Aranysárkány fejléc kép

Facsimile Image Placeholder
ZARATHUSTRA A VÁRKISASSZONY
 
TEMETÉSÉN  
  Rózsái fagytán rég elapadt méhét még mindig jóreményekkel élette Hagyomány, a trubadurjait vesztett, télbe sorvadt várkisasszony. Évfordulós albumokon, levendulásszagú családi kódexeken tengette aggszűz hátralevőségeit egy kiszikkadt várkáplán meg egy gőgbe szorult várnagy társaságában. Csöndes évelésén nem gyultak ki már pönkösdök a lélekeljövetellel s csak vérebeinek untalan csaholása verte riadozni a foszló tornyok baglyát, denevérét.  
  A nász árául megfejtendő találós kérdéseken elvérzett régi lovagokra gondolt és azokra, akik felelet nélkül menekültek el a babonás hirü vár környékéről. Az ilyenek után még apáikról maradt, elévült adósságleveleket küldözgetett eleinte ijesztgetésül, később már csak bosszantásul, mert csak ilyen epés meglódulásokból és apró dühök kesernyés leveleiből tudott még kábitó nedveket kiszivni a tovatengődéshez.  
  Legtöbbször Zarathustrára gondolt, a győzelmes ifjuságura, erőkkel csordultra, a legkuszább rébuszok szálán sem szédithető fiatalra, aki minden semmiségre fölhorkanó büszkeségében s mérhetetlen Nárcis-szerelmében oly könnyen dobta láb elé a megnyert nászt. A ráuszitott csatlósok elől mily könnyen szökött a bástyafokra s óriási ifjuságában ragyogott ott egy percig, aztán a mélybe suhanva lobogó agyvelővel rohant az idő méhébe.  
  Néha gyanakodó fölismerések kisértetei szürődtek Hagyomány gondolatai közé. Hátha nem rajta mult a párta sorsa? Hiszen oly holdkórosan akadt fel rá a tűzvér fiatalok szeme. Hátha csak a káplán és a várnagy ravasz szálain szőtt talányok elől futnak el a királyfiak?  
  Ilyenkor mindig szeretett volna tavaszi duzzadást deriteni csontbőr tagjaiba és elaggott bodzafaként kiszitta a kert most buggyant virágaiból a harmatot s csodálatos fiatal flórákat pusztitott el így a világon, hogy az idő – jobb hiján mégis az ő udvarán kösse ki táltosát.  
  És már csordult, fiatal erőkkel teljes hajnalok, nevettek a kigyuladt egek alatt s az ő vérebei, melyek lomposra hiztak a talányok szerencsétleneinek velején, még mindig vad csaholással és uj lakomareménnyel rohantak a csikorogva nyiló kapuk felé, mert még mindig akadt egy-egy lovag, aki a fajtája külön kis talányain vagy az egyetemes hites titkokon el akart vérezni. Hanem egy hajnalon aztán keserves vinnyogással sompolyogtak vissza a sötét sánckarimákba.  
  A Zarathustra, a rég holtnak hitt Zarathustra, pusztitó szélben vemhedt, májusi levelét hozta a pósta:  
  Mily jó, hogy nem a te ablakaid alatt állok érctelen, monoton szerenáddal, óh Hagyomány!  
  Mily fáradt s mily beteg voltam én, mikor még avult kodexek fekete kulturái feleseltek bennem és vitatkoztak az életem jóságáról és roszszaságáról!  
  Nem tudtam én, hogy az egyetemes életnek van néhány örök igazsága és millió hazugsága. Hirdettem (egy satnya német tudósban bujkálván, ki életével mindig letagadta igéimet) hirdettem én, de magam sem
Facsimile Image Placeholder
hittem, hogy énemnek minden pillanatban más felelete és mégis igaza. Megkergetett velőm szerencsétlen torzszülöttjének; szívemben a keserű ízekkel pezsgő lombikban, életképtelen homunkulussá lúgozott embercsirának hittem már az emberebb embert. Vak álomnak. Agyafurtságom és agyfurcsaságom drótjain rángó Vitéz Lászlónak.  
  Csak egyet tudtam nagyon jól. Tudtam; annyira visszájára forditottad te már a világot, óh Hagyomány, hogy nekem csak ellent kellet mindig mondanom, hogy mindig igazam legyen.  
  És mindég igazam lett és mégsem lehetett nékem az én igéim szerint!  
  Csak a gondolataim és akarásaim voltak az emberebb emberé, de nem az életem . A meditálást már életnek hittem szerencsétlenül.  
  Jaj elhibázott életem! Azt akartam, hogy a fiú szülje meg anyját. Az emberebb embert előbb akartam, mint az emberebb életet.  
  Nem tudtam, hogy az igazságnak nem elég igazságnak lennie.  
  Gyermek az igazság és ezért volt az én életem a gyermeké, mely még nem élet. Az igazság delelő férfikora: a jog s az élethez jogok kellenek: igazságférfiak.  
  És nekem elég volt az igazság-igazságnak, óh én, elhibázott életem!  
  Jaj, a nagy magányosságot, a meddő Ént akartam! És nem kerestem eszközöket életet szülni az én igazságaim szerint való jogokban. Nemes fa akartam lenni, de nem akartam nemes erdőt, mert magányos csúcsra mentem lakni.  
  Óh én szerencsétlen fa, ki féltem az erdőtől! Szerencsétlen tűzhányó, ki féltem a hegyek közé menni és nem akartam az életet magam körül!  
  De már tudom vétkemet: Én minden ellentmondásom ellenére is még veled voltam teljes, óh Hagyomány!  
  Te mérgeztél meg engem, hogy önmagamnak csak hirdetője lettem és nem hivője.  
  De már megtanultam a hegyláncnak és az erdőnek ethikáját és eszthétikáját is; nemcsak a magamét.  
  És versenyeztetni fogom őket. Óh mert nem lehetek én a szebb és a legszebb, ha nincs mellettem: szép! Nem lehetek én a jobb és a legjobb, ha nincs mellettem: jó. Elmegyek a többi fának talajába és megmutatom, hogy te csak az üvőltő, korbácsoló sirocco vagy, Hagyomány, de nem vagy a talaj. Csak az esőket kergeted rájuk, de nem te vagy a televénynek éltető sója.  
  És elcsalom az erdőből a fákat, a hegyekből a hegyeket és jogok lesznek így az én igazságaim önként.  
  És csak jogaink lesznek nekünk; de törvényeink nem lesznek, mert nem leszünk elég egyformák hozzá és mert nem akarjuk a jogokat kötelességekké kicsinyíteni: Nem akarunk új hagyományokat.  
  Minden szomjuságot megitatunk, minden éhséget megetetünk és nem lesz egyetlen fölösleges élet sem, mert a munkából vágy, a vágyból teremtő láz lesz örök gyürüben a magunk parancsán. Harc lesz köztem és közted: a hagyományos élet és az emberebb élét között!  
  Hagyomány száz évet rőkönyödött ettől az üzenettől. Zarathustrát fiatlan kotlósnak tudta s emlékezett, mily kacagva nézte, amikor az ezer színt váltva szőtte hálóját maga körül, míg nem begubózott? Sohasem félt attól, hogy a Zarathustra süvitő, forró én-kulturája valaha egyetemes kulturává
Facsimile Image Placeholder
sikonganá magát. Sohasem hitt a transcendes folyamatban, mely kirágja a gubót s eljut a peterakó pillesorig.  
  Halálos rémületében régi, megvakult prizmákat kapkodott elő és régi, fakult színeit próbálta beletörni a nekiiramlott élet szemébe, de azt nem lehetett többé megállásra vakítani.  
  Copfjait száz csábitó rendbe gubancolva, tégelyükbe száradt pirositók után sápitozva végre is kiadta görcsös körmeibe ékelt, szikkadt lelkét a halott királyfiak kisértetei s a májusi üzenet előtt.  
  S már javában állt a temetés: tömjénfüst, karos gyertyatartók, égő viasz fullasztó levegője kábitott áhitatosra minden maga gondján évődő fejet, a káplán és várnagy ajtómőgötti egymásra vicsorgása az örökség miatt már sikeresen értékelődött át törölhetetlen búkórrá a ráncos arcon, nehéz sóhajok bucsuztak a tüdőtől és a halottól; amikor eget fölvető melódiákkal és ritmusokkal vidám nevetés és boldog csapat hömpölygött ki az erdőből.  
  Zarathustra jött friss, egészséges parasztlányokkal, az életörömök kórusával, a temetésre.  
  Profán nevetése nagy disszonanciákba verte még tanitványainak szivét is. Sápadtan lesték, ha vajjon a ravatal előtt nem fog-e mégis döbbenő komolysággal megállani s olyan kicsinyes lendületüek is, akik tragikus sikolyt vártak, sokan voltak még hivei között.  
  Zarathustra valóban mély szomorúsággal fordult fejéjük, de nem a halott miatt.  
  – Sirjak-e én az emberi hagyományok temetésén? – kérdezte komolyan – Sírjak-e, mikor tudom, hogy ti is csak „esztétikából“ sírtok? Mély nevetés van a szívetekben, de annyi a hazugságotok, hogy mire kitör nevetéstek könnyekké „szépititek“. Nem adom én oda az én nevetésem szépértékét sem a ti sirásotokért. A nevetés az igaz erők kitérő éneke. Hány nagy szellemnek volt már a nevetés elkeseredett guerillaharca a kimérák ellen, az értetlenek, az elzárkozók ellen? A boldogságot keresitek és mégis a sírásnak adjátok az ethikai és esztétikai pálmát: Nem látjátok-e, mily mély az én nevetésem immár? Nem az a régi, sunyi, romboló kuncogás az többé, mely miatt minden mindegy lett.  
  – Igenis a hagyományok halálán nevetek: nem a magam kis örömeiért, hanem az egész életért. Mert nem vagyok többé magányos fa, ki fél az erdőtől. Mert tudom már, hogy nem az erdőnek tesz alázatos szolgálatot a fa, ha az erdőbe megyen, hanem önmagának. Az önmaga iránt való kötelességét teljesíti: életjogát gyakorolja. És felszépíti magát az önmaga iránt való kötelességekkel, hogy fölöslegessé, közönyössé, szóval halottá ne váljék. Mily gazdag a jogotadó, a hagyomány fekete viharaitól megmenekült erdő millió külön fájával...  
  ...Ezért mélyebb az én nevetésem a ti sirásotoknál.  
  – Óh, mily szépen viszonylik egymáshoz az új erdő és az új fa, az emberebb élet és az emberebb ember!  
  – Jog és kötelesség nem okai többé egymásnak, hanem céljai.  
  – Bizony mondom emez uj jogaiban és uj kötelességeiben fogjátok csodálni az emberebb embert. Annak jogai csak az élettel, kötelességei pedig csak önmagával szemben lesznek; de sem vérző jogokat nem kér, sem fojtó kötességeket nem fogad el az embertárssal szemben.  
  – Jaj, nem boldog ma sem a verejtékeztető, sem a verejtékező. Nincs öröm a rontó jogban, sem a rontó kötelességekben. Rossz kard a jog és rossz
Facsimile Image Placeholder
kapa a kötelesség, ha véres. S bizony mondom félelmében s nem bátorságában siet ölni a rossz kard és félelmében és nem örömében hasogatja a televényt a rossz kapa. Jaj minden jognak, ami csak pénzzel igazolható s jaj minden kötelességnek, ami csak pénzzel vásárolható; de százszoros jaj a sáfárnak, aki az én jogaimat kötelességekké akarja vásárolni.  
  – Sirjak-e én ezen a temetésen, mikor a hagyományok féltékenysége tette az embert az ember ellenségévé?... Ne haragudjatok Zarathustrára ezért! De hogyan kérdezzem meg az emberebb embert, hogy máshol van-e a hegy az ő szemében, ha attól jobbra vagy balra húznak egy vonalat? Bizony csak a hagyomány pusztitó praktikáiban tolódnak el a hegyek.  
  – Mondom nehéz harcok várnak még az emberebb életert s még nehezebbek az emberebb emberért. A hagyomány végzetes öröksége körül még nehéz vérvesztésekben fog fölhemperedni az Ikáriákba törtető ember. Hagyomány Ezer fekete vonala fogja még keresztül-kasul hasogatni a mindenkiért való élet hátát. S hányszor fogja még az emberebb-ember is úttá téveszteni ezeket a Fekete vonalakat!...  
  Haragos, éjezett pillantásokkal kellett ekközben megverekednie a Zarathustra kék, hajnali szemeinek. Elfáradt vele és elvonta szájáról a szavakat, mert mindig félt, ha szent, de megkavart céljai nem birták elmélyiteni azokat. Félte a harcot, hogy ne tehesse fölületessé az eszközeit.  
  – Mily mérhetetlen szavaink vannak? gondolta a köréje küllőzött halálos csöndben szinte megdöbbenve. Hányszor jelentették már ezek egymást s hány soha nem látott lényegülésben viszonylottak már egymáshoz és mind-mind az Emberhez az én lelkemben? De nem szabad nekem könnyelműen leszállanom a – megnevezés bizalmasságához minden villanáskor.  
  Énjét, melyet az utóbbi időben többször ragadott már fel az egyetemes élet kardjául, most ujra őrző és őrizkedő csöndekbe; áttetsző, de átláthatatlan mélységekbe burkolta és odadobta magát a körülötte napfényt, kék eget megtapsoló friss, egészséges parasztlányok karjaiba s az életörömök, munkadudolókat énekeltek fülébe s az önzés amforáiból ittaták fáradt szeretőjüket.  
  Mentek és már messze a horizontot árnyalták, mikor a végtelen alázatosság éneke utolérte őket:  
  – Qui tollis peccata mundi, meserere nobis!  
  Zarathustra fölvihogott s komiszkodva csiklandozta szemével drága örömparasztkáinak elbámészlott tekintetét:  
  – Látjátok, milyen borzasztó vallomást tesznek azok ott magukról s világnak nevezik el magukat?  
 
Rozványi Vilmos
 
 
image
image
image
image