Aranysárkány fejléc kép

Facsimile Image Placeholder
PORTRAIT SZÉNNEL  
  Esteledett. A hideg decemberi kékség már sürü, iszapos szomoruságba lógott a hegyek fölött s mintha valami komor piktor funerálta volna a tájat, percről percre mélyebb, elveszejtőbb gödörré bizonytalanodott a világ. Fehér, fehér, fehér, fekete, fekete, fekete – zömök fehér hegyek és beláthatatlan fekete ür: ez volt a minden.  
  Nyolc óra volt és csönd, hogy szinte hallani lehetett a végtelen hómezők életét. De nem tartott soká. Valahol most roppant a zengő, megfagyott kéreg, aztán nőtt-nőtt a monoton ritmus, egyre erősebb, biztosabb mozgás szaggatta a csöndet s mintha botló, nehéz lábakon valami óriás mérte volna a földet, már egész tisztán ki lehetett venni a közeledő lépteket.  
  Kevés vártatva egy tömör, bebugyolált alak tolta föl magát a hegy taraján. Ember volt, de csak bundás, tompa szilhuetjét mutatta meg: mint valami üszkös, elhajlott oszlop állt bele a hideg, villódzó fehérségbe. Vastag teste most puposan előre görbült s az idomtalan tömegből valósággal állati erővel ömlött ki a hivó, elnyujtott kiáltás:  
  – Hahó-hó-ó...  
  Egy pillanatig csönd maradt; aztán, mint valami csorba, feneketlen pofa dadogta vissza a hangot a sötét.  
  – Hahó-ó-ó-ó...  
  Az ember még egyszer belevonított az estébe, de hogy semmi értelmes, ismerős választ nem kapott, lassan lefelé indult az uttalan hegyről. Nehezen, sulyos mozgással camogott előre, léptei alatt szilánkokba törött a bőrözött hó s mint valami üszkös, kitaposott szemgödrök vakultak utána a sötét csizmanyomok Mintha valami gonosz, gyilkoló szándék huzta volna lábai alá a lejtőt, óvatosan lépett és időnként hátra hátra kapta lógós, buksi fejét, akár ha ravasz, bujkáló kopókat érezne a nyomában. De semmi eleven, mozduló figurát nem látott. Megnyugodott. A fagyos, végtelen tér, mintha kiszivta volna eszéből a gyáva, riadozó gondolatokat, már ott állt, ott érezte magát a célban s erős, paraszti testét valósággal felgyujtotta a himes láz. Négy hete mult, hogy utoljára tette meg ezt az utat, árulkodó nyomait azóta bolyhos, fehér pihével takargatta be az idő, a szél gyanutlanul messze
Facsimile Image Placeholder
keverte a magával hozott csipős akolszagot s csak egy élő lélek, egy fiatal, vérbő asszony tudja, hogy neki ma ujból jönnie kell az árva hegyekről lefelé.  
  Füleiben már hallotta az éhes, szerelembolond asszony kuncogását s dagadt, elkékült ereiben megforrott a vér, mintha máglyát raktak volna a talpai alá.  
  Lépésről lépésre szilajabb, vágyakozóbb lett s most érezte, hogy egyetlen ütéssel a halálba verné azt, aki csak véletlenül is az utjába feszülne. Kivánta és betelni akart a lopott szerelemmel, mint valami elszánt, telhetetlen állat.  
  Bonifác, igy hivták a bódultan vándorló embert, havonta csak egyszer szakadt el a lusta kérődző nyájtól, minden negyedik vasárnap volt csak az ő élete napja, az utolsó héten már száraz, kipattogzott szájjal ébredt bele az özvegy reggelekbe s a kiszámitott ünnepen még szöges vasfogókkal sem tarthatta volna meg magán kemény, pártalan alma. Már évekkel ezelőtt valami bolond, nem várt véletlen csöppentette elé a dús asszonyajándékot s ő azóta szüreteli róla vágyai beteljesedését, mint más ember a friss bort szüreteli az áldott tőkékről.  
  – Marinka, kicsinyke – botló lépéseire igy becézte az asszony pergő, megédesitett nevét, s duzzadt, piros szája szélét izesen leszopta az elrepült szó után.  
  – Marianka, Marianka – s most az asszony göthös, harapós urára s az ő hiéna-körmös gazdájára gondolt. Szinte megundorodott a rivális ember felidézésén s lusta, egészséges eszébe vaditó tüzcsóvákat tüzködött a felingerelt vágyakozás.  
  Még sohsem gondolt bele ennyire mélyen az életébe s egy pillanatra ijedten meghőkölt. Három széthuzó élet görcsös, összebogozott sorsát találta meg magában s ezt az egyetlen megvilágosodott pillanatát elbirhatatlanabb tehernek érezte minden eddigi robotjánál. Valami gyerekes, játékféltő ösztön ütötte föl most benne a fejét. – Ha egyszer mégis szétszakadna ez a csomó? – az esze még kérte a veszedelmes játékot, de nem merte tovább nyujtani a fölbukott gondolatot, a szive riadtan megugrott, zsiros, meleg csizmáit, mint valami biztos kapaszkodó fogakat vágta előre, előbbre a kemény, porzó hóba.  
  Nem sokára gyulladt, kiugró szemeibe állt a kicsiny, szunyókáló falu.  
  Szinte futva lódult neki a hirtelen terülő lejtőnek.  

Facsimile Image Placeholder
  Már csak alig egy fejjel volt fölötte a csöndes, mélyre roskadt kalyibáknak. Az égen, mint valami roppant kéngolyó sugárzott a hold s a teljes fény alatt ő most bátor, türelmetlen ugrásokkal fordult be a kihalt, egyetlen utcába.  
  Senkivel sem találkozott.  
  Az alacsony sövénykapuk gondosan reteszre voltak huzva s csak itt-ott öntött ki némi vörnyegés csikot egy megizzadt ablakszem. A kémények szálló kórópernyét pipáltak s Bonifác feszülő inait még jobban ragasztotta a hó. De ő sem engedett. Mire a gazda udvaráig ért, arca ragyogott a láztól, görnyedt, bundázott hátát végig csiklandozta a guruló veriték.  
  Nem tépelődött, tudta, biztosan tudta, hogy a gazda az egyhónapi számadás után ma valahol a városban duhajkodik, mint valami fáradt, mézéhes medve vetette át magát az alacsony sövényen  
  A pitvarajtó nyitva volt előtte, pajkos, gyerekes topogással ugrott be az alacsony, megpállott házba. Édes, teli szájjal valami cifra, asszonycsalogató szót akart bele kiáltani a szagos petróleumvilágba, de nyeksenve torkán akadt a szó.  
  Nehéz, megereszkedett csizmái, mintha gyökeret vertek volna a magas tölgyfa küszöbbe.  
  A fehér, kecskelábu asztal végén, szembe a kitárt ajtoval, ott ült Bonifácz előtt a gazda. Kicsiny, üsszebujó szemei, mint valami kékre edzett tőrök szurtak bele a gyáván megtorpant emberbe.  
  – Nó? – kérdezte hirtelen dühösödő kiváncsisággal.  
  Bonifácz még mindig a tárt ajtóban meredezett. A váratlan meglepetés teljesen megzavarta, talán a tulajdon harminc év óta tudott nevét is kiejtette az agyából.  
  – Te állat! – zuhogta felé a gazda dühe. – Hát mért gyütté? Mi? Hát mért gyütté?! – s keszeg, hosszu teste ijesztően nyult föl a nyikorgó szalmaszékről.  
  – Izé... – dadogta Bonifácz nehezen, mintha savanyu kovászok ragasztanák a nyelvét. – Izé – ijedt, tétova szemei most véletlenül a lámpafényből kiesett sarokba tévedtek s a magas kemence padkán meglátta a riadt asszonyt. – A birkák miatt – buggyant föl szőrvert fekete ábrázatából a magyarázkodó szó. – A mult éjszaka két jószágot elvitt az ordas...  
  – Mi? Két birkát? Mi?  

Facsimile Image Placeholder
  Bonifácz könyörgő alázattal belépett a küszöbről. Már otthonosabb és magabizóbb volt, mintha a halál terhét huzta volna le eszéről a vakmerő hazugság. Most szinte jólesett látnia a lármás, hadonászó embert.  
  Sunyi, leszegett fejjel a székre ereszkedett. Már kedve jött az ingerlő játékhoz s valóságos gyötrő, bolonditó mesemondásra kapatta a nyelvét.  
  – Hallgass te Sátán! Te, te jolvaj, te lomha medvefajzat! – orditotta a gazda mocskos, teli szájjal. hogy rengett bele az egész ház. Hosszu, girbic lábain ott toporzékolt az ülő, mozdulatlan ember előtt s csontbunkós kezei, mint valami ördöngős buzogányok lendülnek neki a másik husos, piros arcának, – de nem mertek belecsapni.  
  A szagos, eltömködött szobában szinte fullasztott már a hőség. Kintről fájdalmas vonitás hallatszott, itt bent csattogott a gazda száraz állkapcsa, de különben csönd volt, mintha fülledt, nehéz bura alatt vergődne a három összetévedt ember. A kicsiny bádoglámpás vaksi pillogással takargatta az árulkodó arcokat s mint valami halott, sötét anyagot dobálta föl a falakra a testek hideg, formátlan árnyát. A gazda még mindig a birkák miatt átkozódott, de a másik kettő már vágyai boldogitó izét hordta át egymáshoz a lopott szemvillanásokban.  
  – Marianka, szegényke – gondolta Bonifácz s közömbösen átnézett a megcsalt gyülölködő gazdán s piros, szerelmes lángokkal üzent a néma, kuporgó asszonynak. Lucskos, durva sapkája alatt most régi kamaszos esze csintalankodott s amig az asszony kukucska, kigyuladt szemének hódolt, játszott az ellenségével, mint valami éretlen, csupaszáj kölyökkel.  
  Amazt rázta, dobálta a féktelen indulat, ő jámbor lebiggyett állal hallgatott. Makacs ravaszsággal szoritotta egymásra sürü, egészséges fogait, gondolatban azonban az érkező percek veszedelmét méregette s bundája alatt szorongatta már a csomós, vadölő bunkóst. „Hátha?“ A feje tiszta volt minden fondorkodó méregtől, gonosz gondolattól, de a gazda maró szitkozódása valahogyan, mint sütögető vitriol már a bőre alá szivárgott s most bántó kihivó daczra ingerelte minden porczikáját a hetvenkedő ember ellen.  
  – Te loptos kutya – zuhogott föl ujból és ujból a gazda durva, rikácsoló hangja.  

Facsimile Image Placeholder
  Bonifácz idegesen megrángott. Ereiben veszettül megfutott a vér, de nem mozdult. Mint valami tüzes, fölfütött masinát nyomta vissza magát a székre.  
  – Kidoblak lator! Kidoblak, mint a hasznavehetetlen dögöt!  
  „Csak egy kólintás köllene neki“ – gondolta Bonifácz s vad, lobogó szeme tétovázón kereste az asszony nyugtató, kék szemét. Találkoztak. S különösképen, mintha az a két csalogató tükör is most csak fájó, örjitő parazsat szórt volna az agyára. Egész a szivéig fájt ez a pillantás.  
  – Te Jú...  
  Egy zuzó, tompa ütés szakitotta meg az ujból fölcsapó hangot. Villámgyorsan röpült a bunkó, a gazda keskeny, majomhomlokából kiloccsant a gőzlő, piros vér; aztán mint valami átszúrt duda az egész ember hörögve összecsuklott.  
  Irtó, félelmes csöndesség szakadt a házra.  
  Bonifácz ott állt a gyér lámpavilágban nyugodtan és kissé hátracsuszott bundában, mintha most érkezett volna meg a havas, didergető éjszakából. Mintha mi sem történt volna körülötte, csak a bunkó görcsein viritottak a bolonditó szinek – azt is eldobta magától s most szinte táncolva indult meg a kiérdemelt ajándék felé.  
  De nem érhette el.  
  – Gyilkos... te gyilkos – visitotta az első rémületből kissé fölocsudott asszony s mint valami eszeveszett furia szabadult ki az elnémult házból.  
  – Gyilkos!... gyilkos!... jó emberek, gyilkos!... segitség!...  
  Bonifácz bárgyu értelmetlenséggel még mindig ott állt a halálos szoba közepén s csak most, most az asszony szörnyü, árulkodó vonitása világositgatta az eszét.  
  Szép, nagy teste fájdalmasan beleremegett a megpillantott képbe. Otromba csizmái előtt, ott feküdt a gazda száradt, meglékelt bőre s ő igazánból csak most eszmélt rá irtó munkájára. Sirni, maró állati szóval orditani szeretett volna, de nem volt ereje, hogy szétvegye vásott, összecsapott fogait.  
  Szinte örjöngő félelemmel kerülte meg a mozdulatlan testet.  
  Egyenesen, a nyitott kapun akart menekülni, de a fele uton szédülten meghőkölt. A szabad uton térdre bukottan ott sirt, jajgatott
Facsimile Image Placeholder
a félig mezitelen asszony s ő rémült irammal vetette át magát a sövényen.  
  Mint valami hajszolt, nemes vad, egyenesen a hegynek tartott.  
  A feje nehéz volt, mintha ólommal öntötték volna tele s a lábait most százszorta, ezerszerte nagyobb erővel ragasztotta a hó.  
  Tágult, remegő orrcimpái fujták a meleg párát, hogy dagadt, egészséges tüdeje alig birta szusszal, de nem állt meg pihenni.  
  A hold tiszta ezüstben ragyogott.  
  Csakugy lopva, futtában visszalesett.  
  A törpe parasztkunyhók, mint valami pletykás, ősz anyókák már egész összebujtak a völgyben. Semmi különöset nem látott.  
  Még szivósabb akarattal rohant bele az emelkedő mezőbe.  
  Messze, nagyon messze látta még a kivánt hegytaréjt.  
  Merészen előre dülve, szinte emberfeletti erővel verekedett minden lépésért.  
  De nem engedett.  
  Mint valami kormos, elégett tuskót erőszakolta föl magát a meleg, takargató aklók felé s amerre ment, lecsuszott bundájával mély, fekete árkot vágott maga után a magas, tiszta hóban.  
 
Kassák Lajos
 
 
image
image
image
image
image
image