AJOM jegyzetek

  2. A FELHŐK.  

 

P. Thewrewk

Ponori Thewrewk Emil

bevezetése:  

  A Felhők Kr. e. 423. március havában a nagy Dionysiákon kerültek színre: amint maga mondja (l. az 504. s köv. verseket), nem volt sikerük. Anionysos-ünnep örömei közt a vígjátékverseny különösen kivált. Három díj volt kitűzve. Aki az első díjat nyerte, az volt a győztes; aki a harmadikat, az szégyent vallott. Amikor a Felhők pályáztak, az első díjat Csutorájának, a másodikat Konnosának, a harmadikat nek ítélték oda. E bukás okát nem tudjuk. épen ezt a darabot tartotta legjobb művének: később változtatott rajta s új előadásra készítette elő; de ezek a „második” Felhők, úgy látszik, nem kerültek színre. A fennmaradt szöveg a darabot változtatott alakjában mutatja.  

  költői természete az ellenkedés. Ellenzi a háborút, amíg béke nincsen, ellenzi a költészetet, mely jelenleg tetszést arat, ellenzi a nyilvános élet módját, amely most dívik stb. Mint az akkori vígjáték lényeges motívuma, mindenütt túlzás, torzítás, ráfogás. De sehol sem tűnik ez annyira föl, mint a Felhőkben, amely vígjáték abból a férfiból űz csúfot, aki Görögország legtiszteletreméltóbb, legnemesebb bölcse volt.  

  nek egyik darabjával sem foglalkoztak annyit a tudósok, mint ezzel: egyik sem annyira híres vagy hírhedt, mint ez. Ami költői értékét illeti, azt jóformán minden kritikus nagyra tartja, sőt rendszerint legremekebb művének tekintik: némelyek azért, mert többször olvasták, mint egyéb darabjait s ennélfogva jobban ismerik; mások azért, mert a darab főszemélye, vagy mert maga is legjobb művének vallja.  

  De t nemcsak remek költőnek, hanem még inkább nagy hazafinak, a politikai okosság emberének, minden szép és jó védőjének, minden rosszaság és elfajultság kérlelhetetlen ellenségének szeretik tekinteni. Hogy van, hogy ez az megtámadja t, és pedig oly hevesen, amint csak tőle telik? Hibáztassuk-e kedvéért a költő jellemét? Pártoljuk-e a költőt a nagy bölcs ellenében?  

  E zavaron különféleképp igyekeztek segíteni. Némelyek t ítélték el: hogy „gonosz rágalmazó” — „hogy azért gyűlölte t, mert az tisztelője volt”. Mások fölött törtek pálcát: „hogy forradalmi ember volt s megérdemelte a halált” — vagy „hogy akkoriban még a sophistikában leledzett”. Voltak olyanok is, akik a középutat választották, s azt mondták, hogy nem van értve, ő csak a faj képviselője — hogy még nem ismerte jól, s összetévesztette a sophistákkal, — hogy nem a darab főszemélye, hanem Strepsiades, — ha a bölcsészetet nevetségessé akarta tenni, azt csak a legnagyobb mester csúffá tételével tehette stb. Nem bocsátkozunk e különböző vélemények bírálgatásába. Csak annyit mondunk, hogy azoknak semmi esetre nincs igazuk, akik ben mindent szépítgetni törekszenek.  

  a fejtegetéseihez azt kell hozzáfűznünk, hogy nek Szókratészről vázolt képe, ha túlzott is, nem alaptalan. mutatott erre rá Varia Socratica c. művében (Oxford 1911.). Eszerint Szókratész fiatalabb éveiben — a platóni dialógusok és Xenophón tanúsága szerint — sokat foglalkozott a görög természetbölcselők — főleg Anaxagorasz, Archelaosz, az apollóniai — tanításaival, s kora felsőbb matematikájában is jártas volt. Kérdezgetve cáfoló módszerében pedig, mellyel az emberekben megingatta eddig naivul, ösztönösen vallott nézeteiket, volt a szofistákkal közös vonás. Szókratész azonban nem állott meg a kételkedésnél, hanem éppen a kritikai, logikus gondolkodás segítségével arra akarta az embereket ráeszméltetni, hogy van igazság, és a társadalom nem állhat fenn egyetemesen érvényes erkölcsi törvények nélkül. A távolabb álló azonban csak azt látta, hogy Szókratész megingatja az istenekbe és erkölcsi törvényekbe vetett ősi, naiv hitet. A Felhők 139. sorának (Kivervén a talált eszmét fejünkből) görög szövege voltaképp ezt jelenti: előidézted egy megtalált gondolat elvetését — világos célzás Szókratész „bába-művészetére”. Ő nem kész tanítást adott, hanem kérdéseivel segített napvilágra születni a vajúdó gondolatot. Erre mutat a Felhők 708—710. sora is: Strepsiadesnek magának kellene „eszmét találnia”.  

  A 178—180. sorban Szókratész hamuba körzővel ábrát készül rajzolni: ez világosan a Menon c.: platóni dialógusra emlékeztet, ahol Szókratész nyilván egy homokba rajzolt ábrán eszmélteti rá a tanulatlan rabszolgát arra, hogyan kell a négyzetet megkettőzni. Éppígy a tréfás probléma ( Felhők 147—154.): „Hány lábat ugrik a bolha, magáét?” sem légből kapott, hiszen Xenophón Symposionja (VI. 8.) szerint éppen e tipikus tréfás kérdéssel ugratták Szókratészt, — mert nyilván geometriai, matematikai problémákkal is foglalkozott. Arisztophanész tehát torzít ugyan, de nem rosszhiszemű.  

  K.: Az MTA kézirattárában K. 508. I. köteg 1—33. hasáb. (K): Az Egyetemi Könyvtár kézirattárában H. 96. I. köt. 45—96. 1. (T.)  

  M.: I. kiad. 101-198. 1.