AJOM jegyzetek

  Ez a kötet nak a hun mondákból vett két epikai költeményét, s egy harmadiknak töredékeit foglalja magában. Eddig elkülönözve jelentek meg: Keveháza a Kisebb Költemények közt, Buda Halála önállóan és az Összes Költemények VI. kötetében, Csaba Királyfi töredékei a Hátrahagyott Versekben. Itt egybefoglalva veszi az olvasó. Még pedig a szövegeket a történet rendjében: Keveházán kezdve, folytatva Attila és Buda történetével, végül kiegészítve Csaba Királyfi énekeivel. A költemény azonban nem ebben a sorban alakult ki. Elsőnek a költő Keveházát írta meg, de nem folytatta Attila történetével, hanem Csabához fordult, akinek alakja, titkosabb értelemmel telítve a nemzeti megújulás jelképévé lehetett, hiszen Attila halála után, a hun nép vonulása idején a hunok reménye volt, a hunok történetét összekapcsolta a magyarokéval. Két félretett dolgozat után kezdte messzebbről az egészet, elébetéve Csaba történetének Attila és Buda viszálykodását, a hun nép romlásának okát. A szövegben Csaba kora nem előzhette meg Attila történetét, a jegyzetek azonban a költő útját követik nyomon, amint terve egyre szélesebbre bővül.  

  ban már pályája kezdetén felmerült egy nagy nemzeti eposz terve. A XIX . sz. elején, a reformkorban, a költők a honalapítás képét idézték fel; a nagy történetet a krónikák elforgácsolták, a költők is csak epizódokat dolgoztak fel, melyekről lekopott a monda csilláma. Egyedül , fogta össze az egészet Zalán futásában (1824), ő is képzeletből pótolta, amivel a hagyomány adós maradt. a krónikákban ősi mondákat, itt-ott elveszett epikai költemények nyomát sejtette meg. Sokszor fájlalta naiv eposzunk híját. (Naiv eposzunk c. tanulmánya; levele Szilágyi Istvánhoz, 1854. márc. 9.; — egy szerk. üzenetben is : »Egy Árpádkorbeli Iliászt is szeretnénk — de ha nincs.« — Szépirod. Figy. 1860. I. 559. l.) Toldi diadala után hivatottnak érezte magát e hiány pótlására.  

  1847-ben szinte ugyanazon szavakkal kérdezi Szilágyi Istvántól (jan. 9.) és től (febr. 11 .): »ha valaki népi szellemben és nyelven írt komoly eposzra vetné fejét, Chimaera lenne ez ?« bíztatja: »Nekem ily eposz régi eszmém«. Trencséni Csákra, Rákóczira gondolt (1847. febr. 23.) ; nak Dózsa is megfordult fejében, de — mint írta — »ezeket agyonütné a cenzúra«. ( is, 1847. febr. 28.) előtt a fejedelmek kora lebegett. »Festeném a népet szabadnak, nemesnek, fegyverforgatónak … a fejedelmet atyának, patriarchának, elsőnek az egyenlők közt«; ehhez »akkor Homér kellett volna, ma Ossián, ki a fajulni kezdő ivadékot az elődök erényeire visszaemlékeztetné«. Szilágyi István Ossián említésén kap; »mert Árpád koráról szólott kedves barátom, a két korszellem vagy rajz közt, a patriarchális oldalt tekintve nagy a hasonlatosság« (1847. ápr. 9.). fel is fogta a témát: »Én most Lehelt írom, elbeszélő költeményben, olyan nyolcsoros alexandrinusokban, mint a te … Toldid. (1848. jan. 29. — L. Havas Petőfi-kiadásának jegyzetét, I. 422. a Lehelben levelének egyes szavait is felismerte. — IK., 1917. 25. 1.) Művét is egészen a népnek szánta, szűrös, gubás embereknek, mint. Lehelt, — »mert bizony nem a mai nemesség vére volt az, mely visszaszerezte Etele birodalmát: az a vér részint csatatéren folyt el, részint a magvetők igénytelen gubája alatt rejlik« (1847. febr. 28.).  

  A terv időszerű volt; együtt sugallta a reformkor lelkesülése s „a demokrácia felé gravitáló közszellem” (nak, 1854. nov.), meg a népies költészet eszménye. Az események azonban elnémították. 1850—53 közt több kisebb elbeszélő költeményt fejezett be. Gondolatain azonban két nagy terv uralkodott, melyek aztán végigkísérték egész életén: egyik a Toldi-trilógia középső része, másik egy nemzeti eposz megalkotásának vágya. 1853. jan. 20. megkérte Tisza Domokost, szerezze meg neki en Schwandtnert (Scriptores rerum Hungaricarum veteres ac genuini), Endlicher Monumentáit, a Budai Krónikát, Kézai, Thuróczi krónikáit, »mert Anonymust és Thuróczit és Kecskemét tékái nem bírják kiállítani.« Tisza Domokos és nevelője meg is küldték ezeket. ( levele -hoz, febr. 30., t Horányi kiadásában, , 1782.).  

  A küldött krónikák a hunoktól kezdik a magyarok történetét. A hun és magyar nép rokonsága nálunk a XIX . század derekán köztudatban élt. Wenzel Gusztáv szemében a hun-scytha népcsalád Etelével kezdte történetét, folytatta Árpád honfoglalásával, melyet krónikáink ’reditus’nak, visszatérésnek tartottak. (Eszmetöredékek a magyarok eredetéről. — Uj Magyar Múzeum,— 1851. Ez a hiedelem nem ingott meg 1876-ig; akkor jelent meg Hunfalvy Pál könyve: Magyarország Ethnographiája, mely a két nép rokonságát későbbi kitalálásnak mondja.) Toldy Ferenc le is foglalta Attilát a magyar költészet számára ; egész mondakört állított össze körülte. (A magy. nemz. irod. tört. I. 17. §.) 1850—70 közt a tudomány és irodalom terén húsz művet lehet e tárgykörből elősorolni ( IK., 1917., 155. 1. 1.). A költő a hun mondákkal is a magyar előidőknél maradt.