Aranysárkány fejléc kép

Facsimile Image Placeholder
INTIM SZINPAD? ...ARÉNA?  
I.  
  Hogy a mai szinpad, minden kényelme és szcenikai csudája dacára sem felel meg azoknak a követelményeknek, miket vele szemben a dráma támaszt, mi sem bizonyitja jobban, mint az utóbbi évtizedek tapogatózó kisérletei: Reinhardt arénái , s a tucat számra születő és bukó intim szinpadok.  
  A legnagyobb térben, s a legkorlátlanabb időben – az életben – végbemenő történéseknek minél tágabb teret nyujtani, ahol az emberi szó, emberi gesztus megtalálhatja viszhangját – ez az egyik elv. Vele szemben a másik: belesüriteni az életet néhány letompitott decrescendoba, néhány kisivelésű mozdulatba, s ezt a szinpadmüveszet prizmáján keresztülszürve úgy adni, a csekély számu hallgatók elé, hogy az a hozzájuk tartozandóság érzetét keltse bennük...  
  Túl a két kisérleti szinpadon még él, sőt túlhangosan él, a ma szinpada; de élete – s ez mindinkább bizonyossá válik – márcsak a megszokás, s a jobb hiányának morzsáiból táplálkozik, ha drámáról van szó. Saját erejéből legföljebb csak operette hangulatok, kabaret illuziók kiváltására képes. Drámai ereje elfoszlott széteső hangulat-akusztikájában; a drámát nemcsak, hogy ki nem fejezi; olykor nevetségessé is teszi.  

Facsimile Image Placeholder
II.  
  A drámai megérzés édes testvére annak a kegyetlen, reszkető gyönyörnek, mely lázzal öntötte el Nero arénájának, vagy a spanyol bikaviadalok közönségének agyát. A különbség mindössze csak az, hogy a mi gyönyörérzetünk hátterében ott lappang, a félig megnyugtató, félig kiábránditó tudata annak, hogy mindez játék csak, szó, póz, festék.  
  Nem a fájdalom kéjét, csupán ügyes, vagy kevésbé ügyes arcjátékot; nem vért (lelki sebek állati vérnél pirosabb vérét) csak festett vizet; s nem az emberi test erőtől duzzadó izomzatának korlátlan térbelendülését, csak betanult gesztusokat látunk.  
  S mihelyt előtérbe lép az élvezet gyönyöre mögül ez a tudat: vége mindennek; illuziónak, drámai megérzésnek, drámának. Pedig – számtalan tapasztalás keserüsége emlékeztet rá mindnyájunkat – a legparányibb külső ok is elegendő az illúzióval elringatoitt tudatunk életre ráncigálására.  
  Azt hiszem, ez volna (és egyedül csak ez!) a szinpad hivatása, kötelessége: minél teljesebbé, minél emberibbé tenni a drámai megérzés lehetőségét; azaz minél inkább kiküszöbölni azokat a tényezőket, melyek kerékkötői a drámának.  
III.  
  Igy – elvben, papiron – úgy tünik fel, hogy nem szabad megfeledkeznünk a szinpad megválasztásánál arról sem, hogy milyen drámával állunk szemben.  
  Természetesnek látszik, hogy a széles lendületü ógörög, a hatalmas koncepcióju Shakespeare drámáknak inkább felel meg a Reinhardt arénája, mig viszont pl. Ibsen kevés szereplőjü lélekdrámáit sokkal közvetlenebben érzékelhetjük a kisméretű, félhomályban uszó szinházakban.  
  Az eddigi kisérletezők megcsinálták mindkét módszer próbáját.  
  Az ellenpróbával azonban senki sem kisérletezett.  
  Pedig eszünkbe juthat: mi történnék, ha Wedekind , Hauptmann drámák jelennének meg az aréna porondján, vagy ha a Gábler Hedda lelki csudái bilincselnék le egyszerre ezer és ezer különböző vágyu ember lelkét?..  
  És Antigone fájdalmának miért kell föltétlenül a térnélküli űrben megnyilatkoznia? A Nóra fájdalma nem oly nagy, oly emberi, oly fenséges talán, hogy annak elég a kisméretű szinpad is?..  
  ..Antigone, ugyebár, szemben (hogy nála maradjunk) Norával, nem egyedül jajjong: vele sir, üvölt a tömeg, a nép; lelki indulatainak megszázszorozódott viszhangja. Neki tehát valóban szüksége van az aréna korlátlanságára. De viszont – kérdezhetjük – kié hát akkor a részvétünk? ki az, aki felköltötte bennünk a drámai megérzést? Antigone az egyén, szenvedéseivel, lelkével, vagy a kar – torkával?...  
  Ha az Antigone (vagy Oedipus) fájdalma valóban csak a tömeg fájdalmában képes érvényesülni, úgy kár minden idegekre menő, művészietlen törekvésért. De ha a hős önmagában is tragikus, (mint Gabler Hedda) a kar szereplése csak igazolja az arénát.. Az aréna pedig a túlzásokat.  
IV.  
  Az intim szinpad mellett igy érvelnek A szinpad és nézőtér kicsiny volta inkább juttatja szóhoz a dráma finomabb, mélyebb tónusu hangulatait, mint a nagy szinpad s ezáltal nemcsak a közönségnek tesz szolgálatot (amit a közönség szempontjából el is ismerünk) hanem a dráma értékét is növeli. (ebben nem hiszünk.)  
  De!... nemcsak az a művészi, ami a lelki finomságokban nyilatkozik meg. A művészet határai túlmennek a végtelen tér, az őserővel megnyilatkozó nyers emberi erő, épen nem intim hatásokat szülő birodalmába.  
  És ne feledjük azt sem, hogy a müvészet első, s legfontosabb kelléke: az igazság és őszinteség nagyon könnyen elkallódhat az intim hangulatokra pályázó beállitás fondorlataiban.  
  Megéri e az intim szinpad eszméje, egy két előnye azt, hogy ily veszélyeknek tegyük ki érte a művészetet?  
  Nagyon félő, hogy az, aki ilyen kisérletekbe bocsátkozik, könnyen az intim szó polgári értelmébe fullaszthatja művészi intencióit s könnyen magával ragadhatja közönségének intim alapon szentimentális, romantikus hangulata, izlése!...  
V.  
  A szinpad kérdését végleg eldönteni elvben, papiron nem lehet: a gyakorlat rácáfolhat legkeményebb érveinkre is. Kisérletezni kell, illetve szélesebb mederbe terelni az eddigi hiányos, félős kisérleteket. És meg nem ijedni konvencióktól, esetleges furcsaságoktól.  
  A megmutatkozó eredményekből majd eldöntheti, akinek még kétséges, hogy: intim szinpad-e, vagy aréna?...  
 
 
Bárdos Artur
uj vállalkozása teszi aktuálissá e sorokat.  
  Még nem tudjuk, mit akar? De kiváncsian várjuk: ad-e majd választ az itt felujitott, rég ágaskodó kérdésekre intim szinházával?...  
 
Mácza János
 
 
image
image