Aranysárkány fejléc kép

Facsimile Image Placeholder
MŰVÉSZET  
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ
 
  Nehéz dolog arról jó kritikát írni, akit nem szeretünk, de nehezebb kritikát, jó kritikát írni arról, akit elismerünk bár idegen a részünkre. A Bübájosok szerzője az utóbbi klasszishoz tartozik.  
 
Kosztolányi
az impresszionista (szimbolista) XIX-ik századvég legtisztább kicsengése nálunk.  
  Alakjai apró gesztusu, legtöbbször beteg emberkék, akiket az élet meglegyintett az útjukon és egyensúlyt vesztve egy pillanatra felébrednek az élet ízéből: a nékük narkotizáló munkából és megindulnak holdkórosan – bübájosán – az uj utjukon, a milliók szürke bukdácsoló utján, hogy bizonykodjanak: ilyen szürkén excentrikus és bután fájó az élet.  
  Ilyen becsületes – szimpatikusan beteggé lett egyének belső lelki életét rajzolja meg az iró és lelkiismeretesen vigyáz arra, hogy alakjai kivétel nélkül a fennálló társadalmi és erkölcsi, illetve hatalmi törvények legszükebb keretén belül mozogjanak. Kár. Ez a polgári hűséggel való ragaszkodás a beteg, esetlen kis figuráihoz kizár minden nagyobb emóciót, sulyosabb, komolyabb problémákat, amihez pedig egy kis nekiugraszkodással az irónak tehetsége és ereje is volna.  
  Bánt, idegesen bánt az, hogy az irásai szelidek, majdnem szepegők és a fájásai alól is előtolakodik valami örökös keserüen félénk letargia. Bánt, hogy történései nem bántanak senkit – az olvasót sem, talán még a maguk alanyát sem. Ha jó polgár lennék, azt mondanám: ez kell, mert szórakoztat. Irásai legtöbbször objektiven imressziószerüek, a felületen mozgók és a dolgok pszihéjét is felbontatlanul, konturokban, vázlatosan adják.  
  Itt-ott röviden kicseng ugyan egy mélyebb motivum (Verpeléti, Horoskop.) Megérzi az emberek sorsukban való szenvedni szeretését, de a foncsoros üveg, amit egy pillanatra eléjük tart, törött, homályos – talán legbiztosabban igy mondom: játékos. Nem kivánja a vére, a gesztusa a célt. Néha szimbolista akar lenni, de ilyenkor (X .. kalandornő) az irása kényszerűsége viszi csak, kiesik még a máskor biztos stilusából is, ugy, hogy a végén nem hogy a szimbolumot, de
Kosztolányit
sem lehet megtalálni. Legtökéletesebben a gyermekalakjait tudja megélni (Kék gyász, Amália) de a legszebb, legjobban megépitett pszihológiai dolga a „Bolond Magyar“.  
  Formaszerkezete biztos, azonban lehetséges, hogy épen ebből folyik az, hogy kevés szine van, belső ritmusa és zenéje meg ugy szólva semmi. Nagyon kevés a gondolat, vagy eszmekompoziciós készsége is.  
  Bár feltétlen el kell ismerni müvészi voltát, azonban amig a szórakoztatásnál kevéssel magasabb értékü játékos gesztusait nem váltja komoly (magával is!) verekvő munkává – addig
Kosztolányi
mint művész – igazi értékü művész – csak panaszkodni, panaszkodni, panaszkodni foghat.  
  Ezt legalább a véréből adja és csakis ezért.  
 
Koszoru Ferenc
???
 
 
image