Aranysárkány fejléc kép

Facsimile Image Placeholder
JÁTÉK  
n
Jegyzet (Folytatás).
  A kinti rivalgás egyre növekedett, a bolond rézszerszámok lármájába édes-bús és vad hurrázó emberhangok keveredtek s az ablakok üvegszürőin át mind tiszábban lehetett hallani a szédülő tömeg lármáját.  
  Varjagin sovány, bőregérfüleibe, mintha valami szibériai itéletidő harsogott volna: valósággal fagyasztották a percek. Nesztelenül mozdult, figyelt, két kiugró szemével szinte fásult, örök mozdulatlanságra kényszeritette az alvókat. Őrült állati vonitással védekezni szeretett volna valami közelgő tragédia ellen, amit egyre közelebb, közelebb szoritott hozzá a kinti lárma. Határozottan valami hóhéri ujjongást szimatolt ebben a hangzavarban. Óvatos macskatánccal beljebb fészkelte magát az ágyba s egy görcsös rántással egészen magára kapta a süketitő takarót. De hiába furta magát a meleg rongyok közé, a trombiták bőséges torka ide is utána orditott. Kevés vártatva egészen közel ért hozzá a zajongás: ritmikus, tompa lépések zuholtak el közvetlen az ablakok alatt.  
  Megismerte a menetelő ezredek tempóját, a frontra készitett legények édesanyámos nótáit s velük szemben még itt az örző négyfal között sem tudta nyugalomra békíteni magát. – Brrr, mikor még őt is ilyen útra készitgették! – Fölriadt gondolatai babonás kényszerrel ugrottak hátra és buktak bele a tegnapok mélységébe.  
  A csinosan megépitett otthon, anyja bajokkal megszentelt öregsége, egy fiatal szőke lány a szomszéd telepről, az eljegyzés; aztán a sorozás, a remegő, girhes embertestek mázsálása a villásbajszu ezredes előtt s végül az a kurta megmásithatatlannak látszó szentencia, hogy:  
  – Alkalmas!  
  Félig agyonverten érkezett haza ezen a napon. Egy hónapi ideje volt még a bevonulásig s hiába próbálta meg minden baját, keservét napi munkájába ölni, esze untalanul eltévedt a pontos szerszámoktól, gondolatban állandóan közeli sorsfordulásával bibelődött, ügyetlen kiutakat épitett maga elé, mint valami Isten-üzött Káin bujdokolni szeretett volna rákényszerült élete elől, de folyton magán érezte a körülégő világot s meghajszolt gondolatai, mint valami széthányt rakéták vesztek el az ismeretlen ürben.  
  Végre egy kocsmai beszélgetés közben fejébe esett a mentő ötlet. Kimustrált, vén részegesek ravasz szimulans-históriákat mesélgettek körülötte, eleinte nem hitt ezekben a bolonditó történetekben, de mire a hosszu, magányos uton hazaért, egészen belelovalta magát a nyakatekert mesékbe s már nem tudott ellent állni a sokatigérő csábitásnak. – Igen szimulálni fog – határozta el a lázas, átvirrasztott éjszakában. Egyszerre boldog volt és biztos a maga dolgában, mint talán még soha jobban.  
  Mint valami maskarás farsangi cécóra, nagy örömmel, mókás, legénykedő kedvvel vonult be a kaszárnyába. S ott bent ugy ment minden, ahogy ő azt már otthon előre kitervelte. Ahogy a vele egyidőben bevonultak rangja emelkedett, az ő számbavehetősége ugy szállt alá az utolsó muzsik szemében is.  
  – Valami bogara van a kölyöknek – hallotta már több izben, ha tisztjei előtt kemény tisztelgéssel, vagy éppen semmit figyelembe nem véve elporzott. Valamivel nehezebb helyzete volt a legénységi szobában. Esténként a durva egészséges emberek csunya, gyötrelmes tréfákat kezdtek vele s őneki minden butaságra reagálni kellett. A takarodó után testben, lélekben
Facsimile Image Placeholder
elgyűrten szabadult ki a röhögő, kegyetlen legények karmai közül s ilyenkor aztán hiába kivánta már a minél előbbi álmot, sokszor egész hajnalig ébren vergődött – ette, nyuzta magát zuhogó kétségeiben. Mennél tovább mimelte az ördöngős játékot, csodálatosképpen annál kevesebb bizalma lett a végső jó eredményhez. Néha már alig volt ereje, hogy szánalmas médiumnak álljon a kaszárnya trágár kedvéhez, néha meg volt idő, hogy őrizetlen magányosságában is, mikor komoly, sorsigazitó gondolatait várta, minden átmenet nélkül felelőtlen bolondságokra, cinikus buta grimaszokra jött meg a kedve... Az orvosi vizitektől pedig valami magyarázhatatlan ösztönnel szinte már irtózott. Eleinte jól esett neki az orvos hideg, szuró tekintetével incselkedni, a gőgös szakember előtt, játszani a bolondot.  
  De most akaratlanul is észre kellett vennie, hogy az utóbbi napokban vagy talán már hetek óta nem igy történik ez. Megfigyelte, hogy ő mindig utolsónak marad a sorban, a többiek göthös testét százszor is megnézi, megforgatja az orvos, pöröl velük, kérdései és vádjai vidravasával, mint valami ravasz, ügyeskedő rókáknak ujra, meg ujra utána kap a szegény páriáknak s ha végre ő rá kerül a sor, a morcos ember szeliden, közömbösen ott görbül már az irásai között.  
  Nagy, borzalmas sejtések lopakodtak a fejébe.  
  Elhatározta, hogy figyelni fogja magát. Ravasz számitással két életre bontotta magát. Gondolatait és cselekvő akaratát szabadon érvényesülni hagyta s aztán, mint valami könyörtelen idegen, revizió alá vette az elhagyott órákat, napokat. Mindenre emlékezett, de a dolgok most kétszeresükre nőttek az emlékeiben és minden benne és kivüle történt mozdulatban, szóban szimbolikus jelentőséget látott a multra és jövőre. Elrémült a következtetéseitől. Akárhová gondolt csak levegőtestü, sunyi, leselkedő furiákat látott, akik valamennyien az ő romlására törnek. Egész nap adta a számbavehetetlen félkegyelmüt s estefelé, mikor mindenki a maga dolgával volt elfoglalva, óvatosan valamelyik sarokba vonult s a magamegnyugtatására végigcsinálta napi bolondságainak ellenkezőjét. Ilyenkor groteszk, önkinzó ötletei voltak: éretlen viccei korrigálására nehéz matematikai példákat adott föl magának, ha sokat nevetett, akkor megcsipkedte magát a sirásig s ha sokat futott, akkor a palánknak dülve tótágast állt, mint ahogy arra egy gyerekpajtása virtusaiból emlékezett.  
  S Varjagint egy napon épen ebben a pózban érte utól a sorsa. Két girbic karján, vérrel teli fejjel ott állt már percek óta a hézagos palánknál, mikor valami szemfüles kölyök az utcáról észrevette. Néhány pillanat mulva egész sereg gyerek tanakodott valami végzetes csinyen a palánk mögött.  
  Varjagin állati kimerüléssel egyszer már eldült a deszkáktól, de esze még nem elégelte meg a próbát, ujra erőt vett, bolondul ujra föltámasztotta magát.  
  Most valaki gyufát gyujtott a gyerekek közül s a legalsó résen át Varjagin kopasz feje alá dugta. Visszafojtott lélegzettel vártak. A fakir ember még állt egy ideig, de ahogy a száraz fü is lángra kapott a feje alatt, egyszerre, mintha rugók dobták volna el a palánktól.  
  Irtó, baromi orditással vergődött talpra.  
  Nem tudta mi történik vele, mintha az agyveleje gyulladt volna meg, vonitva kapkodta ragyogó koponyáját; aztán, hogy véletlenül a palánkra kapaszkodott, röhögő gyerekeket meglátta, mint az üldözött vad vetette neki magát az űres, hatalmas udvarnak.  
  – Segitség! – orditotta kétségbeesetten – Segitség!... Én... én
Facsimile Image Placeholder
nem csináltam semmit és meggyujtották a fejem!... Ja-ajj a fejem!! Segitség... oltsátok el a fejem!..  
  A tér közepén ájultan összerogyott.  
  Napok multán a helyőrségi kórházban tért magához. Semmi pozitivumra nem emlékezett abból, ami az utóbbi napokban történt vele. Csak esténként jött rá valami álomszerü szédülés, ilyenkor nem tudott ura lenni az akaratának, remegés fogta el s lázas, kitágult pupillákkal nézett bele a semmibe. Az üres tér, mintha meggyulladt volna előtte s a gomolygó lángtenger puskás vámőröket, megtépett siránkozó katonákat és gőgös, vörösbe öltözött hóhérokat dobált ki magából, akik mind, mind ö feléje, Varjagin Fedor önkéntes felé törekedtek. Már csak egy hitvány deszkakerités állt közöttük és ő tébolyult félelemmel orditott.  
  Később minden naplementével vízkúrát kapott s ez a fejére zuhogó vízsugár lassan, lassan kiölte belőle a szörnyű látomásokat.  
  Mielőtt ide hozták át már napok óta nyugodt volt – s óh jaj, itt, itt, ahol egyetlen nap alatt szinte a régi fehér otthonába érezte vissza magát, a hajnali dobpergés, trombita ugatás megint felidézte benne kiöntözött mániáját. Sokáig mozdulni sem mert a fagyasztó gondolattól. Figyelt. Valami pokoli zivatar jöttét várta – de semmi, semmi különös nem történt vele.  
  A kinti zajongás már messziről, csak alig hallhatóan szürődött át a pokrócon. Még várt kicsit, kezét csillapitóan ugráló szivére nyomta s hogy egyszer egésznek hitte a csöndet, fejét óvatosan kidugta a megizzadt takaró alól. Szinte hangtalanul dolgozott ő is, mintha puha sárga vajból lett volna minden porcikája, csak ugráló ideges szemei mutogatták benne az életet. A két hunyorgó lámpás a vénhedt, nyavalyatörős katonát kereste.  
  Az, nyugodtan, közömbösen járt föl-alá az ágya hosszában, mint valami jóllakott medve a ketrecében. S a többiek is ébren voltak már, mezítelen talpakon csöndes kék-fehér hullámzás mosta a termet.  
  – Nini az önkéntes ur is felébredt – csapott ki elsőnek Andrejka gyerekes hangja a csöndből.  
  – Dicsértessék az Ur Jézus, Varjagin Fedor önkéntes ur – mondta utána hajlongva a pópa s a többiek is köszöntötték barátságosan, mosolyogva és majdnem egyszerre valamennyien.  
  A szelid, pajtáskodó hangok Varjagin agyáról is lesimitották a félelmet, már ő is mosolygott, derűs, mindent felejtő ábrázattal ugrott le az ágyról.  
  A reggeli takaritást végezték s a fehér négyfal öble csilingelt, kongott a mókás tereferétől. Nem sokára a szolgák is bejöttek a reggelivel s azok is tiszták és jókedvüek voltak, ragyogó vörösréz üstjeikből, mint valami óriási füstölőkből szállt föl a tea szagos gőze.  
  – Hej, Andrejka – kapott észbe az egyik szolga az indulás előtt – gyerünk csak ide egy zokszóra.  
  A nyurga kamasz, kezében a nagy bádogcsészével kissé megszeppenve állt elő.  
  – No, széjjel a füleket!  
  Amaz kényszeredetten fölnevetett.  
  – Máma nem nyúzzuk a hegedűt fiacskám. Vendégek, állami vendégei lesznek az intézetnek s ezért csöndnek kell lenni, mint a jobberkölcsü kriptákban. Értetted fiacskám? Ma nem szabad hegedülni!  
  – Igen – dünnyögte Andrejka keseredetten s a szigoru parancs,
Facsimile Image Placeholder
mintha buta, tehetetlen karóba verte volna, csak sokára, mikor a szolgák már rég kint voltak, indult meg vissza a helyére.  
  – És ma én sem láthatom meg az ő aranyos testét – sóhajtotta a félszemü katona. – Bizony igaz, hogy az urak dolga mindig a mi sorsunkon keresztül teljesedik.  
  – Ne átkozódj ember – szónokolta a pópa a magas ágyvégről. – Az urakat csakugy a Mindenható akarata vezérli, mint téged, vagy a falánk sáskahadat, aki lerágja vetéseid zöldjét.  
  – Akkor hát legalább meséljen valamit az önkéntes ur – csúszott át Varjagin ágyához Andrejka. – Én nem birom el ezt a siránkozást. Hiszen a pópa minden nap ugyanezeket mondja, mintha valami ócska beszélőgép volna a mellében... mindig elülről ugyanezt.  
  – Igen, a pópa az csak egy nótát tud fujni, mint a kazáni okarinás – mondta közbe egy pulykatojásos lóalkusz – Ha- ha- ha ismeritek a Fomát, az okarinást? Nem! Az egész ember alig nagyobb, mint az öklöm s az okarinája is majdnem akkora minő ő maga. Azt mondják róla, hogy a forradalmárok közé tartozott s valamikor akasztófára itélték bomba csinálás miatt, de mivelhogy olyan pöttömnyi legényke volt, sikerült kibujnia a siralomházból s én bizony Isten elhiszem, hogy igen rebellis ördög lehetett az öreg, mert még most is mindig csak a rabszolgákról, meg a világszabadságról okarináz... Hej pedig hát az asszony se megvetendő holmi, na es a lovak?!, Igen.., igen, Varjagin Fedor, ön tudós ember meséljen valami szép históriát a lovakról.  
  – Azt én se bánom – örvendezett meg Andrejka is. – A lovak azok igen okos lények, már olyan lovak is vannak, akik számolni tudnak.  
  Az egész terem lakói Varjagin ágya körül tolongtak, akik nem fértek el mellette, azok törökösen a padlóra kuporodtak s mint valami csodálatos hangszerből az elvarázsló muzsikát, szomjas áhitattal, ugy várták a kopasz, megpirult fejből kiloccsanó szavakat.  
  – Hát legyen a lovakról – mondta Varjagin, mintegy messziről jött visszhangként az előbbi beszédre; aztán bizalmasan, majdnem suttogva mesélni kezdett a tulajdon gyermekkoráról, az apjáról, az anyjáról, a Volga-menti rozoga csapszékről és a lemészárolt részeg csempészekről, akiket a hajnali dobpergés, trombitaszó felejthetetlenül megint az eszébe támasztott.  
  S az összeszorult csoport égő szemekkel, eres, előretolt fejjel falta a vérben, panaszban áztatott szavakat. Időnként hosszu, beteges sóhajok és hirtelen gyerekes meghökkenések szisszentek elő az összekapott fogak közül és valamennyiök sárga-vörös ábrázatára szinte rátetoválta magát a pillanatok alatt átélt fájó vagy örömös érzések skálája. S Varjagin egyre jobban kitüzesedve bugyogta föl a végtelen szóáradatot. Már nem tudott mértéket tartani, akárha valami zeg-zugos utcából szabadult volna ki a napos végtelen térbe, már maga is alig tudta, mit beszél, megkevert esze bolond idegen erővel pergette nyelvére a tüzvész és gyilkosságok förtelmét s néha egy egészen véletlen nevetés, egy ficánkoló ötlet is került a meséjébe s aztán még egy, még egy s lassan-lassan már valamennyien beszéltek és valamennyien nevettek, mintha valami láthatatlan kéz csiklandozott volna a hónuk alá.  
  Varjagint még jobban belehevitette az általános jókedv. Megtépett köpönyegén már ott állt az ágya tetején és horpadt, szőrös mellét zuholva, szinte részegen szónokolta:  
  – Óh nézzétek hát, nézzétek, én vagyok az ujkori Szent Sebestyén
Facsimile Image Placeholder
és ti itt alattam a megtért pogányok. Óh, testvéreim, nesztek, nesztek az én szivem eleven frigyszekrénye és lőjjétek bele az én drága fiatal husomba a nevetéstek pengő aranynyilait. Mert óh, testvérek, csak ez az egy, ez az egyetlen ér valamit az életből. A Nevetés!...  
  Az ajtón most csattant a zár s az intézet magas látogatói sétáltak be a terembe. Az osztály főorvosa vezette a társaságot, szurós, parancsoló szeme pillanat alatt helyükre verte a bódult embereket.  
  – Többet ne lássak meg ilyesmit – mondta feléjük durván, kurtán, mintha ostort pattogtatott volna a nyelve hegyén. Aztán mosolyogva a vendégeihez beszélt. Az urak végigmentek a termen, susogva tanakodtak, keztyüs tiszta kezeikkel megrázogatták a fekete vaságyakat, megtapogatták a fehér, csupasz falakat, aztán szép libasorban kibujtak az ajtón s mögöttük, mint valami kongó, üres mélység fölött csattant kettőt a zár.  
  Aztán jött az ebéd, délután nem volt látogató óra, egész estig játékos eseménytelenségben mult el fölöttük az idő.  
  Lefekvés után az árva villanykörte megint sokáig kinozta Varjagin idegeit, hiába fordult oldalt és egészen háttal a vörös jószágnak, az éles hideg sugarak, mint valami véres jégtüskék szurkálták a koponyáját és zsugorodott gerincét is a vastag takaró alatt. Teljes fizikai kimerülésben nyomta el az álom.  
  Reggel elsőnek volt ébren a teremben s lármás, csiklandós ötletekkel készült a dob- és trombitaszó fogadtatására. Ahogy az első kinti zajt meghallotta, valósággal táncra perdült a cihelődő emberek hangos, tapsikoló gyönyörüségére.  
  Ezzel a gyámoltalan kis cselességgel sikerült megváltania magát nyomoritó emlékeitől s ezentul minden reggel ezzel a módszerrel dolgozott az ablaka előtt elvonuló katonák lármája ellen. Ilyenkor ott ugrabugrált a gyürübe állt csoport közepén, táncolt, fütyült, bő, teli szájjal nevetett, vékony, hosszú karjaival meg-megpergette valamelyik közelálló alakját s azok mind örültek, boldog-mámoros kedvvel tapsoltak neki.  
  – Óh Varjagin Fedorka, Isten után Ön a mi legnagyobb jóltevőnk – lihegte a pópa, mikor az oktalan, fojtó nevetéstől teljesen kimerülten az ágyra vetette magát – mondom bizony, az Ön aranyos kedve többet ér nekünk minden hizlaló eledelnél.  
  Hálás, bókoló szavak röpködtek a kimerült ember körül s ő utolsó csöpp erejével alázatosan hajlongott, köszöngette az édes ajándékot. Napról-napra szerelmetesebb, nélkülözhetetlenebb játékszere lett a kis csoportnak. Rémes, vérrelteli mesékkel olykor halálra borzongatta őket, máskor zavart, nyakatekert viccekkel őrült nevetésre tudta csiklandozni gyönge, beteg idegeiket, néha meg táncolt, bokázott előttük a sima padlón, hogy azok esett állal, kimerült szemekkel csodálták meg érte. S már ő is csak szeretni, csodálni tudta önmagát, fürge kedvével, mintha minden régi mániáját kirázta volna magából, minden mult és jövő nélkül, akárhacsak egy könnyü, öntudatlan levegőoszlop élt volna a neve alatt.  
  Táncolt, dalolt és nevetett benne a felelőtlen élet.  
  S egy véletlen fordulással aztán megint beérte a sorsa.  
  Ősz volt már. A kinti hervadás színe máról-holnapra ide a tiszta falak közé is betolakodott; a reggeli és esti ködök visszatarthatatlanul átszivárogtak az ablakok sima üvegein, a kőbura sürü, kemény testen s valami kénszagu sajátságos piszoktömeggel rakták meg a terem levegőjét. S minthacsak ennek a testet-lelket ölő időnek eleven szimbolumát hozták
Facsimile Image Placeholder
volna magukkal, az egyik reggel egy hizott, bozontos üstökü embert vezettek be a szolgák.  
  – Jambrikovics Iván, vámőrségi szemlész – mutatta be az uj lakót az egyik legény. – Buskomor lett szegényke valami családi bajok miatt.  
  A hatalmas test szó nélkül, egyenesre feszülten állt a terem közepén. Mintha egy egész külön világban élt volna, vizes nagy szemei a vakok mozdulatlanságával meredtek a semmibe.  
  A szolga Varjaginnal szemben lévő ágyhoz vezette:  
  – Ez lesz az Ön helye Jambrikovics Iván... Tanitó ur!  
  Nemirevics kelletlenül előrehuzódott a bámész társaságból.  
  – Ön segiteni fog neki az öltözésnél és vetkőzésnél. Gondoljon vele, mint a kis gyerekekkel szokás. Most pedig üljön le Jambrikovics Iván és Ön is legyen jó a tanitó urhoz.  
  A nagydarab ember gépies érzéketlenséggel engedelmeskedett. Leült az ágy tetejére és maga alá huzott lábakkal, fás, előre tolt nyakkal ugy maradt estig.  
  A többiek beszélgetve jöttek-mentek a teremben, de a beszédük szokatlanul halk és szórakozott volt ezen a napon. Máskor fecsegő nyelvükre mintha ólomsullyal telepedett volna rá a kinti köd szine s hiába tipegtek ide-oda, ültek le az ágyukra, vagy bujtak össze valamelyik társuk vetett fészke körül, sehol sem volt maradásuk; valami óriási tömeg, mintha kiszoritani akarná őket a régi otthonukból.  
  Varjagin már órák óta, szinte ájult fáradtsággal feküdt a helyén. A kis Andrejka kétszer is eljött hozzá, hogy mesét kérjen tőle gyógyitónak a maga értelmetlen szomoruságára … de ő hiába szerette volna megvigasztalni, dél óta, hogy az otromba szemlészt közéjük vezették, egyetlen gondolata nem volt, amely nem a bámuló emberrel foglalkozott volna. Hiába akart szabadulni tőle, nyomasztó pózában ott ült az, vele szemben, üreges, zöld lámpásai épen az ő testére estek s valósággal nyomták, fojtogatták benne az életet. Szabadulni szeretett volna a látásától, behunyta a szemeit, idegesen fészkelődött, csikorgó fogakkal oldalt dobta magát, de valami lebirhatatlan kényszer ujra visszaforditotta.  
  – Talán akar vele valamit ez az ember? Vagy talán csak az ő gyengesége az oka az egész önemésztésnek?  
  Kérdezte, figyelte magát, nagy terhes csöndben órák multak el fölötte és semmi megnyugtató gondolat nem akadt a fejébe. Hirtelen ugy rémlett neki, mintha már látta volna valahol ezt a kifejezéstelen arcot. Egész testében megremegett. De nem... mégis csak tévedett. Emlékeiben egyetlen hasonló pofára sem emlékezett az ismerősei között. Nagynehezen sikerült  
  elhitetnie magával, hogy az egész rossz napját a hirtelen ködösre változott idő teszi s ez az önkényes magyarázat kissé megnyugtatta.  
  Hanyatt feküdt. Félszemével néha-néha még oldalt lesett, de hogy az csak ült, ült bamba elmerüléssel, mint valami elszenesedett tuskó, szabadon, fölényesen elvetetfe magát.  
  – No Varjagin Fedorka – csoszogott most feléje lompos posztópapucsaiban a lóalkusz. – Mondjon már valami jót azokról a nagyszerü kópékról.  
  Varjagin idegesen fölfigyelt.  
  – Azokról az izékről a... a lovakról... nem, nem... no nézd csak a krumpli fejemet, hogy elfelejtettem kikről is mondtad azokat a pompás históriákat.  

Facsimile Image Placeholder
  Varjagin már tudta, mit akar amaz mondani, – néma, titkolódzó csöndre vagdosott felé a szemeivel.  
  – Megvan apukám, meg van már no, hát persze, hogy a csempészeket akartam mondani. Halljuk hát azt az a jó borzongatót, ahol a vért csapolják belőlük.  
  Varjagin, mint valami veszett tigris markolta csöndre a vigyorgó ember száját.  
  – Hát nem látod, nem látod – sziszegte csikorgó fogai között a tátongó másiknak. – Hát te is, te is azt akarod, hogy mindent megtudjon?!  
  A hirtelen dulakodásra az egész szunyókáló terem csomóba szaladt.  
  – Te Judás, te... vicsorogta még utoljára vérmes, megpuffadt ábrázattal Varjagin, mikor markából az áldozatot kiszabaditották.  
  Mindenki jött-ment, krákogott, sugdosott a teremben, csak épen a fekete szörnyeteg ült a helyén jeges nyugalommal.  
  Varjagint ujra rábámultatta a félelem s majdnem összecsuklott a kegyetlen póz láttán. Hátratolt, alacsony homlokán kicsomósodtak az erek, mintha hurok szorulna a torkán. Már érezte, tudta, tudta, hogy mindennek vége. Már biztos volt benne, hogy ez a rut, mogorva alak valami felsőbb hatalom kéme, aki csak az ő elvesztésére vette magára ezt az ördögi pofát. S most mindennek vége. Két remegő térdén az ágya elé akart kuszni, megkövetni, kegyelmet kérni tőle – de nem, ehez sem volt már ereje.  
  Félig holtan dült el az ágyán,  
  A vacsorához nem kelt föl. Valami fázitó ólom nyomta el, mindent hallott és értett maga körül csak épen beszélni vagy elmozdulni nem tudott a helyéről.  
  – A fegyverem akaszátok ide a fejem fölé!  
  hallotta meg a szemlész tompa, mogorva hangját. Ez a hang az elmulás, a nyomorult állati elpusztulás érzését dobta belé s terhes, elbirhatatlan fejében egymást kergették föl a gyáva menekülés és a vad, gyilkos támadás gondolatai... Nem tudott határozni. Megduzzadt ereiben pattanásig dolgozott a zuhogó vér.  
  Nagy erőlködve kinyitotta a szemét.  
  Későn volt már, a plafondon égett a vörös Ciklopszem s az egyetlen szemlészen kivül, mindenki aludt a teremben.  
  Uram, jó uram – susogta könyörgő alázattal a virrasztó rengeteg test felé. – Hát az én véremet akarod... épen az én fiatal véremen akarsz kereskedni?  
  Az, meg se mozdult.  
  Varjagin is elhallgatott. Könyörgő hangja undorral a nyelvére keseredett s helyette most valami ravasz, feneketlen düh lihegett föl a torkán. Méj várt kicsit, vizslán körüllesett, aztán nyult, óvatos mozdulattal lefelé kezdett csuszni az ágyról, a lábai már lent voltak... Megint várt... Minden porcikájában bizsergett a gyilkos támadó ösztön, de lebirta magában a szeles vágyat... az előbbi tempóban még lejjebb ereszkedett... Aztán kigyómódra a padlóra nyult, hangtalan siklással átbujt az ágy alatt s anélkül, hogy a másik csak megrezzent volna, ő már ott meredt föl a széles, domboru háta mögött.  
  Csönd volt.  
  A langyos félhomályban, mint valami ezüst mágnes ragyogott előtte az ellenfél kövér, puha nyaka.  
  Varjagin eszét mosta, csapkodta az elszabadult vér. Érezte, hogy valami
Facsimile Image Placeholder
idegen, a tulajdon akaratán kivüli erő kergeti cselekedni, az arca fájdalmasan megvonaglott, de nem tudott ellentállni az állati ösztönnek.  
  Láthegyre nyultan sovány, csupacsont karjai hideg kegyetlenséggel kusztak át a meggyurt párna fölött.  
  Közvetlen a nyak előtt, akárhacsak a hatalmas test melegétől bolondultak volna meg, a két sárga csontvonal, mint két éhes, szomjas kigyó kapott rá a fedetlen husra. Egész testével már az ágyon volt ő is, már teljesen esztelenül, de minden ösztönével, fizikai erejével dolgozott a másik haláláért. A megtámadott alig is védekezett, otromba törzsét akaratlanul is egyszer-kétszer előre feszitette, mintha szabadulni akarna a fojtó karok közül, aztán valami buta nemtörödömséggel engedte át magát a lihegő, görcsös másiknak.  
  A vasfészek panaszosan csikorgott a mozgó, szokatlan teher alatt.  
  Az ágysorokban valaki hangosan felhörögte magát álmából.  
  Varjagin ettől sem zavartatta magát. Két marka, mintha ráfagyott, vagy ráégett volna a csomós, kékülő nyakra, talán már akaratlanul sem tudta volna levenni onnan. Mint valami sajátságos eleven szörnyeteg dolgozott, huzta, tólta óriás elernyedt terhét, amig mindketten a fészek közepébe, a takaró alá nem kerültek. Itt bent a takargató sötétben, azután kissé megnyugodott. De áldozatát még most sem engedte el. Vézna piócatestével valósággal guzsnak tekerődzőtt rá a mozdulatlan tömegre.  
  A plafondról vérző lámpácska már csak egy otromba, fekete pupot mutogatott a szétgázolt ágyon...  
  Nem sokára hajnalodott.  
  A megpállott ablakokra nyulós lassusággal fölkuszott a szennyes sárga köd s ebben a kénes, dagadó tengerben csakhamar megzörgött a vonuló katonák mindennapi moraja.  
  A teremben unott, hangos ásitozással ébredtek. Elsőnek a félszemü katona tolta föl szalmasárga üstökét, aztán az istennel ébredő pópa nyujtotta ég felé két kövér, asszonyos karját s harmadiknak Andrejka a meseszomjas hegedüs cihelődzött ki a pokróc alól.  
  Hé Varjagin önkéntes ur – kiáltott föl a vidám kialudott kamasz – Hallgassa csak, mit álmodtam az éjjel!  
  Nem kapott választ.  
  – Önkéntes úr!  
  – Ne kiálts rá, mert megver – intette le titokzatos gesztusokkal az alkusz. Még emlékezett az esti harcra, gyanakodón átkukucskált az ellenséges fészekbe. – Hiszen nincs is a helyén – mondta elhülten.  
  – Nincs?  
  – Nincs!!  
  Nincs hát – mondták már többen is – Nincs a helyén – s csoszogón a nyitott ágy felé lopakodtak.  
  Szuszogtak, morogtak, mint valami leejtett tűt keresték mindenütt. Megturták a hült pokrócot, az elgyürt párnát, négykézláb aláfürkésztek a terpedt alkotmánynak, de hiába.  
  – Ni, nincsen – mondták végül is bárgyú dadogással.  
  A pópa véletlen, most a szemlész kusza pokróccsomóját libbentette föl, irtó rekedt orditással riadt hátra a szemébe domborodó képtől.  
  Varjagin még mindig a fojtogató mozdulatban volt, szinte belemerevedett az állandó erőfeszitésbe s vékony, éretlen szájaszélén már kitajtékzott a láz.  

Facsimile Image Placeholder
  – Óh te ördög! – bömbölte hátratántorogva a pópa. – Takarjátok le azt a megveszekedett ördögöt.  
  Varjagin vérbefutott szemei még jobban meggyulladtak a világosságban, görcsös, szoritó teste megvonaglott, mintha fázás rázta volna meg.  
  Senki se mert felé nyulni.  
  A pópa rémült hökölése, mint valami óriás zavartfejü állatot huzta maga után az egész csoportot a csukott ajtó felé. A szűkülő félelem hangos, követelő öklökkel zuholt rá a deszkákra.  
  Rikoltó, bömbölő, jajongó sirás kontrázott vissza a zuhogó ütésekre.  
  Kint most valaki dühösen elkiáltotta magát:  
  – Zubbonyokat!  
  Poklos tigrisketrechez hasonlitott a terem. Valaki segitségért sirt, tüzet kiabáltak s a megcsuklott, vergődő csoportban már csak a pópa alakja ingadozott álltában s még mindig vörösen és az ég felé tárt karokkal.  
  Kint pedig ujra parancsolt valaki:  
  – A zubbonyokat! Hé! Zubbonyokat...  
  Aztán egyszerre, mintha az egész épület megmozdult volna, száz hang és visszhang förgetegében már tisztán ki lehetett venni a rendhozó szolgák csizmás rohanását a hosszú, kőtestü folyosókról.  
  (Vége.)  
 
Kassák Lajos
 
 
image
image
image
image
image
image
image
image
image