ARANY JÁNOS – RUDNAY JÓZSEFNÉ VERES SZILÁRDÁNAK
Kétszeresen udvariatlannak kell lennem, először, mert későn válaszok,
[!]
másodszor,
mert talán nem óhajtás szerint válaszolok becses soraira. Amazt mentse ki bokros
foglalatosságom, ezt öszinteségem, melyet többre becsűlök az udvariasság bizonyos léha
neménél. Én szeretem, ha valaki, főleg gyöngéd érzelmű nő, költészettel foglalkozik,
mert ez nemessé képezi a szívet, fogékonynyá minden szépre, jóra, s a különben is nemes
szíveknek ártatlan szórakozást és szellemi táplálatot nyújt. Nincs tehát szóm ellene, ha
minél többen, kivált a kiknek helyzetök engedi, keresik a múzsák társaságát: ez az
irodalomra nézve is hasznos, mert ilyenekből kerűlnek ki leglelkesb pártolói. De ha
arról van szó, hogy egy ifju tehetség, kivált ha az nő, közönség elé lépjen műveivel:
akkor, megvallom, nem vagyok oly engedékeny. Az önálló költői
tehetségnek kétségtelen nyomait kell látnom, hogy a buzdító szó elröppenjen ajkamon. Az
érzés nem kizárólagos tulajdona a költőnek: ő csak abban
különbözik más emberektől, hogy érzelmeit a „szép” formáiban és oly hatályosan birja
kifejezni, hogy az olvasóban is hasonlókat gerjeszthet. A mennyiben ez sikerűl, annyiban
költő. E szerint valamely költeménynél nem azt vizsgálom, minő érzelmei
lehettek irójának, hanem azt, miképen birta azokat kifejezni,
vagyis nem vizsgálok semmit, hanem át engedem magamat a költemény hangulatának: ha az
von, ragad magával, akkor a költő czélját érte s költeménye jó; ellenkező esetben nem
sikerűlt az. Az iró, maga, e részben könnyen csalódhatik; ő tudja, minő érzelmeket vélt
kifejezni művében, ő vissza is helyezheti magát azon érzelmekbe, úgy hogy költeményét
minden újra olvasáskor jónak ítéli. De egészen máskép van az olvasó, a közönség, mely
épen a költeménytől várja, hogy benne valamely határozott érzést, hangúlatot
gerjeszszen, s ha erre az nem képes, közönnyel fogja félre tenni. Ezért bajos a közönség
előtt boldogulni. Ama képesség, mely csak visszatükrözni birja a mások
műveiből vett benyomásokat, sohasem elég arra hogy valaki költő
lehessen; kell vagy a gondolatok eredetiségében, vagy a kifejezés hatalmában, vagy a
formák kezelésében, vagy a nyelvben, vagy mindezekben összevéve, lenni olyasminek, a mi
önállásra mutat, mielőtt valakinek csak némi sikert is igérhetnénk a költői pályán.
Lehet, hogy ezek közűl eleinte egyik sem mutatkozik, s mégis valaki utóbb jeles költővé
képezi, született hajlamai után, magát: de annál több ok, hogy puszta gyakorlatait ne
bocsássa közönség elé.
[sic!]
Ha előfizetés hajhászó szerkesztő volnék, üdvözölve fogadnám kis költeményét, mert nem
oly épen gyenge az, hogy el ne lehetne olvasni: de véleményem szerint nem egyéb, mint
átalános gondolatoknak közönséges
n
kifejezése, kevés erővel, kevés bájjal. Bocsánat e szóért: de a
költeménynek magáért kell felelni s nem kölcsönözheti el irónője
egyéb tulajdonait, mint a melyeket belé lehellni képes. Igy tehát a művecskét csak magán
emlékül tartom meg; de azért így is örvendek, hogy szeren- 45 csém volt, Kegyeddel,
tisztelt Úrnő, ismeretlen ismeretségbe jutni.
Jegyzet
közönséges– általános
AranyJános
Szerkesztői feloldás:
Arany János
Arany János