bár éj vak és sötét Mint a pokolnak börtöne Azt gondolom elöttem áll A napnak kedves reggele. Sokszor elgondolkodtam már azon Melyik hát szebb a szőke vagy a barna lány. És ugy találtam: Mind a kettő szép egyarán’ Ha szeret igazán. Zug – zug Zug zug – erősen zug a ház Huzza a mord cigány Vig táncot lejteget Az ifju és leány: Arcán mindenkinek Öröm rózsája ül S a sok között csak én Vagyok bus egyedűl. Meg mellettem az a Szép szőke lány gyerek Okát mért hallgatunk Ne is kérdezzétek. Ti csak táncoljatok És legyetek vigan Nekünk csak szíveink Beszélnek hangosan. Midőn Midőn eszmélni kezdtem én Anyámnak karjain S lepéket fogdosott kezem A rét virányain. Midőn még kis gyermek valék S a völgybe távozám El-el merengtem hosszasan A csattogány dalán. S dalára lángra gyult szivem Kis keblem fölhevült Szememnek fénylő tűkörén Öröm könyűje ült. El-elmerengtem hosszasan A csattogány dalán S lázas szivvel tértem haza Az estnek alkonyán. De mint a fürge-gyors patak Futtában zug s cseveg Miként ha sirva hagyná el A bérci völgyeket. Én is sirtam keservesen Mint sebzett légy szokott Melyet röptében kis gyerek Kezével megfogott. És sírva kérlek jó anyám Engedje meg nekem Had lakjam én a völgybe ott Örökké szüntelen. Hisz lám a völgy oly kellemes Halmát virág lepi, Kőszirtes oldalát vidám Patakcsa szegdeli. S zöld bokrokban patak megett Madárka énekel Melynek bűbájos zengzete Szívem viditja fel. Oh engedj-engedj jó anyám A völgybe engemet Megkelltanulnom mit az a Csepp fülmile zeneg. Ne menj a völgybe gyermekem Szolott a hü anya, Hisz a csalogány dallani Meg nem tanitana . S ha tudnák is s meg értenéd Mindazt mit ő zeneg A fájdalomtól kebeled S szived repedne meg. De menj a bérctetőre fel Hol büszke sas repül Hol a légben vihar sivít Szárnya szegetlenűl. Menj föl a bércre gyermekem S a bércről még tovább Míg lelked meg nem lelte a Fény csillagok honát. S ott fenn majd megtanítanak Dalolni tégedet Magasztosabbra mint minőt A csattogány zeneg. A nagy szellem csak ég felé Törekszik szállani Mint szép virágnak illata S pacsirta hangjai. Föl föl tehát jó gyermekem A bérc tetőre fel És szellemed a csillagok Honába vesszen el. Igy szolt anyám s meg indulék A bérc tető felé Aljába szívem fölhevült Szememet köny lepé. S önkénytelen bár szellemem Dalolni késztete S ez volt szívemnek első gyenge – és Legelső éneke. De jőni fog egy szebb idő Lelkemre jőni fog Midőn keblem eléri majd A messze bérc fokot. Akkor fogok csak zengeni Halhatatlan danát S büszkén repülni mint a sas A csillag fényen át. P. Zs.hoz Ha bérc fokára jő a napsugár S a fürge kis madár vigan zeneg El-messze szállnak sziv érzelmeim Mint égen a futó felhő tömeg. A dal honába fölkivánkozom Boldogságom és nyugtom ott lelem Ki gyujt világot oh ki ád erőt? Dalolj te szép lány – jer dalolj nekem. Szivem lesujtá néma fájdalom Mint szép virágot észak zord szele, De haj szerelmem lángja ég s lobog Oly forroan miként a nap tüze. Hazám – hazám keblemnek szent hona Téged szeretlek – te vagy mindenem Zengő nyelved hallhatni égi kéj….. Dalolj te szép lány – jer dalolj nekem. A dal honába szebb élet virul Rózsából van a költőnek laka Lantjának hurja rezgő napsugár Párnája a szerény kis ibolya Szép-szép magasztos és dicső e hon Én is megyek – hisz ott van édenem, S hogy lantomon a dal dicsőbb legyen Dalolj te szép lány – jer dalolj nekem. A gyors pacsirta… A gyors pacsirta kis madárt Rabbá tevé egy szép leány Hogy dalt zenegne ő neki A reggnek rózsás hajnalán. S minden regg rózsás hajnalán Kis csőre báj dalt csattoga Oly andalitoan miként A langy szellő fuvallata. S hozzá mén a kis lányka s szolt: Madárkám édes mindenem Dalolj ne csak regg hajnalán Hanem estvénként is nekem S dalolt forroan a madár Miként kivánta szép leány A szunnyadó hüs este is Nem csak regg rózsás hajnalán. S ismét szolt hozzá szép leány: Madárkám édes mindenem Dalolj nekem egész napon Egész napon s bus éjjelen. S a kis pacsirta igy felelt: Megtenném oh de nem lehet Éjente dalt csak fülmile Zenghet bűbájosan – s zeneg. Akkor mehetsz te rosz madár Szolt a leányka dacosan. S selyemfonállal megköté Kis lábát gyorsan-titkosan. S kezéből őt ki engedé S a kis madár magasra szállt És dalra gyult csepp csőrei Bezugták a kék láthatárt. És zengett ott soká-soká Zengett búsan keservesen, Mig végre elhalt éneke S leszállt a földre csendesen. S a lányka szolt: megállj hamis Azt gondolád szabad leszesz Kezembe’ a selyem fonál Mily hosszu messzibb nem mehetsz. S ment mindig a fonál után Vizen bokron s tüskéken ált De haj kis keble megvetett Holtan lelé a kis madárt. Haragszol…. Haragszol rám te kis leány S azért hogy melletted vagyok? Sohse bizony – én elmegyek Szeretőt máshol is kapok Menjek tehát? S oh fájdalom Ö igy felelt: Nem bánom. De lásd ha elmegyek babám Többé nem látsz engem soha Mert én vagy meglövöm magam Vagy elhalok mint törött ibolya: Menjek tehát? S oh fájdalom Ö igy felelt: Nem bánom. S elnéznéd é azt édesem Hogy én egy bujdosó legyek? S elnézhetnéd é kinomat Mit érted lánykám szenvedek. Menjek tehát? S oh fájdalom Ö igy felelt: Nem bánom. Te szép még is dacos leány Add ide hát kis kezedet. És szolj és szolj de sebesen Megcsokolhatlak tégedet? Először holnapig E sötét alkonyon? S ő igy felelt: Nem bánom. Hogyha….. Hogyha föltünt az est csillag az egen Jöjj ki hozzám – jöjj ki hozzám kedvesem Jöjj ki hozzám a zöldelő tanyára Jöjj ki hozzám kedvesednek karjába. Hideg szél fú – de csak fujjon nem bánom. Ha te itt lész édes kedves galambom: Fölmelegszem barna szemed sugára Föl viditja szivemet bizonyára. Nem is megyek elmelőledsehova Mig fölnemtűn a nap piros sugara Vesszen el az egész gulyám nem bánom Veled voltam…. édes kedves galambom. Csöndes….. Csöndes éj van nyugszik a ki nyughatik Fellegek közt a hold vigan bujdosik Egy egy csillag néz a földre szeliden Hej csak engem nem vigasztal semmisem. Leng a szellő Isten tudja mit beszél Hogy szavára táncra kél a fa levél. S ki fejleszti báj illatát a virág Hej csak nékem vigasztalást mi sem ád Rózsa fák közt megcsendül a fülmile Az egész tájt énekivel tölti be Fájdalmában oly szomorun énekel Hogy ki fakad rája a bimbó kebel. Kis madárka mért oly bus az éneked Hisz szabad vagy boldogság az életed Tégedet rabbá nem tett még senki se Hej rab vagyok – rabbá tett babám szeme. Mindennek……. Mindennek légyen vége ma Eddig sokat tettem – sokat Jártam futottam lányokért S mit nyertem? üres kosarat Pedig be kedveltem a lányt És ha beszélgeték vele És ha ő is beszélt velem Mosolya dalra késztete. El is zengtem szerelmemet Elötte szépen kedvesen Miként szokott a kis madár Ha a tavasz s nyár megjelen. De mind hiába kebele Hóval fedett bérc fok vala Melynek nem oldja föl jegét A fényes napnak sugara. De ej minek panaszkodom Volt és többé nem lesz soha Örökre hát Isten veled Szerelemnek csalárd hona. Hanem mit hallok – ajtomon Kopognak – szabad – lehet levél? s kitől? a lányka hi?! No mond hogy mindjárt elmegyek. Sz. L. hoz Nem mondom egészen Nem is mondhatom Hogy az élet puszta Néma bérc orom Hol ne nöljön egy két Szép öröm virág Hol ne légyen egy két Hü s igaz barát. Hü s igaz barátság A legszebb virág A mit e gonosz föld Az embernek ád. Ide hát kezed te Kedves ifiu Szived s szivem légyen Egy szép koszoru S ezentul most már mink Barátok levénk Barátok a mennyben S itt a föld terén. Még egyszer tehát tedd Kezembe kezed Mégegyszer üritsünk Emlék serleget. S tudd meg a pohárból A melyből ivánk Kettőnk vére volt itt Tisztán igazán. S tudd midőn a kéz Kézben nyugodott Nefelejts virágka Volt s virita ott. S midőn a kéz elvált Egy ág itt maradt A másik szivedhez Szivedhez tapadt. Öntözd e virágot S ápold híven azt Hidd el e virág majd Örömöt fakaszt. 1858. Uj évre. Mindegyre mulnak ifju éveim És mulnak vélök szenvedéseim. Mikkel oly sokszor sebzék szívemet: Világ a sors s a durva emberek. Mindegyre jőnek s nőnek éveim És nőnek vélök szenvedéseim; Ki mondja meg ha majd én meghalok Mik öltenek meg: Az évek e? vagy a sok bánatok? Emlékezés K…..ra Ismét íthonvagyok S benned kicsinyke lak Honnét hő vágyaim El-messze csaltanak Jártam sokat – sokat Mint felhő kégegen Melyet a zivatar Minden felé viszen Láttam a rónaság Kalászos téreit – S az itt ott feltünő Kicsinyded völgyeit. De bár mily szép is az Alföldi ronaság Hol az ember szeme A végtelenbe lát: Sokkal magasztosabb Vagy büszke szikla táj Melyeknek ormain Sasoknak serge száll. Azért mindegyre csak Vissza kivánkozám Láthatni tégedet: Szülöföldem – hazám. S most ismét itt vagyok S melletted jó atyám Meg melletted te hű Egyetlen egy anyám. De ti mért könyeztek Mondjátok meg nekem? Azért hogy szerte van Szakgasztva hő szivem? Hjáh – a mély fájdalom Zuzá szét keblemet Miként villám tüze A büszke bérceket, De ne könyezzetek Szenvedtem bár sokat Mint virág a melyet Csipős dér megfagyaszt Ne sirjatok szülék Nem vesztém mindenem, Legföbb kincsem megvan: „A haza szerelem.” Ha vissza…… Ha vissza nézek elmult éveimre Zugo kebelem zug – mint a téli nap Midőn észak szele a rét göröngyin Megbodultan – s örjöngve át szalad. Oh a mult nékem egy jégtenger a mely Habzó vizével sziklává fajult, Mely elhervasztá szép virágaimat Mely itt forró szivem felett virult. Átkozott sors! fogsz e könyítni egykor E megrongált – e vérző szív baján? Mindegy… csak rajta büntess – nem haragszom Hagyj itt e meg fagyott rideg jegek fokán. Hisz én nem félek egy szikrát se tőled Itt e kebel.. ha tetszik zuzd–tipord Vagy lantom kell? itt van törd össze vissza De él a dal mit rajt szivem dalolt. Anyámnak – levél ujévre – Ugy elmerengtem a mult év felett Mely eltünt gyorsan mint villlám tüze: Hogy bus lelkem a mélyen szenvedett Keservesen és hosszan kőnyeze; De te ne lásd – ne lásd s ha látod is Ne ütközz meg szemem köny záporán Fájdalmaimnak nem te vagy oka Boldog uj évet édes jó anyám. Ha szét tekintek nézek a nagy világba’ én Senkim sincsen – csak te vagy egyedül Csak te vagy kincsem – csak te mindenem Csak te kiért gyermek szívem hevül; – Hej mert sokat szenvedtem én sokat E nagy világnak durva szinpadán…. De ne könyez ne – s én sem kőnyezek Boldog uj évet édes jó anyám. Most messze űzött a sors engemet Te tőled messze messzire nagyon, De hadd el – nem sokára ujjolag Meglátjuk egymást tiszta hajnalon; Légy boldog addig ís és ne feledj Ne ütközz meg fiadnak bus szaván Fájdalmaimnak nem te vagy oka Boldog uj évet édes jó anyám. Kezére….. Kezére keztyüt huz az ur Hogy a hideg meg ne vegye Vagy elnesüsse azt a nap Forróan sütő melege. Huzzatok is keztyüt reá Takarjátok be kezetek Ne lássa a világ puhult Restségtől sárgult kezetek. De hát – de hát majd szívetek Azt a bünnel terhelt tanyát Mivel föditek el – mivel Hogy a világ ne lásson át? A remény. Sokat szenvedtem én sokat A sors elrablá mindenem S elhervasztá virágimat Melyek virultak szépen – kedvesen, S most némán állok mint a bérc Melyen nincs zöld levél – s virág Vagy mint egy rongyolt puszta lak Melynek vihar döntötte bé falát. És ily sok szenvedés között Én még is élni akarok Az életért küzd kebelem Habár eltüntek is a szebb napok És ily sok szenvedés között Távol kis mécset lát szemem Mely mintha híjna engemet Lobog s világít bájjal – fényesen. És én utána indulok S midőn már-már elérem őt Egy perc….. és ismét eltünik S magamra hágy fájdalmaim között. De végkép nem hagy el soha Mindegyre biztat – egyre hij Csak menjek s ha elértem őt Nagy lész a boldogság nagy lész a dij. S hiszek szavának s követem Fényét a föld felületén; Mivé leszek ha ellobog E mécs az a család – csalárd remény? Sokszor… Sokszor ugy elgondolkodom Miért élek – miért? Mid Mid tudom fájdalmimért Nem lesz ki nyujtna bért. Avagy lesz e majd valaki Ki sebzett szivemet Szerelemmel és lángoló Csokkal gyógítsameg? Avagy lesz e majd valaki Ki lantom bus szavát Elzengje nékem mint madár A reggnek hajnalát? Avagy lesz e – avagy lesz e Lesz e majd oly leány Kinek keblén megpihenjek Mint harmat zöld fű oldalán?! Ne csodálkozatok Ne csodálkozzatok Ha néha vig vagyok Hiszen rongált szivem Vigalmi nem nagyok. S tudjátok e minek Örülök néha én E rég megátkozott E durva föld tekén? Azt vélitek talán A lány szerelminek? Nem – nem hisz engemet A lányka nem szeret. Csak annak őrűlök Csak annak vigadok Ha aztat gondolom: Hogy holnap meghalok. Melyik már…. Melyik már szebb virág Az igazság? vagy a remény? Én Istenugyse nem tudom: Igazságot a földön nem lelek, S reményt? Cudar – eltün előlem. , feltehetőleg még a nagykőrösi időszakban.