Aranysárkány fejléc kép

Facsimile Image Placeholder
JÁTÉK  
  Sirt és nevetett a város. Késő őszi sugarakkal tüzeskedett a nap és élt a város. Valahol az ázott, legázolt végeken most véres szurony hegyébe törték egymást árva, keseredett embercsordák, itt hiu életben tarkálódott a tér s a házak kongó torka nyelte, visszaköpte a sustorgó áradatot. Mint valami torz óriási pofák kérődztek a nehéz kapuszárnyak s telt, ürült, hangoskodott az utca; mély tompa színek és kínálkozó vörös kacagások keveredtek a feltaposott aszfalton. Görbült, elhervadt katonakoldusok és pávás, hetyke asszonyok figuráját dobálták vissza az árulkodó tükörkirakatok, az út közepén sáros társzekereket guritottak csámpás, szakállas állatok s közöttük, mint valami szörnyű őskori pókok előzködtek a hasas fiakkerek. A rengő hullámtáncból csak néha itt-ott ugrott szem elé egy kiütköző alak, egy domináló kerek ábrázat, de a következő pillantban már ujra visszamerült a nyüzsgő testek ritmusába s az egész tömeg akár a ragyogó habhányás ömlött tovább a széles medrekben.  
  Bőgött és kacagott az élet!  
  A körút torkolatában, valahonnan a bús kültelek gyomrából most egy zöld bárkakocsi döcögött bele a kusza életsürübe. Lassan, gyászos hallgatással cammogott előre, előbbre a löködő grániton s mint valami csodálatos teknősbéka bámultatta magára a hetvenkedő tömeget. A kiváncsi szemek egy pillanatra mozdulatlanul tágra meredtek, a vérmes fiatal párok álla esztelenül nevetésre rángott, de ahogy a kocsi farán gubbaszkodó őrkatonát megláttak az égő, távoli panganét hirtelen, mintha a szivükig szurt volna... Megálltak. Nyelvük sápadtan a fogaik közé akadt. Csüggedt fejük gyáva, önkénytelen mozgással bólogatott a némaságában is orditó alkotmány után.  
  – Kit vihetnek benne?  
  – Rabokat!  
  – Hadifoglyokat!  
  – Biztos, hogy katonákat!  
  – Talán őrültet!  
  A tömeg agyát fájdalmasan megturta a kiváncsi találgatás. Valamennyiöket bántotta a hirtelen bizonytalanság, mohón, ijedten ujra kérdezték :  
  – Őrült katonát???  
  A megnyilt fülekbe szinte tobzódott a hallgatás. Senki sem tudott nyugtatón felelni s a poros, sugaras űr betelt a féltős, riadós fantáziákkal. Mindenki bamba, sárbaszakadtnak érezte magát, mindenkinek volt valaki drága félteni valója s most mindenkinek kihagyásokkal játszott a szive.  
  S az otromba bárkakocsi vakitó expressziókkal húzta maga után a tömeg képzeletét. Ezer meggyulladt szemgolyó furt bele a szálkás deszkákba, ezer torok garatját kaparta a titokszomj, de senki sem tudta meg a bizonyosat. A zöld deszkafalak átláthatatlanok voltak s a mindenttudó őrkatonáról, mint valami süket, patinás szoborról üres kongással hulltak vissza a könyörgő és káromkodó kérdések. Néhányak szeméből már kigyöngyözött az olcsó sósvíz, néhányan bizakodón még utánalódultak s aztán tétova fáradtsággal azok is elmaradtak.  
  A kocsi rendületlenül gurult tovább a város másik vége felé. Fogytak alatta a hangos kőkockák, lemászott a körutról, a kuszált embererdőből s monstrum alakjával szinte rettentően csavargott bele az üres határba.  

Facsimile Image Placeholder
  Egyedül, nyöszörögve járt a száraz országúton.  
  Két oldalt, az ut szélén ragyogó sínszalagok nyújtóztak, időnként sárga lángcsiholó masinák robogtak el felettük a város fele.  
  Aztán ezek is elmaradtak.  
  Kitérőhöz értek; a csontos vaksi állatok feszült inakkal vágtak neki a kapaszkodónak.  
  – Gyű Sára, gyű!  
  Az út szélén néhány törpe sárkunyhó kuksolt a rozsdás füvekben: vörös falaik szinte égtek a hülő nap alatt.  
  – Gyű Ézsau, gyű te!  
  Csönd volt, csak a száraz kerékagyak nyikorogtak halkan, panaszosan. Néhány lépésnyire magas fehér kerités kezdődött a lovak előtt s most egyszerre pajkos, rikácsoló hangok daloltak ki a kocsi rácsos tenyérnyi ablakán. Mintha valami asszonyos kamasz száján feslett volna föl a rikitó nótafoszlány:  
 
Hej, galambom, galambom,
Szállj a számra, ha mondom...
He-ej. Ma-a-rinka... Ma-a-rinka,
Szép fehér ga-a-lambom...
 
  A szakadt hangok ujra és ujra átütöttek a kerekek muzsikáján:  
Sza-állj a számra, ha mondom...
  De senki nem figyelt a dalra. Az ut üres volt s az elnyütt párák, akár valami bús emberbarmok húzták neki a dombnak zöld terhüket. Még egy, csak még egy megszakitó feszités és célban vannak; keserves szemeiket húzta magához a fehér, pihentető stáció.  
  A kapu előtt szólitás nélkül megálltak.  
  Most harangocska kondult meg valahol az épület tetején s néhány pillanat mulva egy rozsdásképü ember állt be a rácsos kapuközbe.  
  – Honnan?  
  – A helyőrségiből – dobta vissza a szót az őrkatona, szinte vidáman – egy önkéteske...  
  A kocsiból még mindig csörömpölt a nóta.  
  – Veszélyes?  
  – Nem!  
  Aztán lecsuszott a keresztvas s a sötét kocsimélyből egy szőrvert, töpörödött legényke himbálózott le a magas lépcsőkön.  
  Marinka, hej, Ma-arinka,  
Szép fehér galambom...
– No erre, babuskám, erre...
  A két markos ember őrizőn karon fogta az önkéntest. Nem tiltakozott. Vékony, meggörbült alakja szinte elveszett a két hatalmas test között. Csak vékony kékcsikos köpönyege lobogott utána hivalkodón a csöndes, néptelen udvaron. Szőrös, éles szája még mindig a nóta ízét majszolta, de nem ejtette ki a szavakat, hirtelen megvilágosodott gondolatai már bent jártak a süket falak között. Félénk, gyerekes mosolygással húzódozott az ajtó előtt.  
  – Előre no, előre drága apukám!  
  Az emberke kék, eleven szemei gárgyun elborultak, mint a vágóhidra készitett borju, gyáva, ártatlan ösztönnel megtorpant.  
  – Nem! Nem!  

Facsimile Image Placeholder
  – Csak egy csöppecskét még.  
  – Nem! Nem! Nem!  
  De már ott nyomorodott a szolga pántos szigoru karjaiban s mint valami ménkőütés csapódott be mögöttük a kapu.  
  A hangos, hideg folyosók, az öblös kórterem mohó nagy éhséggel nyelték magukba a három alakot. Langyos, tompa csöndesség szorult a fehér falak között s az ablakok, mint valami redős óriási bronzlapok villództak a vörös napáldozásban. Szűk ágyutcákban csavarogtak át a termen, a hat láb keményen taposta a padlót, ijedt, kiváncsi fejek nyujtóztak utánuk a vasrámás fészkekből. Aludni készültek s az uj társ fürge, gyanakvó tekintgetéssel csuszott el közöttük az egyik sarok-ágyig. Már nem ellenkezett. Szegény beteg idegeit cudar fogakkal véresre marta a rázos kocsi útja, mint valami álmos, kihancurozott gyerek bujtatta el magát az erős, ügyeskedő kezekkel.  
  Reggel pihent, boldog ábrázattal ébredt ki a babusgató pokróc alól. Egyszeriben nem értette, hol van. Későn volt már, a terem lakói ébren voltak, némelyek fel-alá sétáltak a parkettes úton, mások öltözködtek, mások meg a pokróc tetején ültek felhuzott térdekkel, kis gomboccá töpörödötten, bozontosan, mint valami csodálatos madarak. Furcsa, zavaros gondolatok kergetőztek a féjében, ugráló szemei véletlenül az ágya fölé tévedtek, a kis fekete tábláról hirtelen magára ébresztette a neve: „Varjagin Fedor x-i önkéntes 356“ s még két nagy kezdőbetü, amik pókos elhervadt lábakként nyultak az agyvelejébe. Nem értette meg, de emlékezett rá, hogy ezek a kabalisztikus figurák már máshol is, már hónapok óta az ágya fölött tekergőznek s ő valami állandó bolond rettegéssel félte ismeretlen tartalmukat.  
  Most csattant a zár s két üstös, kenyeres szolga csuszott be a halkan táruló ajtón. Mögöttük ismét kulcsra csattant a zár.  
  Reggelizzünk uraim – mondta az egyik a terem közepén helyhezkedve: A másik egy könyvből az uj lakó nevét olvasta kihivón, hangosan.  
  – Itt vagyok! – mondta az határozatlanul.  
  – Gyüjjön közelebb, Varjagin Fedor önkéntes úr. Most félkilenc, az intézet ilyenkor tartja a reggeli étkezést. Ez itt az ön evőeszköze, vigyázzon rá, mert az evés után visszavisszük.  
  Öblös bádogcsészékbe forró, szagos teát meregettek a szolgák s a gőzölgő edénnyel a betegek valamennyien visszasétáltak ágyaikhoz.  
  A kiosztás megvolt; a zár nyelve élesen csettent, a szolgák zörömbölve kibujtak s aztán megint lecsapott a zár.  
  Mint valami tompa cserépharang kondult meg utánuk az egész terem. Aztán csönd volt. A nap melengetőn átcsurgott a fekete rácsok között villogón szétloccsant a padlón, bearanyozta a tespedt ágylábakat és bibor, meleg reflexeket szoritott föl a gőzre borult kanalozó, szürcsölő alakokra.  
  Varjagin jó étvággyal az ágy lábánál ülve falatozott. Szokatlanul derüs, megelégedett volt. A helyőrségi kórház túlzsufolt termei, lármás, sebes lakói után, valósággal bizalmas családi menedéknek tünt előtte ez a miljő. Szőrös, elvénült fejéből önkénytelenül kibujt a szó.  
  Egy nyurga, lányos képü kamasz felelt neki. Aztán a többiek szája is megnyilt s csakhamar zengő meseszálak nyujtóztak el közöttük s szőtték keresztül-kasul a termet.  
  Varjagin vizsla szemekkel figyelt. A beszélők hangjából, témájából okosan a foglalkozásukra, szellemi életükre következtetett s végtelenül örült,
Facsimile Image Placeholder
hogy csak egy félszemü, vitustáncos muzsikban ismerte föl a katonát. Ezt a szegény ördögöt az első mozgósitáskor valahonnan a halott Kaukázusból szakitotta ki a cári ukáz s ő azóta is sárban, vérben, tűzben sem tudott másra gondolni, mint Darjenka szép testére, amely olyan volt rózsás szoknyájában, szoritó bársonykacájában, mint a városi templom aranyos Marjácskája. Rázós, csonttá aszott fejéből, amelyen száraz szalmasárgaságban kuszálódtak a hajak és a hosszu, gyér pofaszőrök már rég kialudt a csaták borzalma s ha szóra botlott a nyelve csak róla dadogott, Darjenkáról, az asszonyáról s az arcába ilyenkor felfutott a vér és szükült a marasztaló időktől és vágyakozott hazájába föl, föl a terméketlen hegyekre, a szabad kék ég alá, hogy valahonnan a szíve gyökeréből vaksi szemgödrén át is kibuggyant a köny.  
  – Óh, óh, mert Darjenka szép, mint az isteni igéret s piros szája forróbb a juliusi napnál.  
  Varjagin bizalmasan hozzákuporodott a halmos pokrócra. Beszédet kezdett vele a háboruról, szeretett volna valahogyan a lelke fenekére látni, nehéz borzalmas szavakkal piszkálta meg a muzsik kába, lusta agyvelejét.  
  – Jártál-e a Kárpátokban?  
  A vén katonát, mintha szíven bunkózta volna a váratlan kérdés, sziszegve magára ijedt.  
  – Uzsok!... Igen uram, a Kárpátok az szörnyű golgota volt. – Két durva tenyerét nyöszörögve az arcára kapta s bal szeme helyén babusgatón takarta el a sajgó fekete gödröt.  
  Senki sem figyelt rájuk.  
  Andrejka a kedves legény az ajtófának dülve hegedűn játszott a társaságnak s bús diákos nótáival valósággal magához ölelte a bámész embereket. Andrejka minden délelőtt játszott a teremnek, beteg eszét ilyenkor valami nehéz egyhangu szürke masszából szabaditották föl az ablakokon beáradó sugarak, bárgyu, aktalan szomorúsága, mintha egyszerre kihullott volna a fejéből, fiatal vére megforrt és finom, hervatag ujjai kérték, nótára csiklandozták a zengő szerszámot. Vidám falusi viziókat kacagott a száraz fa, a sima falak megsokszorozva trillázták vissza a hangokat a megejtett emberekre s az ő számukra ilyenkor minden, minden más dolog meghalt ezen az órán. Terhes koponyájuk szeliden alácsüggedt s fölöttük nagy vörös rózsába teljesedett Andrejka lábhegyre nyujtózott teste.  
  A csengető szelid hangok lassan, lassan a panaszos vak muzsikot is elcsalták rossz emlékeitől s szomszédja már hiába kérdezte, nem felelt. Nagy, csodálatos szomjusággal felhasadt a szája, elbámult szemén villogva röpültek ki az uj gondolatok s Andrejka hegedüs figurája helyett ő már az asszonyát látta az ajtófának dülve, Darenkát, a tiszta aranyszobrot.  
  – Óh, óh, Darenka, énekes csoda – visitotta eszelősen s lelépett az ágyról és nevetve, szinte állati örömmel lódult az ajtó felé. Száraz, hosszu karjait telhetetlen ölelésre lenditette, de a szűk ágyutcák lépésröl-lépésre zavaróbban nyultak a lábai elé. Nagy sietségében már nem birta a kerülgetést, ügyetlenül megbotlott s elvágódott a sima padlón. Már nem tudta mi történik körülötte, nyavalyás teste, mint valami eldült mechanikus játékszer rángatózott habhányó görcseiben.  
  Csönd lett. Még egy utolsó éles jajba rikoltott a bódult hegedü, aztán az egész terem bolond lihegéssel összezavarodott. Valaki hangosan jajongni kezdett, s Andrejka gyerekes öklei türelmetlenül hivták a segitséget a kongó ajtódeszkákon.  

Facsimile Image Placeholder
  Az elzuhant muzsik még mindig az ágyak között vonaglott száraz hörgése gyilkolón szakadt át a rémült csönden.  
  Varjagin zokogva az ágyába menekült s a fejére kapott pokróc alól csak két véresre riadt szeme lesett ki a jelenetre. Minden porcikája rángott a gyerekes félelemtől.  
  Andrejka ökleiben hirtelen megállt a lendület; most csattant a zár s egy sereg markos, parancsoló ember tódult be az ajtón. S ezek a szilaj, hatalmas testek egyszerre békébe zökkentették a fejetlen világot.  
  – No csak szépen a helyetekre uracskáim.  
  – Mindenki szépen az ágyára...  
  Igy parancsolgattak majdnem könyörögve s az összezavart csoport, mint valami megvert, szükülő kutyák sompolyogtak a fészkeikhez.  
  Néhány perc mulva a régi rendben ment minden. A szolgák már kikopogtak, a zár ujra becsapódott s csak a nyavalyás katona álmos, fáradt szuszogása jelezte még a felfordulást.  
  Aztán az is elcsöndesedett; egészen lágy, altató szuszogás töltötte meg a termet s délig már alig is szabadult föl egy egész mozdulat, egy erősebb hang. Csak néha-néha buggyant föl egy szárnyaszegett magyarázkodó szó s kérdés-felelet bizonytalan céltalansággal ütődött ide-oda az óriás falak között. Aztán jött az ebédidő s az etető, hangos óra ujból összeterelte a szétriadt társaságot. A beteg is fent volt már, semmire sem emlékezett, nevetgélve barátkozott s csak gyürött, elvértelenedett ábrázatáról árulkodott le a belső viharzás hatása.  
  A terem közepén egy zsiros fejü, szépen nyirt pópa templomos nyujtással imádkozni kezdett s a többiek szájából, hivő, ájtatos szinekben csurgott utána a zsoltár.  
  Majd mohó étvággyal kanalaztak.  
  Ebéd után megint a pópa istenlátó tébolya virágzott ki a jóllakottság csöndjében. A hájas, nagydarab ember ott ült a magas ágyvégben, mint valami hid karján a mesebeli róka s forgó, kicsiny szemeiből szinte ömlött a paposkodó áhitat.  
  – Óh fehér bárányka, ki megváltottad a világ bűneit!  
  Mondókája minden fordulójánál igy szakadt ki belőle a refrain s az egyhangu, duruzsoló beszéd lágy, meleg selymekkel takargatta be valamennyiök meghajszolt, töredezett életét. Az eltunyult vér már kóstolgatta a délutáni szunyókálást s a remegő pillák bágyadtan összecsusztak, leragadtak, mint valamikor a legkedvesebbjeik ölében, ha altatódtak.  
  A pópa rendületlenül szőtte beszéde ezer széteső szálát s talán csak Varjagin önkéntes hallotta még a rikató, becészgető hangokat. De igazánból már ő sem figyelt a sápitozó emberre. Telt elnyulásban feküdt a vetetlen ágy tetején s a rajongó szavak, mint valami enyhe orgonabugás értek el hozzá; bizsergetőn beszivárogtak a fülébe s langyos, jóleső érzéssel öntötték el az agyát. Csordultig nyugodtnak, elégedettnek érezte magát s a szíve, a máskor fájós, betyárkodó jószág, egy óra kimért pontosságával kopogott a csikos köpönyeg alatt. Ereiben frissen, fiatalosan fordult, keringett a piros legényvér.  
  – Fedorka, kicsinyke mókus – az anyjára emlékezett most s igy félhangos szóval idézte meg az öregasszony becézését.  
  A félesztendős katonáskodás után, amióta kiszakadt serény mindennapi foglalkozásából, a csöndes bányamérnöki irodából, a petroleumforrásokon túli hangos vasárnapi kirándulásokból s túl a háború kinszenvedtető
Facsimile Image Placeholder
borzalmain most először érezte magát valahogyan megértően közel önmagához. Nem kivánta az öntudatlan álmot, ragyogó szemeit az egysiku tiszta menyezetre emelte s a nagy darab fehér folt valósággal magába szívta fizikai gyöngeségét. Elhagyott csontos karjaival úgy feküdt ott a padló és plafond között a megsüppedt ágyon, mint valami sárga elefántcsontkereszt. Csak a hosszu kunkori pillák mozdultak néha-néha és szerelmesen fogták le vagy engedték magasba röpülni a merő tekintetet, melyben Varjagin rajzó gondolatai teljesedtek. Percek alatt tarka örömökkel és örök szomoruságokkal zsufolt filmek peregtek le az eszében.  
  A pópa monoton zümmögése már jó ideje elhallgatott s Varjagin észre se vette: de most a szolgák rendezkedő beszéde zörgött át az ajtón, ez önkénytelenül kizökkentette vizióiból.  
  – Nem, kettőnél többen nem jöhetnek egyhez! – hangzott ki a feleselő zajból – A rend az rend bátyuskám még a menyországban is.  
  Nem hallotta az ellenvetést, de az előbbi hang megint a fülébe ért:  
  – Bizony még neked se! Ha mondom senkinek.  
  Heves, ellenségeskedő lárma következett s az egymásra licitáló hangözön elvesztette külön-külön értelmét.  
  – Itt vannak a látogatók! – eszmélt föl valaki a teremben.  
  – Istenem már három óra s én még mindig nem kaptam meg a paróchia levelét – sóhajtotta fájdalmas lemondással a pópa – Óh uram, de kiszámithatatlan a te akaratod!  
  A terem lakói, Varjaginon kivül, már valamennyien az ajtó körül tolongtak.  
  Csattant a zár s a szolga buksi feje kukkantott be a résen:  
  – Reimer Foma!  
  – Itt vagyok! – egy vizfejü vékonylábu alak furakodott előbbre. A szolga vizslán áttapogatta lötyögős gunyáját, aztán maga mellett kicsusztatta a szűk nyiláson. Ujra kiáltott:  
  – Sasanov Porfil!  
  – Itt vagyok!  
  – Nemirevics tanitó úr!  
  – Itt vagyok!  
  – Én... és – a szolga huncutkodón ingerkedett a nyugtalan emberekkel. – És Andrejka a hegedűvel.  
  A legényke szívvel teli hangon nagyot visitott örömében:  
  – A mamácska?  
  – Meg az apácska is, meg a testvérke is... de annak már nem volt szabad bejönni. Ott pityereg a portás fülkéjében a gerlice.  
  Több nevet nem kiáltott a szolga; a kissé elszontyolodott Andrejkát nyakon ölelve vitte át a látogatóba s mögöttük kettőre csattant a zár.  
  A többiek megverten, szinte állati szomorúsággal sompolyogtak el az ajtótól. Csak a vak katona nem mozdult. Ő még várt, valami nagyszerű csodában bizakodva a küszöbre zsugorodott és várt, várt, leselkedett, hogy rázós fejéből majd kilobbant a vágyakozó félszeme.  
  Varjagin az egész jelenet alatt nem mozdult le a helyéről. Tudta, hogy neki nincs kit látogatóba várnia, hiszen hónapok óta olyan árva, mint a szárazra fogott hal. Nyitva felejtődött szájjal elgondolkozott, valami régi, kusza fogalmakat akart rendezni magában, de hiába erőlködött, hirtelen fölbuggyant impressziói a jelenből, minduntalan összezavarták...  
  Kényszeredetten elmosolyodott.  

Facsimile Image Placeholder
  – Önkéntes úr kérem – hangzott föl most egy szelid könyörgő hang közvetlen mellette – Varjagin Fedor önkéntes úr!..  
  Ijedten, mintha álmában riasztották volna meg, fölkapta a fejét.  
  Andrejka állt előtte egy tornyos, cifra süteménnyel a tenyerén – a mamácska hozta – dadogta bátortalanul – ha elfogadná az önkéntes úr..  
  Varjagin közel volt egy esztelen rohamhoz, álkapcsát kegyetlenül összeszoritotta, hogy oktalanul el ne kacagja, vagy el ne bőgje magát. Nedves, kék szemei beteg értelmetlenséggel bandzsitottak.  
  Sütemény – kinálta a kamasz újból.  
  – Köszönöm – mondta Varjagin és végre elfogadta a süteményt. – A mamácska hozta? – erőltette tovább az esetlen szavakat s közben figyelte tulajdon hangját, amely hirtelenében valami pincegádor ekhó öblögetésének tetszett előtte.  
  – A mamácska...  
  – A mamácska !!!  
  Sokáig, mint két idegen, szégyenlős gyerek dadogtak egymásnak, egyikük sem tudta megtalálni az egyszerű szót, ami a gyámoltalan bambaságból tovább lenditené a kinokat oldó mondatokat... Aztán valaki hivatlan is megmozdult a teremben s egy, még egy alak és lassan, lassan valamennyien az ágy köré sereglettek: mindnyájan Andrejka süteményét nyalogatták.  
  Nehéz készülődéssel megindult a beszélgetés. Először lassu, vontatott tempóban, aztán a mániák vörös rikitásával mind gyorsabb, kuszáltabb fordulókban patakzottak a szavak és minden kérdésnek, feleletnek Varjagin lett a központja. Az egész csoport gondolata, mint valami táncos elszabadult lángbokor keringőzött a szőrös, majomhomloku emberke körül. És nem sokára az ő koponyájában is kivirágoztak a szédületes rajongások, felizgult agya szép históriákat, forró éposztöredékeket, borzongató hősi legendákat csurgatott ki a száján s mintha mindez vele történt volna meg, már önmaga is hitt meséi valóságában és csavargó lelkét, mint valami termékeny tűzmagot vetette bele a beteg emberek érző, csodaszomjas lelkébe.  
  Amig beszélt ideges tekintgetéssel a vén katonát figyelte: torz, durva arcán nem látszik-e meg az ő tévelygő, bizonytalan szavainak hatása, nem készül-e az közbevágni a kitalált, föllengős históriáknak a maga átszenvedett igazságaival. De nem. Nem. Úgy ült az ott még mindig egyedül, magábarogyva a küszöbön, mintha tulajdon gondolatain kivül semmi más nem létezne a világon.  
  – A cár áldott két keze épiti meg a jó utakat a seregek előtt – mondta közbe valaki a hallgatók közül.  
  – A cár és az isten – sóhajtotta a pópa – ők vezetik győzelmes utjaikon a seregeket.  
  – A cár az semmi és az isten is semmi! – forrt ki Varjaginból az őrizhetetlen indulat, de hamar észbe kapott; keményen, kegyetlenül erőt vett magán. A többit már a gyávaság vaskényszerével a fogai közé csukta.  
  A szolgák fesztelen edénycsörömpölése váltotta meg. Hét órakor csöndre kongatott az udvari harangocska s az egész terem aludni cihelődött. A pópa már megint a magas ágyvégben lógázott, elnyujtott, dörmögő ritmusban mondta az esteli zsoltárt s utána, mint valami vénhedt, rosszulhangolt hangszerszám kontrázott a bágyadt, szuszogó kórus.  
  Varjaginra idegesitőn hatott ez a siralmas móka: ingerült tunyasággal dobta föl magát az ágyra. Sokáig forgott ide-oda a kemény fészekben, nem
Facsimile Image Placeholder
volt hozzászokva a korán lefekvéshez s ebben a csöndességben az uj hely is, a sívár óriási falak, a rengeteg terpeszkedő ágy is valahogyan az idegeit ölte, valósággal szenvedett kényelmes magárahagyottságában.  
  A hizó sötétet egyetlen villanykörte lyukasztotta csak át s vörös fényével, mint valami vérző ciklopszem égett ki a hatalmas azbeszthomlokból. Varjagin lobogó fantáziával igy képzelte el az árva lámpácskát s hogy nagy vergődésében valami oktalan félelmen kapta magát, makacs erőlködéssel szúrta bele a szemét a bántó fénykévébe. »Nem, csakazértsem, hagy kifogni magán.« S ez a mozdulatlan tűz felhúzott pillái között, mintha egyenesen a fejébe áradt volna, régi elhamvadt képzeteket gyujtott föl benne s fáradt tagjaiban megforralta a velőt, akárha máglyára dobta volna nyomorék életét. Érezte, hogy egyre gyöngül, ernyed a teste, lázas, vérbefutott szemei még föl-fölkaptak a tüzes üvegkörtére; aztán egyszerre már ehhez sem volt ereje – végre is elaludt forrón, terhesen szétvetve a pokróc tetején.  
  Hajnalban pergő, ütemes dobszó és recsegő trombitahörgés rázta meg az idegeit. Ijedten megugrott, bedagadt szemeiből egyszerre kiesett az álom. Gyanakodón leselkedett körül. Az alig hasadó szürkületben még ragyogott a lámpa hideg vére, a takarók alatt dombos görcsökben zsugorodtak az alvók s akárha megannyi bundás kuvasz hevert el a padlón az ágyak árnyéka.  
  (Vége következik.)  
 
Kassák Lajos
 
 
image
image
image
image
image
image
image
image