Aranysárkány fejléc kép

Facsimile Image Placeholder
AZ UCCASÖPRŐ  
( Rozványinak örök hűséggel)
 
  Minden reggelen az ő szomorúsága van legelőbb az uccán, a gyürött sorsok közül, amikor a hajnali csöndben az úttest szürkesége csak imitt-amott van beszórva egy-egy perdita gyúlóbb színével – a Ferencváros felé mind kisebb foltba veszőn.  
  A nap elől zárkózó hajnalkák zilált kórusában, itt-ott húsz esztendős csípő ha riszált, utánalankasztotta szemét, hahogy elvesztett magzatát megismerné csak igy anyjamódi, ringó járásáról; mert arról már leszokott, hogy arcba kerüljön velük s ráfogadja pökhendi nevetésük gúnyját becsületes ráncokból épült arcára.  
  – Nem jár ezekkel hálá’sten – És minden reggel, ha a Boráros-tér felől kitört a nap, mintegy imádkozva emelte le előtte lakkos tetejű sipkáját – Nem jár velük hála legyen...  
  Évek óta minden hajnalon igy meditált ifjúsága drága virágán...  
  Ezen a reggelen gondtalan fütyürészésig szabadult ki ez a megszokott hazárdban mindig ujra megfuldokló fürdőzés. Vidám söprüvel harsogatta a körút piszkos hátát s pipafüstjének kék derüje belekavargott a munkája nyomán köréje verődött pusztitó porral. És a monoton tervelgetés szálain, amikor már tétényi kis viskóra is jutott az álmodozásból, benyargalta vérét asszonya mindennapi, tüzes, hajnali bucsuja. Kemény örömmel markolta a söprű nyelét egy arasszal feljebb, s a hajnal első dologórájában a vérpezsgető munkától gerince vágyas örömökre lendült. Csak késöbb, mikor a sziv már nem birt teljesebb hullámokat dobálni a vonagló idegek borául; gerincében a mozgástól gennyes sebként ragadt el a munka nyűge.  
  Egy helyen már vagy ötödször zúditotta neki széles ivben söprüjét egy letapadt villamosjegynek s a vacak kis papiros mind erösebben, valami falánk piócaként, tapadt a sárra. Hóna alá kapva lándzsa gyanánt a szálak hegyére forditotta a söprüt és úgy döfött bele a zavart munka dühével:  
  – A keserves istenedet! – S bökött fujva. – Még aki kitalált is. – Tombolt dühében és fékről futó szavak köpködték az egész világot.  
  Végre a recsegő félivbe feszitett vesszők feltépték a szürke utról a sárga bilétát s ahogy egyenesre pattantak, szinte belölük teremve röpült ki a napra egy gyémánt fülbevaló s rögtön bomlott fényéletbe kezdett. A nap végtelenből zuhogó sugarait ezer szinnel pompázó, de apró fénykévékre tördelte s gunyos hivalkodással diszitette ki velük a szürke köveket.  
  Az uccasöprő kőbemeredten állt az értetlenség pillanatnyi közönyével egész lényében.  
  A gyöngy – immár marakodó Lucifer – a fény hangtalan
Facsimile Image Placeholder
hahotájával tört bele néhány napból termett sugarat az utcaseprőben évek óta összekotort nyomor szemébe.  
  Majd a söprü villámsebesen a magasba nyult, gigászi jelenséggé folytatta a szikár, gőthös uccaseprőt s aztán gyors zuhanással, mint valami menekülő csatornapatkányra, lecsapott a gyöngyre, mely hiu pompájában már az egész környéknek csillogott és árulkodott magáról.  
  – Az istenedet – lihegett a megrökönyödésből magához térülő ember s kicsit meg-megemelve; de keményen leütögetve nyügös robotja készségét, szinte megverte a drágakövet, mint valami szökésben elkapott gyereket.  
  Soká lihegett a váratlan és emberfeletti izgalomban, mint valami titokzatos istenjelenéskor.  
  – Kódusnak is lehet egyszer briliántos... És a nagy feszültségnek hirtelen nyugalomra kényszeritett grimaszával bemosolygott a szivéhez.  
  A piszkos, lucskos vesszők alatt, egyik-másik alul lévő szálra szikrázó gyürüket csavart az elnyomott gyémánt; de csak itt-ott, ahol az elzárt nap még éppen fényleni segitett.  
  Az uccaseprő lélekzete lassan visszakapta régi ritmusát s megzsibongott benne néhány percig vaiami mély biztonságérzet...  
  De már zugott, dübörgött a város, megindult félelmes vérkeringése s a járdákat elöntötte a nagyszerü vér: az ember. Robogó villamosokra zsufolva röpültek munkába az izmos karok, széles vállak és komoly koponyák.  
  Elbámészkodott rájuk, utánukgondolkozott s keze még egy darabig biztosan fogta le magának a megváltó jószágot. Egyszerre a vonagló lárma alól, mint valami folytogató köd, nagy szomoruság terjengett el rajta és idegeit uj remegés láza járta be. Sok-sok homlok cipelte a járdán a maga külön gondját: kiki a magáét. Ettől felelős gyávaság söpörte le szivéről a biztos nyugalmat.  
  Vére és agya cikázó vitában tört ki.  
  Kétszer is lehajolt már, hogy felkapja a fülbevalót, de mindig, mintha csak gyomrában a nyomornak valami homályos gőgje feszülne meg acélrugóként, visszacsattant a dereka és mohón behajlott ujjai egyenesre ijedtek.  
  Régi koldusságánál is nyomorultabb lett a pénz előtt.  
  Amint kiutat keresett önmaga elől, karjának szokatlan ernyedtsége uj haragba lökte, a sárga szakaszjeggyel való fölös küzdelemre gondolt, s még sok ilyen megfizetetlenül elpazarolt erőfeszités emléke szökött be a tudat alá s ott nyegle, esetlen jogérzetté sürüsödött. Lassanként sok mindenért lehetett az övé az a drágakő s mégis ugy érezte magát a suta jogban, mintha uj ruhába öltözött volna. Szégyenkező, fejletlen birtokosul, akin mindenki észreveszi az ujat és aljas szerző utakra gondol. Kültelki
Facsimile Image Placeholder
bűze nem a ruhán, de egész lényén végigcsurgott a szimatoló orrok emlékezetében.  
  Most a Baross-ucca felől gondtalan vágtában, ragyogó fekete pompában gummikerekü fogat jött feléje veszett száguldozásban. Fekete, de feketeségében is napot vakitóra lakkozott. Látszólag szétzuzható, de raffinált jelenség a rejtett acélszerkezet felett.  
  Az uccasöprö bamba meredezéssel fogadja tudomásul. Cimpái megremegnek a veszély ösztönével. A fiakker az uttest közepén röpült egyenesen az ö kincsrejtö állomása felé. És nőtt, nőtt félelmes sebességgel. És tündökölt benne az urnő fogaknak zamatos, hófehér nyakával és fölényesen uralkodott benne a taxaméterre nyárspolgári ijedezéssel nem pislogó, az áremelkedésre oda se hederitő ur.  
  A fejedelmi jelenség részegitő pompájában ünnepeltette magát a nappal, s drágakövei láttán az uccaseprő mohón csapott le a maga kincsére. Esetlen jogérzete dacos, izmos testet öltött. A hölgyön és söprün ide-oda pattogó tekintet mellett villámgyors ütközet folyt le az ösztönben, a forranó vér idegtörésében: Drágakő! Drágakő! Ott disz és hivalgás! Itt kenyér, tiszta asszony és viskó!  
  Még meggyávult s egy szelid, de erős ivvel akarta félrehuzni kincsét az utból; de megdöbbent, hogy az kimarad a laza vesszők alól, kisiklik a napra s akkor vége.  
  A nyél végét melléhez ejtette, tenyerén ide-oda suhintva nedvet kent szét s haragon forrt, keményhitü marokkal; felvágott fejjel állt, ujra leszoritva söprüjét fogglaló gőgel.  
  A lovait erős kézzel kormányzó öntudatos kocsis megszokta már, hogy az utolsó pillanatban ugranak el útjából, az uccaseprök. Ostorát szilajon megpattantotta a sárgák fülén.  
  A következő pillanatban gránitra csapódva, betépett szájjal, véresre horzsolt innyel métereket csusztak horpadt hasukkal a földet sikálva, a lovak.  
  A lezuzott ember – tarkóján tompa, kábitó ütést; mellében éles, hasitó fájdalmat érzett. Velejét gátjaszakadt árral zuholta a vér. Roppanó akarattal négykézlábra vergődött, elhülyült arckifejezéssel előre ejtette a fejét, petyhüdten szétesett száján vad émelygésből csurgott a nyála... Böffenő dadogással bólongott az idétlen, állati helyzetben.  
  Tenyerén valami metsző, különváló fájdalom téritgette észhez. Éles tárgy kinja s hogy legalább ettől megszabaduljon lassan éledő erővel elvonta kezét. Ekkor gyönyörű fénykévék csapódtak a szemébe még téritőbben. Nem tudta, mi az? Csak érezte, hogy nem szabad róla senkinek sem tudni és a fájdalmat okozót bütykös nagy ujjával benyomta a földbe a kövek közé.  
  Dühös, szitkos hangokat hallott, mintha nagy-nagy messzeségben a feje fölött; de nem értett belőle semmit. S most valaki
Facsimile Image Placeholder
a vállát cibálta, aztán érezte, hogy ö most feláll s valahonnan még végtelenebb messzeségből áldott, jó meleg sugarak érik egy nagy aranykorongból.  
  Végre ujra belülkerült az életen...  
  És akkor a kocsiban látott ur orra előtt kaszálva belelármázott valamit az arcába, a kocsis is káromkodott, de németül és ezért nem értette; a hölgy pedig ijedt lihegéssel, de szánakozó arccal tovább tündökölt a kocsi belsejében.  
  Körbe-körbe sok-sok ember gyült és egy rendör furakodott feléje. Ettől reszketni kezdett sirókásra csámborult szájjal mondta meg a nevét és alig tudta, hogy hol lakik? Szánalmat tetézni mondta a feleségét és a gyerekeit is; de azt nem kellett.  
  Már a fogat is elrobogott s ő csak állt, állt, mignem senkisem volt már körülötte...  
  Pár perc mulva a dörgő város titáni zajban tört ki, amibe elnyomottan, de monumentális harmoniákkal kondultak bele a szentistván templom harangjai. A boldog dél hire, a nap zenitje volt a nyelvükön! Ugyanekkor logós nyelvvel loholó, izzadt rikkancsok visitották a déli kiadások nagybetüs fekete cimeit: Megkerültek a dánosi cigányok! Lakatos Róza szenzációs vallomása! Bűnjelek a zsebkendöben!...  
  Asszonyát látta közeledni az ebéddel a nap adakozó aranyával körülszegve szép fején és gömbölyü vállán.  
  És ez a fény megint rácsavarta lézengő gondolatait az egyre több vérébe, már-már félelmes árakba kerülő gyémántra. Most már eszébe sem jutott, hogy az a másé is lehetett, de irgalmatlan összetörtségében, sebhasitó ütésektől elgyávultan lehajolni érte most még lehetetlenebb volt. Hanem már számitott rá, majd ha este lesz. Számitott és pontos vonalakat huzott képzeletben: lámpavastól tiz lépés balra, kanálistól egy lépés jobbra, két kicsorbult kő között.  
  A hirdetési oszlop hüsén leültek ebédelni... Különösen jól esett most ez az egy-két órai szabadság. Sebeiről régi megszokott magyarázatot adott a sopánkodó asszonynak; de az asszony könnyére az övé is kiperdült s a jó melegétel egyideig puhának áradozónak tartotta meg a szivét. Nem mondta meg a gyémántot. Minden nyomoruságában és zuzottságában sem tudta érezni ehhez az asszony közét. Majd csak a selyemkendőt, tiszta gyereket, tétényi viskót tudja meg. És erre a meglepető szenvedélyűek sunyi örömével gondolt.  
  Mig ő evett, a felesége fennhangon olvasta az ujságot. Óh, a Kis Ujságból kivágott detektivregényekből volt otthon hátborzongató kis bibliotékájuk s ebből lett nyugtalan álmú éjeik sok véres árnyéka! Életoldozgató kulturájuk és alázatos bölcseségük a napihirek-rovatának szálain szövődött.  
  Ma a dánosi korcsmáros szép menyasszonylányának szomoru
Facsimile Image Placeholder
sorsa volt a lelkükre csavarva. Erről siklott el az uccaseprő révedező lelke bővérü élettelt lányára: ifjusága drága virágára. Utfélre tiprott rózsának látta; az ő szerencsétlen, laza ujjaiból kihullottnak; elveszett, gyönyörü éveknek.  
  Az asszony a tudatlan olvasók nyegle szokásával szedte tömbös szavakva az apróban olvasott vérengzést:  
  – Isten pusztitsa el a nyűves kutyáit... Nem féltek ilyet vétkezni... Fejbeverték szegénykét!..  
  Az ember gyötrelmekben vergődő szájjal, kis kinok elől nagy önkinzásra éhült, mohó dühhel kidiszitette:  
  – Fejbeverték, mint egy lelketlen állatot!..  
  – És letaglózták...  
  – Letaglózták, óh, ártatlan, fehér báránykámat!  
  – Lehasitották a mellit...  
  – És halálos vér csurgott az éltető téj helyett!  
  Az asszony habzó dühe előtt már vörösbe futott az egész világ:  
  – Megbecstelenitették. Megmocskolták azt a szép, szüzharmatos fiatalságot, azt a fehér, omlós galambot...  
  Az uccaseprő elnyűgve bambán meredt maga elé s mint egy végzetes, fekete litánia köteles szavait mormolta:  
  – Megbecstelenitették a szép, szüzharmatos fiatalságot!  
  Asszonya már csak lihegve tudott olvasni a térdén remegő ujságból s rémüldözésében szinte hazug rongy volt a fehér papiros s már ugy böngészte, mintha valami idegfeszitő regényről vagy rémmeséről volna szó:  
  Trokár Marcsa a kisérő csendőrök szemeláttára hirtelen földhöz csapta magát és nyavalyatörést (epilepszia) szinlelt; de a derék csendőr azonnal gyanut fogott és nem alaptalanul. Az elvetemült perszóna egy gyürüt kapart a földbe. Igy jutott a nyomozás egy új, terhelő bizonyitékhoz.  
  – Óh hogy a rosseb esett vóna abba a rafinérozott pofájába. – Csapta össze kezeit a hüledező asszony. – Hát ilyet?! Epileptikát csinyált! – És hüledezése mögött alattomosan örült az uj szónak, ami olyan uriasan hangzott. Kétszer is elmondta: epileptika, epileptika...  
  A férfi agya, vére heves lüktetésekben remegett. Kitátott lélekkel figyelt az asszonyra. Szeme megsötétkedett, szemivein gondolat futkosott, hamar legyürte a türemkedő bűntudatot s valami kemény elszánást igyekezett kivésni a ráncokon.  
  Párja jajongva simogatta ki csipőjét és hazafelé szedelőzködött. Még vacsoráról és gyerekekről dünnyögött bajokat. S az ember arca egyre keményebben mondta a maga dolgát.  
  Azon a helyen ahol délelőtt leütötték, este maga rogyjon össze – mindenért, ami rongy, szenny és bűn volt az életben:
Facsimile Image Placeholder
rúgottságért, arculköpöttségért, kóbor cigányvégzetért. Ott rogyjon össze és kaparja ki az életét.  
  Asszonya, amint jött, úgy távozott: a nap aranyával telehintve és ő hangtalan boldog békességgel nevetett utána; majd! Majd!  
  Egész délutánja duhaj, nekifelejtkező hajszálat is észrevevő munkában telt el – a lélek nehéz készülődéseiből lendülő heves mozgásokkal. Éldelte, közelhozta, messzedobta, letisztogatta cifráját a mentő gondolatnak... Mért és alkudott joggal és bűnnel. Végre annyira kiélte már a nyavalyatörés ötletét, hogy el is nevette magát.  
  Ettől megdöbbent.  
  Érezte, hogy erejében, egészségében el fogja magát nevetni akkor is – a sorsát kirabló csaló percekben. A rémület fekete szárnyai suhogtak a szeme előtt s dobogó szivvel gondolt töretlen egészségére.  
  Kisértetes, fekete lovon meredezett előtte a rendőr a kezdődő alkonyatban s ő feléje ment halálos elszánással, alázatos merészséggel:  
  – Biztos úr! Maga is szegény ember – mondta, ahogy legmegejtőbbnek gondolta és jobbra balra negélyeskedett fejével mézes ravasz mosollyal és beszélt a gyémántról, az asszonyról, a gyerekekről, az életről és testvéri osztozkodásról és ő nem bánja a felét.  
  A rendőrnek külön gondja volt a lovával, lehajolt, de nem figyelni, hanem gőgösen parancsolni:  
  – Nézze kend – És a lova piszkára mutatott – Egykettőre söpörje el onnan, mert belelép a feketém; aztán pusztuljon a dolgára!  
  Foga megcsikordult, de megtette és eloldalgott vert eb módján...  
  A nap már utolsó balladáit énekelte félkegyelmű hiveinek elébe tárakozó szivéhez. Aranyvörös pecsétként lebegett a világ partján, aranyvörös pecsétként utolsó hitelül gyult ki napi munkája fölé, a párzásba bóditott emberek fölé; de útja végén a széditő város villámháritói óriás, harmonikus korongját betyár kis, szabályos idomokra szaggatták, véres-vörös foltokba futtatták s mikor a fekete éjszakával halálos csapást akart mérni ezer meg ezer hahotázó fény; apró, gunyos felelet gyult meg hagyatékából és folytatta az életet.  
  Ezen a napon az uccasöprő is a nap bús farizeusaként fordult annak bukó helye felé s aztán a kincs után indult, mely oly csufolkodva törte apró fényekre a végtelen sugarakat.  
  – Az enyém! Az Isten verje meg. Az enyém!! – kapaszkodott naptalan lelke a gázfények felé.  

Facsimile Image Placeholder
  Ekkor mintha uj életet kezdene; új zúgásba, vonaglásba kezdett a város; áradt az ember és rohant a rikkancs visitva:  
  – Megtalálták a gyűrűt az egyik gyilkosnál! A csárdás sógora megismerte! A cigányok mindent tagadnak!!..  
  Sziveszakadón állt meg az ucca legsutább figurája. Egy pillanatba rohant be egész élete s az emberek örjöngő, kivetkőzött cigányokul tomboltak körülötte vérrel lelocsolt arccal; vad bűzök rohasztón csaptak az orrába, látta vérben az asszonyát és lelkéből lelkezett magzatát, ifjusága szüzleányát lehasitott emlőkkel, amint azok vértócsában ugrándozva, elkülönülten, csak egyetlen idegszálon függnek még vissza a régi testhez... Vérből... Aludt vérből van minden...  
  Bábként elzuhanva még csak egy tompa csapást érzett az arcán...  
  Aztán a nyavalyatörősek szomorú, esetlen csápolásával, arccal a célja felé fordulva, egy helyben úszott a földön...  
  Száz lépésre a drágakőtől.  
 
 
 
image
image
image
image
image
image
image