Aranysárkány fejléc kép

Facsimile Image Placeholder
LEVÉL  
  Diogenes is ki-ki dugja néha buksi fejét a birodalmas hordóból, napért, árnyékvetőkre mordulásért, mi egyébért. Ritkán jut Nagy Sándor fajta nézni való. Meg amúgy is kell a más levegő, amit sunyina többiekteli tüdejétől néha elszippantsunk, mert keserves ám, higyjék el, egy egész élettel bizonykodni – egy gondolat mellett. Még nekem is, öreg Diogenesnek, kell a mások gondolatának megtisztelése, ezért irom betüktől elszokott, ezeket a sorokat.  
  Élettel bizonykodás. Abban látom én a különbséget az irodalmi beteljesültségek és az uj irodalmi lehetőségek között, hogy a beteljesültségek egy-egy élettel, a lehetőségek pedig a nagy Élettel bizonykodnak s bárha szerény véleményem szerint papiron csak gondolkodni leheté s legfeljebb a Tettnek utólagos, vagy előzetes (valószinü) geométriáját megrajzolni, mégis jól esik az anyaszó, amit fejük fölé emeltek, mert ez a gyönyörű szó nagyon felelős, nagyon kötelező s annyira döntésre kihivó, hogy az erőnek legalább a gesztusát, az akaratot, legmagasabbra dobja. Nem mondom, hogy az universum életének lehetőségei a kizárólagos irodalmi lehetőségek, az egyéni életnek is nagyon sok az artisztikuma, sőt a nagytornáju egyéni élet sokszor elrikkantja az egyetemes megütődés pillanatos gyötrelmeit is; de mindent átfogó szomorúsága nincs s az Élet nem fáj, csak fáj az Életből egy kicsi, a mennyi éppen neki – elég.  
  Itt eshetik néhány méltó szó az impresszionizmusról, melynek nem az önöktől ostorozott felelőtlenség a legnagyobb bűne, hanem a legcsunyább magyar pajzsszó: „az átélés“. Mindazt, ami semmiség, útmentiség, lélekzetlenség és tehetetlenség volt, ez a szó megmentette. Nincs verekedő okom, hogy idézzek, de annyi kávéházi ötletből lett „átélés“ a magyar irodalomban, hogy »átélt« lirát irt, még a gimnázista is. Irásközben egy-egy helyére pattant szó már »élmény« volt s úgy neki büszkültek tőle az »átélés«-eknek, hogy eszmetermésre idő se maradt. Egy pillanatig sem értvén élni á la maniéra de Paul Verlaine részeg nebulók meredt szemmel mosolyogván úgy bukfenceztek le boron, nőkön – s később, hogy nem birták ki az egy-két nemes lendületünek lélekzetfojtó tempóját egyéb mottókon, mint »minden problémák megoldói«. Meg sem hallotta vattás fülük ezekben a manierekben a végső, végzetes sikoltást  
  ...túl leplen, ingen.  
  Megláttuk azt, hogy az semminden,– s hogy a félelmes praktikumu egyéni élet, nem az egyéni életért volt, de:  
 
C’est á cause du Claire de lune
Que j’assume ce masque nocturne
Et de Saturne penchant son urne
Et de ces lunes l’une aprés l’une
 

Facsimile Image Placeholder
  Nem vették észre, hogy az egyéni életnek ez a félelmes kitombolása a maga ezerféleségében az Universális Életnek a lehetőségeit kereste, sőt lehetőségeket keresett az Universális Élet számára. Nem vették észre, hogy ez nem egyéb, mint a mesebeli titokrejtő csarnok zárt ajtaja előtt ezer pompázó szinbe és formába öltözés volt a mesehős minden ragaszkodásával a megnyíttatáshoz. Bor, nő, tánc és minden egyebek csak véres akaratokban próbálgatott s el is kopott tolvajkulcsok. Sokszor nekirugaszkodott, sokszor kétségbeesett, sok reménybe virágzott ezerszer lehervadt, kiábrándult keresés, a nagy és komplikált összetételü folyamat a talán jó eredményhez: a koncentrált, mindennel gazdagodott emberhez, a művészhez. Meggyorsitó a művész virágházi és lombiki köteles, skoláris életéhez.  
  Koncentrált ember!  
  Ezzel nem szabad tüzílárma megrökönyösödésével magunkat elkiáltani, ezt nem szabad elheurékázni. Nem ez a punktum saliensa. Minden a művészbe hullt matériák kisugárzásának legyen úrakarata. A tárgyaknak könnyük csak a müvész erejének akaratából lehet, de ha sírnak az Életnek, sírjanak a lendület zenitjén az Életet sirják meg, de ne sirjanak a játszi énért nagy gyerek duzzogásával az Élet miatt. A»sunt lacrimae rerum«, ha igazság is, nagyon kicsinyes igazság s nem is úgy igazság. A dolgok (az impressiók) nem sírnak úgy, hogy az én sirásómnak méltó felidézői lehetnének.  
 
 
 
image
image