Aranysárkány fejléc kép

Facsimile Image Placeholder
Vér  
I  
  A kis szoba valósággal gomolygott a füsttől és a mocskos emberi testek szagától. A nehéz ruha alól kibomló hús gőze és a kürtötlen tüzboglyák gomolya édes csiklandó izzel csapódott be a levegő után szippantó orrokba, akár a pára a vastag örökpiszokkal lepett ablakokra. A földre szalmát hintettek a lefekvéshez. Sokan azonban erre sem vártak, végignyulva a falak körül futó padkán, a szennyes földön, az asztalon s a boglyás kemence előtt kifeszitett mellel már horkoltak.  
  Csupa-csupa bepólyált figura. Itt-ott ijesztőn buktak elő a szakálas, sötét arcok, sárga mérges fogak közül durmolón szürt át az alvók durva horkolása s a megengedett bakancsok nehéz szaga, mint valami bomló dög vergődött az alvó testek fölött.  
  Páran még ébren a kemence előtt kuksoltak. Vaksi szemeik a tüzbe bámultak s a fáradt arcokon, mint valami ócska lárván csurgósra olvadt meg a rátapadt sár, szenny és zsir. Füstös, horpadt üstben valami sötét szagos lé rotyogott előttük. A széles hátu kemence tetején vén, otromba fejű asszony horkolt, a szurdikban egy csomó gyerek visitott A magas ágyon fiatal nőszemély ült; lapos, szélesorru nő volt s a keshedt gyertyafényen is átvillogtak a szemei.  
  A katonák készen voltak a főzéssel, nehéz, fáradt kortyokban itták a gőzlő kávét s majszolták a csomós kenyeret. Nem rég jöttek a leváltásról: szemük még ismeretlen, buta merevséggel fürkészett körül s arcuk kusza vonásai még görcsösek voltak.  
  – Nesze!...  
  kinálta meg egyikük kenyérrel az asszonyt, aki idegenül, de már beletörődve, közömbösen bámulta a katonákat. Mohón kapott az ajándék után.  
  – Mit akarsz tőle? – mormogta az egyik szakállas alak – Dögöljünk inkább, ki tudja nem-e lesz alárm.... vagy más nyavalya.  
  – Mit akarok?.... hát asszony! – röhögte teli szájjal a másik s vigyorogva a piszkos, lerongyolt testhez kapott. Az durva ijedtséggel visszalökte a körmös legénymarkot.  
  – No nézd... a mulya... Nem is jó neki – mormogta a katona s mintha semmi sem történt volna hozzáfogott a vetkőzéshez. Ahogy a földszagu mantli, a gyürött bluz lekerült róla, szinte gőzölgött a tüz mellett áthevült izzó test.  
II.  
  A szobában zenélt az alvók lehelete. A szuszogás összegabalyodott az álomban motyogók ijedt, rekedt felhorkanásaival s mintha lennt a föld mélye kavargott volna, ugy zugott ez az alvó kaptár. A füst már oszlott s egyre tisztább lett a testek édeskés torkonakadt szaga.  

Facsimile Image Placeholder
  A két katona még félálomban mozdult. Az idősebbik beszélt.  
  – Nekem nem kéne, nekem nem is kivánja a testem.  
  A másik nem felelt.  
  – Otthon még a veszekedett fene volt bennem, itt meg ugy lecsitult a vérem, mint valami szentté, ha ugyan azoké is ilyen... Künn feküdni a hóban, vagy a sárban, gyürközni az álmossággal, meg hozzá neki meredni az ijesztgető, világtalan sötétnek... ugyan ki is gondolna igazán az asszonyra. Elnehezedik a vér, megalvasodik az erekben, nemhogy hajtani tudna.  
  A másik most idegesen közbemordult:  
  De ha megvadul egyszer... akkor egyenesen fejbe megy s akkor aztán nincs egyéb, nincs ellenség, nincs semmi... Csak a vér. ez az otromba, nehéz vér.  
III.  
  Hiába gyötörte magát, nem tudott elaludni. A vére a lassanfolyó, a mérges, a nehéz sós vér higulni kezdett s könyörtelenül virrasztotta a gémberedett testet. S a fiatal katona szétvettette lábait s kétfelé dobta kezét, szinte odakinálta magát vágya éledő mohóságának. Melle nehéz, hatalmas hullámzással táncolt ki a nyitott ingből s nyitott száján át szuszogott.  
  Mindenki aludt. Lenn a földön, a padkán a katonák, fenn a kemencén az öreg asszony, a szurdikban a gyerekek és az ágyon „ő“.  
  – Igen – eszmélt a katona éhes vére – „ő“ az egyetlen igazi asszony. Csak fel kellene kelnie, csak pár lépés és ott van... A test tehetetlen fáradtsága azonban visszahuzta... de nem... mégis felugrott s ovatosan felkuporodott az ágyra.  
  Az asszony riadtan eszmélt. Előbb kiabálni akart, de a katona csontos, forró keze leszoritotta a száját. Aztán harc következett. Néma, keseredett vergődés. Az asszony nem hagyta magát, a katona pedig nekiveszekedett elszántsággal dolgozott. Nem birt vele. Hiába szoritotta le, az ujból felszabaditotta magát s egy ügyes rángással levetette az ágyról a megrészegült embert.  
  A másik pillanatban már ismét fent volt az. Valami fényesség csillogot a kezében s a kifent szerszám szinte suhogva hasitotta a levegőt, mikor lecsapott. Az asszony nyöszörgött, a nehéz tenyér azonban nem engedte, hogy felvisitson. A katona mohó, durva vadsággal tiporta a legyőzött testet. Fút, mint a vadkan és kifáradt, fagyott lábai reszkettek az izgalomtól.  
  Aztán ő is csöndes lett. Szétnyult az asszony mellett s megbékélt vére ujra ólmosra zsibbasztotta kiégett testét.  
  Már ő is hortyogott, mélyen hatalmasan, győzelmesen. A forró test friss izzadtsága könnyü aetherként illant szét a gyötrött, béna inu szomszédok porusainak mákonyos, sűrű lehelete között. Sötét volt. S a süket; sürü csöndben lassan csöpögött, csöpögött az asszony sürü, nehéz illatu vére...  
 
Székely Béla
 
 
image
image