Aranysárkány fejléc kép

Facsimile Image Placeholder
ISTEN  
ARCÜBASEV
n
Jegyzet (Orosz)
 
  Erős és rossz cigaretták kék füstszalagjai lengtek a szobában; a tea folyton sárgább és sárgább lett, végül is hideg vizzé vált, amelyben feláztatott citromszeletek usztak és Kozura még mindig nem volt ott.  
  Szergej Siznjakov, a szélesvállu, testes szobaur, alsógimnázista, szidta, mint a bokrot, hogy Puskarev, a halványarcu, babatiszta felsőgimnázista belé is pirult.  
  »Tudja az ördög! Egészen biztos, hogy semmiféle terve nincsen, csak hősködni akar ujra, és most nem tudja, hogyan huzza ki magát.»  
  De ebben a pillanatban kinyilt az ajtó; négy csontos ujj kapott az ajtófélfa felé és a sötét előszobában látható lett Kozura szeminarista hosszú, ügyetlen alakja, amint a sárcipőit vetette le.  
  »Ember, hol maradtál megint olyan sokáig? Már egy órája várva várunk.... No, gyerünk, gyerünk!» kiáltották mind az öten.  
  Kozura nem felelt, letette a sárcipőit, felakasztotta a kabátját, és a szobába lépett: hosszú volt és halavány, mint a halál.  
  »No, olvasni fogsz?« – kérdezte Albov.  
  Kozura holt, merev tekintettel nézett szét és tompán felelt:  
  »Hiszen azért jöttem.«  
  „Na, akkor hát rajta... gyerünk már!“  
  Kozura az asztalhoz lépett, leült, a zsebéből papirost szedett elő, és átfutotta nehéz, tehetetlen nézéssel hallgatóit.  
  A négy gimnazista és Bolsakov, a kadét, közelebb huzódtak; némelyik még a cigarettáját is eloltotta.  
  „Halljátok hát“ – szólalt meg Kozura tompa, fáradt hangon. – „Ma Istenről akarnék veletek beszélni,“  
  „Halljuk“ – mondotta Siznjakov és kegyesen intett a kezével.  
  „Minden emberben felmerül előbb, vagy utóbb, elkerülhetetlen bizonysággal a kérdés, mi lesz véle a halála után. Az ember él, szenved és küzd, aztán meghal, és megszünik minden megerőltetés, minden kín, mintha sohsem is létezett volna... Ez rettenetes és ha az emberek látszólag nem igen gondolnak erre és más a gondjuk, ez onnan van, – hogy a tyuk, amelyet leölésre kárhoztattak és már a lábánál fognak, természetszerűleg csak a vértolulás okozta fájdalomra gondol, és nem gondol a halálra, amelyet meg sem ért... Ühü, ühü!“  
  Kozura köhögött és haragosan szólt.  
  „Ti állatok, már megint telefüstöltétek az egész bódét. Még lélegzeni sem lehet.“  
  „Kinyitom a csapóablakot,“ – vélte Puskarev.  

Facsimile Image Placeholder
  „Nem kell“ – felelte boszusan Kozura.  
  „Tehát... egészen érthetetlennek látszik az, hogy az emberi ész végleg eltünik; érthetetlennek, hogy a lény, amely beszélt, szenvedett, egész környezetét megértette és oly sokat magába vett, véglegesen megsemmisüljön, akár egy szétrombolt masina. A halálfélelem pedig, amely elől senki meg nem menekülhet, az emberektől és a világtól való kínos elválás olyannyira tűrhetetlen, hogy egészen természetesnek és szükségesnek látszik a halál utáni életről szóló tan. És az a gondolat, hogy a halállal minden nem szünik meg, hogy tovább folytathatjuk életünket halálunk után, hallhatjuk és láthatjuk azt, ami utánunk történik, oly örömös és vigasztaló, hogy néha készek vagyunk elnézni a tarthatatlanságát, amely a kitaláltság bélyegét viseli, csakhogy a halál utáni életünket hihessük... És igy cselekedtek az emberek évszázadokon át... Nem akarom elősorolni nektek a halál utáni életről szóló vallási tanokat, csak ki akarom belőlük emelni azt, ami kétségkivül a fegfontosabb bennük, – amely nélkül ilyen hit meg nem áll: – tudniillik istent.“  
  Puskarev félénken sanditott Kozurovra és elpirult.  
  „Mi az: isten? Ez az a kérdés, amellyel az emberek öntudatuk kezdete óta, mind a mai napig kinlódnak. Bizonyos az, hogy a kérdés egyik ténye isten létezésére vonatkozik, mig a másik tény arra, hogy isten mindennek alapoka, ami pedig isten létezésének fogalmából következik.“  
  „Mert kell, hogy a hatalom, amely a világot a semmiségből létrehozta létezzék, akármilyen természetü, aztán meg azért, mert ha isten nem volna minden dolognak alapoka, akkor a létezése vagy a hatalmának léte nem volna döntő jelenlőségű; még mindig egy még magasabb hatalom állana felette, mely őt alkotta.“  
  „Igen... ez érthető“ – mondta Siznjakov lassan.  
  „Igen... szóval a kérdés istenre vonatkozólag, mint minden dolognak alapoka, teljesen világos. A mi kinos kérdésünknél azonban a halál utáni életnél istennek létezése még nem játszik szerepet. Ha életünk a halál után nem volna más, mint egyéniségünk egybeolvadása az ősanyaggal, ami más szóval azt jelenti, hogy egyéniségünk megszünik, akkor ez már maga a halál volna. Mert ha öntudatunk és gondolkozásunk megszünik, akkor nem marad hátra semmi sem... De öntudat és gondolkozás csak egyetlenegy feltétel mellett maradhat meg, tudniillik, ha feltesszük, hogy isten öntudatos hatalom. Ebben az esetben ugyanis elképzelhetjük, hogy gondolkozásunk azon készülék elvesztése után, amelynek működését köszönhette, akárcsak az elektromosság a dinamógépnek, vagyis agyunk és egész testünk elvesztése után, képes leoldottan egymagában tovább folytatni létezését, akárcsak istennek öntudatos szelleme. Ez azt jelenti, hogy istenre vonatkozó kérdésünknél minden attól függ, hogyan határozhatjuk meg istennek lényét, tudatos, öntudatlan vagy más szóval elemi hatalmúnak.“  

Facsimile Image Placeholder
  „És ezt te megállapitottad ?“ – kérdezte gúnyosan Siznjakov.  
  „Igen“ – felelte Kozura és feléje forditotta sápadt arcát, amelytől Siznjakov elvesztette nyugalmát.  
  „Istennek a lényét nem határozhatjuk meg, mert isten láthatatlan, halhatatlan és érezhetetlen. Azok a mértékek, amelyeket az emberek reávonatkoztatnak, nem illenek egy láthatatlan lényre. Az emberek – valószinünek látszik – azon igyekeztek, hogy fölfedezzék a lényében a módot, amellyel megláthatják őt és igy keletkezett a titokzatos negyedik dimenzió fogalma. És ezt igy képzelhetitek el: eddig három dimenziót ismerünk: hosszuságot, magasságot és szélességet, mindebben a három dimenzióban azonban nincsen benne minden, ami az embernek kell, nem határozzák meg azt, ami látszólagos, amit azonban még sem lehet a hosszuság, szélesség avagy magasság fogalmával kifejezni. Mondom például azt, hogy istennek sajátságai közé kell tartozni az örökkévalóságnak és végtelenségnek, amint hozzájatartozik a láthatatlanság. E felől körülbelül igy gondolkoztak: képzelünk egy olyan lényt, amelynek csupán csak két dimenziója van és feltesszük, hogy ez a lény a viz felületén él. Ennek a lénynek a világon minden olyan, mintha sík területen feküdne és az emberből, aki térdéig a vizben állana, okvetlenül két sík felületet látna, az emberek lábának keresztmetszetéhez hasonlóan. Ha ez az ember aztán kihúzná a lábát a vízből és a partra menne, tagadhatatlanul eltünne a két dimenziós lény látóköréből, mert a síkból a két másik dimenzió részére elérhetetlen magasságba tért. Ennek következtében mi sem volt könnyebb, minthogy belenyugodtunk olyan lény létezésébe, aki négy dimenzió felett rendelkezik és aki az emberek előtt abban a bizonyos negyedik szférában láthatatlanná válik. Értitek?“  
  „Nagyszerű“ – mondta elragadtatva Bolsakov.  
  Az általános érdeklődés megnehezitette a lélegzést.  
  „Felfedeztem legelőször is, hogy ez a nézet helytelen.“ – mondotta ünnepélyesen Kozura. „Halljátok... ez a három mérték, vagy dimenzió tisztára mértani. Feltételezik a tere, de egyáltalában nem a testet. Pedig az egész világ, ugye, testekkel telt, nem pedig térrel, és teljesen lehetetlen egy abszolut teret magunk elé képzelni. Ebből a körülményből kifolyólag megértettem, hogy a negyedik dimenziónak olyannak kell lenni, amely valamilyen lényt a puszta elképzelés országából a létezés országába emel és látható, érezhető és észlelhető tárgygyá tesz. Ez a negyedik dimenzió pedig a súly, a nehézség.“  
  „Itt van a kutya eltemetve“ – kiáltotta Siznjakov.  
  „Kibökte“.  
  „Hallgass, te marha“ – mondta Kozura bosszusan. Igenis kiböktem. Felfedeztem azt, ami itt volt, mindenkinek az orra előtt, ami azonban tévesen csak más oldalra volt elhelyezve. Amerika is ott volt mindenkinek az orra előtt, de mégis csak Kolumbus fedezte fel.“  

Facsimile Image Placeholder
  „Szóval Kolumbus vagy“, röhögött Siznjakov.  
  „Te meg ökör vagy! Ugyanis azt találtam, és kérdeztem: Minek van csak egyetlen dimenziója?... például az időnek... Az időnek csupán hosszúsága van, más semmije. Minek van két dimenziója?... például a hangnak... Magassága és hosszusága van, vagyis lehetősége, hogy két irányban változzék. Igen. No most figyeljétek meg, hogy a hang fogalma viszonyitva az idő fogalmához máris könnyebben képzelhető el, és azt is mondhatjuk, testibb. Amig az idő fogalma testet nem kiván meg, a hang fogalma okvetlen követeli azt. Ha tehát a dimenziók, vagy mértékek számát növeljük, nem távolodunk el a testiség fogalmától, sőt, közeledünk hozzá. Igenis. Vizsgáljuk csak a harmadik dimenzió lényegét és keressük, hogy ezt a dimenziót is felfoghatjuk-e úgy, mint közeledést a testiséghez. Vegyük csak a fényt meg a hőt. Mindkettőnek három dimenziója van: hosszusága, magassága és szélessége“.  
  „Miket beszélsz össze?“ kiáltotta felháborodva Siznjakov.  
  „Várj csak. Hogyan mérhetnők a fényt? Ennek egyetlen lehetősége az, hogy bezárjuk olyan mértékbe, amelynek három dimenziója, hosszúsága, magassága és szélessége van. Tegyük fel, ebben a szobában egy lámpa ég; a szobán kivül fény nincsen. Ott sötétség honol. Ebben az esetben a szoba falai által elzárt fény valóságos kockát alkot, amelynek terjedelme a szoba falai által van meghatározva“.  
  „Fölösleges arról beszélnünk, hogy a fény és a hő atomok mozgásának az eredménye és meghatározhatjuk azt, hogy a három dimenziós lény a megtestesülés fogalmát már jóval közelebb hozza hozzánk. Ezen az alapon tünik fel a negyedik dimenzió szüksége éppen ebben az irányban és a következő lépéssel nélkülözhetetlenül tünik fel a testiség vagy a súly megjelölése, ami alapjában véve egy és ugyanaz... A test a láthatóság, érezhetőség és észlelhetőség definitiv formája, bizonyos tehát, hogy ennél messzebbre mennünk nem lehet. Ötödik dimenzió nem lehet, következésképen a látható világ után ebben az irányban nem létezik – semmisem“.  
  Ez a szó „semmisem“, valamint Kozura holt tekintete és mind a gondolat, amely reájuk zúdult, nyomottá tette a társaság hangulatát. Most már komolyan kivánták, hogy Kozura ne hagyja el beszédét, hanem valahogyan, valamilyen eredményre jusson.  
  „Amikor ezt megértettem, – folytatta Kozura, – tisztában voltam azzal, hogy abban az esetben, ha istent láthatatlan, érezhetetlen, halhatatlan és észlelhetetlen lénynek akarjuk meghatározni, minden dimenziótól el kell tekintenünk, vagyis a megtestesülés felé vivő úttal éppen ellenkező irányba kell mennünk, nem pedig a negyedik dimenzió felé vivő, vagy a negyedik dimenziót célozó úton“.  
  „Megértettem azt, hogy istennek nincsen kiterjedése és éppen ezért láthatatlan, örökkévaló és végtelen.“  

Facsimile Image Placeholder
  A hangulat mind nehezebb lett. Az arcok haloványak voltak, a szemek lázasan fénylettek, mialatt Kozura hangja mindig tompábban és tompábban szólt.  
  „Isten: az erő; de erő magában nincsen, mert erő mozgást teremt, és mozgás anyagot. Világos lett tehát előttem, hogy isten csakis elemi módon alkothat, és a világ megalkotása nem akaraterő műve, hanem a szükségé. Amikor ezt beláttam“, – Kozura felállt, sovány halott arcában ijedtség ült meg, – „megijedtem...“  
  Mindegyikük erein jéghideg futott át; Kozura felé fordultak és tetőtől talpig végignéztek rajta.  
  Puskarev, a hivő és istenfélő fehér ifjú falsápadt lett, csak a testes Siznjakov nevetett kényszerülten.  
  „Üldözött gondolkozásom ide-oda járt és kiutat keresett ebből a labirintusból. Akkor egy eszmém villant fel hirtelen...“  
  Puskarev felállt; egész teste reszketett; közel volt az ájuláshoz.  
  „Nos jó, tudom, hogy nem akarat műve volt, de hogy is állunk az öntudattal? Ha öntudat létezik, akkor minden lény öntudatos és akkor az emberi szellem eltünése lehetetlen, sőt érthetetlen és buta dolog. Istenem, gondoltam magamban, az én öntudatomnak, az én gondolkozásomnak sincsen kiterjedése és mégis létezik, miért ne létezhetne hát bennem is általuk a legnagyobb erő?“  
  „Micsoda?“ – kérdezte lassan Puskarev, miközben egészen Kozura arcához hajolt.  
  Mindenki nehezen lélegzett.  
  „Micsoda?... Eszembe jutott hirtelen, hogy a gondolat nem olyasvalami, ami időn és téren kivül létezik... A gondolat is téres dolog; idő, tartam és hosszuság az előfeltétele“.  
  Kozura testének egész nagyságában kiegyenesedett, halotti, mozdulatlan tekintettel nézett végig rajtuk, majd tompán, de keményen szólt:  
  „Szóval, ha a gondolat csak az idő és cél keretén belül, isten ellenben azonkivül él, úgy gondolkozásunk az ő láthatatlan, halhatatlan és érezhetetlen szférájába nem nyomulhat és miután az ember gondolkozása a halála után ugyancsak ezen szférába tér, természetes, hogy a gondolatunk egyszerűen megsemmisül, minek következtében élet a halál után nem létezik!...“  
  Kozura összezsugorodott és egyben összefoglalta az eredményt.  
  Mélyen hallgattak mind. Mindannyian letörtnek látszottak és ténylegesen hideget éreztek szivükben és nehéz nyomást a fejükben.  
  Ilyen hangulatban mentek szótlanul kifelé.  
  Künn téli éjszaka volt. A hold sütött. A jég, miként megfagyott kék por csillogott. Késő volt és a házak úgy álltak, mint holt, nehéz anyagtömegek, az utca egyik oldalán feketén, az utca másik oldalán fehéren.
Facsimile Image Placeholder
A nem égő lámpák üvegei hidegen fénylettek és oszlopjuk éles fekete árnyékot vont a fehér útra. A deres telefonhuzalok fehér szálai felett elérhetetlen magasban hunyorgattak a csillagok.  
  „Hú, de hideg van!“ mondta Bolsakov. Kezét beledugta a kabátja ujjába és Kozurát nézte, aki pedánsan lépegetett elől.  
  Puskarev felnézett, szemei fényesen csillogtak fehér arcában, a csillagokra nézett és álmodozón mondta: „Valóban, nem... egészen világos... vak hatalom, semmi egyéb...“  
  Ujra Kozurát nézte várakozón mindenki. Albov gáncsot vetett Bolsakovnak.  
  „Pofonváglak!“ – kiáltotta Bolsakov, ujra Kozurára nézett és igy folytatta: „Soha nem is hittem...“  
  „Mit is tesz a hit!“ vélte Albov fontoskodva. „Ha létezne egy öntudatos hatalom, – várj csak, te gazember!“ – kiáltotta hirtelen fájdalmában, mert egy hólapda zúdult a fülének. Utána eredt Bolsakovnak, aki gyorsan futott az utcán át.  
  Hangos, fiatalos kiabálás vágott a levegőbe. Puskarev Albovnak vetett gáncsot, mialatt Ivanov hátba lökte őt. Puskarev a földnek dült, a kabátujja tele lett hóval; Bolsakov és Albov ott birkozott az utca közepén s árnyékuk kétségbeesetten hadakozott a kékes havon.  
  Kozura megállt, megvetően tolta előbbre arcát, kinyitotta a száját; Ivanov e pillanatban lehajolt, egy hólapda repült el a feje fölött s Kozura arcát hirtelen könnyű, fehér hóval ragasztotta le. Kozura nagyot nyögött, majd hirtelen mozogni kezdett és előre tört; valaki neki is gáncsot vetett, azt pofonvágta és már ott hevert az egész társaság az utca közepén, és felettük gondtalan, forró hangok kongtak a levegőben.  
  A deres telefonhuzalok felett egykedvüen hunyorgattak a csillagok.  
 
 
 
image
image
image
image
image
image