Aranysárkány fejléc kép

Facsimile Image Placeholder
POLITIKA? MŰVÉSZET?  
„A Fiatalok öt év előtti első tömörülésének demonstrativ karaktere volt. Uj piktori eszmék propagálását határoztuk el és amaz intenciók nyilvánosságra juttatását, melyet fiatalos hévvel magunk is hittünk és a melynek a győzelmét, teljesülését magunk is óhajtottuk. – – – – – Természetesen öt év sok dolgot máskép formált, mint eleinte hittük. Mindannyian az egyéniség szentségére esküdtünk, uj szenzációs interpretációkra törekedtünk, ezek helyett ma, ha szabad ezt a szót használnom, akademizmus felé törekszünk – – – –“.
  Ezt a néhány sornyi idézetet, mint a „magam sem tudom mit tegyek“ csimborasszóját a „Fiatalok“ katalógusából irjuk mondani valónk elé – azért, hogy a tárgyhoz kéretlen hozzászólásunkat nemcsak egy szűk kávéházi kör, hanem a nagyközönség előtt is jogosnak igazoljuk. Nem rosszmájuskodunk és nem kuliszatitkok körül kereskedünk. De ha a „Fiatalok“ egy terembe zsufolt képeit végig néztük s mint objektiv szemlélők, ha müvészetük minden időszerütlen passzivitását a festők jótakarása nevében elfogadhatónak tartanánk is, a kis csoport fölkinálkozó politikájába, mint a művész-progresszió keresztfájába kénytelenek vagyunk belebotlani.  
  Politika. Ez a legszembeugróbb (és minden más kifogást igazoló) pont, ahol a „Fiatalok“-at, mint „Céh“-et A Tett, mint kimondottan agressziv művészeti mozgalom birálni akarja és támadni kénytelen. Már magában a Céh cim alatt való csoportosulás elegendő ok lehetne arra, hogy mi és hasonló kintről szemlélők valami dicstelen hátterét sejtsük az egész olcsón köntörfalazott demonstrációnak. Demonstráció?! Tévedtem. Ez a szó a mi politikánk meghatározója – az övéké a c élszerűség . Én az erkölcsi individuumot keresem, ki, a mi anarchikus korunk minden erőit, mint a jövendőnek reprezentativ klasszist tudná világgá sugározni – a katalógusi cikk irója, mint a kereső individuum kiölőjét: Uj akadémiát kiván a piktura fejére. Hogy a hét piktorok csoportja mért épen ma a legvadabb társadalmi reakcióban és az ujra világra készülő vásári művész-romantika hajnalán tartja szükségesnek a maga (őszintén hisszük, hogy csak meggondolatlan) pálfordulását kinyilatkoztatni; annak, oka lehetne egyesek önmagába nem bizása, de semmi esetre sem annak a festőgenerációnak tudatos meggyőződése, akik, mint ezt az előző századok mesterei tették, korunk fizikai és pszihikai karakterét akarják szinbe és vonalba látni az eljövendők részére. És a »mi semmi egyebet sem akarunk csak festeni« okoskodással higitott l’art pour l’art-osdi sem lehet az ő igazi hangjuk. Ezen a romantikus politikátlan politikán csakúgy túl van már az ezerholdas
Facsimile Image Placeholder
zsentri, mint a keshedt földnélküli János. Azzal a szent okoskodással, hogy a világ dolga az urak dolga, ma már az utolsó szénégető sincs megelégedve. Politika van – tehát a politikával számolnunk kell s a politikát, mint a legkönnyebben kezelhető harci eszközt, mindenki a legjobb tudásához, meggyőződéséhez mérten használni is kénytelen a maga megvédésére, az útjába feszülő gátak eltakaritására. Mindezzel, hisszük a „Fiatalok“ is tisztában vannak, mert hiszen csoportba bujásukkor ők sem feledkeztek meg az „okos“ politikáról és mi ép ezért vicsoritunk rájuk a mi politikai igazságaink mögül.  
  Ha akceptáljuk azt, hogy tehetséges festők (mint ahogy nagyrészben el is ismerjük) akkor nem tudjuk megérteni, hogy 25–30 éves emberek a maguk legjogosabb jogáért, a kenyeretadó érvényesülésért, teljesen magukra utaltan, de munkájuk kvalitativ summájára támaszkodva minden kétes remény nélkül miért nem mondhatnák ki a maguk igazsága mellett a leghangosabb szót. Az igaz, hogy a Fiatalok céhe nem, mint az uj müvészeti irány hét, uj igazságokat hirdető papja szeretett bele egymásba, hanem, mint a névre féltékenyek kiszoritottjai menekűltek csoportba – de igy is, a jórészben akaratukon kivüli helyzetben is felvehették volna a számukra legtöbbet igérő, művészi tudásukhoz és emberi fiatalságukhoz legméltóbb harcmodort. Szerintünk az ő számukra is, mint minden uj generáció számára, csak egyetlen út vezet a becsületes célbaéréshez – ha érzik, hogy van miért: nyilt agresszivitás minden lefölöző céhrendszer ellen. Ami ennek a meredeknek a szerpentin utain érhető be az csak kisebb-nagyobb pénzért
Glattergyuláskodassá,
vagy
Szomaházyisivánkodássá
kopás lehet. Mi szüksége van hát a fiatalok csoportjának erre a könnyen átlátszó taktikázásra? Ha érzik, hogy a Műcsarnokból való kizsürizésük jogtalan volt, azaz, ha csupán munkájuk komolysága miatt közösitették ki őket az arriváltak karámjából, tudniok kell azt is, hogy ez az esztendőről esztendőre megujuló manöver több, mint néhány megcsontosodott smokk szépet-féltése: ez egyben majdnem állami politika is és ezért nekik a fiataloknak, az uj értékeket keresőknek, a rebellis revizionistáknak csak egy mód van elveik és produkciójuk elfogadtatására. Művészetük anyagi és legfőkép erkölcsi értékesitését. csakis a Műcsarnoktól való teljes elszakadásukkal, munkáik értékével nyilt ellenedolgozásban remélhetik. Nem uj, kipróbálatlan ötlet. Már nem egyszer vált be jó üzletnek is és nem egyszer nőtte ki magát az egész világ művészetére irányitó fórummá néhány fanatikus »bolond« uj, kimondottan agressziv csoporttá alakulása. Igy keletkeztek az ezerféle izmusok, amelyek minden bogaraik ellenére is a társadalom nélkülözhetetlenjévé verekedték fel a művészetet, amelyek kis pártoskodásaikkal is mindig a nagy kulturális egységet szolgálták s amelyeknek ők, az ismét csoportba kényszeritett „Fiatalok“
Facsimile Image Placeholder
külön szóra érdemességüket köszönhetik. Most ők vannak a soron, hogy lökjenek egyet mesterségük szekerén, ami elé a tegnapi táltosok már a maguk zsirjában vágódtak el kerékkötőnek. Céljukat, ha ilyesmijök komolyan van, csak a tegnapok legázolásán keresztül érhetik el s ezért minden olyan kifelé széptevés és belső szorosabb össze nem tartozás, mint amilyen a Fiatalok céhét, mint kiállitó csoportot ma jellemzi csak a legelevenebbükre igazitott tagló lehet ellenfeleik kezébe. Nem szólva azokról a szerintük is tehetséges fiatalokról, akik az ő kiebrudolt sorsukon közéjük is hiába jelentkeztek (vagy ez talán már a be­konferált uj akadémia tekintélyt védő módszere volt) a tulajdon főmunkájukon is alig tudjuk a művészetben és harcban a tökéletesig kivánkozó akaratot megtalálni. A minden fiatalságból önkényt kibuggyanó »vagyunk és élni akarunk«-ja helyett, ők a széltől véletlenül idekevertek „ha lenni engednétek“-jét édesitették a nyelvükre s ami nagyon plauzibilis, ez az „élettel szemben alázkodjunk meg“ elmélet épen a legtökéletesebbjeik munkáin már meg is látszik.  
  Nincs terünk, hogy külön-külön analitikus birálattal az egyes emberek munkáira is kitérjünk, mint föntebb mondtam nagy részben elismerem festői képességüket, de képeik látása után erősen az az impresszióm, sőt logikával végig vezetett meggyőződésem, hogy az a meg nem alkuvó energia, amire az utolsó stációig szükségük lett volna, nagyrészüknél már a mesterségük külső eszközeinek megszerzésénél elporzott s most mikor a legszebb értéküket, fiatalságuk rakoncátlan darabos erejét kellene megpohosodott elődjeik ellen vetni, már ők is csak a »szépen megcsinálást« és a mindenkinek kedves »jófiuskodást« játszák. A falakra aggatott vásznak talán tele vannak „grafikai értékkel“ „kellemes jólhangolt színértékkel“, de az bizonyos, hogy az ujat kereső látogatóra az egész terem holmi német muzeumsarok hatását tette. A kiállitók fantáziáját és a halott formákat és színeket életberobbantó kedvüket akár tudatosan, akár öntudatlanul már megbélyegezte az arrivista politika s amit az első kiállitásukon magukból megmutattak az inkább csak a szorgalmas tanuló határos jóízlését, mint a festőzseni csodálatos fáklyára lobbanását dicséri. Fiatalságuk izzó túlteltségéből, müvészetük iránytjelző hivatottságából alig is árultak el nekünk valamit: szolidak és meggondoltak voltak, mintha csak a vászonra feszitett lelkükkel a katalógusi cikk „minél előbb záruljunk be“ kivánságát akarták volna feltűnőbbé illusztrálni.  
 
Kassák Lajos
 
 
image
image
image