Aranysárkány fejléc kép

Facsimile Image Placeholder
FÉRFIERŐT VÉDŐ ASSZONYIMÁDSÁG  
  Gyónásra való bánat és alázat hivalkodik a sápadt, fanyar arcokon s apró idegrándulásokban küzd az elnyomó álom ellen. Az agyakban elhamvadt, régi gondolatok, szavak és tettek halvány képzetei vibrálnak bűnökül.  
  Szikár pap lép be s most meghökken a zsolozsmázó csönd. A mozdulatlan hivek tömege felbizarrlik, arcok fehére gyul a homályba és ümmögő, krákogó hangok tisztogatják a torkokat, hogy könnyebben buggyanjon ki szóba szedve minden, amit ettek, ittak, csókoltak, haraptak, martak. Minden, minden, amit a bús ötágú emberkompasz az öt érzék öt világtáján élt és énekelt, odarögzödve a vággyal, mint bús északi sarkkal a férfi és asszonytestek kölcsönös láza felé.  
  A pap bénult idegü emlékarca merev normákkal világit ki a gyontatószék fekete méhéből. Szép és gazdag aszkéta fej, kinek színe előtt bársonyvállu, sok fehér asszony öleléséről még ma is meg-megforranó vallomást tesznek. A homlokon, a sziven és a két zengő tagokba szakadt vállon át vetett egyetemes jelben fogadják el bűneikül erős fiatalok a lányokat, akiket megejtő szóval patyolat párnára csaltak.  
  A hitregék aranyivü ajtajával szemben gránitkövü, rengeteg szivárványú kapu tárul az oldozó pap lelkén és e két véglet zsongitó, örökös légvonatában idegeibe orbáncos tompultság szürkül, ma alig figyel már a bűnök első sorára is, s tágrameredt szemeivel már csak a mozgást véve tudomásul elnyomja őt a csipkerózsa száz évről nem tudó merevkórja.  
  Az oszlopok barna árnyékán lány lopózik. Rózsavörös blúzban, azurkék szoknyában rikit. Tán régi falujának két ünnepi színe ez s ő most lerúgott vakolatu, zegzúgos, külvárosi utcasarkokon világit velük minden szombat éjjel a részegek szemébe, hogy egy állomás legyen az ő szikkadt válla is a duhaj éjjeli úton.  
  Tegnap befutott hozzá a szeretője és egész éjjel szótlan kicsapongásban marta az ő gyors csókokon csorbult száját, medvéknek való ölelésben kékre-zöldre morzsolta vágyas vérzuhogásra alighogy emlékező csipőjét. Nevetett és soha, soha még, de most sírt. A nevetés az ő puha ölének szólt, de minek a sirás? És reggel, amikor már dörgött, csattogott az utca és ő szorongva keltegette, hogy az álmukban is félelmes izmok tömege le ne hengerelje, ha az ébredés megvillan bennük; akkor csak úgy dobott szóval mondta a barátja, hogy tegnap többet ivott, mint amennyit szokott, nagyobbat ütött, mint a mekkorát szabad és az egyik „zsidó“ felfordult, ami nem baj, ha el nem fogják.  

Facsimile Image Placeholder
  Aztán fütyörészve ment kt, széles testtel téritve maga elöl a dologra áramló emberfolyamot. Szeme tiszta és derült volt, csak meg-megránduló öklében felelősködött néha az erő.  
  A lány torkán pedig a megrökönyödött bánat egész napon át régi dalokat hajtott ki, hogy ne lehessen sírni és megfuladni. Délután sokáig fésülködött, hogy kábuljon a feje, felöltözött piros bluzába, azurkék szoknyájába és úgy mórikálta magát, mint a szombatesti több pénzü éjszaka elé. A lassú, tempós csinosgatás, pirositás közben fáradt, omladozó teste burjános emlékkel nyult szét egész életére s kereste nyakán az első csók helyét, derekán az első ölelést, combján az első harapást, vállán az első ütést.  
  A buktatókon összevert lélekkel rohant az utcára s futva maga elől a templomba futott be. Itt leszakadtak testéről a falánk nadályok: az életét elrontó első vágyak emlékei.  
  Mint a megmenekült üldözöttön, kitört rajta a szégyen dühe.  
  Szeme gyűlölködő, tusakodó sugarakat szór a pap foszforeszkálva álmodozó, végtelenbe vérző szemébe. Kihivó nézésbe dühöngi bele rendetlen csókokra és örök hempergésre bízott életét. Szájában poshatag ize van minden térülni kisérlő szónak, nagy szemének cigányos fekete, szikrái veszetten feleselnek Veronika lesütött pilláival. Szája pereme gyürübe folyik, mint a felizgatott macskának s a vénasszonyok sunyi, rosszaló ráncokba gyürődött szemébe szeretne vércsekarmokat csapni. Egész arca apró, magyarázó grimaszokban vibrál:  
  – Mit néztek úgy, bá! Itt vagyok én is. Nekem inkább is kell, mint nektek. Nem szabad tán, naccságák?  
  Egy szép, fiatal, közönyösen rátévedt asszonyarcba éles, kaján grimásszal karmol bele:  
  – Jó lenne ilyennek lenni, szépség, mi? Egy gazda kevés jó, mi?  
  Néhány pillanat alatt mulnak el ezek a villogó csaták az alig látható homályban. Már hidegek az arcok, mikor a láng maga is észbekapva gyorsan simul hideggé és fölemeli fejét most már elkésett, idétlen gőgben.  
  Később ujra beszaladta vérét a düh és dacosan kilökött testtel, élesre nyomott szájjal, nagyot lépve ment a gyóntatószék felé. Most már azért is odatérdel úgy, mint más és többet mond el, mint más.  
  Négy-öt kihült, kiszáradt nénő megütődve dugja össze fejét. Kendő alól kivizsgálódva lesik, hogy a pap nem fogja-e elkergetni?  
  Az pedig szórakozottan gyóntatott már s csak az árnyváltásról tudta, hogy másik híve térdelt eléje. Gyorsan irja fel
Facsimile Image Placeholder
a levegőbe a kereszt jelét és monoton mormolással süpped el gondolataiba s csakhamar messze bent jár már az aranyiüv ajtó mögött:  
  Tehát a jó nékem halálom lett-é?  
  Egyhangú duruzsolása most érthetővé hangosodik:  
  Távol legyen:  
  Sőt inkább a bűn az, hogy megtessék a bűn,  
  Mely a jó által nékem halált szerez,  
  Hogy felette bűnös legyen a bűn a parancsolat által.  
  Mert tudjuk, hogy a törvény lelki,  
  De én testi vagyok a bűn alá rekesztve...  
  A lány szeme még mindig merész marakodásra készen szórja bomlott szikráit. Fülét gyors mozdulattal vágja a „test“ szó elé. Szája szóra készülésben ráng:  
  – Igen kérem, erős a testje!  
  Hamarhitü szivén jó vigasz árad el, de gyorsan párlik, mint lehelet az acélról. Szeme néhány pillanatig elrévlik a feszületen. A vértelen, sugárként áttetsző férfitest két karjának mozdulatlan, de csitító és végtelen ölelése őt az űrben felejti. A tőle mindig eliramló ölelésekből csak két férfikar tér vissza évek óta hozzá és egy napról a másra szétrugdalt életéből bokrétába kapott össze néhány évet meséül a ráncverő nénőkorba:  
  – Nagyon erős. Olyan, hogy az első naptól kezdve nem mertem már hazudni neki, mert ő se hazudik. Olyan erős, hogy nem kell hazudnia. És tegnap sirt az ereje miatt.  
  Fogai vad didergésben zörögnek:  
  – Tegnap... egy embert... megölt!...  
  Fogait összecsapja, álkapocsizmai kidudorodnak, szeme villog a lesben s görnyedt hátában nagyivben eldobni készül a feszültség.  
  A pap legkisebb mozdulatából végzet robbanna ki.  
  De az álmodozó ember arca opálos szinekkel áttetsző fényben úszik... Tüdeje, zsigerei transcendens örömben remegnek s feneketlen mélységek fölött röpül szent Pál leveleinek kiteljesült, mérhetetlen szavaival. A megértés szekerén száguldozás kéjét érzi és állapotát a rég szomjazott megelégülésben élvezi szentzuhanásnak a bibliai, döntő sorokig. Az eszmeszóró mámorban csak villanásnyi időt adnak az egymásra nyüzsgő megoldások. És már torát üli a fénydús, sokfelé elvilágitó órának s örül önmagának is, mint gondolkodónak, végül szánó, bőkezü jóság szállja meg: adni a fényből!  
  Hosszú, csontos ujjainak öbléből szeliden fordul ki arca a rémült várásban didergő lány felé.  
  A tudás és jóság boldog remegése hidegebb fokra szállt, mikor asszonyarcot pillantott meg a rács mögött. A szűkre szabott
Facsimile Image Placeholder
homlok; a szinte állati értelmetlenségben hüledező szem visszadöbbentették a meddőn elhullajtandó szavak elől. Széles, inteligens, ragyogó férfihomlok; széditő agymunkától porlasztott arc és öntudatos szemek estek volna jól ebben a percben. De mit kezdjen ezzel?  
  Majd magát korholón a megtorpanásért mégis idézett szavakat, de értető összefüggésükből kikapcsolva inkább önmagának s csak nevető szelidsége szólt a lánynak:  
  Mert tudom, hogy nem lakik én bennem: azaz a testemben jó.  
  Mert az akarás meg van bennem, de a jó véghez vitelét nem találom.  
  És ismét elrejtette arcát.  
  A lány hideglelős szivén ápoló, jó meleg párnák voltak ezek a szavak. Izgalma vérbőségében gyorsan és önző értelemmel kapta el őket s mint a görcsösen megmarkolt szőlőfürt alig csurgó mustját, mohón nyelte; ért borig várni képtelen. A meg nem szokott eszmék dsungelében cafatokká foszló kézzel tépte, cibálta a szavak karmos, szövevényes indáit s már tátongó csapást hasitott királytigrisét megmentő kiútnak:  
  – Igenis kérem, megvan benne az akarás. Jó ő, csak nem tudja, mit csináljon, ha nincs, mit csinálni. A gyárba nagyon hüséges. Ott megmutatják, hogy hova üssön és ő úgy üt oda, hogy rögtön kész minden. Sose üt hibásat. Még ha azt mondják, üssön a tulajdon fejére, hát oda is üt, olyan bolondos szegényke. Ha kitúrják és nem dolgozhat, hát egész beteg bele, nem is jó ránézni; olyankor már csak iszik, meg iszik, meg iszik.  
  Szepegett, mint valami ki nem tört, szívbe mérgesült, hangtalan sírás után. Határtalan hála köszöngetett most már a nézéséből és emberfeletti irgalmat csodált a pap más fénytől égő szemébe. Dugdosta drága emberét, sorsot bepanaszló szavak, bús szerelmes kifakadások, ravaszul naiv asszonydicsekedés mögé.  
  A pap fülét heves, forró lehelletek érték. Megütődve forditja vissza fejét, mire riadtan törik derékba sietős szava a lánynak s csak hangtalan szepegése hallatszik, mintha valami idegfeszitő birkózás folynék.  
  Elmélázva, szeretve néz ki rá, hogy ilyen kétségbeesetten akasztja üdvét e némber a tőle jöhető vigaszra s valami furdalást is érez, de nem birja magát idegekkel megsarkantyúzni, hogy mély gondkutakba levigye magával a lányt, akinek meg sem figyelte vallomását.  
  S mind lanyhább szóval czak ugy vigaszul dobta már oda:  
  Mert megtalálom magamban, ki a jót akarom cselekedni ezt a törvényt, hogy a bűn meg van bennem.  
  Gyönyörködöm Isten törvényében a belső ember szerint.  
  De látok egy másik törvényt az én tagjaimban.  

Facsimile Image Placeholder
  A lány groteszk szájmozdulatokban minden szót elutánzott s egyenként nagy erőlködéssel feszítette agyába. Aztán felállt a térdeplőről. Halálos aggodalmában kiborultak lelkének régi szinképei s gyermekkori imádságok Magdolna nárdusolajaként bő patakokban csurogtak bugyogó, vezeklő száján. Alázatosan lépked az asszonyoknak iménti karcolásaiért gunnyal biggyedő gőgje előtt.  
  Megy csoszogással, kaholással, izzadtan jön szembe vele processio zöld, kék és piros zászlók alatt a főhajóban. Vizes szemü asszonyok, süntörgő nebulók néha egész hajhuzigáló vitában a szoknyalukas kislányokkal és vének, hajlottan járók, mintha mindig fiatal éveik nyomát keresnék útjaikon, egy seregbe keverednek s arcuk kifejezése megdöbbentően egyforma. Néhány sápadt horpadt mellü férfi van közzéjük spékelve kitágult munkabiratlan inakkal s a hosszú loholó út pora az arcukat épp ugy belepte, mint az asszonyokét és gyermekekét és nem maradt ki egyetlen acélos vonás sem.  
  A leány seme önkéntelenül végigsurrant a férfiak arcán, hogy nincs-e köztük ismerős? Egészen furcsa majdnem kisérteties fejek voltak ezek, amilyeneket még ő sohasem látott.  
  Nindegyiknek lámpa volt e kezében,  
  Nem akart a fénykévébe érni, beszökött egy padba és azon végig egy mellékhajón ment ki a templomból.  
  Odakünn tele tüdővel merült bele az uccába és ugy gondolta át egész napját, hogy váratlan nagy-nagy ajándékul viszi el emberének minden percét és a pap irgalmas szavait.  
  Kicsit rosszul esett, hogy a korcsma felé kell mennie.  
  A kilincsen eltétovázott néhány pillanatig a keze, aztán belépett.  
  Az emberek már mereven ültek a korcsma gőzében, unottan bámultak a szivar és pipafüst után. A bor bénitó mámorán túl is eltölti őket piszkos ruhájuk olajszaga. Homlokukon a barna szemöldökhidon őrt áll a gond.  
  Külön asztalnál az erő nyugalmával ül egy férfi egyedül, feszült jobb karja széles vállból fut ki az asztal fölött acélökölbe és egész testéből bolond üzeneteket visz fejébe a vér. Kár hogy nincs most cirkusz, benne egy néger órjás, akit érdemes volna földrekenni unalomüzésből és nevetni, nevetni, Szép volna derékban ketté törni az Erzsébet hid ivét vagy beállni éjjel pillérnek az egyik vége alá s a hajnalban hüledező embereken nagyot nevetni és bemenni a gyárba, meglóditani az üzemhajtó nagy kereket vagy a gőztől részeg gépet felboritani.  
  Eszébe jutott a tegnap esti gyilkosság. Bosszusan vonta össze szemöldökét: Fene egye meg azt a mulyát; akkora lármát csapott, hogy az ember azt hitte, több szusz van benne. Gondolni kellet volna mégis, hogy csak ijedtébe kiabál.  

Facsimile Image Placeholder
  Mint jóízü levesben a légy, ugy uszkál kedvében a hulla amit az erdőben hagyott.  
  A csikorgó korcsmaajtón most zavaros szemmel, ijedező arccal jön be a leány; ő derülten néz eléje s nevető szemmel biztatja magához.  
  Egy kemény fenyegető szemmvillanással lesöpri a lány bluzáról és szoknyájáról az éhülten tapadó pillantásokat s a szinte villámon szerzett megbecsülésben maga mellé ülteti.  
  A korcsma felhangosodik.  
  Az öregebb munkások összedugott fejjel fiatalkoru csinjeiken mulatnak sok, sok lányon, aki akkor még „fiatal volt, de szép kövérke úgy, hogy volt mit fogni rajta.“ Kit vertek meg értük, ki lett asszony, ki milyen asszony lett: tiszta e vagy puccos? A fiatalok hátravetett fejjel kártyaként terültek szét és ők is lányokról beszéltek fiatalkákról és kövérkékről, akiknek húsos hátába belemerül az ember öt ujja a bálban. Feszesen huzogatták ki magukat a közzéjjük tévedt ismeretlen nőért.  
  A leány fejében megkavarodott a vér a fojtó dohányfüstben és az izzatag testek fülledt párájában. Meg-megszédülve hajlik szeretője felé, susogva kérdezgeti s anyás dédelgetéssel; mint a hogy a beteg gyereknek szokták eldicsérni a hát mögé rejtett orvosság jó ízét a szájban, mézes futását a gégén és az édes jó egészséget, ami belőle fakadt; messzekerülő szóval kezdett beszélni a könnyen bokrosodó legénynek a mai napról. De lassan-lassan olyan csömör fogta el, mint mikor a jó meleg sugarakat igérő vasárnap délután elé sokat mosakodunk, diszeskedünk s a nap már is alkonyi, mérges vörös arccal hagyott bennünket.  
  Szeretője meleg tekintete sokáig jó reményeket adott s csak később rándult össze egy-egy komor suhintással. Ilyenkor ijedten keresgélt megejtő szavakat, hogy derült, befogadó kedvét betartsa. Egy-egy szó már úgy elveszett, mint valami repedésbe bujt gombostű s a lány egyre türelmetlenebb kapkodással keresett utána.  
  Végre nagyot szédülve lökte ki örömbelendülését, elnyomó baját:  
  – El kell temetni, Feri. Nem hagyhatod ott rothadni. Ugy-e elásod, kicsi fiam, hogy rendben legyen az is meg te is? Ha elásod nem fogják keresni a...  
  Gyorsan kapta be száját a szó előtt.  
  A fiu mondta ki helyette fült, kemény szóval:  
  – A gyilkost, Mari, mit félsz? A gyilkost – s cimpáit lüktette a düh.  
  Bugyanó könny felelt s ez lecirógatta felborzolt idegszálait. Megint mozdulatlanul ült a mámorban, csak a vér nyargalt benne ide-oda az erő riasztó üzeneteivel. Ökle csontját egyszer-egyszer megkocogtatta az ablakon. A lány már egészen az álla alá bujt:  

Facsimile Image Placeholder
  – Feri, énértem! Kisértetjárás lesz az életem... Nézd én veled megyek.  
  A fiu felvágta a fejét:  
  Te eljössz?  
  Teletöltette boros üvegét, hóna alá csapta, fizetett és kiléptek az utcára.  
  Tántorogva mentek a fekete sikátorokon mindig kijebb és kijebb. A vásártér átérhetetlen végtelen síknak igérkezett és a lány számára tele volt rendőrökkel, üldöző sok ezer rémmel, csunya, gyilkos mesékkel, fogatlan, fosztogató madámokkal. Túl rajta a holttestet rejtegető erdő kisértetes viharokkal verekedett s a gigászi fák tiltakozva hajlongtak jobbra-balra; hogy ott minden elromlik s egy pillanat alatt míllió porszembe zuzódnak a harmóniák, amiket puha asszonykezek spórolnak össze kedden, szerdán vasárnapra.  
  A legény azonban dacosan fellökött testtel, élesre nyomott szájjal, messze csattogó lépéssel ment a téren. A lány megdöbbenve nézte: igy akarta ő ezt a templomban. Milyen rút volt az a másitható szavak előtt s milyen szép most a másithatatlan tény előtt? Zúzott alázatba törte fejét a végtelen különbség.  
  A tér rothadó almákkal színes üvegdarabokkal volt teleszórva, amiken a lány könnyü lépései el-elcsúsztak, s csak a legény sarka vágta semmivé az almákat s zúzta porrá az üvegdarabokat... Mikor a hullához értek; a foghús fölé akadt száj vad vigyora dühös harapással kapott a lány szivébe. A legény pedig az egyik lábával felkotorta a halott szétvágódott karjait. A feláramló szagról érezte, hogy a föld nedvei kikezdték már. Karjain megfeszegette izmait és unalmasnak, ostobának találta, hogy ő most temessen.  
  Előkapta viditó üvegét, valamerre fény felé próbálta forditani, hogy lássa mennyi még a bora?  
  Aztán megitatta borából a lányt és visszafordult a város felé.  
 
Rozványi Vilmos
 
 
image
image
image
image
image
image
image