Fogadtatás
1911-ben jelent meg Budapesten Endrődi Sándor összeállítása:
Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842-1849.
Hasonmás, de mutatózott kiadása:
Bp. 1972. A munkát Kiss József folytatta:
Petőfi-adattár I. Petőfi az
egykorú sajtóban és egyéb nyomtatott forrásokban (Kiegészítés Endrődi Sándor
„Petőfi napjai a magyar irodalomban’’ c., 1911-ben kiadott gyűjtéséhez)
,
gyűjtötte, s. a. r. és a jegyzeteket írta Kiss József Bp. 1987. Fontes 11.
Ennek az alapvető munkának mintájára állította össze Praznovszky Mihály
Madách Imre napjai a magyar irodalomban 1861-1864
c. kéziratát,
amelyet készséggel bocsátott a mostani krk. rendelkezésére. A Fogadtatás
alfejezet törzsanyagát a 683. oldaltól
kezdve az ő adatgyűjtése adja, amelyet
a szakirodalommal szembesítettünk és saját kutatási eredményeinkkel
egészítettünk ki.
Irodalmi recepció az első kiadás előtt
Az ember tragédiája
keletkezés- és kiadástörténetének felvonultatott sajátosságaiból
következik, hogy ezúttal és kivételesen a megjelenés előtti irodalmi
recepcióról is beszélhetünk, amelyet azonban - más helyen, időben
és közegben történvén - mindenképpen indokolt megkülönböztetni
A kézirat fogadtatása
c. alfejezettől.
Az irodalmi recepció kezdete Arany János levele Tompa Mihályhoz
(Pest, 1861. augusztus 25.): „Poesisről szólván: valahára födöztem fel egy
igazi talentumot. Egy kézirat van nálam:
Az ember tragédiája
. Faust féle
drámai compositió, de teljesen maga lábán jár. Hatalmas gondolatokkal
teljes. Első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat. Kár, hogy
verselni nem tud jól, nyelve sem ment hibáktól. (...) Mily jól esik ez örökös
majmolás után egy kevés eredeti hang!” (AJÖM XVll. 574-575.)
Az alaphangot és érvelést megismételte Arany János a szerzőhöz intézett
1861. szeptember 12-i levelében, amelynek néhány mondata szinte
szállóigévé vált: „Az »Ember Tragoediája« úgy conceptióban, mint compositióban
igen jeles mű. Csak itt-ott a verselésben - meg a nyelvben találok
némi nehézkességet, különösen a lyrai részek nem eléggé zengők.
De igy is, a mint van, egy kevés külsimítással irodalmunk legjelesb termékei
közt foglalhat az helyet. (...) Fogadja leghőbb üdvözletemet a gyönyörért,
melyet nekem műve által okozott, a fényért, melyre költészetünket
derítni hivatva van!” (MÖM II. 1001., AJÖM XVII. 579. - Madách a levelet
szó szerint lemásolta és elküldte a
Tragédia
első olvasójának, Szontagh Pál
barátjának, 1861. szeptember 19-én, l. MÖM II. 994-995.!).
Ami a kritikai alapvetést, az „úgy conceptióban, mint compositióban” megállapítást
illeti, a mai irodalomtörténet Aranyt igazolhatja és kritikai kiadásunk
Tárgyi magyarázatok
alfejezete
ezt szemlélteti is: a
Tragédia
eredetisége
nem a részletek újszerűségében és nagyszerűségében rejlett, hanem
abban, ahogyan Madách a sokféle ismert adat, előkép, sőt olykor irodalmi-művelődési
közhely halmazából egyéni világlátású műalkotást alkotott.
Amint a
Kiadástörténet
nél
említettük, Arany János - a kiadandó mű értékeit
szemléltetendő - 1861. október 31-én a KisfT-ban az I-IV. szín javítatlan
szövegét olvasta fel. A felolvasás hatásáról - jelenlegi ismereteink
szerint - több egykorú dokumentummal rendelkezünk (vö. Praznovszky
1998 92-93.!). Maga a felolvasó így emlékezett 1862. március 27-én,
a Madách székfoglalóját bevezető üdvözlő beszédében: „Oh, emlékszem
én, s mindenkor édesen fogok emlékezni a napra, midőn ama nevezetes
műnek, az Ember tragédiájának, habár csupán töredékeit olvasva Önök
előtt, majd örvendő meglepetés, majd lelkesült csodálkozás, itt javalló elégültség,
ott elmélyedő figyelem, mindenütt pedig folytonos, fokozatos
érdek kifejezését láttam a hallgatók arcain.” (AJÖM XIII. 337.)
A másik tudósító Csengery Antal volt, a hajdani centralista elvbarát,
aki Erdélyi Jánost Madách reformkori múltjára is emlékeztette: „A napokban
igen derék művet olvastak fel a Kisfaludy-társaságban. »Az ember tragoediája
« Madách Imrétől, a mi hajdani »Timon«-unktól. E név alatt írt
volt rég igen jó czikkeket a P[esti]. Hirlapban. Az ember tragoediája byroni
conceptio shakespeareileg kivéve. Roppant erő az egészben és a részletekben
egyaránt; csak a verselés gyönge. Ezen igazgat Arany, a hol lehet.”
(Levele Erdélyi Jánoshoz, Pest 1861. november 2. ErdLev II. 282.)
Madáchot hárman tudósították a felolvasás sikeréről. Arany János november
5-én írt Sztregovára: „Ultima 8bris [okt. 31-én] felolvastam a tragédia
4 első jelenetét a Kisf[aludy]. társaságban. Ha láttad volna, egy
Eötvös, Csengeri stb. hogyan kiáltott fel - csupán a localis szépségeknél is -
ez gyönyörű! igen szép! stb. Győztünk, barátom, eddig győztünk és fogunk
ezután is.” (MÖM II. 1014., AJÖM XVII. 616. Ezután a levélben
tkp. megismételte szeptember 12-i értékelését a műről.)
Bérczy Károly ekkor még nem volt a KisfT tagja; Madáchcsal egyidőben,
1862. január 30-án választották meg (vö. Kéky 1936 124.!).
Így a felolvasáson sem vett részt, de a sikerről értesült: „Minap este a casinóban
kandalló körűl ülvén többen, Csengery Antal nem győzött elég dicséretet
halmozni az »Ember tragoediájára«, melyet Fausttal és Manfreddel helyezett
párvonalba.” (Levele Madách Imréhez, Pest 1861. november 5. -
MÖM II. 1026.)
Nagy Iván szintén nem vett részt a felolvasó ülésen, értesüléseit másodkézből
szerezte: „...Toldy Fer[enctől]. és Gregus[s] Ágosttól [ekkor a KisfT
titkára] hallottam a magasztalást; az előbbi roppant elragadtatással s valóban
a nemzeti irodalom iránti igaz ügyszeretetével, mellyet tőle eltagadnunk
nem lehetett, nyilatkozott róla. Elmondta, hogy a Kisfaludy társaság
azon gyűlése lángoló örömmel és a meglepőt, nagyszerűt követni szokott
ámulattal hallgatta azon néhány jelenetet, mellyet belőle Arany felolvasott
- és olly benyomást tett az a jelen voltakra, hogy utánna Szász Károlynak
kellvén (előre tett bejelentés szerint) felolvasást tartania, ez azzal fogott
felolvasásához, hogy kijelenté, miszerint ő olly ritka, drága és fenséges
csemege megízlelése után, millyen a Te
tragoediád
volt, restelli olvasni az
ő költeményét, főleg azon pillanatban, mert éreznie kell ama nagyszerűnek
hatása után az ő - úgymond - különben is középszerű költeményének
[
A kis Ilonka emlékezete
c. versfüzér] mutatványainak gyengeségét és elhangzását.
Toldy azt is mondta még, hogy müved német vagy egyéb
nyelvre is lefordítva (mi okvetlen meg fog történni) biztosan világ hirűvé
váland, és epochát fog csinálni a világirodalomban. Szóval pedig szerinte
Vörösmarty
az első, most Te vagy a m[agyar]. irodalom második fényes
csillaga. - Gregusstól is hasonló magasztalásokat hallottam. Szerinte a Te
müved kerekded, egész, és olly remekül kivéve, hogy ebben Faustot meghaladta
stb. S ő is szintén világ hírűségét jósolja.” (Levele Madách Imréhez,
Pest 1861. november. - MÖM II. 1111.)
Az irodalmi recepció e sajátos szakaszának számbavétele azért is fontos
a
Tragédia
esetében, mert az így véleményt nyilvánítók egy része Madách
életében nem írt kritikát a műről, és így alfejezetünk
Értékelő bírálatok
c.
passzusában (685-694.)
értelemszerűen nem szerepelnek.
Nem elemző híradások
Az első kiadásról
Az első kiadást előzetesen hírlelők
Magyarország, 1861. okt. 12. Greguss Ágost titkár jelentése a KisfT
okt. 10-i, rendkívüli üléséről: „A pártolóknak járó hatvanívnyi könyvilletménybe
»Az ember tragoediája« cimü eredeti mű felvétele határoztatott.
Szerzője nincs megnevezve.”
Magyar Sajtó, 1861. okt. 12.
Pesti Napló, 1861. okt. 12.
Sürgöny, 1861. okt. 13.
SzF, 1861. okt. 17.
a titkári jelentés átvétele
Hölgyfutár, 1861. nov. 2. „Egy irótársunktól” szerzett értesülés az
„eredeti szomorújáték”-nak nevezett
Tragédia
„nagy irodalmi becsé”-ről;
ismeretlen szerzője kezdő lehet, miután kézirata helyesírási hibákkal van
tele.” Reménykedik, hogy a „mű szinpadra kerül.”
Sürgöny, 1861. nov. 3. Greguss Ágost titkári jelentése a KisfT okt.
31-i üléséről: megismétli az illetménypéldányi megjelentetést, miután
Arany az ülésen mutatványt olvasott fel a Tragédiából.
Hölgyfutár, 1861. nov. 5.
Magyarorszag, 1861. nov. 6.
a titkári jelentés átvétele
SzF, 1861. nov. 6. Arany János glosszája vitatkozik a Hölgyfutár nov.
2-i hírével: a kézirat helyesírása „még sem oly képtelenül rossz”, továbbá
ironizál a színpadi bemutathatóságon: „...vajon Dante »Isteni komédiája«
mint bohózat nem buknék-e meg a budai népszínházban?” Vö. AJÖM
XII. 52-53. (főszöveg), 393. (jegyzet)!
SzF, 1861. nov. 14.: a titkári jelentés átvétele a KisfT 1861. okt. 31-i
üléséről
VU, 1861. dec. 1.: az illetménypéldányi megjelentetés megerősítése; a
Tragédia
„ismeretlen szerzőtől írt jeles mű”
SzF, 1861. dec. 5.: Greguss Ágost titkári jelentése a KisfT nov. 28-i
üléséről, amelyen Arany újabb részleteket olvasott fel a sajtó alatt lévő
műből; az „egy pár hét alatt a pártolók kezében lesz.”
Családi Kör, 1861. dec. 8.: „8-10 nap mulva” megjelenik az ismeretlen
szerzőjű „jeles drámai költemény"’.
Magyarország, 1861. dec. 31.: Greguss Ágost titkári jelentése a KisfT
dec. 28-i üléséről, az illetménykötet „az uj év első napjaiban fog szétküldöztetni...”
Pesti Napló, 1861. dec. 31.
Magyar Sajtó, 1862. jan .l.
a titkári jelentés átvétele
Pesti Hölgy-Divatlap, 1862. jan. 1.; értesüléseket keverő hír a szerző
nevének első említésével: „Madách Imre, kinek »Az ember tragoediája«
című művéről annyi dicséretest írtak a lapok, legközelebb egy új drámával
fogja gazdagítani irodalmunkat.”
Hölgyfutár, 1862. jan. 2.
SzF, 1862. jan. 2.
Nefelejts, 1862. jan. 5.
VU, 1862. jan. 5.
a titkári jelentés átvétele
Az első kiadás megjelenését hírlelők
Divatcsarnok, 1862. jan. 14.
Magyarország, 1862. jan. 14.
Pesti Napló, 1862. jan. 14.
Hölgyfutár, 1862. jan. 16.
bővebb ismertetését
is ígérve
Sürgöny, 1862. jan. 16.: szintén „tüzetes ismertetést” ígér, a
Tragédiá
t
először nevezi „a magyar irodalom »Faust«-já”-nak.
SzF, 1862. jan. 16. (Vö. AJÖM XIII. 257.!)
Pester Lloyd, 1862. jan. 17.: a Sürgöny előző napi minősítésével („der
»Faust« der ungarischen Literatur”), először német címmel: „Die Tragödie
des Menschen”
Családi Kör, 1862. jan. 19.: bővebb ismertetést ígérve, a kiadásért megdicséri
a kispénzű KisfT-ot.
Napkelet, 1862. jan. 19.: visszatérő elemzést ígér a „magyar Faust” elnevezésről.
Nefelejts, 1862. jan. 19.: ismét a „magyar irodalom »Faustja« megjelent”
minősítés
Gombostű, 1862. jan. 22.: későbbi tüzetes ismertetést ígér.
Hölgyfutár, 1862. jan. 30.: a Sürgöny névtelen „újdondásza” megismétli,
hogy ő használta először a
Tragédiá
ra a „magyar Faust” minősítést.
SzF, 1862. jan. 30.: az
Új könyvek
c. rovatban, bolti ára nincs.
Pesti Hölgy-Divatlap, 1862. febr. 1.: a KisfT febr. 6-án esedékes nyilvános
nagygyűlését hírlelve nehezményezi, hogy pártoló tagság nélkül a
Tragédia
nem olvasható, lévén illetménykötet.
Divatcsarnok, 1862. febr. 11.: a megjelenés „valóságos irodalmi esemény"’,
szerzője „nagy költő”.
Nővilág, 1862. febr. 13.: ugyanazon számban két, egymondatos hír,
a
Tragédia
KisfT-i illetménykötetként való megjelenésről, illetve Madách
KisfT-i taggá választásáról
Magyar Tudományos Értekező, 1863. febr.: Aigner Lajos könyvészeti
összeállításában az 1861. évi könyvtermésről
KisfTÉ ÚjF 1. kötet, 1860/62-1862/63. 69., a Társaság 1861 és 1863
közötti kiadványai sorában: „3. Az ember tragédiája
Madách Imrétől.
Pest. 1861.”
Koszorú, 1863. ápr. 26.: Magyaróvárra küldött szerkesztői üzenet, az
1861. és 1862. évek illetménypéldányainak felsorolásában, az előbbi évnél:
„Ember tragédiája” (Vö. AJÖM XIII. 267.!)
A „második, tetemesen javított” kiadásról
[Előzetes hír nem jelent meg.]
A második kiadás megjelenését hírlelők
Koszorú, 1863. márc. 22.: az
Új könyvek
c. rovatban, az 1 forint 80 krajcár
bolti ár közlésével
VU, 1863. ápr. 5.: a
Megjelent új könyvek
c. rovatban, a bolti ár közlésével;
a „Kiállítása az előzőnél sokkal díszesebb” megjegyzéssel
Értékelő bírálatok
Az ember tragédiá
járól
[Vajda János]: Nővilág, 1862. jan. 20. 29-30. - Recenziós példány híján
csak belelapozás, ám annak alapján is „az egyik legjelentősb műve az
utóbbi évtizednek”; „első eset, hogy magyar iró felülemelkedve a szűk
speciális magyar élet nézleten, az egyetemes magas világnézpontra állva,
általános érdekü műben, az összes emberiség életkérdéseivel, a végtelenség
eszméjével foglalkozzék”. A világirodalomban is ritka, ilyen tárgyú remekművek
„után e mű nem épen gyönge utánzásnak tünik föl.” Drámai
hatás és költőiség dolgában messze elmarad a
Faust
tól amelyhez rögtön
hasonlították. Az álom „epikai fogás”; inkább „dialogizált eposz”, mintsem
drámai költemény. Hiányolja a szereplők „egyénítő jellemzés”-ét:
„Mindenütt a szerző maga politizál, bölcseleg...” Legjobb „festés” a londoni
színben, legerősebb „politika-bölcseleti felfogás” a IV-V. színben,
leggyöngébb „a paradicsom elvesztése ábrázolásában.” A magyar irodalom
jelenéhez képest így is „valóságos jótékony tisztító villámként hat” és
„Madách, mint talentum, beláthatlan magasságban áll” a Nemzeti Színház
frázisos drámaszerzői fölött.
A[dolf]. D[ux].: Az ember tragédiája (Die Tragödie desMenschen), Pestet
Lloyd, 1862. 21. sz. jan. 26.; 27. sz. febr. 2.; 33. sz. febr. 9. - Noha
a sajtó a magyar
Faust
nak nevezi a művet, az lényegében különbözik Goethe
művétől és a többi faustiádától, és csak annyiban közösek, hogy az
emberi lélek alapkérdéseit ábrázolják. Ádám az emberiséget reprezentálja,
aki mindig új történelmi alakot ölt. Ismerteti - saját fordításszemelvényeivel
(ezeket 1. a
Fordítások
alfejezetben!
) - a cselekményt. A mű középpontjának
a londoni színt, a jelenkor sokszínű ábrázolását tartja. A
Faust
-párhuzamokat
itt is felvonultatja. A szituáció és alakpárhuzamokon túl hasonlóságot
lát abban is, hogy Madách szintén világos és pontos dikcióval él. Erősebbnek
látja Madáchnak a kompozícióban megnyilvánuló reflexió sajátosságait,
mint poétai képességeit, ezt az Úr és Ádám viszonyával szemlélteti.
Szemben a patrióta beállítottságú magyar irodalommal, Madách egyetemes
szerző. Műve mégis hazafias tettnek számít: abban a harcban, amelyet
az Arany szerkesztette SzF folytat a nemzetieskedő dilettantizmus ellen.
[Ismeretlen]:
Egy hét története, - jan. 29-kén
, Családi Kör, 1862. 5. sz.
febr. 2. 74-76., a tárcarovatban. - A
Tragédia
„egy ujdonság, mely fölér
egy hét történetével,” általános beszédtéma Pesten. Az igénytelen kötet
a magyar irodalomban párját ritkító, halhatatlan, a világirodalomban is
számottevő művet tett közzé. A
Toldi
után a KisfT a második nagy költőt
avatja. Felidézi emlékeit az országgyűlésben szónokló Madáchról. A továbbiakban
- bő idézetekkel - ismerteti a
Tragédia
cselekményét, kifelejtve
a XIII. színt.
Greguss Ágost:
Titoknoki jelentés a[Kisfaludy]társaság történeteiről s munkálkodásáról
az utolsó közülés óta
, Magyarország, 1862. 31. sz. febr. 7. 2-3.
- A jelentésbe szőtte bele véleményét a kiadott műről, amelynek a
Toldi
val
való hasonlóságát ő is kiemelte a társaság történetében. A
Tragédiá
t megjelenése
óta a
Faust
hoz és Milton
Az elveszett paradicsom
ához hasonlítják.
A nagyívű szerkezet nem lett akadálya „a drámai egyénités szokatlan erejé”-
nek, a mű „csupa jelkép, és mégis élet; csupa elvonás, és mégis költészet.”
A legfőbb jóra törekvő, szabadságra vágyó ember ismételt kudarcai
a történelemben „nem annyira egyetemes történelmi, hanem egyéni lélektani
következetesség szerint váltogatják egymást”, azaz Ádám a históriát,
amelynek folytonos fejlődése az emberiség hivatása, mint „a Lucifer
karján haladó ember látja.” Ezért a mű a hívő embert nem tántorítja el.
Az ember korlátolt: „vagy az istentől, vagy Lucifertől kell függnie; (...) eljátszott
lelki nyugalmát csak úgy nyeri vissza, ha szent bizalommal ismét
az isten gondviselése alá bocsátkozik.” (A ütoknoki jelentést azonos szöveggel
ugyanaznap a Magyar Sajtó, a Pesti Napló szintén közölte. Utánközlés:
Divatcsarnok, 1862. febr. 11.;
SzF, 1862. febr. 20.;
KisfTÉ ÚjF I.
(1860/2 - 1862/3), Pest 1868. 25-27. A textust l. még: AJÖM XI. 775-
776.! Vö. Kántor 1966 15-18. és Horváth 1989 533-534.!
[Vajda János]:
A jutalomtűzésekről, Nővilág, 1862. febr. 10. 60. (VJÖM Vll. 232.)
- A Karátsonyi-díjra minden kinyomtatott vagy színpadon
előadott mű is versenyezhessen. Most a
Tragédia
sem nevezhetne, pedig:
„Ez bizonnyal egy félember élet
[!]
tanulmánya, s maga a kidolgozás is
legalább pár évet vett igénybe, holott szerző kizárólag e művének szentelhetné
idejét.” „Madách műve egy szép üstökös, mely azt [ti. a pályázatok
színvonal-emelkedését] előjelezi.”
[sic!]
Szász Károly:
Az ember tragédiája
. SzF, 1862.1. félév, 15. sz. febr. 13.
228-231.; 16. sz. febr. 20. 244-246.; 17. sz. febr. 27. 260-262.; 18. sz.
márc. 6. 275-277.; 19. sz. márc. 13. 293-295.; 20. sz. márc. 20. 308-
310.; 21. sz. márc. 27. 324-326.; 22. sz. ápr. 3. 339-342, a Belirodalom-
rovatban - A művet „költői irodalmunk igen nagy nyereségének,
s átalában feltűnő jelenségnek” tartja. A magyar literatúrában sokan kezelik
ügyesen a formákat, de igen kevés alkotás van, „mely mély gondolkodás
eredménye.” Kitér a drámai költemény műfaji jellemzésére (példái:
Goethe
Faust
ja,
Byron
Manfred
je,
Shelleytől a
Beatrice Cenci
), a különbséget
a romantikus dramaturgiától „a szerkezet szabadságá”-ban látja.
A
Tragédia
világirodalmi értékű: „hatalmasan van kigondolva, gyöngébben
megalkotva”; az előbbiben a
Faust
ot is felülmúlja. Elemzi a cselekményt
a koncepció nézőpontjából, bő szövegidézetekkel. A befejezés nyitott:
„...a tragédiának vége van, hogy a tragédia megkezdődjék.” Madách
műve „az emberi szellem legmélyebb megoldásu kérdései körül forog”,
vallási, filozófiai és etikai értelemben is. A történeti Ádám ábrázolásában
„az egyén viszonya az egészhez” „nagyszerű eszméje” valósul meg.
A tragikai erőt az ábrándokért vagy téveszmékért folytatott küzdése adja, ebből
az álomkeret sem von le semmit. Sikerült Ádámot, „a typus-embert minden
időkorokon át hiven s változatosan festeni”, jellemfejlődését tapasztalatainak
gyarapodása adja. Szerelmeinek rajza költői. Éva egyénítése néhol
gyengébb, a XI. szín zárószavai például nem illenek London Évájához.
Itt „szegény, erényes munkás nőt” látna szívesebben. Lucifernél az egyénítés
csaknem teljesen hiányzik: „elejétől végig csak eszme - hideg és rideg...”;
jobb az I. és a XV. színben. Az ördög félelme a széptől és a kereszttől
(V., VI., XI.) „annyira közönséges és néptudalmi, hogy már alig
nevezhetjük jellemzetesnek.” A mellékszereplők közül Kimón és a népbeliek,
Péter apostol, Helena, az Udvaronc és a londoni szín karakterfiguráit
emeli ki. Hibául rója fel viszont Éva okoskodását a II. színben, Lucifer és
Ádám egy-egy kizökkenését a IV. színben, Ádám-Danton szónoklata banális.
Következetlen a Cigányasszony szerepe, a XII. színben Ádám túl gyorsan,
tapasztalatok nélkül ábrándul ki, a XIV. színben Lucifer tőle szokatlanul
dicséri „a nélkülözés szülte erényöket” az antik história nagyjainak, és
„szinte lelkesül a kereszt első hőséért”, Hunyadiért. A kisebb hibák ellenére
vitatkozik a Nővilág kritikusával, „hogy Ádám s Évája sem nőheti határozott
alakká ki magát...” Noha nincs színpadra szánva, a
Tragédia
stílusa
„legtöbbnyire drámai.” A bíráló szembenézett a világirodalmi hasonlításokkal
is.
Az elveszett paradicsom
mal „csak annyi a közösség, mennyit mindkét
költő a bibliából s az eset átalános bölcselmi felfogásából merített.”
A
Faust
tal indokoltabb az egybevetés: a műfaj, a szereplők egy része, sőt
az alapeszme vonatkozásában egyaránt. A különbségeket az irodalmi alapanyagban
(ott mondai, itt bibliai) fedezi fel, valamint abban, hogy amíg
Goethe tökéletesen megoldotta „az egyén határain belül lehető legtöbb
oldalú tüköre az átalánosnak” vállalt feladatát, addig Madách, aki „az egyén
rajzát bele olvasztotta s alárendelte az ember átalános rajzának”, „eszmei
magasságának alatta maradt költői erejével...” {A
Faust
második részénél
viszont a
Tragédiá
t tartja többre.) Egybeveti a három főszereplőt a két
műben. A részletekben olykor tagadhatatlan a Goethe-hatás. Szemléltetésül
az I. és a X-XIII. színből hoz példákat. A
Tragédiá
ból hiányzik „a költészet
csodabája”, és így „csaknem megindulás nélkül” olvasható, míg a
Faust
(recenzens szerint) a „világirodalomnak már vitatáson felül álló legelső
remekműve.” Madáchra voksol viszont a XV. szín és a
Faust
első részének
befejezését összehasonlítva. A
Faust
azonban (második részét is tekintve)
teljesebb, a
Tragédiá
ból hiányolja a rabszolgaság, a feudalizmus, a reformáció
képeit. Elhárítja a vég néküli hasonlítgatás módszerét (Byron:
Heaven and Earth
,
Kain
,
Manfred
,
Shakespeare:
Hamlet
). Közeli párhuzamnak érzi
viszont Victor Hugo
Századok legendája
„nagyszerű rege-cyclus”-át.
- Szász Károly a bírálatot átdolgozva, kibővítve utóbb könyv alakban is megjelentette:
Győr 1889. Erre a kritikára reagált a szerző is, amikor az itt
megjelölt két passzuson túlmenően is a „homályos helyek” kijelölését kérte:
„Az »Ember tragédiájáról« eddig tudtomra megjelent ismertetések és birálatok
között csak a tied volt birálat, ha a jóakaró szava a biró szigorát
jóval túl is zengte benne.” (
Levele Szász Károlyhoz, Alsósztregova 1862.
szeptember 12. - MÖM II. 945.) Maga a megrendelő. Arany szerkesztő
egyébként nem volt elégedett a bírálattal. „Nem vagyok vele (a bírálattal)
megelégedve sokhelyt, különösen a felfogást hiányosnak tartom...” - írta
Madáchnak február 13-án, az első közlemény megjelenése napján, de persze
az egész recenzió ismeretében (MÖM II. 1020.). (Vö. Kántor 1966
19-21. és Horváth 1989 534-535.!)
Reviczky Szevér:
Az ember tragédiája
, Gombostű, 1862. 18. sz. márc.
1. 550-553. h.; 19. sz. márc. 5. 585-587. h.; 20. sz. márc. 8. 617-621. h.;
21. sz. márc. 12. 648-651. h.; 22. sz. márc. 15. 684-686. h., az Irodalmi
kistükör-rovatban. - A másodlagossá vált líra és a meddő drámai kísérletek
után Madách műve oly „gazdag kárpótlást nyújt egyszerre”, hogy „az elolvasott,
áttanulmányozott mesteri mű impressiói” meg-megakadályozzák
a tárgyilagos, elemző bírálatot. A
Tragédia
éppúgy „jelmáglya”, mint annak
idején a KisfT által gondozott
Toldi
volt. A lap hölgyolvasói számára
bő idézetekkel ismerteti az I-VII. színt, a továbbiakra azonban csak utal,
hogy az olvasás iránti vágyat ezáltal is élessze. Törést lát a mű szerkezetében
a XII. szín (amelyet ő az angol XVI-XVII. század ábrázolásának nevez)
és „a természettudósok állitotta napkiizzás kora” között, itt megszakad
az egyén a társadalom, az egyén és a történelem kapcsolata, helyébe
„a jósihlettség szentjánosszerü ábrándja” lép, és csak az Úr zárószavaival
köt vissza a történelem tragikumot hordozó végigéléséhez. Az eszmegazdagsághoz
„egyszerü, tiszta versalkat” járul. A mű méltó büszkeségünk
tárgya lehet Goethe és Lenau
Faust
ja vagy kivált Byron
Don Juan
ja mellé
állítva. A
Tragédiá
t nem érzi pesszimistának: említett hibája ellenére és
többszöri átolvasás után is „nem a csüggedtség, de az alapos előretörekvési
remények jogosultságát látjuk az emberiség s annak egyes tagjai működési
körében.”
Arany János:
Egy üdvözlő szó
, SzF, 1862. I. félév, 26. sz. máj. 1. 401-
402. Elhangzott a KisfT 1862. március 27-i ülésén, Madách Imre székfoglalója
előtt, a szokásnak megfelelően az új tag bemutatásaként. - Felidézte az október 31-i felolvasás hatását,
hiszen „úgyszólván felelősséget,
erkölcsi szolidaritást vállaltam vala a sükerre nézve...” A megjelent mű
igazolta döntését-döntésüket, mégha a „világirodalmi jelességek mellett
netalán érezzük, látjuk is fogyatkozásait.” Egy kérdésre tért ki, „mely inkább
magán körben, mint sajtó útján felőle olykor nyilvánult: hogy t[tudni].
i[llik] e mű nagy mértékben pessimista világnézet kifejezője.” Tagadja
általában (Byron példájával), hogy a pesszimizmus gátja lenne a költészetnek;
a
Tragédiá
ban viszont azt, hogy a Lucifer mutatta „sötét álomképek
tárgyilag is egyeznek a világtörténettel”: „Ez nem a szerző pessimismusa:
ez magából a szerkezetből foly így.” - Egykorú utánközlése: VU, 1862.
21. sz. máj. 25. 241-242. (egy Madáchot arcképpel bemutató cikk keretében);
részleges utánközlése:
Emich Gusztáv Nagy Képes Naptára 1869.
évre
, szerk. Szokoly Viktor és Vadnay Károly, Pest 1862. 3. (szintén Madách
fametszetes arcképével Rusz Károlyról) A szöveg az AJÖM-ben kétszer
is megjelent: XI. 369-371. (főszöveg), 774-780. (jegyzet), ül. XIII.
337-338. (főszöveg), 575. (jegyzet) (Vö. Kántor 1966 13-14. és Horváth
1989 533.!)
Zilahy Károly:
„Az ember tragédiájá”-ról (Levéltöredék.)
, Kritikai Lapok,
1862. 7. sz. jún. 1. 177-180. - „Tetszik” Madách jelentkezése a kritikusnak,
mert „irodalmunk egy tapasztalásokon megszűrt, mélyen gondolkodó
fővel gyarapodott”, mert a szerző „nem a nyegleség és pajtáskodás
tolvajlámpájával, hanem a hivatás és becsületes önérzés napsugara alatt
jelenik meg.” E ponton túl azonban „e munka mint költemény nem ér
semmit, és mint drámai költemény még kevesebbet.” Kifogásolja, hogy
„minden személyben csak Madách beszél”; szóvá teszi a mű anakronizmusait;
az Arany bevezetésében említett luciferi nézőpont „a benyomás
összegé”-vel és a mű címével ellentétben állnak. Véleményét nem az Aranynyal
és az irodalmi testületekkel való szembenállás motiválja, de a
Tragédiá
t,
sok helyütt gyenge
Faust
-másolatnak tartja, és külön is szót emel Szász Károly
értékelése ellen, hogy a koncepció kérdésében Madách felülmúlta
Goethét is. - Megjelent még egyszer: Zilahy 1866. II. 235-241. (Vö. Kántor
1966 25-27. és Horváth 1989 534-535.!)
Szász Károly:
Egy szó, Zilahy Károly ur „levéltöredékére”
, Kritikai Lapok,
1862. 9. sz. júl. 1. 232. - Visszautasítja Zilahy utalásait korábbi, másokat
érintő értékeléseire, a
Faust
-
Tragédia
egybevetés passzusát viszont Z. K.
figyelmetlenül olvasta. (Riedl Szende szerkesztői megjegyzésével, aki méltányosságból
közölte e választ, de elhatárolódik a személyeskedésektől.)
Kronosz:
Olvasó-asztal. Észrevételek az Ember tragédiájából
, Nefelejts,
1862. 14. sz. júl. 6. 167-169.; 15. sz. júl. 13. 180-181.; 16. sz. júl. 20.
192-194.; 17. sz. júl. 27. 204-205.; 18. sz. aug. 3. 215-217. - A vallásos
keretszínek csak „rámázat”-ot alkotnak, de a természet és a társadalom
ilyen, „az erkölcsi és anyagi sülyedtség tragikai czéljához” irányt vett mű
szerzője „sem költő sem philosoph, legkevésbbé pedig vallásos ember.”
„A lázadó szellem” eddigi művei (Lamartine, a fiatal Goethe, Milton, Byron,
Foscolo; nálunk Kölcsey
Vanitatum vanitás
a és
Eötvös
A karthausi
ja)
sem merészkedtek odáig, „hogy az ember elvont fogalmának, ugyszólva
az emberiség eszméjének Tragédiáját adják.” Szemben azokkal, akik szerint
Madách blazírtokat szórakoztató luciferiádát akart írni és azokkal, akik az
álomkerettel mentegetik a szerzőt, szerinte átélt, megérlelt élmények hatása
alatt dolgozott, s így „legfölebb is az iró tragédiája s tragédiája mindazoknak,
kik vele egyformán gondolkoznak.” Hiányolja - Goethe
Faust
jával
egybevetve - a keresztény vallásban megnyugvás jelenetét (Hippia megtérése
szerinte odavetett), mint ahogyan a történeti forrásokból is csak a negatívumokat
emelte ki. Noha a szerző hiszi és vallja az eszmék örök voltát,
művében ez ellen dolgozik, amit bírálója a XII. színben megidézett
négy történelmi személyiség jelenlétével szemléltet. A mű fő motívuma „a társadalommah
elégedetlenség”, holott a létező társadalom (fejlődése révén)
„a legjobb társadalom”. (Jó példái között szerepel III. Napóleon, az orosz
cár reformpolitikája és az USA déli államainak „véghetlen liberalitássa” is.)
A szerző természettudományos műveltsége hasonló irányú, az eszkimószín
pedig „a legnevetségesebb valami.” Az írók ábrázolják az ördögöt,
„de nem adják ördög-kézbe az emberi értelmet és szivet.” A mű népszerűsége
onnan van, hogy a közönség (a magyarkodó irodalom hatására) elvesztette
igazi értékítélő képességét, de ki van éhezve az igazságot hirdető
művekre, és ezt ráadásul a KásfT hitelesítette. Mivel azonban Madách „philosofiája
oly kevéssé emberi mint keresztény”, nem alkalmas vigasztalást
nyújtani a keresőknek. Kivétel a „mesterileg kezelt” nőábrázolás. A nyelv
nehézkes, a verselés gyenge, hiányzik a költőiség. A részletes ismertetés
során hasonló szellemben bírál: kifogásolja, hogy „az Isten egy penzióba
küldött főúrhoz hasonlit” (I. szín)
, hogy magára hagyta az embert (II.)
,
hogy a tömeg igenis igényli az urat maga fölött (IV.)
, hogy hiányzik Miltiádész
hazaszeretete (V.)
. Péter apostol méltatlan statiszta (VI.)
, Tankréd
drámai alakja nincs kibontva (VII.)
. A legsikerültebbnek a párizsi, a legkevésbé
sikerültnek a londoni színt tartja; ez utóbbi helyen még a
Faust
hoz
folyamodás sem segít a szerzőn. A XII-XIV. szín komikumba fullad.
Madách mentségéül szolgálhat némileg a XV. szín, az itteni motívumokat
azonban nem tudta hatásosan összefogni. Javaslata: a szerző „mondjon fel
a Luczifer-barátsággal...”
Zilahy Károly:
Haragos válaszra szelid felelet
, Kritikai Lapok, 1862. 11. sz.
aug. 1. 277-280.(Válasz Szász Károly júl. 1-jén közölt reflexiójára) - Folytatva
többéves vitáikat, Zilahy megismétli kifogásait a
Tragédiá
t a
Faust
fölé helyező koncepcionális kérdésben, és hozzáteszi („az egész romanticizmussal
szembeállva”) az egyénítés alárendelésének vádját. - Kötetben:
Zilahy 1866 11. 242-248.
Erdélyi János:
Az ember tragoediája
, Magyarország, 1862. 197. sz. aug.
28.; 198. sz. aug. 29.; 199. sz. aug. 30. (mindenütt a 2-3. oldalon); 201.
sz. szept. 2. 2.; 202. sz. szept. 3. 2-3. (végig a tárca-rovatban) - A romantika
széttörte a hármas egység követelményét, és megalkotta „a határtalanság
költészeté”-t. Itt „a képzelődés szépsége egyúttal a dolog költői igazsága.”
Ha azonban „oly tárgyakban fog tetszés szerinti alkotásokhoz a képzelem,
a melyek egykor a valódiság világába lépendők, minők az emberi élet, társadalom
és erkölcsök fejlődése”, a szándék visszájára fordulhat, az író
„komolyság helyett idétlen tréfát, morál helyett pamphletet, tragoedia
helyett comoediát” állíthat elő. Összefogottan, viszonylag kevés idézettel
ismerteti Madách művét, amely „nagy nyereségül mutatkozik drámaszegény
irodalmunkban,” „tartalmában egész vallás-politikai kincses ház, úgy
formájában igen sok eltanulni valót rejt” - így tüzetes elemzésre érdemes.
A
Tragédia
a „mysteriumok sorába esik”; „az emberiségnek, mint nagy
erkölcsi személynek életét” ábrázolja. A jellemzőnek vélt színek kiválasztásában
Madách „inkább bölcselői, mint költészi utón járt el.” így lesz
Ádám „fogalom ember”, aki egyetemességéből (...) csak félig
lép ki, és
sehol sem bocsátkozik a valóságba egészen, hogy kiteljesedett egyénné
erősödnék...” A mű „eszmeburka” (a III. és a XIV. szín összevetéséből
vezeti le
) „az ember egyénisége isten és Luczifer között: fejlése pedig ama
rengeteg pálya, mely a szabad s önérző személyiségre ébredt állapottól
(...) a phalanster elkényszeritett
alakjain keresztül a zordon éjszak
elkényszeredett
eszkimójáig terjed.” A
Tragédia
„alapeszméje
Lucziferben van megtestesülve, az indokok tőle származva, és a történelemből
leginkább (...) az embervilági történelemnek ördögi része.” A
„bölcsészi tartalom” primátusából következik, hogy „Az Ember Tragédiáját
a részek szerencséje magasztositja”. Kifogásolja a Pháraó alakját,
amely nem történeti és nem bibliai, de nem tartja következetesnek „az
egyéniség szétmállásá”-nak ábrázolását sem a VI. színtől
kezdve Ádám
alakváltozásaiban. A falansztert mint „a költészet megtámadását” utasítja
el, „mi aztán nem az ember, hanem az eszme tragoediája,” a pozitivizmus
győzelme a költő-próféták felett. A XIV. szín végén pedig „nincs is egyéb
hátra, mint végkövetkeztetésül kimondani, hogy »Az Ember Tragoediája«
elhibázott czím e helyett: Az Ördög Comoediája.” A zárómondat bizalom-
fogalma „kevesebb, mint a szeretet, tehát kevesebb, mint a keresztyén
vallás nagy parancsa.” Ez „a megnyugvás kultusza, de a melyben főalkatrész
a fatalismus.” A mű költői szépségekkel teljes, ám koncepciója
nem eredeti, hanem a
Faust
ra megy vissza, amely mellé állítani a
Tragédiá
t,
mint Szász Károly tette, „hazai önérzetnek elég, nemzeti hiúságnak
sok, kritikai igazságszolgáltatásnak kevés.” - A kritikára ismerjük Madách
válaszait is. Szász Károlynak írott, 1862. szeptember 12-i levelében a szerző
- még csak az első két közlemény ismeretében - így minősítette: „.- úgy
látom az inkább bölcsészeti tanúlmány, mint aestheticai birálat lesz.”
(MÖM II. 945.) Ugyanaznap vagy másnap kaphatta kézhez a kritika 3-5.
részét („czikkeidet csak az imént vehettem”), szeptember 13-án ugyanis levelet
írt - a teljes bírálatról - Erdélyinek, akit még pesti egyetemi éveiből,
az Ifjú Magyarország köreiből ismert. Ebben megvédte a IV. színt
, a Pháraó
kiválasztását („csak egyet a számtalan Pháraó közül”), indokolta kora
természettudományos nézeteivel az eszkimószínt. Hosszabban írt a XII. színről,
a falanszterjelenetről
. Nem a szocialisztikus eszmék kigúnyolása volt
az írói szándék. Ennek kapcsán megfogalmazta az alapeszmét (ami jól
megfeleltethető a
Keletkezéstörténet
ben
említett eszmecsírának, a rájegyzésnek
a Szontagh Pálnak írt, 1857. február 7-i verses levélben): „Egész művem
alap eszméje az akar lenni, hogy a mint az ember istentől el szakad
s ön erejére támaszkodva cselekedni kezd: Az emberiség lég nagyobb s leg
szentebb eszméin végig egymásután cselekszi ezt. Igaz, hogy mindenütt
megbukik s megbuktatója mindenütt egy gyönge, mi az emberi természet
lég bensőbb lényében rejlik, mellyet le vetni nem bir, (ez volna csekély
nézetem szerint a tragikum) de bár kétségbe esve azt tartja, hogy eddig
tett kísérlete el vesztegetett erő fogyasztás volt, azért mégis fejlődése mindég
előbbre s előbbre ment, az emberiség haladt, ha a küzdő egyén nem
vette is észre, s azon emberi gyöngét, mellyet saját maga le győzni nem
bir, az isteni gondviselő vezérlő keze pótolja, mire az utólsó jelenet »küzdj
és bizzál«ja vonatkozik. (...) Inkább irtam legyen rosz »Ember tragédiáját
« mellyben nagy s szent eszméket nem sikerűlt érvényre hoznom, mint
jó Ördögi komédiát, mellyben azokat nevetségessé tettem.” (MÖM II.
877. és ErdLev II. 298.) - Erdélyi kritikája többször megjelent,
így
Pályák és pálmák
c. kötetében (Bp. 1886. 440-487.). (Vö. Kántor 1966 22-25.
és Horváth 1989 535-536.!) Legutóbbi kritikai igényű kiadását l.
Erdélyi 1991 382-405 (főszöveg), 599-600. (jegyzet).!
Nem publikált irodalmi recepció a mepfjelenés után
Arany János, akinek személyes és eszmei érdekeltségét
Az ember tragédiája
kiadástörténetében elemeztük, igyekezett kézben tartani a kritikai recepció
megszervezését is. Erről Madáchot kétszer is tájékoztatta: „A mű kapós
lesz, úgy látszik, s a kritika, ha nem föltétlen magasztalással, de még is szépen
fog róla nyilatkozni. Gyulai a Budapesti Szemlében ír róla tanulmányt;
a Figyelőben - én nem akartam az első szót - először Szász Károlylyal
olvastatom.” (Pest 1862. január 22. - MÖM II. 1016. Kiemelés
az eredetiben.) Ugyanezt megismételte néhány hét múlva következő levelében.
Miután megindokolta, miért nem ő ír kritikát a SzF-be - KisfT-i
igazgatói és lapszerkesztői terhei mellett a művel való hosszú foglalkozás
utáni csömörét hozva fel indítékul -, már szervező munkája eredményéről
is írhatott: „...Szász Károlyra bíztam az első bemutatást, miután Gyulai
a B[uda]pesti Szemlébe igérkezett volt, Salamon pedig (s csak ezek az én
kritikusaim) három lapnál van robotban. De most ez utóbbi is ígérte hogy
fog írni róla...” (Pest 1862. február 13. - MÖM II. 1018.)
Mindez az irodalmi élet helyszíneitől távol élő Madáchot megnyugtathatta,
ám nem rejtette el azokat a megosztó jeleket, amelyek a
Tragédia
nyomán az eladdig egységesnek hitt írócsoporton belül jelentkeztek. Arany
- mint idéztük - 1862. január 13-án Szász Károlynak úgy küldte meg a recenzensi
példányt, hogy saját és Gyulai Pál véleményét is formulázta az
irányelvül szabott „erősebben gondol, mint érez” megállapításban. Gyulai
szándéka publikus volt: 1862. január 10-én, tehát még a megjelenés előtt
Csengery Antal, a BpSz szerkesztője emlékeztette is rá („»Az Ember tragoediáját
« illetőleg számolok igéretedre.” - GyPLev 461.). Gyulai március
7-i válaszában kifejtette véleményét. Világirodalmi egybevetésben (Dante,
Milton, Goethe) kívánt elemezni, ám véleménye gyökeresen eltért Aranyétól,
éspedig a koncepció kérdésében: „...nem remekmű, sőt bármely
nagy költő sem alkothatott volna belőle azt, mert conceptiója csak eszmében
látszik nagyszerűnek, de valóban költőileg kivihetetlen, vagy legalább
is nagyon kétes, aztán Madáchban épen az hiányzik, mi nélkül az ilynemű
költemény, legyen bármilyen mélyen átgondolt, nem lehet halhatatlan:
a phantasia rendkívüli ereje, az előadás elragadó varázsa, a nyelv souverain
hatalma. Ez lesz a világirodalmi szempont, s a mű valódi kritikája. Hazai
szempontból méltányolni fogom a szokatlan és merész törekvést, s mindent,
ami a mű egészében, részeiben valóban szép, méltányolni fogom
a kitűnő tehetségű költőt, ki óriási küzdelemre kelt, s ha nem győzött is,
de a küzdelemben oly erőt fejtett ki, hogy részvétünket és tapsainkat érdemli.”
(GyPLev 466-467.) Gyulai egyébként nem készült éleshangú kritikára,
hiszen ehhez szükséges indítékai - esztétikai silányság, rossz irodalmi
tendencia, etikai problémák - ezúttal hiányoztak. A levél tanúsága
szerint fél ívet meg is írt bírálatából (kézirata elveszett vagy lappang), de
nem fejezte be, és nem is közölte. Annak ellenére, hogy április 4-én Csengery
újra biztatta: „Bár mit írsz, kiadom.” (GyPLev 467.), Gyulaiban a taktikai-
irodalompolitikai megfontolások kerekedtek felül. Véleményét sem
ekkor, sem Madách halála után nem közölte, és amikor (Bérczy Károly
halálával) rámaradt a Madách-hagyaték irodalmi gondozása, 1880. évi háromkötetes
összkiadásának előszavában sem értékelte a
Tragédiá
t a szerző
életrajza helyett pedig Bérczy KisfT-i emlékbeszédét illesztette a kiadásba.
A teljes mű ismeretében változott meg Csengery Antal véleménye. Őt
(1. a
Fogadtatás
681-682. oldalát!
) az első felolvasás után még a lelkesedők
között említhettük. 1862. április 4-én viszont ezt írta Gyulainak: „Különben
én nem tartok annyit e műről, mint Arany s mások. Nagy baj mikor a költő
nagyba vágja a fejszéjét, s nem tudja kihúzni. Reám a mű rendkivűl pessimisticus
hatással volt. Arany [a KisfT-i beköszöntő beszédében] azt vitatja,
nem az volt a költő czélja. Annál roszabb. Azt mondja Arany, csak
az ördög látatja kétségbe ejtő színben a világot! De hát az eszkimó kunyhó!
Ily vég után nagyon nyomorú végűl a vigasz. Általában az egészben
az öreg Úr igen nyomorú szerepet viszen. Engem boszantott. A földi czudarságokkal
szemben nem látom a mennyei harmóniát valódi költői lélekkel
nemcsak kivívé, de gondolva sem. S nem látom kiemelve, hogy csak az
ördög láttatja a ferde oldalt. Nem érzem a világtörténelmi szellemet a korszakok
fölött. S e korszakok jellemzése se teljes. S a kivitel majd mindenütt
mögötte marad az eszmének. Mindezek mellett én is sok becsülendőt találok
e műben, sok szépet, többet a gondolatban, mint az egész és a részletek
conceptiójában, mint kivitelében.” (GyPLev 467.) A szerkesztő Csengery
ehhez még hozzátehette Erdélyi Jánosnak: „Szerettem volna, ha Madáchról
írt czikked is a Szemlében látott volna napvilágot. Örömmel olvastuk.” (Pest 1862. szeptember 28. - ErdLev II. 302.) Gyulai visszavonulásával
a BpSz Madách-bírálat nélkül maradt.
Greguss Ágost kezdeti lelkesedése, KisfT-i titoknoki véleménye sem
egyezett egészen későbbi ítészi és lapszerkesztői meggyőződésével, és ebben
- akár Gyulait és Csengeryt - a kritikai recepcióban mind nagyobb
szerephez jutott kritikus hangnem motiválta: „Be kár, hogy az »Ember
tragédiájá«-ról irottak kicsusszantak az „Ország” [a Magyarországot 1862.
október 1-jevel felváltó lapnak Greguss volt a felelős szerkesztője] tárczájábol!
Azt igazi üdülés volt olvasnom — kivált a sok izetlen lé után, melyben
azt a derék sültet már émelyedésig megforgatták.” (
Levele Erdélyi JánoshozPest 1862. szeptember 13. - ErdLev II. 296.,)
A Sárospatakon tanító Erdélyi éppúgy nem válaszolt e szerkesztői dicséretekre, amint annak
sincs nyoma, hogy Madách értelmező levelére reagált volna. Az írói
körök „csalódottságára” a
Tragédia
kapcsán 1. Németh G. Béla jegyzetét
(AJÖM XI. 774-777.) és Horváth Károly kritikatörténeti alapvetését (Horváth 1989 532-555.)!
A
Fogadtatás
c. alfejezetben (682.)
említett lelkesedők közül nem esett
szó még Toldy Ferencről. Ő szintén nem nyilvánult meg a
Tragédiá
ról,
ám közvetett álláspontjaként értékelhető, hogy folyamatosan átdolgozott-korszerűsített
műve,
A magyar nemzeti irodalom története a legrégibb időktől
a jelenkorig rövid előadásban
aktuáhs kiadásában (Pest 1865), amelyben
már Madách lezárt pályájával nézhetett szembe, és amelyben élő írókat is
szerepeltetett, Madách és a
Tragédia
nem fordult elő.
Kezdődő kultusz a recepcióban
Amióta, Dávidházi Péter könyvének megjelenése óta (
„Isten másodszülöttje.” A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza, Bp. 1989.), a kultusztörténet
önálló diszciplinává nőtte ki magát, a recepcióadatokat ebből a szempontból
is elkülönítjük. A
Madách-jelenség 1861-1864
c. tanulmányában
Praznovszky Mihály sikerrel mutatta ki a kultuszjelenségeket már a szerző
életében (Praznovszky 1998). Adatait itt rendszerezve közöljük.
Versek Madáchhoz
Szontagh Pál 1861. május 31-én rövid, négysoros verssel köszöntötte Horpácsról
barátját országgyűlési beszéde után, és ebben - mint a
Tragédia
eladdig egyetlen olvasója - már hármas minőségben üdvözölte Madáchot:
„Honfiú; Bölcs; Művész”, mintegy megelőlegezve az általa remekműnek
tudott drámai költemény sikerét (MÖM 11. 1133. Legutóbb: Praznovszky
1998 106.).
Eötvös Károly:
Tudomány és mivelődés. „Az ember tragoediája” szerzőjének
,
Szépművészeti Csarnok, 1862. 8. sz. nov. 24. 86. - A nyolc strófás,
egyenként kilenc verssorból álló költemény szerzője ekkor a pápai kollégium
végzős joghallgatója. Szövege legutóbb: Praznovszky 1998 143-144.
Szász Károly:
Madách Imréhez
, Alföldiek segélyalbuma MDCCCLXIII.,
szerk. Reviczky Szevér és Züahy Károly, Pest 1864. 27-28. - A hat strófás,
48 soros költemény egyike az e műfajban (is) igen termékeny Szász
alkalmi verseinek. Az albumot szemléző B. O. joggal állapította meg róla:
„...Szász Károlyról »Madách Imréhez«, keveset ér.” (Kalauz, 1864. 4. sz.
jan. 31. 27.) Szövege legutóbb: Praznovszky 1998 145.
Madách Imre 1864. február 11-én levelet írt Pajor István balassagyarmati
ügyvédnek, Nógrád alkalmi versírójának. Költőnk szemgyulladásával
mentegette magát „szellemdús verseid” kései visszaigazolásáért, az esztétikai
elemző értékelést azonban (egy személyes találkozás és beszélgetés ígéretével)
elhárította. Nem tudjuk, volt-e a megküldött művek között Madáchhoz
szóló episztola. Mivel Pajor 1864-ben két költeményben is parentálta
Madáchot, harmadik alkalmi versét pedig 1890-ben (!) írta, Madách
balassagyarmati portréjának elhelyezése alkalmából, ez nem zárható ki.
(A költő halálát követő versek és általában a halál utáni kultuszadatok
természetesen nem szerepelnek kötetünkben; az érdeklődők Praznovszky
tanulmányában találnak áttekintést erről.)
Álhírek a szülőföldről
A Tragédia népszerűségének közvetett hatása, hogy az országos sajtóban
Madách sikerére építve két alkalommal is nógrádi vonatkozású hírek jelentek
meg. Ezek ugyan mindkét esetben tévesnek bizonyultak, de - úgy
tűnik - a szűkebb haza hírei nem voltak nagy fia nélkül közölhetők.
A Gombostű 1862. évi 13. számában, február 12-én a Hírcsarnok-rovatban
jelent meg az alábbi hír: „Nógrád magyar hölgyei a jövő tavaszon
a Petőfi által oly szépen megénekelt Salgóvár romjain majálist fognak
rendezni, mely alkalommal azért, hogy a volt nógrádi képviselő, Madách Imre
a Kisfaludy-társaság tagjául választatott, gyűjtést is fognak eszközölni,
hogy a megye hölgyei a társulat alapitó tagjai közé léphessenek.” A többszörös
kultuszépítő és egyben irodalompártoló vállalkozás hírét átvette
a Pesti Hölgy-Divadap is: 1862. 4. sz. február 15. 46. Egy losonci levelező
(- z. szignó alatt) március 3-i levelében cáfolta a hírt (
Gombostű, 1862.
19. sz. márc. 5., a belső borítón).
A következő eset sem váratott sokáig magára. A
VU 1862. 19. száma
május 11-én jelentette kishírben, hogy „Jeszenszky Danó s Madách Imre
politikai hetilapot szándékoznak megindítani Balassagyarmaton.” Május
13-án a Divatcsarnok is átvette a hírt a lapról, „melyet a nógrádi gazdasági
egyesület rendes közlenyeül választott.” A
VU21. száma május 25-én viszont
azt közölte: „JeszenszkyDanótudatja, hogy a B[alassa]. Gyarmaton
megjelenő vegyes tartalmú lapot MadáchImre részvétele nélkül, egyedül
ő indította meg.” Emiek a hírnek volt némi valóságalapja: Madách ugyanis
az 1860. november 5-i újjáalakulás óta a Nógrádi Gazdasági Egyesület
egyik alelnöke volt. Az új lap, a Felvidéki Magyar Közlöny pedig első és
harmadik számában, július 1-jén és október 7-én közölte Madách
Szabadelvűség és táblabiró-politika
c. tanulmányát.
Hogy a híresztelés valóban kultuszadatként
értékelhető, bizonyítja, hogy a cáfolat és a mutatványszám
megjelenése után a lapok - az élen a VU-val - Madách szerzői közreműködését
emelték ki az új lapban. Vö. Praznovszky 1998 108.!