Madách Imre: Az ember tragédiája

Semmiféle feljegyzés vagy levélbeli célzás nem utal arra, hogy Madáchot foglalkoztatta volna főművének színpadra állítása. Az eredeti magyar drámának mindig is szűkében lévő irodalmunkban a javaslat azonban szinte azonnal felvetődött. Azt követően, hogy Arany János részleteket olvasott fel a KisfT 1861. október 31-i ülésén a műből, november 2-án (egy résztvevő írótól szerzett, másodkézi közlés alapján) a Hölgyfutár a még ismeretlen szerzőjű, kezdő literátornak tulajdonított és „eredeti szomorújáték”- nak nevezett Tragédiá ról megjegyezte: „Óhajtjuk, hogy az elterjedt jó hir teljesen valósuljon akkor is, midőn a mű szinpadra kerül.” A hírre november 6-án reagált Arany folyóirata, a SzF, amely már pontosabban, „eredeti dramatizált költemény”-nek nevezte a Tragédiá t, végül így zárta a hírt; „Ami a »színpadon megállhatást« illeti: szeretnők tudni, vajon Dante »lsteni komédiája« mint bohózat nem buknék-e meg a budai népszínházban? Pedig az már csak remekmű.” (Vö. a Fogadtatás alfejezettel: 683.!)  

Arany könnyedén ironikus mondata nemcsak Az ember tragédiájá t helyezte világirodalmi távlatba, de színháztörténeti szempontból is eligazító fontosságú. Sőt: nem is csupán általában utalt az emberiségköltemények színpadra állításának nehézségeire (magyar példánál maradva: Vörösmarty Csongor és Tündé je is csak 1866-ban, a Színi Tanoda vizsgaelőadásán kapott először színpadot), hanem kifejezésre juttatta irodalmias rosszallását a könyvdráma, a lélekszínpad nevében a látványos népszínház ellenében, amelyet Molnár György Budai Népszínháza képviselt (1861 és 1864, majd 1867 és 1870 között). A szabadságharcban is résztvett Molnár, első igazi rendező-talentumunk a Nemzeti Színház megkövesedő romantikája mellett és ellen igyekezett visszaállítani a reformkor színészetének jelentőségét, közönségvonzó és közönségformáló hatását.  

1861 október-novemberében Molnár természetesen nem ismerhette még a meg sem jelent Tragédiá t ám Arany jövőbe utalása zseniálisnak bizonyult. A színigazgató-rendező 1863 májusában és júniusában a színpadtechnika akkori fővárosában, Párizsban, díszletmunkásnak állva tanulmányozta a második császárság híres látványosságait. Az ördög pilulái c. Offenbach-operettet éppúgy, mint a Peking ostroma vagy a Marengo c. történelmi tömegjátékokat. (Molnár Györgyre és a Budai Népszínházra l. Mályuszné 1959; Mályuszné 1964; Pukánszkyné 1979, valamint Molnár György önéletrajzi kötetét: Molnár 1881.!) Molnár, aki 1863. július 18-án érkezett haza, megvásárolta és Pestre szállíttatta azt a tükrös laterna magicarendszert, amelyből a „Dubosq-féle modérateur elektrum lámpa és batteria, mely 82 elemre volt összeállítva” 1.200, a „két nagy tükörüvegtábla” maga 2.200 forintba került. (Vö. Molnár 1881 389.! A mutatvány leírása uo.)  

Hogy az importált színpadtechnikát működtetni tudja, Molnárnak nemcsak színházát kellett átépítenie „Bauquer Sándor ur franczia gépész” által, a kulisszaszínpad zárt terét feloldó kísérleteihez szövegkönyveket is találnia kellett. Két héttel Párizsból történt hazaérkezése után a fővárosi sajtó máris az immár két kiadásban megjelent drámai költemény színrevitelének tervéről adott hírt. 1863. augusztus l-jén a Pesti Hölgy-Divatlap az Ujdonságok- rovatban jelentette, hogy „Molnár ur, a budai népszínház igazgatója, azon különös tervvel foglalkozik, jövő télre a látható, de érinthetetlen szellemekkel, Madách Imre »Ember tragoediáját« jeleneteztetni s előadni.” Másnap a VU hírlelte: „(Madách, Ember tragédiájá t) szinpadra alkalmazva, Molnár a budai szinházban szinre hozni szándékszik, még pedig a szellemeket előtüntető gép alkalmazása mellett.”  

Amikor tehát Madách halálhíre kapcsán a Hölgyfutár 1864. október 13-án arról írt , hogy a Tragédia színpadra állítása Molnárnak „régi terve”, nem túlzott. A Hölgyfutár azt is megjegyezte, hogy Molnár „már nagyjából skizzirozta a színpad számára s nem is mond le reményéről, hogy azt a közönségnek illő kiállítással bemutathatandja.” Az említett vázlatokból a színigazgató-rendező semmit nem publikált; azok nem maradtak fenn. Mint ahogyan annak sincs nyoma, hogy Madách megfordult a Budai Népszínházban, vagy Molnár a szerzővel kapcsolatot kereste volna. A Hölgyfutár híre egyébiránt a Sürgöny 1864. október 9-i számára adott válasz volt. Ott, a tárcarovatban (szintén a halálhír kapcsán) a következő javaslat olvasható: „A nemzeti színház az elhunyt költő iránti kegyeletének szép jelét adná, ha egy pár estvét az ’Ember tragoediája’ előállitására szánna. Miként értjük mi e mű szinpadositását, alkalmilag [= alkalomadtán] el fogjuk mondani. Mindenesetre hiányzanék valami drámai művészetünkből, ha e költői mű soha se elevenittetnék meg a színpad által.” A Sürgöny azonban később nem tért vissza a dramatizálás mikéntjére; óvatos megfogalmazása („egy pár estvét”) egyébként is azt sejteti, hogy itt legalább annyira kultusztörténeti, mint színházművészeti megfontolásról van szó.  

A Nemzeti Színházban Tóth József, Kolozsvárott Ecsedi Kovács Gyula foglalkozott utóbb a Tragédia színrevitelével (az 1864. évi hírekre és ezekre a tervekre l. Németh 1933 7.1). Az ősbemutató a Nemzeti Színházban 1883. szeptember 21-re maradt Paulay Ede színre alkalmazásában és ren- dezésében. Molnár György érdeméből ez mit sem von le, sőt színháztörténeti értékét növeli, hogy bár más-más eszmei és művészi indíttatásból (Molnár a párizsi népszínházak nyomán haladva, Paulay a historizáló német meiningenizmus mintája szerint), de mindketten közérthető, közönségvonzó látványszínház lehetőségét látták a Tragédia színrevitelében. Az ősbemutatóig pedig a Nemzeti Színházban is el kellett végezni a színpadtechnika megújítását, jelesül a játéktér megnagyobbítását és a színpadi villanyvilágítás bevezetését.