Aranysárkány fejléc kép

Facsimile Image Placeholder
DUNAKORZÓ  
 
Mentem. Kis kínok nyűttek megdögölní.
Legyen! Legyen! Legyen! – Veszkődtem egy világon.
Szememből bús lélekalakzatok szálltak
Magamat szülőben önfaló anyaságon...
 
 
Fönn a korzón!... A pompás Dunakorzón!...
(Lenn mély hajókból buzát rak a partra
Zsákhordó szent fajom s verejték-csillagokból
Mélyivű menny van a homlokán kirakva.)
 
 
Fönn kéjjé törpedt vágy vibrál a húson
S rokkant öröm alvasztja testeinket...
Elvetődünk, hogy asszonyok szeme húzzon
S valahogy útnak rángassa sziveinket.
 
 
Óh szerelem! Gennyes seb az erőnkön
A meddő magvesztést rút himnuszba lopja.
Jaj, csufondáros, vad buzaszentelőkön
Mocskot gyüjtünk a televény asszonyokra!
 
 
Mocskot gyüjtünk s szóba cifrálja szánk
A májusi nap vemhitő fényverését...
Sehol egy kigyúlt szép, rendült férfitest!
S bús asszonykórus zsugorgatja a vérét.
 
 
Óh őrjitőn széles és mély szépség az Élet!
S mi bégető juhokul karámba rekedve
Kapzsi, hét krajcáros, vásári szivünkből
Úgy adunk vért cukorra cseppegetve.
 
 
Jaj, ne hidd, hogy szájam szüli meg, amit mondok!
Nem piszkolom én be szememet szivárványon;
Én minden eldobott, piszkos kis életrongyot
Nagy, de tiszta fényívbe törni vágyom.
 
 
Tisztább viszonyt már köztetek: Ember s Élet!
S Tért végtelent, hol minden gesztus elfér!
Tornyot, tornyot, hogy mindenhová lássunk!
S földet alánk, mely embert zabálni nem kér!
 
 
Tisztább viszonyt köztünk és közted, Élet!
Ránk rohadt vérünk hullassa már ki mocskát!
Jaj, úgy fordulunk ki epedten belőled
Rőtten, elnyűtten, mint palánkmenti macskák.
 
 
 
 
image