AJOM jegyzetek

Arany János

1836 februárjában otthagyja a debreceni kollégiumot, és felcsap színésznek, egyik tanára, az öreg Sárvári búcsúzóul lelkére köti: „Csak Sekszpirtl Sekszpirt dominel" A színészi pálya rövid, gyötrelmes kaland A. életében; már 1836 nyarán megválik a vándortátsulattól, s csalódottan, önvádtól gyötört lélekkel indul utnak, haza, Nagyszalonta felé, aligha gondolva, hogy öreg tanára felszólitásának - ha nem is a színpad deszkáin – egyszer majd csakugyan eleget tesz, s nevét a magyar Shakespeare-kultusz ápolói között, a legnagyobb magyar Shakespeare-honositó színészekével együtt emlegeti az utókor.

A hazatérést követő évek az olvasás, az önművelés évei. „Shakspeare német fordításait akkor forgattam először" – mondja

Arany János

az 1836-40 közé eső időszakról,

Gyulai

Gyulai Pál

nak írt önéletrajzi levelében ( H.I. I. köt. XLIII. 1.). 1842-ben

Szalontá

Nagyszalonta

ra kerül rektornak Szilágyi István, aki már némi írói sikerekre tekint vissza. A szalontai jegyzőben megsejti a rokon lelket, s igyekszik átplántálni belé a maga írói becsvágyát. Írásra, fordításra ösztönzi, s ha e téren nehezen boldogul is vele, legalább irodalmi érdeklődését tartja ébren s tájékozódni segíti, amikor minél jobb, minél több olvasnivalóval látja el. Tőle kap egyszer

Arany János

egy angol nyelvtant „kuriózum gyanánt", hiszen maga

Szilágyi István

sem tud ekkor még angolul. „S én addig forgatám … , addig nevettem az olvasás bizarrságain, addig törtem Hamlet magán beszédét, melynek egy angol nyelvtanból sem szabad hiányzani, hogy kedvet kaptam a német Shakspearet összenézni az eredetivel. A munka nehéz, de annál ingerlőbb vala: egy debreceni vásár meghozta nekem János király és II. Richard olcsó stereotyp kiadását, – remekebb művei a nagy mesternek nem lévén kaphatók. És nemsokára János király magyar jambusokban szólalt meg, hogy ismét elhallgasson." ( H. I. I. köt. XLV. 1.)

Arany László úgy véli, hogy az említett királydrámával egyidejűleg kerül apja kezébe a Midsummer Night' s Dream is. A. ezt is fordítja, sőt Arany László arról is tudósít, hogy a „Nyáréji Álom egyes részleteit akkor tájban

Szalontá

Nagyszalonta

n egy műkedvelő társaság által elő is adatta. Ő osztotta ki a szerepeket, ő tanította be s ő festette a decoratiókat is." ( H. I. II. köt. XX. 1.) A fordítás, mégpedig a teljes darab lefordítása mellett bizonyít A. egy keltezetlen, Arany László szerint „talán 1844-ből" való levele Szilágyi Istvánhoz: „A Nyáréji Álmot csakugyan megtaláltam, a padláson, eső-viztől átázva, összepenészesedve, s mivel összefűzve sem volt, annyira széthányva, hogy mesterség volt összeszedni. Ily alakban, mint olvashatatlant, el nem küldhettem: használtam tehát hosszas betegeskedésem hidegleléstől szabad óráit, s letisztázva íme küldöm. Azonban csalatkoznék ön, ha benne egyebet, mint nyelvgyakorlati próbafordítást képzelne. És darabos ez is, mert Shakespeare tömött stiljével nem én, kezdő, de a nagy Wieland is ugyancsak – küzdve birkozik, hogy a bővebb, s egyszersmind rokon német nyelvre bár áttehesse. Azonban a darab menetet, velejét belőle föl lehet talán fogni, annyival inkább, mivel szolgai fordításom, a Wielandétól – hanemha erős szükség esetén – távozni nem mert. S a jambusok? – a hogy lehetett. Miattok kitételt nyomorítni nem akartam." ( H. I. III. köt. 3-4. 1.)

Maga

Arany János

, idézett önéletrajzi levelében, csak a János király töredéket emllti, mint Shakespeare-fordítói zsengét, majd ezt írja: „Később (1848), midőn a nyelvben már jártasb valék, újra elővettem fordítani Shakspearet, de az eredmény, a közbejött politikai viszonyok miatt, néhány töredéken kívül, csak az lőn, hogy nevem, mint Shakspeare egyik forditójáé, a

Petőfi Sándor

Coriolán-ja címlapjára került." ( H. I. 1. köt. XLV. 1.) De tudjuk – sajnos, ezt is csak utalásokból, nem pedig ránk maradt művekből – , hogy A. az első kísérletek és az 1848-i vállalkozás közé eső években is foglalkozik Shakespeare-rel. 1845. aug. l-én arról tudósitja Szilágyi Istvánt, hogy könyvtára néhány angol könyvvel gyarapodott, van teljes Shakespeare-je és Byronja, s angolul már csaknem olyan jól olvas, mint németül. Megemlékezik Lemouton Emiliáról is, aki ez évben adja ki első Shakespeare-fordításait, egymaga vállalva és igérve az összes Shakespeare-drámák magyarítását. A. tisztában van e fordítások értéktelenségével, barátjának mégis úgy ír, mint akit elkedvetlenít a tény, hogy megelőzték. „Shakespeare-t buzgón fordítám, de

Lemouton Milike

Lemouton Emília

kivágott. Sajnálom megvenni fordítását, pedig, úgy lehet, megkritizálnám – mivel nekem Shakespeare-en igen sok studíumom van már eddig." ( H. I. III. köt. 4-5. 1.)

Lemouton „Milike"

Lemouton Emilia

dilettáns vállalkozása, nem utolsósorban a közönség érdeklődésének hiánya miatt, hamarosan elakad, az ígért teljes magyar Shakespeare nem születik meg, s az elkészült néhány fordítás is többet árt, mint basznál a magyar Shakespeare ügyének:

Arany János

abbahagyja Shakespeare fordítását.

Pedig a legutóbb munkába vett darab, A windsori víg nők, éppen neki való. A más-más környezetet, hangulatot idéző nyelvi rétegek, a különféle tájnyelvi sajátságok, szócsigázások, nyelvbotlások, a nyelvben jelentkező humor minél hívebb, minél teljesebb átmentése a fordításba: olyan feladat, amely az átlagosnál jóval nagyobb követelményeket támaszt a fordítóval szemben, s valóságos csemege lehet az olyan költő számára, akit művészetének eszköze, a nyelv annyira foglalkoztat, mint A.-t. Érdekes, hogy mégsem az ő választása esik erre a darabra. Ő tulajdonképpen angol regényt szeretne fordítani a Regénytárba, de a szerkeszti), Nagy Ignác nem tud neki munkát adni; ehelyett arra biztatja, fordítsa le A windsori víg nőket a Nemzeti Színház számára. „Nem azért, hogy beküldjem," – írja A.

Szilágyi István

nak – , „hanem hogy erómet kisértsem, belé fogtam és két felvonást le is fordítottam, de látom,

Mili

Lemouton Emilia

azt is kitálalta, hadd egye, a kinek kell." (Uo. 5. 1.)

Ám Lemouton Emilia csak a fordítástól veszi el a kedvét, s azt is csak egy időre; olvasmánynak továbbra is megmarad Shakespeare, méghozzá a legkedvesebbek között. Erről tanúskodik

Szilágyi István

nak írott levele, 1846. február 22-ről: „Csak, csak classica literatura! Minél több új francia, angol, német, s ezekből kompilált magyar beszélyt, regényt, színművet olvasok, annál több Homert és Shakespearet hozzá." (Uo. 15. 1.) De kétségtelen, hogy Lemouton Emilia vállalkozása tartós bosszúságot okoz neki.

Szilágyi István

nak 1847. január 3-án írott levelében újra visszatér rá: „Multkor

Lemouton

Lemouton Emilia

ról elfeledtem megemlitni, hogy az igen tökéletlen, s nem csoda, ha a közönség nem pártolja." (Uo. 24. 1.) A hónap utolsó napján kelt levelében viszont a jóbarátnak szóló különféle hírek, tájékoztatások között van egy „emlékeztetés arra, midőn felhíttam önt, hátha mi ketten Shakespearet magyarul adnók ?" (Uo. 30. 1.)

E nagy terv, melyből nem lesz ugyan semmi, kétségtelenül bizonyítja, hogy A. hamarosan újra kedvet kap Shakespeare forditásához, s hogy e munkát nem a nyelvtanulás hasznos kiegészítésének, vagy költői erőpróbának tekinti: ekkor már szívügye a teljes magyar Shakespeare; s az ő szívügye a magyar irodalom ügye is. Ez a szemléletváltozás természetes, mert bármilyen szerény is

Arany János

, azzal tisztában kell lennie, hogy a Toldi sikere után minden írói tervének, megnyilatkozásának az egész magyar irodalomban támad visszhangja, s a hírnév kötelez. De az írói öntudaton kívül más tényezők is közrejátszanak: a sokéves studiummal megszerzett biztos nyelvtudás és a beható Shakespeare-ismeret, meg a fordítói kísérletek során tisztázott elvek és felgyülemlett gyakorlati tapasztalatok, amelyek birtokában A. már valóban alkalmasnak érezheti magát arra, hogy Shakespeare-t Shakespeare-hez méltóan fordítsa.

A munka azonban nehezen indul. Pedig 1847 őszén szó esik erről

Petőfi Sándor

vel is, határozott tervek azonban, úgy látszik, nem születnek ekkor. 1848. február 6-i levelében

Arany János

még csak tréfásan ír

Petőfi Sándor

nek: „Hallom, hogy Coriolant fordítod. Boldogtalan, elkéstél. Én már az egész Shakespearet lefordítottam, Szent György vásárra meg is jelenik a debreceni nyomdában." (Uo. 133. 1.)

Petőfi Sándor

válaszlevelében nyoma sincs a tréfának: „Shakespearet erősen fordítjuk

Vörösmarty Mihály

val, én e hónapban bevégzem Coriolánust, már a negyedik felvonás vége felé járok,

Vörösmarty Mihály

Lear-ez … Hát te meddig vagy a Windsori víg dámák-kal? Úgy-e baromi veszekedett munka? Küldj legközelebb az én számomra János király-ból egy kis mutatványt" s a lap alján megjegyzi: „Ha jól emlékszem, ezt fordítottad." (Uo. 134-135. 1.) Közben megjelenik az Életképek 1848. február 20-i számában Egressy Gábor, a híres színész cikke: lnditvány a szellemhonosítás ügyében. Ő – nyilván barátjával,

Petőfi Sándor

vel egyetértve – azt javasolja, hogy

Petőfi Sándor

,

Vörösmarty Mihály

és A. fogjon össze

Shakespeare, Williiam

összes színműveinek lefordítására.

Petőfi Sándor

márc. 21-i levele pedig már kész helyzet elé állítja a költőt: „Coriolan-omat már nyomják s ott az első cím ez: ,Shakspeare összes színművei, forditják

Arany

Arany János

,

Petőfi Sándor

és

Vörösmarty Mihály

, hát ehhez tartsd magad. Készítsd el vagy János királyt, vagy a Windsori Víg Nők-et, hogy annak idejében, ha szükség lesz rá, elküldhesd." (Uo. 137. 1.) Úgy látszik, A. csak ekkor veszi komolyan fontolóra a dolgot: „ … mit csináltok avval a Shakespearerel ? mert én még nem csináltam semmit. Régi fordításaim tűzre valók, azokkal elő nem állhatok; újat meg nem csináltam, s nem tudom, csinálok-e vagy sem, miután veszett módon lerombolták mostanában kedvemet s kedélyemet hivatalos komisz dolgaim … Visszatérve a fordításra: talán csak nem nyomattad még ki a cimlapot? Ha az őszön bizonyost mondasz, vagy írsz, úgy már én is tettem volna valamit; de miután hirdették a lapok, hogy ketten fordíttok, letettem róla és csak akkor hültem el belé, mikor

Egressy

Egressy Gábor

indítványát olvastam." (Uo. 145-146. 1.)

A Coriolanus megjelenik,

Arany János

,

Petőfi Sándor

és

Vörösmarty Mihály

közös Shakespeare-fordítói vállalkozásának első és egyetlen köteteként. A folytatásra nem alkalmasak az idők. A szabadságharc leverése,

Petőfi Sándor

halála, a magyar irodalmi élet megbénulása,

Arany János

írói munkakedvének csaknem teljes elapadása: megannyi ok arra, hogy a magyar Shakespeare kérdése jó időre lekerüljön a napirendről. Amikor évek múlva újra felmerül, akkor sem

Arany János

a kezdeményező. 1853. nov 15-én részben tájékoztató, részben puhatolózó levelet ír neki

Gyulai

Gyulai Pál

: „

Vörösmarty Mihály

a napokban benn volt. Találkoztam vele

Kemény

Kemény Zsigmond

nél. Köszönt téged. Épen a Shakspeare fordítása volt szóban, melyhez az öreg hatalmasan hozzá kezdett. Hat darabot akar lefordítani. Hát neked nincs-e kedved? Keményék nagyon számítanak rád." ( H. I. IV. köt. 36. 1.) A. válaszát nem ismerjük., de sem ebből az időből, sem a következő néhány évből nincs jel arra, hogy komolyan foglalkozik Shakespeare fordításának gondolatával, még ha mások ilyen irányú munkái érdeklik is. Szász Károlynak pl. így ír, 1855. júli. l-én: „Shakespeare-t tüzetesen ( = tücetesen) fordítod-e? Richard igen jó; nem vetettem össze az eredetivel betűről betűre, de nagyon olvashatónak találtam s ez fő érdem a fordításban." (Uo. 71. 1.)

A magyar Shakespeare ügye nem jut előbbre, ha vannak is egyéni forditói kezdeményezések. Lényeges fordulatot csak 1858 ősze hoz. A Szépirodalmi Közlöny, amely okt. 24-én Egy kis sekszpirkedés címen vitatkozó hangú cikket közöl az óhajtott, de egyre késő magyar Shakespeare-forditást sürgetve, következő, okt. 28-i számában már ezt a címet adhatja egy rövid, de annál fontosabb tartalmú cikknek: Lesz hát Shakespeare magyar nyelven! A lap bejelenti, hogy Tomori Anasztáz (

Arany János

volt nagykőrösi tanártársa, aki váratlan nagy örökséghez jutva már sokat áldozott a magyar irodalom pártolására és fellenditésére) vállalja a teljes magyar Shakespeare kiadásának minden költségét. A hír felvillanyozza az írókat. Nov. 14-én

Tomori Anasztáz

már öt-hat jelentkezőről ir

Arany János

-nak, s természetesen őt is igyekszik megnyerni fordítóul: „Kérlek, járúlj ez ügyhöz nagy hatalmaddal te is: mindenki tudja és érzi mi függ tőled e nagy kérdésben." (Uo. 125. 1.) A. igent mond

Tomori Anasztáz

nak, de határidőre nem vállal fordítást. Hogy neki is milyen régóta dédelgetett szívügye a teljes magyar Shakespeare, hogy hányszor át- meg átgondolhatta a kérdést minden vonatkozásában, azt mindennél jobban bizonyítja

Tomori Anasztáz

nak szóló válaszlevele. Egyéni véleménye, melyet csak úgy odavetőleg, szinte csevegve közöl, voltaképpen kimeritő program és útmutatás a forditóknak és a kiadónak egyaránt. „Igéretemet, hogy én is megkisértek egy vagy két darabot forditani, nem vonom vissza; de magamat bizonyos időhöz nem köthetem, mert sem időm, sem physicai képességem nincs folyvást dolgozni. Azt sem bánom, ha a már elhiresztelt Midsummert nights dream-mel kezdek hozzá, … Jó lenne talán a legjobb, magyarázatos és jegyzetes Shakespearet (ha Delius az, hát azt) megszerezni a vállalás számára s darabonkit odakölcsönözní a fordítóknak – már csak azért is, hogy mindenki jó szöveget használjon. A mi a fordítást illeti, arra nézve az én véleményem ide megy ki: legyen eszme- és alakha, mégis szabad (azaz ne szolgai); tehát vers verssel, ha lehet, ugyanannyi sorral, adassék vissza stb. A kiadás 1/16 formatumban, füzetekben, úgy, hogy minden füzet egy kolomposabb drámát és egy ritkábban olvasott színművet tartalmazna, péld: Othello – Téli rege. Pazar nyomtatás nem kell, csak mint a lipcsei stereotyp – igy olcsóbban adható, s inkább elterjed. Jegyzés csak annyi, hogy a szöveg érthetlen ne maradjon: péld. ha ismeretlen tárgy, név stb. kiván magyarázatot; de aestheticai commentárok erdejébe bonyolodni nem kell. A fordító ne csak a színpadot, de az olvasó közönséget is szem előtt tartsa: tehát hatályosság mellett választékos és correct is igyekezzék lenni – s a magyarság mellett kerülje a bundaszagot. Dixi." (Uo. 125-126. 1.)

De bármennyire tisztázta is

Arany János

a maga s mások számára a Shakespeare-fordítás elvi kérdéseit, a munkához nehezen fog hozzá. Tanári elfoglaltsága is gátolja ebben, panaszkodik is miatta

Tompá

Tompa Mihály

nak: „Annálfogva nem tudom én, mennyit lendithetek a kürtölt Shakspeare fordításon; de nem maradhattam

Tomory

Tomori Anasztáz

tól. Talán egy vagy két színművet lemorzsolok: eredeti munkára úgy sincs kilátás." ( H. I. III. köt. 453. 1.) Még 1858. dec. 22-én is így ir

Gyulai

Gyulai Pál

nak: „A Shakspeare-fordításba csakugyan engem is bevontak. Sokat tőlem hiába várnak, de megkisértem, egyet vagy kettőt, ha lehet, lefordítni. Most a Nyáréji Álmot nézegetem, de veszett nehéz munka. Majd fele rimelt jambus, nem is számítva a rövid dalokat, melyek még foglyosabbak." ( H.I. IV. köt. 52. 1.) Lassan azonban hozzáizeledik a munkához. Hamarosan már ezt írja sógorának, Ercsey Sándornak: „ … az ünnepek alatt Shakespearet próbálgattam fordítani. Talán menni fog." ( Ercsey 136.1.) A Szent-Iván éji álom nehézségei miatt azonban sokat panaszkodik ezután is. „Sh. fordítását illetőleg: – – én, mondtam már, leginkább azért elegyültem bele, hogy el legyek foglalva valamivel." – írja

Tompá

Tompa Mihály

nak 1859. febr. 20-án. – „Bezzeg el is vagyok. A Nyáréji Álom-ba kezdtem, s egy pár felvonást idestova lenagyolok. De minő munka ez 3/ 4 része rímelt jambus, melyet magyarúl hasonlóval kellene, sorról sorra visszaadni; ki az angolnak szórövidségét, tömörségét, s a magyar szavak hosszadalmasságát ismeri, az átlátja, mily nehéz munka ez, kivált ha a nyelvet nem akarjuk kerékbe törni. Eddigi dolgozatomban vannak sikerült helyek: bár néha csaknem áthághatlan bökkenőkre találok." ( H.I. III. köt. 458-459. 1.) Bele is fárad, s alig egy hónap múlva már arról tudósítja Szász Károlyt, hogy a darabot egyelőre félretette. „Shakspere most – nyugszik. Egy pár felvonásra vittem, s úgy beléfáradtam az örök rímelésbe, hogy tökéletesen elakadtam. Nehéz igát vettem magamra, sort sorral, jambust jambussal, rímet rímmel adni vissza: aligha ez így kivihető. A Dream felénél több rímel. Pihenésűl John királyt vettem elő – de csak valami harmadnappal ez előtt; hanem furcsa! mit mond a magyar szégyellős publicum ennek első felvonásához, hol nem lehet simitani, mert alapjában indecorum?

Kemény

Kemény Zsigmond

a minap itt levén, azt kérdezte: ugy-e nem igen több 200 sornál az egész Shakspereben a mit ki kellene hagyni, mert különben sohasem juthat be a 'salonokba' ? – Tisztelem a salonokat: de hát Sh. első teljes fordítása csonka legyen? – Ez nagy kérdés, miről a fordítói collegatus még nem tanakodott. ' ( H.I. IV. köt. 78. 1.) Azzal azonban, ahogy ő felveti, voltaképpen el is dönti a kérdést, s a továbbiakban valóban az ő álláspontja érvényesül a

Kemény

Kemény Zsigmond

ével szemben. Levelének még egy érdekessége van: kiderül, hogy

Arany János

is,

Szász

Szász Károly

is

Katona

Katona József

Bánk bánjáról akar írni akadémiai székfoglalót, s mindkettőjüket a Shakespeare-fordítás vezette ehhez a tárgyhoz. A. azonban eláll szándékától a Zrinyi és Tasso lesz a székfoglaló értekezés. Shakespeare fordítása, részben ezért Is, elakad. Pedig

Tomori Anasztáz

sürgeti: „Új év elején szeretném a Shakespeare-fordítás kiadását megkezdeni; azért szépen kérlek, sziveskednél addig egy művet átadni, hogy a te műfordítmányoddal kezdenők meg a vállalatot, vagy legalább is a tiéd második lehessen." (Uo. 133. 1.) A. válaszában fáradtság, némi fásultság érzik: „A Shakspeare fordításban múlt tél óta egy betűt sem haladtam – ott vagyok most is a kátyuban, hol akkor a kerekem betörött – és nincs hat ökröm – vagy egyéb tehetségem – mely onnan kivontasson. Mentségűl felhozhatnám, hogy ősz óta 'székfoglalóm' foglalt el; és most is, miután keresztűl estem az olvasáson, még sok dolgom van hátra, mert csak egy része volt meg, s a többit is hozzá kell írnom. Ettő1 azonban – friss erővel – dolgozhatnám: ez nincs, a friss erő. Sajnálattal értesítlek hát – nehogy nevem valami jelentésben a közönség elé vigyétek – hogy új évkor az első vagy második darab csak csoda által lehetne az enyém. A csodatételek kora pedig, kivált nálam, – lejárt." (Uo. 133-134. 1.)

A következő év, 1860, azonban örvendetes fordulatot hoz: a Bach-korszak utáni viszonylagos enyhülést kihasználva, a Kisfaludy Társaság is újra szervezkedik s 1860. aug. l-én

Arany János

-t választja meg igazgatójának. Az általános nemzeti reménykedés, az új környezet, az új tisztséggel járó teendők a költőt is kizökkentik fásultságából: munkakedve újra éled, megint tele van tervekkel. A Shakespeare-kiadás ügye is újabb, fontos lépéssel jut elóbbre. Szász Károly már két héttel

Arany János

megválasztása után megpendíti: „Nem volna-e célszerűbb, ha a Kisfaludy-társaság a Shakespeare fordítás ügyét szép szerével átvenné

Tomory

Tomory Anasztáz

tól?" (Uo. 330.1.)

Arany János

– ekkor még Nagykőrösről – nem tud választ adni, egy más, elvi jelentőségű kérdésben azonban állást foglal: „A Kisfaludy-társaság Shakspeare fordítását átveheti-e, nem tudom.

Toldy

Toldy Ferenc

nak van egy kedvenc gondolatja, hogy adjuk az egész Shakspeart prózában; mert a németek is úgy adták először. Nem hiszem, hogy ez indítványnak kelete legyen." (Uo. 332. 1.)

Szász

Szász Károly

ötlete azonban hamarosan megvalósul. Szept. 27-én külön Shakespeare-bizottságot alakít a Kisfaludy Társaság; tagjai: A., Csengery Antal,

Jókai

Jókai Mór

, Lukács Móric, Szász Károly és Szigligeti Ede. E lépéssel a Kisfaludy Társaság magára vállalja a magyar Shakespeare-kiadás gondozását, szellemi előállitását; a költségeket továbbra is

Tomori Anasztáz

viseli. A bizottság előadója

Arany János

, aki okt. 25-én már részletes jelentésben ismerteti a feladatokat, a kiadás tervét és a fordításban követendő irányelveket. „A mi az elveket illeti, melyek szerint a fordítás eszközlendő lenne: a bizottság nem látja célszerűnek, hogy ez iránt a fordítók előre hosszas, körülményes utasitásokkal nyűgöztessenek le. Elég volna annyit mondani, hogy az áttevők alak- és anyag-, vagy tartalomhű fordításra törekedjenek; jambust jambussal, lyrai alakot lyraival adjanak vissza: de úgy, hogy az eszmét, az erőt, a nyelv (különösen szavalati) gördülékenységét apró formai bibelésnek sehol föl ne áldozzák. E szerint nem követelné a társaság, hogy a magán vagy párbeszédek vége – hol Shakspearenál a jambus rímekbe csap – okvetlenűl rímelve adassék; nem, hogy a fordító mindíg és mindenütt sort sorral adjon vissza; nem, hogy a lantos idomú részeket ép azon idomban ugyanannyi szótag- s rímmel fordítsa. De megkívánná, hogy az ötös jambus, lehetőleg szabályosan kezelve, megtartassék; sőt azt is, hogy oly darabokban, hol rímes alak az uralkodó (pl. a Midsummernights- Dream), ez alak a magyarban is követve legyen stb. Általában a bírálók dolga lenne, az itt körrajzolt formai határok közt megítélni, vajon a fordítás bír-e annyi benső jelességgel, hogy ezért az alakban némi elnézésre számolhat; vagy szoros ragaszkodással a formához, a szellemet nyomorította meg, mely esetben elvetendő. Óhajtja a bizottság, hogy az áttétel ne annyira azt az olvasót igyekezzék kielégíteni, ki az eredeti Shakspeare-rel kezében szót szóval összehasonlít s inkább nehézkes fordítással is beéri, csakhogy egy jota se vesszen el az eredetiből; mint inkább azt, ki az angolhoz nem férhetvén, szépségeit a nagy költőnek magyarban kivánja élvezni; s a színpadot, mely nagy hiányt szenved jó fordításokban. Legfőbb cél mind a háromnak kielégítése s erre törekedni kell, de teljesen elérni csaknem lehetetlen. Fontos kérdés továbbá, vajon Shakespeare, úgy a mint van, sikamlós, nem ritkán obscenus részeivel adassék-e a magyar közönség kezébe. Itt az a kérdés áll elé: teljes Shakspearet akarunk-e, vagy megcsonkított, hézagos, castrált kiadást. A magyar közönségnek becsületére válik, hogy szeméremérzete még azon szabadságot sem tűrheti a művészetben, melyet nagy írók, festők stb. gyakran vesznek. Aztán a növendék-kor, a hölgyterem, a salonasztal kiméletet igényel. De másrészt oly lényeges dolog, most, midőn Shakspearet adni akarjuk, nem adni hiányosan, hogy a bizottság nem örömest szavazna egy csonka fordításra … A bizottság tehát azt ajánlja: fordittassa a t. társaság, más nemzetek, különösen a németek példájára Shakspearet egészen, meg nem csonkítva, csupán arra utasítva fordítóit, hogy részletekben, s hol a darab kára nélkül történhetik, igyekezzenek az ily sikamlós helyeket szelidebben adni vissza s a botrányt a mennyire lehetséges, eltávolítani. … Általában utasíttatni kívánná

[szerkesztői feloldás]

a bizottság

a fordítókat, hogy azon fordításokat se mellőzzék segédűl venni, melyek a nemzeti színház számára régebben készültek: mivel ezekben, ha sokszor hibásak s nem elég hívek is az eredetihez, hellyel-közzel oly erőteljes drámai nyelv van, mely az új áttételnek javára szolgálhat … Kívánatos levén … , hogy az áttétel Shakespearenek minél jobb, s az egyformaságért, ugyanazon angol kiadásából történjék: e célra a bizottság dr. Delius Miklósnak nagy részben már megjelent, s … folyvást jelenő angol szöveggel s német igen jó bevezetés- és jegyzetekkel ellátott kiadását (melyet

Tomori Anasztáz

úr már meghozatott, s e célra hihetően örömest átkölcsönöz) tartja kijelölendőnek; nem rekesztvén ki, sőt óhajtván, hogy a fordítók minél több kiadást s német áttételt vegyenek segítségül. A jegyzetekből elég lenne annyit használni föl, mennyi a szöveg értésére múlhatatlanúl megkívántatik; s talán egy rövid előszót minden darab homlokára, mely a darab iránt szükséges értesítést tartalmazza." ( H.I. II. köt. 494-497. 1.)

A bizottság határozata értelmében

Arany János

teszi közzé a lapokban azt a nyílt levelet a „tisztelt írói karhoz", amelyben a bizottság Shakespeare fordítására szólítja fel a magyar írókat. E közleménynek egyelőre sok foganatja nincs. „A Shakspeare fordítás ügyében majd gyűléskor tán határozunk valamit. Eddig kevés ember mozgatta a fülét, s a ki igen, – azét meg nagyollottam." – írja A. Szász Károlynak, nov. 15-én. ( H.I. IV. köt. 335. 1.) Három és fél évbe telik, amig 1864-ben –

Shakespeare, William

születésének háromszázadik évfordulóján – , végre megjelenik a várva-várt teljes magyar Shakespeare első kötete, benne A Szent-Iván éji álom és az Othello,

Arany János

, illetve Szász Károly fordításában. A. másik két Shakespeare-fordítása 1867-ben jelenik meg: a Hamlet a nyolcadik és a János király a tizennegyedik kötetben.

További tizenegy év múlva, 1878-ban, a szonetteket, a Lukréciát és a Vénusz és Adóniszt tartalmazó tizenkilencedik kötettel válik igazán teljessé a teljes magyar Shakespeare, amelyben oly nagy része van

Arany János

-nak. Nemcsak három darab fordításával és – mint már láttuk – az elvek tisztázásával és a munka szellemi irányításával járul hozzá a vállalkozás sikeréhez. Az aprómunkából is kiveszi a részét, főleg a bizottság működésének első négy-öt évében. Ő gondozza

Petőfi Sándor

és

Vörösmarty Mihály

fordításait, amelyeket – másokkal ellentetben – nem kegyeletből, hanem saját érdemükért tart a kiadásba felveendőknek, s itt-ott „bársonyos kézzel" simít rajtuk. Öt más darab, Ács Zsigmond Velencei kalmár, Szász Károly II. Richárd és Macbeth, Csalomjai (Pajor) István János király és Greguss Ágost Szeget szeggel fordítását veti össze az eredetivel, s mintaszerűen gondos jelentéseket készit róluk. Ezeket, akárcsak saját fordításait, nagy filológiai készültség, csalhatatlanul biztos nyelvérzék, a legteljesebb fordítói alázat és a nyelvvel alkotóan, szabadon bánó költő gazdag egyéni leleményének szerencsés egysége jellemzi. Szigorúan, de tapintatosan bírál, s nem éri be annyival, hogy a hibákra rámutat; legtöbbször újraforditja a kifogásolt sorokat, ha pedig úgy érzi, hogy bizonyos hibák helytelen, vagy nem eléggé tisztázott elvekre vezethetők vissza, akkor elvi útmutatást ad a forditónak olykor valóságos kis értekezést kerekítve a részletes hibajegyzék elé, olyan mozzanatokra híva fel a fordító figyelmét, amelyből a többi is okulhat. Pl. Ács Zsigmond Velencei kalmár fordítását bírálva megjegyzi: „Forditót nyűgzi sok helyt s nyelvét feszessé teszi e kettő: szigorú metrumot akar és minden közönségestől ment irodalmi nyelvet. Az elsőben oda törekszik, hogy a jámbust tisztán írja, minél kevesb spondeussal, sőt a nélkül, a tilos helyeken. De jámbusai mégsem folynak könnyen, mert az anapestussal igen bőkezű, noha ezt már

Kazinczy

Kazinczy Ferenc

sem szerette. Ajánlanám tehát neki, hagyjon fel a túlszigorral, anapestusait irtsa ki: azt hiszem, mindjárt könnyebben mozogna. Másik érdeme, mi hibává lesz, az irodalmi nyelv keresése. Ezt fsokszor a eszességig viszi. Vannak esetek, hogy

Shakespeare, William

egyszerű mondatát pompázó szavakkal váltja fel. Van úgy, hogy némi oly erőszakot tesz a nyelven, a mi nem szabálytalan; irodalmi nyelvben általában nem lehet kárhoztatni, de drámai nyelvben kissé nehézkes, roszúl szavalható s a tárgy természetével nem egyez … A drámai nyelv az élet nyelve, a szinpadon élő embereket akarunk látni; mi nem azt teszi, hogy a dráma közönséges prózában szóljon, de még is az élet nyelvén, a szenvedélyes, mozgalmas életén. Egy-egy csak könyvben található fordulat, erőltetett, nehézkes irodalmi szórend, conventionált csonkítás vagy toldalék mindenkor folt a dráma nyelvén." (Közli Radó Antal : M.Sh.T. VII. köt.

[szerkesztői feloldás]

1914

173. l.; kiadásunkban a Prózai Munkák III. kötetébe fog kerülni.)

Az eredetihez minél méltóbb színvonalú magyar Shakespeare-t adni színész és olvasó kezébe: ezt a célt szolgálja bírálataival, mint ahogy remekbekészült fordításaival is. E nagyon eszményi követelménynek – tudja

Arany János

is – nem könnyű eleget tenni, s az első teljes magyar Shakespeare-kiadástól ő sem várja, hogy csupa örök időkre szóló fordítói remekművet tartalmazzon. S valóban,

Petőfi Sándor

és

Vörösmarty Mihály

forditásain kívül, amelyek eredetileg nem is e kiadás számára készültek, csak

Arany János

három fordítása bizonyult az első magyar Shakespeare-kiadás darabjai közül igazán időállónak. S bár ezeken is érezni az idő múlását, el nem avultak, csak patinát kaptak. De – legalább történeti szempontból – kétségkívül jelentős a többi fordítás is s az egész kiadás figyelemreméltó, mint „fordítási stádium'', hogy A.-nak az egyik Szász-forditásra használt találó kifejezésével éljünk. Csak állomás ez a magyar Shakespeare-fordítás történetében, de a legfontosabb-állomás, mert következetesen első ízben e kiadásban érvényesülnek azok a helyes elvek és szempontok, amelyek mai napig irányt szabnak a magyar Shakespeare-fordítói gyakorlatnak. Amikor fél évszázaddal a Kisfaludy Társaság első Shakespeare-bizottságának megalakulása után egy második kezdi meg működését, s részben uj, részben átdolgozott fordításokból új, teljes magyar Shakespare-kiadást indít meg, e második bizottság leszögezi, hogy „az uj forditások nyelvére nézve pedig a régi hagyományokhoz való ragaszkodást szükségesnek tartja, mert a kiadott uj forditás eltér

Arany János

hagyományaitól''. ( M.Sh.T. VIII. köt.

[szerkesztői feloldás]

1916

319. 1.) S azóta keletkezett újabb Shakespeare-forditásaink is csaknem kivétel nélkül mind úgy akarnak jobbat, többet nyújtani az addigiaknál, hogy e régi magyar Shakespeare-fordítói hagyománynak –

Arany János

hagyományának – legyenek méltó folytatói. A fordítókat e hagyomány ápolásában nem terheli semmi mulasztás, a magyar Shakespeare vagy

Arany János

-filológia viszont még mindig adós

Arany János

Shakespeare-fordítói munkásságának alapos irodalomtörténeti, esztétikai elemzésével és méltatásával. Az A.-ról szóló életrajzi művek, nagyobb összefoglaló tanulmányok, bár természetesen kitérnek erre a kérdésre is, kimeriteí elemzést nem adnak, hiszen ez nem is feladatuk. Még az olyan munkák is, amelyek aránylag bőven tárgyalják