Az ember tragédiája, szinoptikus hálózati kritikai kiadás - Madách Imre és Arany János helyesírásáról

Arany János kötetünkben meghatározott javításainak tartalmi elemzése nem a krk. feladata. A szövegből és a szövegjavításokból leszűrhető elsődleges következtetések levonása azonban igen. Az írásszakértői véleményből s a táblázatos kimutatásból (mivel azok sajátos, bár egyeztetett szempontrendszert érvényesítettek) az alábbiakat állapíthatjuk meg:

- Arany javításainak 74,3%-a tekinthető helyesírási jobbításnak,

további 22,91%-a technikai szerkesztés céljait szolgálta. (Együtt: 97,21%.)

Ezekből következően a tartalmi módosítás az Arany-javítások 2,79%-ra szűkül. Vagyis a szerkesztő-kiadó költőtárs tartotta magát második, 1861. október 27-i levelében foglalt álláspontjához, ahol a helyesírást látta vitán felül megváltoztatandónak:„...(kivéve néhol a helyesírást, mert azt minden esetre kell)”, ti. módosítani (MÖM II. 1002., AJÖM XVII. 600.). Mindez azért hangsúlyozandó, mert az újabb kvantitatív vizsgálatok, a sorok nagy számán végrehajtott változtatásokra hivatkozva, a K-K1 megkülönböztetést abszolutizálták: „Az ember tragédiája kétszer született meg. Először MADÁCH sokat emlegetett sztregovai oroszlánbarlangjában 1859. febr. 17-e és 1860. márc. 26-a között, majd másodszorra ARANY János keze alatt, 1861 őszén.” ( Striker 1996 113.) Most, hogy az írásszakértői vizsgálat megsokszorozta az Arany-javítások számát, nem növekedett ezzel automatikusan az érdemi javítások száma, sőt részarányuk csökkent. Mindössze öt olyan esetet találtunk (az Arany-módosítások 0,08%-a), amikor Arany szövegelőzmény nélkül írt be új sort; közülük is kettő a színpadi helyzetet magyarázó szerzői utasítás. Ugyancsak nem találni nyomát a többfázisú megírásnak vagy interpolálásnak az állítólagos Lucifer c. műből, egy „ Ős-Tragédiá ”-ból[. (Vö. a Keletkezéstörténet c. alfejezettel!) Sem az íráskép megváltozása, sem a javítások hiánya nem mutatja korábbi, öszszefüggő szöveg átmásolását, holott a nehezen fogalmazó Madách igyekezett átmenteni korábbi művei használható részeit, akár néhány mondat erejéig is, amint arra a Tárgyi magyarázatok alfejezetében több példát is hozunk. Ugyanezt szemlélteti az általunk meg nem különböztetett, de a német textológiában külön kezelt, ún. azonnali szerzői javítások (Sofortkorrektur) viszonylag egyenletes eloszlása is.

Ami az Arany-javítások csaknem háromnegyedét kitevő helyesírást illeti, a két költő a korabeli ortográfiai gyakorlatnak szinte végpontjain helyezhető el. Madách - apjának írt fr. nyelvű névnapi köszöntése szerint - öt és fél éves korában már tudott írni (MÖM II. 891.); anyjának írott korai levelei tanúsága szerint (MÖM II. 891-892.) a házitanítóktól azt az archaikus helyesírást sajátította el, amelyet a Magyar Tudós Társaság első szabályzata már 1832-ben korszerűsített: Magyar helyesírás' és szóragasztás' főbb szabályai . Arany viszont - mondhatni - mindig is tolla után élt: városi nótáriusként, gimnáziumi tanárként, majd mint szerkesztő és mint a Kisfaludy Társaság igazgatója folyamatosan adminisztrált. Helyesírása így korszerű és biztos volt, amit csak erősített, hogy szívesen foglalkozott nyelvészeti kérdésekkel.

Madách ugyanakkor nyelvhasználatában és helyesírásában is „reformkori ember” maradt (vö. Mihályi 1964!); ezen vármegyei tevékenysége mit sem változtatott. Barta János a Duló Zebedeus kalandjai c. Madách-novella (1842) kapcsán írta le ortográfiáját is megszabó alkotói szokásait: „... kéziratából ki lehet olvasni, hogy írás közben szinte indulatszerű hév viszi előre, olyannyira, hogy betűket felcserél, kihagy...” ( Barta 1942 61-62.) Ugyanilyen, az írásszakértői vélemény által a Tragédia K-n is rögzített sajátosság figyelhető meg már 1843. december 1-jei, Szontagh Pálnak írott levelében, amelyben a következő, önirónikus részlet található: „ - ???;;-; - Ezen interpunctiocat úgy nézd, mint segéd sereget, pótold velek a hiányokat, tudom sok helyt ki maradtak, hol a gondolat gyorsab vólt kezemnél.” (MÖM II. 957. és Győrffy 1959 72.)

Arany szöveggondozásának alapelveit (szerencsére) egyidős forrásból ismerjük: abból a bírálatból, amelyet # jegy alatt Petőfi Az apostol c. elbeszélő költeményének megcsonkított, sőt átírt kiadásáról írt az SzF-be (AJÖM XI. 344-345.) „Nem is haladt azóta [ti. Petőfi óta] a magyar helyesírás, kivéve talán, hogy az ő kettős ly-ei helyett (melly, illy, olly) egy ly kapott lábra...” - ez a Tragédia esetében is alapvető javítástípus lett; zömét teszi az írásszakértői vélemény „Kettőzött betűk javítása” cím alá foglalt, 343 esetben (az összes Arany-javítások 5,91%-ában) észlelt módosításainak. A recenzióból kitűnik, hogy Arany általában híve volt a költői egyéni helyesírás megőrzésének: Az apostol kapcsán például elhárította a köny > könny, emlejét > emlőjét (a jambus rontása miatt), álmodj' > álmodj, lombokrul > lombokról, kinn > kint, vajon > valjon, föléjök > feléjök típusú javításokat, a szóhatárok eltolását, és a kiadónak (a Tragédiá t is kinyomtató Emich Gusztávnak): „Nem volt joga felcserélni, elhagyni, más helyre rakni Petőfi írásjeleit...” Mindezeket Madách művén is érvényesítette.

Ugyanakkor a korabeli írói gyakorlat számottevő egyéni változatokat mutatott; az Akadémia 1855-ben létrehozott Nyelvtudományi Bizottsága kezdettől fogva törekedett is az „országosan megállapodott szokás” kialakítására (vö. Szemere 1974 15-16.!). Arany sajátosságait Simonyi Zsigmond vette számba. Ő is kiemelte az aposztrófok elhagyását (az írásszakértői vélemény „Ékezet, aposztróf javítása” címszava alatt; a 413 eset, 7,12% zöme), az egybeírás-különírás következetlenségeit, és rögzített néhány egyéni megoldást, ami témánk szempontjából azért fontos, mert bizonyítja Arany megértését az egyéni változatok iránt; kivált, ha azokat még ritmikai megfontolás is támogatta ( Simonyi 1916).

Már Simonyi említette, hogy Arany (Akakievics Akaki álnéven, illetve A. A. monogram alatt) saját lapjában, a Koszorúban, 1865-ben cikkekben foglalkozott - erős etimologizáló hajlamról téve tanúbizonyságot - számára fontos nyelvészeti kérdésekkel. Hozzátehetjük, hogy Az „AKI az akadémiában , illetve A „vajon” kérdéséhez (AJÖM XI. 512-516. és 845- 846.; uo. 517-520. és 846-847.) a Tragédia -javítások szempontjából is fontosak. Az előbbi írásban Arany a különírás mellett érvelt (a ki, a mely, a hol stb.), mivel egy ősnyelvi tagolatlan felkiáltásból (a! e!) lett mutató névmás névelővé átalakult előtagját látta benne, amelynek teljesebb alakjából (a’ki) csak a kényelem hagyatta el az aposztrófot; az ún. „pattanó kettőzés” rövidülése (akki > aki) pedig a kiejtést is szegényíti. Arany szófejtése elszigetelődött (Toldy Ferenc, Pompéry János foglalt ellene állást), ezért még a Koszorú utolsó, 1865. június 25-i számában is visszatért rá egy glossza erejéig (AJÖM XI. 192. és 474.). A K1 munkafázisában mindenesetre, felfogása szerint, következetesen elválasztotta Madách egybeírt vonatkozó névmásait. (Vö. még Simonyi 1916 3-4.!) A vajont Arany saját lapjaiban következetesen rövid mássalhangzóval írta, minthogy a vaj ~ vajh > vagy kötőszó származéknak tartotta, amely röviden ejtve a köznyelvben is jelentésmegkülönböztető szerepet kapott a felszólító módú valljon alakhoz képest, és a vajjon is csak akkor engedhető meg, ha a versmérték úgy kívánja. Ilyen szellemben javított a Tragédiá n is.

Nem kíván(t) külön argumentálást Madách vitathatatlan archaizmusainak javítása, amilyen az igekötő és a mögötte álló ige összekötése (ez tette - a vonatkozó névmások mellett - a „Szóhatárok javítása” típus alá foglalt módosítások másik nagyobb csoportját) vagy a hiátuspótló j beírása. Ugyanez vonatkozik tájszavaira és nyelvjárási alakváltozataira. „Talán nem hatott úgy át meg át a magyar népnyelv érzete, mint oly nagy költőt kellene...” - írta Arany, 1861. november 5-i levelében. (A kiemelés is tőle, vö. MÖM II. 1014., AJÖM XVII. 616.!) Balogh (II.) Károly unokaöcs emlékezései ugyanakkor egy patriarchális, jobbágyaival nap mint nap érint- kező földesurat állítanak elénk ( Balogh 1996 42. és Balogh 1934 122.). 1861. november 2-án, tehát nem az Arany-levélre válaszul vagy mentegetőzésül, a kertjében dolgozó palóc parasztok dalát küldte meg Aranynak (MÖM II. 868., AJÖM XVll. 615.). Ugyanakkor mind Alsósztregova, mind pedig Csesztve (1844 és 1853 közötti lakóhelye) „tót falu”-minősítést kapott ( Fényes 1851 IV. 162. és I. 218.). A palóc tájnyelv hatása Madáchra ezért igen csekély. A nógrádi nyelvszokás részének tekinthetjük a több helyütt használt silled (süllyed) alakot, a dölföst, a szemetlenséget, picint, a bizont a sikojtást. (Arany valamennyit a köznyelvi változatra javította.) Valódi tájszó a fékető (főkötő) és a guliba (kunyhó, viskó).

Arany a K nagyszámú germanizmusa láttán így folytatta az idézett, 1861. november 5-i levelét: „Talán előbb kaptad a német s átalában idegen culturát, hogy sem a magyar nyelvszellem kitörölhelenűl ette volna be magát nyelvérzékedbe.” (MÖM II. 1014., AJÖM XVII. 616.) Javításainak értelmezésére l. a SZÖVEGKRITIKAI DOKUMENTUMOK-at!

Drámai költeményről lévén szó, a további egybevetéshez Arany egykorú Shakespeare-drámafordításait használhatjuk, a Szentivánéji álom (1858- 1863) és a Hamlet (1866) magyar szövegét: AJÖM VII. 1-80. és 81-239. E tekintetben Arany álláspontját 1862. január 24-i levele tartalmazta: „... öntudatosan úgy jártam el, hogy a szerint használjak hosszú vagy rövid hangzót (i, í, u, ú stb.), egyes vagy kettős consonánst (mely, melly) a mint a jambus igényli vala...” (MÖM II. 1016.) Valóban, a drámafordítások számos hasonló példával szolgálnak, és magyarázzák Arany toleranciáját a ritmikai célzatú egyedi megoldások iránt. Hogy a Tragédia -javítások eseteinél maradjunk, ilyen volt a verseiben is következetesen használt ne’kül (a nélkül alakváltozataként), amely így jó jambust eredményezett vagy a simuló kérdőszó mindkét alakjának (-e ~ é) elfogadása. (Ez utóbbira a Tragédia vonatkozásában Szabó T. Attila külön alfejezetben tért ki, vö. Szabó T. 1972.!) A névutók és igeképzők hosszú magánhangzója (-úl/, - űl) esetében pedig a napi helyesírási gyakorlat kettőssége érvényesülhetett, a rövidülés tendenciajellegével, amelyet azonban csak 1915-ben tett kizárólagossá a szabályzat. (Vö. Szemere 1974 95-96.!)

Szintén a műfajból következett a K-n javító Arany dilemmája. A helyesírás korszerűsítése során ugyanis gyakran szembekerült a kor gyakorlatában szinte kizárólagosnak érzett drámai jambusvers ritmikájával. A korántsem könnyeden író Madách ortográfiái kényszermegoldásokon át törekedett jambusi sorok megfaragására, míg Arany megelégedett jambikus sorokkal - akár saját gyakorlatában. Egyetlen példát hozunk ennek szemléltetésére. A SZÖVEGÁLLAPOTOK IV. színében, a 68. sorban Madách „úgy-e bár” alakját Arany nemcsak úgy javította, hogy kitette a második kötőjelet, hanem egyszersmind lehúzta az ú ékezetét is. Az első kiadásban (61) viszont ismét a madáchi szóalak olvasható, ami csakis úgy képzelhető el, hogy a három korrektúraforduló valamelyikének ívén felülbírálta saját javítását. Hogy Arany ezen a problémán a K1-n túlmenően is gondolkozott és dolgozott, azt éppen a hasonló, a K1 és a 61 között végrehajtott nagyszámú javítás bizonyítja. Ezeket a megoldásokat tehát semmiképpen nem tekinthetjük „ritmikai szövegromlás”-nak. Ráadásul a 61 szövegében Madách is elfogadta ezeket, miután nem élt az Arany felkínálta lehetőséggel, hogy a második kiadásban visszatérjenek a K változatához. A 63 kiadásakor hasonlóan gondos munka nem folyt.

Az elmondottakból következik, hogy a 61 helyesírása jobb állapotú, mint az „ultima manus” elve szerinti 63, ahol a szövegkritikai jegyzetekben már élnünk kellett a „ritmikai szövegromlás” fogalmával és az emendálással.

Végül említenünk kell a Madáchnál és Aranynál közös megoldásokat, amelyeket mai nyelvérzékünk egyértelműen hibának tekint. A mellérendelő tagmondatok határát kötőszó (és, s, vagy) előtt a 19. században nem jelölte vessző. Ezt szabályzat csak 1901-ben fogalmazta meg, részleges érvénnyel, vö. Szemere 1974 252-254.! Az alárendelő tagmondatok kötőszavai előtt - bár nem következetesen, de - szintén gyakori a vesszőhiány. Kivált akkor, ha a kötőszóval új verssor indult. Ilyenkor a kötelezően nagybetűs sorkezdet szinte központozással ért fel. Egy látványos példa a Hamlet Arany-fordításából (IV. felv. 595-597. sor): „... mit mernél csinálni / Hogy tettel inkább légy atyád fia / Mint puszta szóval?” (AJÖM VII. 206.)