Aranysárkány fejléc kép

Facsimile Image Placeholder
AZ UJ IRODALOM*  
(A LEGIFJABB KÖLTŐKNEK)  
  Köszönettel kezdem.  
  Köszöntöm
Babits Mihályt
, aki egy esztendős neki-neki lendülésünk óta nagy vakságok és sok kis betyárságok után elsőnek vetette ránk komolyan a szemét – vagy elsőnek merte bevallani, hogy ránk vetett szemével komolyan mérlegelni kényszerült bennünket.  
  »Bekormozott arccal, rettentő nagy hamu alatt« látott meg bennünke és sok fölösleges dekoráció kedvetleniti tőlünk – megpróbáljuk kissé tisztábbra egyszerüsiteni magunkat elé.  
  Kritikusunk a nemzedékek törvényszerü egymásra következését kulturában és művészetben a piraeusi fáklyaversenyekkel példázza és igy kiált föl: „Hol vannak a huszévesek?“ Nem találkozott velük [nem, egész máig] pedig tudta, hogy „docilis arccal, magukba titánkodva ott járnak el az ablakai alatt.“ Ezekre a naiv ablakba pislogókra panaszkodik
Babits
s aztán egyszerre elénk önti panaszait, akikkel a Nyugat eleven és lehiggadt tizesztendejében először találkozott szemtől szembe. Lemért, analizált, kritikai konkluziót vont le a müvészetünkről s engedelmével most mi is ezt a metódust fogjuk követni bizonyitásául annak, hogy
Babits
tőlünk való elkedvetlenedésének nem csupán mi vagyunk az okai.  
  Az első csomónk, amivel
Babitsot
meglöktük: a programm. A magunk javára mindjárt lejegyezzük, hogy ezt a programmot nem az uj lapok szokásához hiven az első számunkban adtuk, magunk által sem át nem értett publikum csalogatónak egy mutatványosbódé bámulásához – hanem a tizedik számunkban teritettük olvasóink elé, vagy az uj költők elé, akiket elég jól sejtettünk az ismeretlenségben. A programmot erőnkhöz képest már tiz számon át dokumentáltuk, tehát kellett, hogy megszerkesztésekor át is értsük azt. Csodálkozunk, hogy
Babits
, aki szintén át tudta érteni tőlünk s a Nyugat oldalain akkora kitartással magyarázza, egészen más eredményre jut vele, mint mi. Azt hisszük az egészet még sem értette meg annyira, mint ahogy azt ő a mi rovásunkra is állitja! Azt mondja: a programm recept. „A recept, mint minden külső irányozás, csak ártó hatás lehet.“ „Az Ujat és Nagyot, ha valóban nagy tehetségek, meg fogják valósitani ugyis: recept szerint soha sem valósítható az meg.“ Valóban igaza van! De ezt a tanácsot már sokszor kiosztották s nem mindig azoknak, akik rászolgáltak – s talán most sem azoknak.  
n
Jegyzet * Válasz
Babits Mihály
tanulmányára. (Nyugat IX.-1.) Cikkem a Nyugat 15-iki számában is megjelent; ujbóli közreadását azért tartom szükségesnek, hogy olvasóink lapunk vers számával mindjárt ellenőrizhessék is igazságainkat.

Facsimile Image Placeholder
  1. A Tett programmjának a hangsulya nem a müvészi produktumon, a megcsinálás hogyanján van, [annyira sem, mint
Babitsnál
] hanem a művészen, mint szociális emberen!  
  2. A témakör esztétikai korlátok nélküli kiszélesitése. Az erőnek és akaratnak, mint az egyetlen maradandó művészi abszolutumnak, megismerése és érvényesitése!  
  3. A
Babits
által nagyon fájlalt technikai részről pedig csak ennyi: A megcsinálás hogyanjáért ne kukucskálj be a mások ablakain!  
  Ennél semmivel sem mond egyebet a mi programmunk s ez nem recept, még kevésbé demagógia. Igy velünk szemben
Babits
fiatalokat intő metódusát is programnak vehetjük. „Tehetséges iróra vall, de még nem elég az izlése.... a technikája... az életet nem ismerheti még... érni, üllepednie kell“... Programm ez is, csak jóval hüvelykszoritóbb, mint a miénk. Ahelyett, hogy a született fenyőt a pálmaházban óhajtanánkmegnemesiteni, kint a hegytetőn akarjuk rácsurgatni az éltető napot. Programmunkkal értelmi ugródeszkát akartunk adni az uj generációnak, akinek, épen azért, mert nála már törvényszerüleg megtörtént a „hagyományos asszociációk“ beidegzése, semmi szüksége nincs az élet tapasztalatok „gyüjtésére“, a meglevő formák föltétlen végigcsinálására. Mint müvészek onnan ugorhatnak, sőt kell nekik tovább ugraniok, ahol az előtte járók elé születettek.  
  A mi programmunk egy végtelen sikot húz a fiatal költő lábai elé, mondván: „no, fuss ki a világból, ha van hozzá merszed és erőd“ s drótsövényt állit a háta mögé.
Babits
programmja [vagy esztétikai kritikája, vagy időbeli előjoga, vagy nem tudom mie] rettentőn kigödrözött lépcsőkoloszust állit az uj költő elé s mondván: „hát lássuk, ha csakugyan jó inaid vannak a csikói kedvhez, mászd meg előbb ezt a tapasztalati golgotát“ és jó puha ágyat nyit a háta mögött arra az esetre „ha netalántán meggondolná magát a bohó“. – Hogy kritikusunk mért gondolja azt, hogy a mi okoskodásunkkal szemben az ő okoskodásának van igaza... azt nem tudjuk.  
  A tecknikáról szólván
Babits
a képzőművészetre is átutalja figyelmünket. „Az idők uj arcát énekelni“ mondja ,,ahoz ép oly kevés a lelkesedés, mint megfesteni egy ily arcot a festőnek. „Vajjon, hogy tudna egy arc valóságához férkezni a festő, ki a rendelkezésére álló eszközöket és mesterségének százados technikáját elvszerüleg még csak megismerni sem akarja.“.. Igy áll ez a festészetre? Kérjük
Babitsot
, nézze csak át a négerek plasztikáját és az egész primitiv festők képeit – minden technikai készség nélkül is mennyivel inkább fogták meg és juttatták érvényre azok az arc karakterét, tehát modelljük leglényegét, mint a mi „technikai eszközökkel“ rendelkező
Vadász Miklósunk
. Sőt a „százados technikai eszközökkel“ rendelkező
Mackart
is csak szép képeket festett: kinek, kinek. – A „százados technikai eszközök“ még másod sorban sem teszik a művészt  

Facsimile Image Placeholder
  Primitivek. És ezalatt a jelző alatt beszélhetünk a Szabad Versről és a kompozicióról is. Az előbbiről, mint a Tett „ideáljáról“ a másodikról, mint olyanról, amit a Tett-ben „teljesen elvetettek.“  
  1. Régi igazság, hogy abszolut szabadság nincs, – tehát az abszolut szabad vers sincs. Amint az emberi tudatnak szörnyü erkölcsi béklyó „szabadságának“ teljes megérzése, ugy a müvész fantáziájából önálló életre kivánkozó viziónak is leghatalmasabb ellensége a megadott formaszabadság.  
  2. A laikus által ugy nevezett szabad versforma, szerintünk a legkomplikáltabb forma – a lényeg formája! A szabad vers formáját épen a belső struktura adja; az adódó téma, életdarab tudatos centrumba lökése alakitja a vers szemmellátható külsőségeit.  
  A két pontban ezt akartam adni, hogy a Tett szerkesztője szerint [
Babits
engem gyanusit a fiatalok megrontásával; a magam módján meg is teszem azt] a szabad versnek van a leggazdagabb és egyben leglebirhatatlanabb formája s hogy ez a forma soha sem a priori jelentkezik, hanem mondani valóról mondani valóra a vizió pszichikális és fizikális egy pontba szoritása, vagyis a Tett-nél „elvetett“ komponálás szüli meg. Vagy beszéljünk arról, hogy mi a kompozició? Mondatokban magyarázkodás helyett és azért is, hogy mi is hivjuk segitségünkre a képző müvészetet:
Babits
szives figyelmébe ajánljuk több uj festővel egyetemben
Kandinszky
vásznait, ahol az „értelem és komponáltság“ hiányában épen a pszichikai értelem és a nagyszerü kompozició dominálja a képet. De ettől a nekünk is jó szolgálatot tehető utalástól függetlenül is tudatossággal állitom
Babitssal
szemben, hogy a mi szabad verseink a lehető legszigorubban megkomponált egészek és épen ez a komponáltság választja el őket
Walt Whitman
szabad verseitől.
Walt Whitmannal
valljuk a rokonságot, [sőt azt is tudjuk, hogy 1819-ben született,] de ő még sokkal inkább az intuició rabja volt, impresszionista, sem hogy mesterünknek fogadnánk el.  
 
Walt Whitmantól
is csak annyit tanultunk, mint amennyit jó eszünkkel minden nagy költőtől el kellett tanulnunk – mert hiszen
Babits
kulturszomjusága mellett mi sem a dühöngő analfabétaságot akarjuk visszaerőszakolni a világra.  
  De ha nagyon sokaknak az az igazság, hogy a verset, mint művészi produktumot legnemesebben a sorok mértéke, az ütem egyöntetüsége a melódika finomsága, a rimek pontos glédába állitása és más ilyen verklibe foghatóságok jelzik – ugy mi lemondunk versfaragó titulusunkról s verseinket a magunk és olvasó barátaink részére, szerényen csak költeményeknek fogjuk nevezni. – Költeményeknek, melyekben a jó és jóakaratu szem, sok egyéb értéken kivül, a poétika és stilisztika szentszereit is megtalálhatja.  
  Költeményeink [mikor többes számban beszélek még a Tett körében is a legmegszoritottabban értendő] fémjelzője nem a végtelen sorhosszuság, hanem a: koncentráció! Egy tömeggé koncentrálása minél gazdagabb témának, zenének, plasztikának és expressziónak.  
  A harmóniáról.
Babits
szemünkre veti, hogy harmóniátlanok vagyunk. „A Tett propagandája: valóságos irodalmi anarchia.“ De egybe ezt is hozzá teszi: „Ne áltassuk magunkat – anarchia a mai ifjuságnak csakis rokonszenves lehet.“ Ezzel az őszinte tovább gondolással nagyon megkönnyitette a magyarázkodásunkat. Hiszen már maga az a szó, hogy harmóniátlan: az egyéni érdekeken kivülesve tarthatatlan.  

Facsimile Image Placeholder
  A harmónia: a létezés, a minden, a világ belső és külső élete. A káoszt csupán az érdekeltek ismerik. A semleges alanynak csak harmóniát találunk a szótárában.  
  S ha mégis van harmóniátlanság, mért föltétlen rokonszenves az a mai ifjuságnak? Mert a mai olvasó fiatalság csakugy a XX-ik században él, mint a mai költő-fiatalság. Az ő életlátásuk, érzés és gondolat világuk nyilván a legszorosabb testvér a miénkkel s csak anyiban különböznek tőlünk, hogy gondolataikat, vizióikat nem tudják formába önteni. Profánul: az ő kritikájuk körülbelül, ugy viszonylik a tegnapi kritikuséhoz, mint egy kávéházóriás levéleményezése a tegnapiak és maiak szájából. Az előbbi szidja, mint fülsértő, idegbontó kaosz elől méla, kis otthonába menekül, a másik pedig ott üti agyon a napjait, valósággal éltető eleme a büzhödt modern aréna. Hogy nem jól van ez igy? Nem tehetünk róla. A méla, kis otthon felé pedig nem is akarunk tenni róla! Ez egy társadalom-fejlődési processzus, (az az csak egy kicsiny a hasonló sok közül) ami feltartóztathatatlanul nyakára lép a szent éldelgésnek, megbontja a családi élet boldogságát és ami a fiatal költőket sem hagyja érintetlenül. Amennyire kaosz tehát valakinek egy pesti kávéház, vagy egy alföldi vásár, (milyen gyönyörü harmónia mind a kettő) annyira kaotikus a mai egész élet és annyira kaotikusak vagyunk, mi nagyon kevesek a Tett költői közül is. S ezt nem is szégyeljük, söt bevalljuk, hogy azt a nem kis erényünket, amit
Babits
is elismer, hogy uj témakört, forróbb, élettel lelkesebb mondanivalókat hoztunk a költészetbe, ennek a makacs árellen-uszásnak köszönhetjük.  
  Elég volt a „szépből“, „jóból.“!  
  Nem rég vettük észre, hogy pórusaink már majdnem összenőttek a nagy illemben-üldögéléstől. A pálmaházi hangulatok helyett, fiatal fenyőmagunkat most kigyökerezzük a napra: dagadó erővel és az égig akarással.  
 
Babits Mihály
nagyra becsült cikkére, fenti köszönetemmel még ennyit:  
  Hogy lapunk cime „A Tett“ nem is olyan új, mint mi hisszük? Mi, mint a legkisebb ötletünkkel, soha nem is hivalkodtunk vele! De egész szeliden mondva: emlékszünk rá mikor a Nyugatra, mint cimre, szintén mondtak
Babitséhoz
hasonló vádakat s igazságuk – fölösleges igazság volt!  
  Még azt is ki szeretném korrigálni, hogy tévedésből sem vagyunk kimondottan szimultanisták és semmiféle isták és izmusok nem vagyunk és uj irodalmi iskolát sem akarunk csinálni, csak a szó átértékelésében jó költők akarunk lenni, az az jó költeményeket szeretnénk a legifjabb olvasó generáció elé adni. És bizunk az akaratunkban, mert az előttünk futók s a már pihenésre fáradtak kezéből mi is átvettük az örökégő fáklyát s csak az a különbség közöttünk, hogy mi más felé érezzük a célba vezető utat, mint ők és más, szinesebb, gazdagabb hangszereléssel akarjuk kidobni magunkból azt ami müvészet.  
 
Kassák Lajos
 
 
image
image
image
image