Plutos

P. Thewrewk bevezetése:

Plutos vagyis a Gazdagság hiteles kútfők szerint kétféle alakban kerűlt színre: először 408-ban, másodszor 388-ban. Ez utóbbi alkalommal Nikochares Lakónjai, Aristomenes Admetosa, Nikophon Adonisa és Alkaios Pasiphaëja voltak versenytársai.

Újabb nyomozások kiderítették, hogy az előttünk levő darab nem az „első” Plutos, a minek a régi scholiasták nézték, hanem a „második”, mely húsz évvel később adatott elő.

Nem állami ügyeket bolygat, hanem általános emberi érdekű tárggyal foglalkodik, mely akkoriban egészen időszerű volt. A régi jómódú családok részint a hosszas háború, részint a gyakori alkotmányváltozás, részint a lábrakapott fényűzés következtében elszegényedtek: az áruló, a sophista s több efféle hitvány népség vagyonra tett szert, s megint csak annak volt tekintélye meg hatalma, a ki gazdagságával hathatott.

Ily viszonyok közt könnyen felmerűlhetett az a kérdés, hogy mennyiben jó a gazdagság vagy a szegénység s önként kínálkozott Aristophanesnek arra, hogy belőle vígjátékot alkosson. E vígjáték szerint Plutos isten, ki vakságában naplopók és gazemberek kezébe kerűlt, visszanyerte szeme világát s most a becsületes emberekhez fordúl, s azokkal tart.

Már a régiek az úgynevezett közép vígjátékhoz számították e darabot. Hogy mennyiben számítható oda, bajos eldönteni; mert a közép vígjáték lényegét nem igen ismerjük. Jellemzői azt mondják, hogy többnyire a régi költőknek, nevezetesen

Homér

Homérosz

nak, a tragikusoknak s az előbbi komikusoknak meséi képezték tárgyait, a melyeket travestált, hogy a philosophusok és rhetorok iskoláiból is csúfot űzött, hogy rendszerint általános typusokat, együgyű parasztokat, vén asszonyokat, élősdieket, szakácsokat stb. hozott színre, hogy stilusa a legfinomabb atticismus volt, hogy a kar benne néző személy gyanánt szerepel.

Ebből egyetmást Plutosban is találni, s annyiban e darab minden esetre a közép vígjátékhoz hajlik. Ez volt utolsó vígjátéka Aristophanesnek, melyet még maga adatott elő. Más két darabját, melyet Plutos után írt, a Kokalost és Aiolosikont Araros fiával hozatta színre, hogy ily módon mintegy művészete örököseül az athéni közönség kegyébe ajánlja őt. Tudnivaló, hogy Aristophanes fiai, Araros, Philippos és Nikostratos (vagy Philetairos?) szintén vígjátékírók voltak, de már az új irányhoz tartoztak, s nem sokat értek.