Aranysárkány fejléc kép
 
REVICZKY GYULA – ARANY JÁNOSNAK
[szerkesztői feloldás]
Zenta, 1875. december 7.
 
  Kegyelmes uram!  
  Haboznak-e a folyók és patakok, mikor a végtelen tenger ölébe sietnek? Haboznak-e az ájtatos hivek, míkor a pompás dóm hallgatag félhomályát fölkeresik, hogy imájuk által zaklatott szivüket megkönnyítsék? – Miért habozzak én, a névtelen patak, az ájtatos, nehéz szivü hivő, ha vágyódó lelkem hazánk legnagyobb költője felé sóvárog, (mily bitor ez a név!) hogy legalább ruhája szegélyének érintése által meggyógyuljak?…  
  Nem habozom többé, mert tudom, hogy jól cselekszem akkor, ha a sziv szavára hallgatok. – Apai áldásommal utnak eresztem szerelmes gyermekeimet. Utnak eresztem ahhoz a jó és fenkölt szellemü bácsihoz, ki bizonyára nem fogja őket magátúl eltaszítani, sőt, ha szépen és ildomosan viselik magukat, tán még egy pár nyájas szót is beszél velük. –  
  Menjetek, kedves gyermekeim! S ne legyetek oly félénkek. Tárjátok ki annak a jó bácsinak egész bizalommal szíveteket és kérjétek öszszetett kezekkel az ő áldását. Apátok is szól nevetekben. –  
  Valóban, kegyelmes uram, sokat kérek! –  
  Közeledik a karácson. A jó gyermekeknek ajándékot hoz a kis Jézuska, s én ajándéktalanul maradjak mint tavaly? –  
  Sokat kérek, nagyon sokat! Tegyen boldoggá, kegyelmes uram, olvassa el, ha lehet, két év alatt írt, a lapokban (egy pár kivételével) elszórva megjelent, ide mellékelt verseimet!
n
Jegyzet
Tegyen boldoggá, kegyelmes uram, olvassa el, ha lehet, két év alatt írt, a lapokban (egy pár kivételével) elszórva megjelent, ide mellékelt verseimet!
– Az elküldött versek:
 
Epigon  
 
  És a kifáradt küzdelemnek
  Hanyatló korszakán merengek,
  Szemem alátekint...
  AranyJ.
 
 
  Nem tudok én szerelemrül
  Szeretetrül dallani
  Énekem oly bús-borongós,
  Hogy unalom hallani.
  Ócska eszmehulladékok,
  Száz költő dalolta rég,
  Szebben, jobban, meg nem értve…
  Elég már a vers, elég!
 
 
  A mit Ósján álmodik most
  Ezer éves sirba’ lent;
  Byron kinja, bősz siráma:
  Vége, vége! füstbe ment!
  S a miért Lenau megőrült
  És Petőfi elesék;
  Nagy Széchenyi csüggedése
  Korszerütlen, agg mesék.
 
 
  Sárba hurczolt Heine mindent
  A mi jó, szép, tiszta, szent.
  Istenem! beh jól gyanita…
  Vége, vége! füstbe ment.
  Csöndes őrület, betegség
  Éjjelezni rimekért;
  Elcserélni nyugodalmunk’
  Küzdelemért, bánatért.
 
 
  Beszegődni naplopónak...
  (Márhogy irni verseket.)
  Pénzt szerezni csak az élet;
  Költő, véged már neked!
  Ideált akarsz mutatni?
  Te szegény, bohó gyerek!
  Csak poéta érti búdat
  S nem a többi emberek.
 
 
  Nem tudok én döngicsélni
  Divatosan, újszerün.
  A mi most kapós, regényes
  Nyegle bánat és a bün.
  Törpeségemet daloljam?
  Bünömet? bukásomat?
  Visszahivjam énekemmel
  Régi szép világomat?
 
 
  Lelkem óriás viharja
  Majd szívem’ szakitja szét.
  Megbocsátni úgy szeretném
  Annyi tévedő bünét.
  A lemondás és a bánat,
  A bocsánat, szánalom
  S nem a szeretet sugára
  Bolygó epigon dalom.
 
 
(1874.)
 
Utolsó vágy.  
 
  A bánatból nagy volt a részem,
  De én azért nem jajgatok.
  Beteg vagyok, nagy utra készen;
  Akár ma is meghalhatok. –
  Pályámnak vége; hazatérek,
  És terhetekre nem leszek.
  A búcsunál csak egyre kérlek:
  Anyám mellé temessetek.
 
 
  De hiszen ti nem tudhatjátok,
  Hogy az ő sirja merre van.
  Én sem; – nekem a sir is átok,
  Magam leszek ott is, magam!
  Ó, jó anyám! ha lassu szárnyon
  Az éj a temetőre száll;
  Keresni fog a másvilágon
  Szegény fiad s meg nem talál!
 
 
(1874.)
 
Csevegések.  
l.  
 
  Gyülöltem embert és világot
  S e furcsa képü életet.
  Sokáig vivtam ezt a harczot,
  De látván annyi könnyes arczot
  A gyülöletnek vége lett.
 
 
  Hisz költő csak szeretni képes,
  Barátja minden szenvedő.
  A bánatos vigasztalója,
  S szivében zeng a béke szója,
  Gyülöljön a tömeg, nem ő!
 
 
 
2.  
 
  Nem az irigység szól belőlem,
  Nem gyöngeség s nem fájdalom.
  Nevezd hóbortnak, hogyha tetszik
  És legyen őrület dalom.
 
 
  Csak hagyj meg e szent őrületben
  S ne is legyek józan soha.
  Fölér aranynyal, minden üdvvel
  A költő láza, mámora!
 
 
(1874.)
 
Falusi dal.  
 
  A pacsirtával ébredünk
  Nyugalmas éj után.
  Kedv s munka közt foly életünk
  S pihenni annál jobb nekünk
  Vasárnap délután.
 
 
  Dolog nélkül nincs is napunk,
  Nem veszteglünk mi honn.
  Szántunk, vetünk vagy aratunk
  S nem látogatja meg lakunk’
  Soha az únalom.
 
 
  Szomszédunk télen be-benéz
  Hozzánk, ha nincs dolog.
  És aztán egyikünk meséz,
  Mig nem lesz szempillánk nehéz
  S a tüz el nem lobog.
 
 
  Akkor lassan letérdelünk
  S buzgón imádkozunk:
  „Maradj ezentúl is velünk,
  Ne hagyj el édes Istenünk!” –
  És boldogok vagyunk.
 
 
  Mert kinek hite ép, csodás
  S kunyhója, földje van;
  Kinél a munka már szokás:
  Érheti őt is nagy csapás,
  De nem lehet boldogtalan.
 
 
(1875.)
 
Egy fiúnak.  
 
  Jó gyermekem, ülj ide mellém
  S hadd megsimitni szöghajad’.
  Oly jól esik hallgatni nékem
  Csevegő, csintalan szavad’.
 
 
  Puha kacsóddal homl
o
Beszúrás
komrúl
  Üzd el a lomha felleget.
  Nekem már pillangókat üzni,
  Boldognak lenni nem lehet.
 
 
  Tied a lét minden varázsa,
  Tied a száz képü remény.
  Tapasztalás roncsolt hajója,
  Lemondás, józanság enyém.
 
 
  Tied a munkakedv, kitartás.
  Le még egy csillagod se hullt!
  Tied az élet, a jövendő;
  Enyém egy sóhaj és a múlt.
 
 
  Jó gyermekem, ülj ide mellém,
  S jegyezd meg intő szavamat,
  Hogy mint engem ne tépjen önvád,
  Becsüld meg ifjuságodat.
 
 
(1875.)
 
Őszi dalt irok.  
 
  A hires költő annyi mint a csirke,
  És szól ki vékonyan, ki vastagon.
  Tompa.
[szerkesztői feloldás]
Elmélkedés egy levél felett
 
 
  A liljomot ha már eluntam
  S a csillagot, a holdsugárt;
  Elsirdogálni ködborultan
  A hervadásrúl meg nem árt.
  Mert, versnek is van ám saisonja; –
  Olyan, minők a viszonyok.
  Fecskének is kettő a honja…
  – Én mostan őszi dalt írok.
 
 
  S miért ne? Hiszen napjainkban
  Épen legtöbb a jajgatás;
  És annyi tört szív, annyi kin van
  A mennyi poétáskodás.
  Bugják, hogy óriás keservök,
  Hogy ők valódi mártírok.
  Zokogni s rá kaczagni elvök…
  – Én mostan őszi dalt írok.
 
 
  A legtöbb kedvesét temette,
  Olyant, a ki nem élt soha.
  És addig őrjöngött felette,
  Hogy végre elhivé maga.
  Vannak, kik egyre halni vágynak
  S a halál rájok vigyorog.
  Ó, zagyvaléka annyi vágynak!
  – Én mostan őszi dalt írok.
 
 
  Mások megint filozofálnak;
  – Nálok fogy a legtöbb papir!
  De aztán ám szörnyen kiválnak;
  Mindannyi problémákat ir.
  Azok, miként geniek epések.
  (Tőrül szakadt, vad Timonok.)
  Szivöknél csak fejök sötétebb...
  – Én mostan őszi dalt írok.
 
 
  Ez Byron álmait zavarja
  S unalmas mint a böjtölés;
  Rőf számra mérhető a jajja,
  És minden hangja őrülés,
  Heinera hoz blamaget a másik,
  Petőfit is bolygatja sok;
  S ez így megyen Pálig, Tamásig…
  – Én mostan őszi dalt írok. –
 
 
  Derék legények mind a gáton,
  Egymásra mind irigykedik.
  Irásuk czifra ákom-bákom,
  És mindegyik genieskedik.
  Az akadémiát lenézi
  És kritikusain kifog.
  A világot gunynyal tetézi….
  – Én mostan őszi dalt írok.
 
 
  De nini! most veszem csak észre,
  Hogy nem az őszrül zeng dalom.
  Se baj! azért én az egészre
  A refraint mégis rácsapom.
  Magyar költészet! Te kopár fa,
  Bús hervadásodon sírok.
  Jer, uj tavasz már nemsokára,
  Mert addig őszi dalt írok.
 
 
(1874.)
 
Mikor husz éves lettem.  
(1875. ápril 9.)  
 
  Ha a halál ma vinne sirba,
  Maradnék ismeretlenül.
  Ki voltam, senkinek sem adná
  Emlékjel, tört szobor hirül.
  Sehol se volna följegyezve,
  Hogy mennyi szépet álmodám;
  Tán egy-két jóbarát sohajtna:
  „Szegény! mért halt meg oly korán.”
 
 
  Kiket szerettem, fris virággal
  Nem hintenék be siromat.
  Ki elolvasta unalombúl,
  Feledné gyönge dalomat.
  A társaságban odavetnék:
  „Könnyelmü volt, de jó gyerek.”
  S a lapokban csak annyi állna:
  „Husz éves volt s verselgetett.”
 
 
  A pletyka más tárgyat keresne;
  Rólam sehol se volna szó.
  A réginél maradna minden,
  Támadna más, nagyobb bohó.
  Egy a világba kitaszitott,
  Hozzám hasonló rímelő;
  És hogy az élet nagy bolondság,
  Elmondaná helyettem ő.
 
 
 
Donna Diana.  
 
  Szemedben ígézet sugára;
  Széditő mosoly ajkadon.
  Bübájos kép vagy. Nem tudod Te,
  Mi szenvedély és fájdalom.
  Mint kirakatban
dr
Beszúrás
ága bábut
  Néz gyermek, épugy nézlek én.
  Ha megvehetnélek; ki tudja,
  Hogy össz
e
Beszúrás
nem törnélek-é?
 
 
  Nem életczél, nem öntudatlan;
  Szerelmed ah, nem ideál.
  Előkelő, gőgös hiúság:
  A Te szerelmed ebbül áll.
  Langyos vérü, hóbortos ifjak
  Imádjanak; – nem féltelek.
  Én azt tudom csupán szeretni,
  Ki engemet viszontszeret.
 
 
  Növeljem-é még büszkeséged?
  Boruljak lábaidho’ tán?
  Sóhajtsak lealázva hozzád,
  Mint istenéhez a pogány?
  Te sohajimra nem felelnél,
  Arczomba nézve hidegen;
  Míg titkon, szíved rejtekében
  Ujjonganál győzelmeden.
 
 
  Hol vetted azt a bűvös arczot?
  S melléje azt a jégszívet?
  Szép vagy! szeretlek nézni hosszan,
  S mégsem kivánlak, elhihetd.
  A szerelem, e régi ének
  Hatalmát én is érezem;
  De sírjak-é azért, ha néma
  Szobor nem érez énvelem?
 
 
(1875.)
 
Egy imakönyv.  
 
  Aranykötésben imakönyvet
  Hagyott rám örökül anyám.
  Kis Jézus ingben, glóriában
  Van a könyv első oldalán.
  Sok év előtt egyik sa
r
Beszúrás
okba
  Beirta jó anyám nevét.
  Lehajtom a betükre főmet,
  Hogy fölidézzem szellemét.
 
 
  Mint kis fiú, alig emlékszem,
  Csak egyszer, halva láttam őt
  Tavasz volt ép, a kedves ákácz
  Virágozott a ház előtt.
  A lemenő nap fénysugára
  Reszketett ajkán, zárt szemén.
  Apám egy sutba’ csöndesen sirt,
  De hangosan zokogtam én.
 
 
  Elnézem a fakó betüket
  S a könyvnek sárga lapjait.
  Alig olvashatók; – szivemben
  Ép ilyen halovány a hit.
  Kék selyemszállal összekötve
  Egy fürtöm is még benne van.
  Aranyhajú gyermekkorombúl
  Eltünt a többi, nyomtalan’.
 
 
  Itt egy darab leirt imádság
  S anyám levágott szöghaja.
  Amott egy szentnek vézna képe
  S egy régi, halvány Mária.
  Mind összetépve, mint szivemben
  A boldogság és szeretet.
  Sokszor szeretnék sírni, hogyha
  Nem szégyelném a könnyeket.
 
 
  Felütöm a szent Miatyánkot;
  Két kezem összekulcsolom.
  S eljő a megadás szívembe:
  Hiszek megint s imádkozom.
  Imádkozzék az árva gyermek,
  Kit jó mamája elhagyott.
  Uristen! én nem zúgolódom,
  Legyen a Te akaratod,
 
 
  S neked anyám, el sem panaszlom,
  Hogy mennyi bánat szállt reám.
  Hisz én nyugalmat nem kerestem;
  Vagy nyugalom a bün talán?..
  Türtem, reméltem, megalázva
  Töltöm el ifjú éltemet.
  Megőrizém az imakönyvet
  És a Te szent emlékedet.
 
 
(1873.)
 
Karácsonkor.  
 
  A zúgolódás, gúny, harag,
  Rég halva már szivemben.
  Egy szóval sem panaszkodám
  A kis Jézuska ellen.
 
 
  Nem vádolám balgán azért,
  Hogy engem kife
l
Beszúrás
ejtett.
  Hogy nem hozott ajándokot
  Szemem könyet nem ejtett.
 
 
  Lelkem nyugodtan, csöndesen
  Átszáll a nagy világon.
  Imádkozom, hogy Jézusom
  Minden szegényt megáldjon.
 
 
  Ledőlök ágyam szélire
  És álmodom szép álmot:
  Egyenlőség, testvériség!
  Jőjjön a Te országod!
 
 
(1874.)
 
Juventus ventus!  
 
  Vigyetek el a társaságba!
  Szivem a bánattul beteg.
  Legalább elcsábit a lárma
  És álmaimnak élhetek.
 
 
  Mig a világot elfelejtem,
  Addig vagyok boldog s szabad.
  Felolvadok az érzelemben
  És nem bánt semmi gondolat.
 
 
  Az ifjuság kaczér leánya
  Hozzám ül s szólit nevemen.
  Csókolgat és szememre hányja,
  Mért nem ölelem, élvezem.
 
 
  Mert bánatunkra ő a balzsam,
  Ő ád a szívnek szárnyakat.
 
[törölt]
« És annyi buban, annyi »
S akármi éri,
[szerkesztői feloldás]
semmi
bajban
  Nem szór a létre átkokat.
 
 
  A boldogság nélkűle kétes
  És csonka minden élvezet,
  Mert annak, mi a szivnek édes
  A forrásához ő vezet.
 
 
  Aranykeretbe álmainkat
  Foglalni ő képes csupán.
  Elszáll a lepke, el az illat,
  Ha többé nincs virág a fán.
 
 
  Gyümölcs lesz rajta s ez a férget
  Is befogadja lakosul;
  A melytűl sokszor meg sem érhet:
  Idő előtt a porba hull.
 
 
(1875)
 
Ideális perczek.  
I.  
 
  Szivemből téptem ezt a dalt,
  Hová képed van írva.
  Majd felsohajtsz: ő irta! ő!
  S fogod olvasni sírva…
  Dalocska, szállj tovább!
 
 
  Szivemből téptem ezt a dalt
  Szerelmi vallomásnak,
  Hogy hű maradtam s szívemet
  Nem adtam senki másnak…
  Dalocska, szállj tovább!
 
 
  Dalocska, szállj, repülj tovább
  S Te törj ki könnyezésbe.
  S gondolj engesztelődve rám:
  Beh jó fiú szegényke!...
  Dalocska, szállj tovább! –
 
 
(1875.)
 
2.  
 
  Szép s ifju volt, miként a hajnal
  S ábrándos mint az alkonyat.
  Egy angyaltól a magas égben
  Nem különbözhetett sokat.
 
 
  Mikor először jött elémb
  Világos kék ruhát viselt.
  S oly szépen nézett, hogy, ha láttam
  Szerelmes szívem dalra kelt.
 
 
  Azóta nagysád lett belőle.
  Hideg és büszke, mint szokás;
  S a rege szól: volt egyszer egy lány;
  Ábrándos, szőke, kékruhás…
 
 
(1875.)
 
3.  
 
  Tudnék bár irni szenvedélylyel,
  Tudnék szivet szakitani:
  Ezt a szerelmet, ezt a vágyat
  Dehogy birnám kimondani.
 
 
  És ha Te lázas indulattal,
  Mely bünt és bánatot feled,
  Zokogva
[törölt]
« , »
-sirva rám borulnál,
  Úgy vallanád szerelmedet:
 
 
  Én nem szólnék egy árva szót se,
  Hozzád símulva kéjesen,
  Mit is beszéljen lábaidnál
  A szerelem! a szerelem! –
 
 
(1875.)
 
4.  
 
  Zeneszót hoz a kósza szellő.
  Jól ismert hangok; hallgatom.
  Tudom, megint emlékeimmel
  Lesz dolgom és nem alhatom.
 
 
  Bübájos emlék, édes álom
  Átjár merengő lelkemen.
  S egy nem felejtett, bánatos hang
  Susogja sírva: „szerelem!”
 
 
 
[törölt]
«
[hiány]
[hiány]
Kiterjedés: ismeretlen
Ok: olvashatatlan
Egység: karakter
»
Előttem állsz fehér ruhában
  És nyujtod reszkető kezed.
  S én, mig rajongva átölellek,
  Érzem, hogy most is úgy szeretlek,
  Mint egykoron szerettelek. –
 
 
(1875.)
 
5.  
 
  Kérlek, ne zengjétek
[törölt]
« , »
poéták
  Folyvást szerelmi bánatot.
  Könyet, sohajt, csillagsugárzást
  S hűségről ne is szóljatok.
 
 
  A hazugság versben megindit;
  Szép rimeknek ne higyjetek.
  Jó asszonyok! hány bús poéta
  Kaczagja szent szerelmetek?! –
 
 
(1874.)
 
Árva fiú.  
 
  Szidott, gyülölt, haraggal néze rám;
  Nagy dáma volt s kevély a mostohám.
 
 
  Én egyebet se láttam mint halált,
  Apám, anyám korán a sírba szállt.
 
 
  Virágok nőnek ifju sírokon.
 
[törölt]
« Élte... »
  Enyémek egy-két hű barát s rokon.
 
 
  Ők csititgatták árva szivemet;
  Az Isten ezt nekik fizesse meg…
 
 
  Viharba’ szélbe’
[törölt]
« küzdök, most magam »
visz tovább
utam.
Beszúrás
  Fáradt vagyok s a part még messze van.
 
 
  Talán egy mérges hullám eltemet
  S túlparton én már ki se köthetek. –
 
 
(1874.)
 
Est deus in nobis.  
(Egy ismeretlen poéta verset küld a szerkesztőnek.)  
 
  Nyakig vagyok már bent a verselésben;
  Segitség nyomda! mindjárt megfulok!
  Szívem szorul, mikként ha vóna présben
  S a sok rim és dal bennem úgy szuszog.
  Az átkokat, panaszt rakásra hordom,
  Csak úgy bámulják szenvedélyemet.
  Szerkesztő úr, genie vagyok, ha mondom,
  Ugye megcsillagozza versemet? –
 
 
  Nem czimborázom én e buta korral;
  Harag és gúny hatalmas énekem!
  Kaczér pillantást váltok a nyomorral.
  (Hanem azért a pénzt meg nem vetem.)
  Az őrjöngés nálam nem puszta bon-ton,
  Minőt a finnyás pub
l
Beszúrás
ikum szeret.
  Szerkesztő úr, genie vagyok, ha mondom;
  Ugy-e megcsillagozza versemet? –
 
 
  Azt hiszi, technikám még nincs megérve
  S nincs bennem eszme, vágy, ambiczió?
  Vagy még nem fogható rudasszekérbe,
  Mert szeleburdi, pajkos a csikó?
  S ne higyje, hogy nincsen miről dalolnom!
  Koplaltam én s lumpoltam eleget.
  Szerkesztő úr; genie vagyok, ha mondom!
  Ugy-e megcsillagozza versemet? –
 
 
  S szó a mi szó, poétának születtem,
  Ezt maga is be fogja vallani.
  A bölcsességet nagy kanállal e
t
Beszúrás
tem
  À la … nem akarom kimondani.
  A kritikusra is van már dorongom;
  Nem tűrök én mást csak dicséretet.
  Szerkesztő úr; genie vagyok, ha mondom!
  Ugy-e megcsillagozza versemet? –
 
 
(1875.)
 
A hársfa regéje.  
 
  Száz éves hárs a parkban
  Hullatja levelét.
  Tíz éves Emmikének
  Mond száz éves regét:
 
 
 
[törölt]
« Villámmal »
Viharral
Beszúrás
, fergeteggel
  Küzdöttem én sokat.
  Tűrtem deret, zimankót;
  Láttam villámokat.
 
 
  Tavaszkor, ha felöltém
  Uj ünneplő ruhám
  S lakom táját benőtte
  Lágy fű
[törölt]
« , »
sürűn, puhán;
 
 
  Alattam megpihentek
  Jó és rosz emberek
  A napsugárt fogám fel
  Gyakran fejök felett.
 
 
  De most, hogy oda minden:
  Árnyék, levél, virág;
  Maholnap egy rosz ember
  Fog jönni és kivág;
 
 
  Vagy itt fogok maradni
  A mult emlékeül,
  Kopáron, elfeledve
  S ember, madár kerül.” –
 
 
  S kis Emmi rázza szótlan’
  Aranyfürtös fejét.
  Gondolkozik s nem érti
  A száz éves regét. –
 
 
(1875.)
 
A filiszterekhez.  
 
  Hagyjatok hát! ha nem szerettek;
  Én nem kereslek titeket.
  Az eszme
[törölt]
« hitvany »
a
Ti
Beszúrás
körötöknél
  Magasbra vonja lelkemet.
  Isten küldé a szenvedést rám;
  Ez kél s száll bennem untalan.
  Az kit az Isten látogat meg,
  Az nem lehet boldogtalan! –
 
 
  Mi bennem zakatol, az érzést
  Nem érti senki köztetek.
  Fölfogni eszméim világát,
  Hitvány a’hoz a lelketek.
  Bármennyit szenvedek, a boldog
  Mégis csak én vagyok magam:
  Ki egy világot hord szivében,
  Az nem lehet boldogtalan.
 
 
  Hogy sok a vágyam, az a vétkem;
  Ezért gunyoltok, jól tudom.
  Csavargónak neveztek és hogy
  Különcz vagyok s nincs modorom.
  Daczolok én a félvilággal,
  Nyomorgva büszkén, boldogan
  S szemébe mondom a királynak,
  Ő a szegény, boldogtalan!
 
 
  S mi minden válhatnék belőlem?
  Pró
k
Beszúrás
átor, orvos, pap, tanár…
  Tán még miniszter is lehetnék
  Vagy méltóságos hitkufár?
  De az én vágyam a szabadság
[törölt]
« , »
!
  S e vágy órjás, határtalan:
  A szabad sziv és szabad elme
  Ugy-e, hogy nem boldogtalan?..
 
 
  Nem járok czifra társaságba,
  S nem kérem a nagyok kegyét.
  Ne gúnyoljátok hát kabátom!
  Hisz az tinéktek mit se vét.
  Reményem, üdvöm, büszkeségem,
  Egész telkem dalomba’ van.
  Kit
homkán
Szerkesztői feloldás: homlokán
csókolt a múzsa,
  Ugy-e, hogy nem boldogtalan? –
 
 
  A kikkel én szoktam beszélni,
  Mind földöntúli szellemek.
  A küzdelemben ők segitnek,
  Szeretnek ők, mert értenek. –
  Eget s földet velök bejárok
  Dagadó szivvel, társtalan? –
  Ki szellemekkel ismerős, az
  Ugy-e, hogy nem boldogtalan?…
 
 
  Hagyjátok hát! ha
n
[betoldásjel]
Betoldás innen [ugrás]: missing metamark.
m
Szerkesztői feloldás: nem
szerettek!
  Én nem kereslek titeket!
  Hisz régi példa; hogy ökörszem
  A sas barátja nem lehet.
  Maradjatok Ti lenn a porban,
  A míg én szállok magasan.
  Ha köztetek kéne maradnom:
  Akkor volnék boldogtalan! –
 
 
(1875.)
 
Bábel.  
 
  Te volnál hát egy ország szemefénye,
  Te érthetetlen összevisszaság? –
  Város, melynek se nappala sem éje,
  Egy felfordult, elkárhozott világ!
  A szerelemnek nálad nincs bübája,
  Csavargóké a csillagtiszta menny.
  Lehet-e ott az érzelem hazája,
  Hol diadalt arat a bün, a szenny?...
 
 
  Rajongó lélekkel hittem sokáig,
  Hogy a főváros büszke Pantheon,
  Melyből a nemes ideál kíválik,
  S ezé a taps, ezé a jutalom.
  M
e
Beszúrás
gálmodám az elfeledt regéket;
  Hevültem, mint egy régi kor fia.
  Athén és Róma nálam ujra éltek
  S Aristídes, Brutus, Cornelia.
 
 
  A nép közt falun éltem volna szépen
  S irásból ismerném csak Sodomát.
  Ha már önvétkünkön kaczagni szégyen,
  Iszonyú látni ezrek mámorát.
  Menj! s hallgasd meg, ha még el nem romoltál
  Az önzés gyáva evangéljomát.
  Borulj a porba! ott egy fényes oltár, –
  Csókolni fuss a bün aranyhaját.
 
 
  Szemem e bábeltornyu tarkaságot,
  E nyomorú fényt nézi hidegen.
  Kaczagnám ezt a hóbortos világot!
  De nem kaczagom, mert nem érthetem.
  Mint számüzött kerűlök minden embert
  És sirni vágyom, ha leszáll az est.
  Rab vagyok én, a ki daczolni nem mert
  És halni gyáva, élni kába, rest.
 
 
  Sebzetten itt bolyongok félbolondul,
  Bolondok közt a félbolond magam.
  Indúlatom viharharangja kondul,
  És óriásnak gondolom magam.
  Szeretném összezúzni ezt a népet
  Mint a mese kigúnyolt Sámsona,
  Hogy halljon az utókor is regéket
[törölt]
« ; »
,
Beszúrás
  Minőket senki nem hallott soha!
 
 
(1874.)
 
Május elsején.  
 
  Emlékezem! zöld volt az erdő,
  Derült az ég köröskörül.
  A párk
 [!]
[sic!]
rég lát
[hiány]
[hiány]
Kiterjedés: 1
Ok: olvashatatlan
Egység: karakter
a ennyi szépet;
  Ott jártam én is egyedül.
  Öröm sugárzott minden arczon,
  Megújult vágy, ifjú remény.
  Csak én szerettem volna sirni
  Gyönyörű május elsején.
 
 
  Kesztyüs urakkal kék ruhában
  Te is ott ültél egy padon.
  Ah, láttalak a társasággal
  Csevegni vigan, angyalom.
  Hozzám nem közelite senki;
  A fák odasugták felém:
  Minek van a szegénynek álma
  Gyönyörű május elsején
[törölt]
« ? »
[törölt]
« ! »
:
Beszúrás
 
 
  És én azóta megtanultam:
  Boldog, ki sokat álmodott.
  Sokszor kijártam haloványan,
  S fölkeresém a kis padot.
  De oly üde már semmi sem volt,
  A régi nem volt más, csak én.
  Nevedet a homokba irtam,
  Mint május első reggelén.
 
 
  S el-elvisz a vágy este-reggel
  A régi padra betegen;
  Tapasztalásom ím elég van,
  Hadd sirjam ott ki csöndesen.
  Ah, sirni! sirni öntudatlan’!
  Mig eljő majd az ősz dere,
  A midőn már magunk se tudjuk,
  Mikor volt május elseje.
 
 
(1875.)
 
Beh furcsa…  
 
  Beh furcsa, hogy
[törölt]
« én költő »
poéta
Beszúrás
lettem;
  Beh furcsa is az édesem!
  Teérted egykor a jövőrül
  Lemondtam volna szivesen.
  Szerelmes álmaimnak éltem
  És lettem lusta, rosz diák.
  Sok hitvány verset írtam én rád,
  Sok döczögő kadencziát.
 
 
  Beh furcsa, hogy
[törölt]
« én költő »
poéta
Beszúrás
lettem,
  Beh furcsa is az édesem!
  Azóta lá
[törölt]
« t »
s
Beszúrás
d, kijózanodtam
  És most az emlék mindenem.
  Szegényen, megviselt ruhában
  Terád gondolni sem merek
  S tegezni már csak néha tudlak
  Egy röpke dalban tégedet.
 
 
  Beh furcsa, hogy
[törölt]
« én költő »
poéta
Beszúrás
lettem,
  Beh furcsa is az édesem!
  A dalnokok fényes hazája
  Elérhetetlen vágy nekem.
  Szárnyam letört a nagy világban;
  Vergődöm s messze még a czél.
  Ki nem elégszik meg a földdel,
  Hiába küzd, hiában él.
 
 
  Beh furcsa, hogy
[törölt]
« én költő »
poéta
Beszúrás
lettem,
  Beh furcsa is az édesem!
  A dicsőségbűl egyebem sincs
 
[törölt]
« Mint egy pár
[szerkesztői feloldás]
léha
[bizonytalan olvasat]
irigyem. »
  Mint nyomtatásban a nevem.
  Erről is szivesen lemondok.
  Áldott szerelmeden kivül
  Ne legyen soha semmi vágyam…:
  Eljősz-e feleségemül?. . .
 
 
(1875.)
 
Mea culpa!  
 
  Jól tudom én azt, hogy a fájdalom vak,
  S mégis szemembe köny hiába gyül.
  Hajamat tépem: szörnyű bánatomnak
  Én vagy
 [!]
[sic!]
oka egyes-egyedül!
  Egy jó szóért szivem hiába koldul
  S nem sir velem a d
r
Beszúrás
ága szánalom.
  Elég volt már, elég a fájdalombúl!
  Ne üssetek, ne nyomjatok agyon!
 
 
  Beismerem, szánom minden hibámat;
  A világot ne érje semmi vád.
  Te vagy a bűnös! – jajdul föl a bánat;
  A mérges kigyót magad ápolád.
  Jól látlak én! könyem hiába csordul;
  Sirok, busúlok, s nincsen jó napom:
  Elég volt már, elég a fájdalombúl!
  Ne üssetek, ne nyomjatok agyon!
 
 
  Mondjátok: gyáva, lusta, élhetetlen!
  Ne nézzetek reám s kerüljetek.
  Tekintsetek silánynak, szemetekben
  A legutolsó naplopó legyek.
  S mint a harang, mely estimára kondul,
  Oly ájtatos, szelid leszen dalom:
  De legyen már elég a fájdalombúl!
  Ne üssetek, ne nyomjatok agyon!
 
 
  A boldogságot meg nem érdemeltem,
  S elkárhozásra nincs elég bünöm.
  Titokba’ sír; rég törve büszke lelkem;
  A szenvedést, alázást eltüröm.
  Harag helyett könyezve átölelném
  S szeretni tudnám üldözőimet;
  És zokoghatnék bárkinek a keblén!…
  Ah, nem tudom én, mi a gyűlölet!
 
 
(1875.)
 
Sátán.  
 
 
[törölt]
« <A> »
Egy éjjel
a
Beszúrás
sátán
[törölt]
« volt. A
[hiány]
[hiány]
Kiterjedés: ismeretlen
Ok: olvashatatlan
Egység: karakter
jött be és [besz.] »
az ágyamhoz álla: [: .-ból jav.]
 
 
  Nevetett, hitt, igérte kincseit.
  Frakkot viselt s o
ly
Beszúrás
inger volt szavába’,
  Hogy már azt hittem: végem! elveszit!
  „Eljősz-e hozzám, édes jó barátom?
  Protekcziómat ígérem neked.
  Mi kell? –
[törölt]
« Arany? fény? »
Szép hölgy? arany? fény? pompa? mámor?…
  Mind a tied lesz…” – Én koldus leszek!
 
 
  „Hagymázban égsz s rosz álmid kibeszéled.
  Igy senki sem szólt még hozzám soha.
  Rég vágyom okos szót beszélni véled;
  Ne légy öcsém ily szörnyen ostoba.
  Dörgöld ki szemeid’ s ne álmodozzál,
  Miként a gyermek s mint a lázbeteg.
  Gavallér lesz belőled. – Jősz-e hozzám?…
  Fejedet rázod?…” Én koldus leszek!
 
 
  Gavallérnak
[törölt]
« bohó »
bárgyú
Beszúrás
vagyok s ügyetlen;
  Majom és róka lenni nem tudok.
  Kincsnek pedig hatalma nincs felettem.
  Az kincsem, a mit érzek, gondolok.
  Vigasztalóm az édes dal zenéje;
  Ez balzsamom, hitem, ha szenvedek;
 
D
Beszúrás
alolva hágok a sátán fejére!
  Aranyod nem kell! Én koldus leszek!
 
 
  Urad vagyok. Leszállok a pokolba,
  És Luczifert magát megégetem.
  S a jókat összegyüjtöm egy akolba…
  Hallelujah! megáldva végzetem!
  „Már látom, hogy méltó vagy ostoromra,
  Bolond Te, kit gyógyítni nem lehet.
  Adieu!…” S én visszadőltem vánkosomra,
  És felzokogtam: Én koldus leszek!
 
 
(1874.)
Reviczky Gyula
Reviczky Gyula
– Kimondhatatlanul drága karácsoni ajándék lesz számomra, ha a magyar Homér fogja nekem mondani: „Fiam! úgy volt az a világ kezdet
[törölt]
«
[hiány]
[hiány]
Kiterjedés: 1
Ok: olvashatatlan
Egység: karakter
»
óta! Te se tégy máskép. Haladj tovább azon az ösvényen, melyre sorsod s talán maguk az istenek vezettek. Amen!” –  
  Az apa is atyai áldását kéri!  
  Denta, 1875. decz. 7.  
  (Temesmegye.)  
  Legmélyebb hódolattal  
 
Reviczky Gyula
Reviczky Gyula
 
 

Megjegyzések:

Reviczky Gyula
Reviczky Gyula
(1855–1889): költő, író. Költészetében és esszéiben
AJ
Arany János
tisztelője és a Kozmopolita költészet bírálója; az Ágnes asszony németre fordítója (lásd Hász-Fehér 2012. ).