Aranysárkány fejléc kép

Facsimile Image Placeholder
MŰVÉSZET  
BALÁZS BÉLA
: LÉLEK A HÁBORUBAN  
  Távol minden dolgok realitásától, az individuum legkitoltabb, legmagasabb horizontjával szemben – a metafizikai világban, az abstraktumokba, az életszimbolumokba: a misztériumokba beléomoltan ül – egyedül – begubózva az „ember“.  
  És eljön a realitások rettenetes, dübörgő történtetése és a maszkokat, a kinos vajudó arcokat eltakaró függönyöket, széttépi a meztelenül véresen tomboló, könyörtelen vihar, és mocskos szörnyü hullámaival csapkodja, töri, faldossa a messzi térbe nyult trónusvilágot, – és az ember, aki, realitásokkal mindig keveset törődött, – nem birja érezni a háborut – aki, az emberekkel sohasem érzett szolidaritást – leszáll a trónusáról átélni a realitások világát: szenvedni, hogy levonja az ő elkülönült ethikai világának törvényei szerint a gondolatai konzekvenciáját (mint az „Isten intimusa“) mert „nem a háboruról van itten szó, hanem az ő magányossága nagy problémájáról.“  
  Ez a gesztus-viszony az, amivel
Balázs Béla
átértékelni akarja a háborut, igy állitja be magát a történelemért való rajongásba és egy kicsengő sikoltással, hogy: „A szenvedésekből vedd ki a részed, mert ez az egyetlen közösség. Menj, szenvedj te is“ dobja be magát a viharba.  
  És az elvontságok emberének gesztusa, a realitások világában tévedéssé omlik. Megtörik az ember szemében, mint a pszichológiai idiómák utját megfutott fénysugár képe, az élet hullámzó vizében. Törött lesz, szomoru lesz, – a gesztusból kiveszik a sulyos, legbelsőbb emberi motivumok ereje és merevvé – csupán történnéssé fajul: póz lesz. Póz lesz a nagy gesztusból, mert elment – végigélni azt, amit nem lehet igy keresztül élni, gesztusban tartani, ahogyan, amiért a viharba dobódott:  
  „Szenvedj te is.“  
  Hisz a vihar elején – még kivül állva, – volt bent igazán a szenvedések világában. Minden idege lázongva követelte a nagy, minden emberrel való szolidáritást.  
  Itt a dolog tulajdonképpeni tragikuma.  
  A realitások világa nem türi magában elkülönülten, a végtelen idők árnyékainak álmodóját. Ma ennek a történése az úr. Mert a sehova sem tartozó tudásnak, ami, mint egy nagy ultraibolyasugár a már differenciálódott szemek részére, kijajdul a napló első soraiból, egyetlen egy nagy szépsége, törvénye: tragikuma lehet; egyedül lenni mindenhol és mindenkor.  
  És az elvontságok embere beleomlott iszonyu mélyen a realitások viharába, mely felkapta, sodorta, elkábitotta. Mint egy szomoru, berugott narkotizált atom kering csak benne – mert különben, hogy fogadhatnánk tőle ezt a majdnem absolut én-letörést, megszünést bizonykodó (más szemmel azonban emberdühitő) – sorokat, mikor a tüzbenálló frontrészről beszél, ahonnan kiragad társai közül egyet-egyet a kényszerü halál: ,,Oh csak egyszer látnák ezt a mi szellemes intellektuel-jeink, akik bársony kávéházakban keseregnek a világ barbárságán! A Gerbeaud-sütemény kifordulna a szájukból és nem akadna köztük olyan gazember, aki el nem indulna, hogy odafeküdjön valamelyik negyvenkétéves tuberkulotikus családapa mellé.“  
  Ki beszél itt? a nacionalista? nem. A monarchia internacionális jövőjében bizakodó? nem. A gesztus embere? talán... De azt hiszem, legjobban megmagyaráz mindent ez az idézet: „Hogyan történhetett ez? ezerszer aláhuzott, mindig önmagát világitó, mindentől idegen vándoréletemből hogyan születhettem át abba a másikba, ahol 960 ember lelkével voltam egy, testével voltam együtt.  
  Mi ez? Egy individuum tragédiája. Az egyedül álló, önmagában – énjébe roskadt individuumé. Mert szerintem minden nagy individuumnak, igazi individuumnak egyetlen világa lehet csupán és ez az Ember: a minden világa. Olyannak kell lennie, mint a tengernek, amelybe beleömlenek az emberi dokumentumok folyói: minden nagy emberi örömök, minden nagy emberi szenvedések. Minden szenvedést éreznie kell – minden szenvedéssel szolidárisnak kell lennie, magába kell olvasztania – hisz belőlük kristályosodott ki – és látva a miértjét, felettük állva: fehéren izzó megértető gyönyörré: örömmé kell alakitani lelke kohójában, hogy mint áldott, termékenyitő erőt – megrázó, lelketébresztő viharokat adhassa vissza azoknak, akiktől kapta.  
  És nem mentik, másitják tévedését I. dialógusának (Csendes Esti Dialógus a Hercegnővel) lélekvajudó sorai sem. Hisz a dolgok igazi megérzésének, tudásának – aminek a gesztusa bizonytalanságát kell bizonykodnia – sorait vagyok kénytelen adni mindjárt, mint az első szép mély mondatát, ahol maga emeli ki, huzza alá azt: „Az életnek és békének tiszta izét akarom innen magammal vinni  

Facsimile Image Placeholder
  és benne egy diadalmas biztonságot: hogy ez mégis örök és elpusztithatatlan.“ – „Mégis.“ – Hisz ez van tudatosan aláhuzva – és nem általam. Azután nehéz, megtévesztően szép sorokkal igazolja gesztusát magával szemben . „Negyven millió ember lépett mostan a halál árnyékába. Ennek a tömegmozgásnak nem lehet ellentállni“ elmegy, mert szolidáris akar velük lenni, mert közös szenvedést akar megosztani velük. Vajjon az 1. 2-ed milliárdnyi ember tömegnek milyen vonzást kellene gyakorolnia? Vajjon a munka, az élet igazi harcterén hány ember lép egyszerre a halál árnyékába? Hány ember, és a halál, friss izével: hány generáció? Kénbányák, ólombányák, csatatereire a gyárak kazamatáiba – a biztos halálba. Vajjon aki igazán szenvedni akar az emberekkel, megérezte-e ennek a tömegvonzásnak nagyszerüségét, fenségességét? E szenvedések problémáját?  
  Mert ez az ami előtt Rodion Raszkolnyikov meghajolt!  
  Hisz látja, hisz tudja: ,,Ezt a háborut a nacionalizmus zuditotta ránk.“ Biztosan tudom a mi fennáló államformánk betegségeiről is tudott volna itt folytatólag irni. De ujra mondom itt: Hisz nem a monarchia internacionális lehetőségeiért ment el.  
  S igaz ez is: „Vallom, hogy az emberi szépségek koronája az élet kockáztatása egy ideáért, egy szándékért bármiért.“ Hogy „ Nem lehet soha oly szépen élni, mint amilyen szépen meghalni lehet.“ Vallom ezt én is, csupán csak anyit még, hogy az a bizonyos bármi csak az Ember lehet. „Hisz a puszta élet egyáltalán nem érték.“  
  És mielőtt az öléssel szemben a budhizmus misztikus tanát állitaná végső felszabaditó argumentumnak, még igy szól: „Meg kell váltanom magányomhoz a jogot. Majdha megtettem a legtöbbet, amit az ember a közösségért tehet („Minden emberi közösség csak érdeket ismer és nyilt absolut egoizmust képvisel. Mert csak egyéni lelkiismeret és egyéni felelősség van“) ha felkináltam életemet háborujában, akkor utánna mondhatom esetleg: most pedig a’ászolgája“.  
  Egyedülvalóság – sehova tartozni nemtudás: szép, sulyos tragédia. De anyit nem lett volna szabad tévednie.  
  Nem. egy olyan intellektuelnek, mint amilyen
Balázs Béla
.  
II.  
  Stilusa: Finom sorokkal, több helyen szimbolumoktól vibrálón veszik be magukat háborus irásai az ember idegeibe. Szuggesztiven (a „Tépett noteszlapok“ a gesztusa szempontjából csoportositva és beállitva) hipnotikus biztonsággal hatnak a psichológiailag megrajzolt és mozaik szerüen felépitett képei. A legértékesebbek a depressió alul felszabadult müvész e gyönyörü tobzódásaiban megirt dolgai – a kötet „Lélek a háboruban“ c. része. A lélek világát ismerő erő árad a „Győzhetetlen erdőből“.  
III.  
  Még egyszer.  
  A második dialógról. (Megint a hercegnőnél) Döbbenetest, lelketfelforgatót szeretne itt adni a misztikus világnézet nézőpontjából, már ujra a szimbolumok világába visszaomoltan. A háboru esztétikáját, igen – a háboru szépségét.  
  Szomoru lettem. Nem tudom követni a hasonlatok világába az irót, nem enged a reális emberem: Nem tudom a háborut szépnek látni, sem a narkotikumért (kötet 132 oldal) sem a szkeptikus világnézet perspektivájából (131 oldal.) A hasonlatokért sem, mert a háborunak értelmét nem a hasonlatok világában az örök „miért“-ek világában, hanem az ember világában találom meg magamnak. A háboru beteg dolog, az ember betegsége. Vitustánc. Mondhatnám igy is: a mai államformák korhadása: nyilt, egyenes, meztelen folytatása az életnek, a szervezetbe tömörült emberi életeknek. Mondhatnám igy is: az ember kulturával megcsinált állatiassága és egy szépség bizonyult ki belőle, hogy nem döglik bele az Ember.  
  Egy világnézetnyi külömbség van e két szépség között. Pont.  
  Még akkor is, ha az Eprafak cimü szimbolumnak van is igaza, hogy örök cél keresésért, mintegy játékként piszmogunk ezen a kis golyócskán az ürben Még akkor is!  
 
 
 
image
image