Aranysárkány fejléc kép
Bibliográfiai adatok
Kiadástörténet  
Mint idéztük, a Tragédia első végighallgatójától, Szontagh Páltól származott az ötlet, Arany János bírálatától függővé tenni a döntő pályafordulatnak tekintett kézirat sorsát. Noha Madách lírájára értelemszerűen előbb Petőfi, utóbb az 1850-es években Vörösmarty hatott, szemében Arany 1861-ben a tekintélynek számított a magyar irodalomban: az ekkor már Pesten dolgozó Arany a KisfT igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja volt, a SzF szerkesztője, vitán felül a legnagyobb élő magyar költő, akit 1861. január 9-én választott meg közfelkiáltással Nógrád megye újjászervezett bizottmánya tiszteletbeli főjegyzőnek. (A szakirodalom úgy tudta - Szabad 1967 182., Krizsán 1998 154. -, hogy a javaslattevő éppen Madách volt; a Nővilág 1861. február 1-jei száma azonban Lisznyai Kálmánt nevezi meg javaslattevőnek.)  
A lehetőséget az teremtette meg a bírálatra, hogy Madách mint képviselő március utolsó vagy április legelső napjaiban Pestre érkezett, hogy részt vegyen az országgyűlés munkájában, és ekkor hozta magával a Tragédia egyetlen kéziratát. Két, egymással összefüggő kérdés vár itt megválaszolásra: hogyan jutott el a mű Aranyhoz, és mikor történt mindez? Madách - nógrádi képviselőtársain kívül - szinte senkit nem ismerhetett az országgyűlés tagjai közül és az irodalmi életben. Ezért közvetítőt kellett keresnie Aranyhoz. Ráadásul az első hetekben még nem kéziratával volt elfoglalva: az országgyűlési regisztráltatás mellett (április 17-én igazolták mandátumát) szabad idejében családtörténeti kutatásokra és konzultációkra készült Nagy Ivánnal (április 13-i, hozzá idézett levelének tanúsága szerint). Mindebben köszvénye akadályozta. Orvosa, Kovács Sebestyén Endre április 20. körül kétheti fekvést rendelt, ami miatt el kellett halasztani Madách Károly május 1-jén született leánya keresztelőjét, hogy azon a felgyógyult keresztapa is részt vehessen, az országgyűlésbe pedig először május 8-án indult a felirat vagy határozat kérdésében induló vitára, „Kovách engedelmével, bár még szenvedő állapotban.” A májust a végre megvalósult keresztelő (május 11-én volt Csesztvén) és főleg a május 28-án, az országgyűlésben elmondott beszéd megírása vette igénybe, utána - orvosi tanácsra - ismét kétnapi pihenő következett. (L. öccséhez. Károlyhoz írt április 29-i és május 8-i, valamint anyjához küldött május 29-i levelét! Az áprilisi és májusi eseményekre, továbbá a beszéd fogadtatására: Radó 1987 247-250.) A beszéd itt nem részletezhető sikere, sajtóbeli és röpirat megjelenése adhatta meg a szükséges önbizalmat az irodalmi fellépéshez is. Szontagh Pál május 31-én, Horpácsról írott négysoros verse, amely már „hármas koszorút” tűzött barátja fejére („Honfiú; Bölcs; Művész...”), nem egyértelmű kronologizáló adat, mivel a Tragédia első olvasójáról van szó, aki talán a művészi-irodalmi diadalnak ezzel az előlegezésével akarta Madáchot korábbi javaslata végrehajtására emlékeztetni, és így inkább buzdításnak tekinthető, mintsem a kézirat átadására tett utalásnak (MÖM II. 1133.).  
Minden közvetett adat arra utal, hogy azoknak van igazuk, akik 1861. június 5., a felirat vagy határozat kérdésében lefolyt név szerinti szavazás utánra teszik Arany János megkeresését. Újabban - a májusra voksoló Radóval szemben (250.) - így foglalt állást Praznovszky Mihály (Praznovszky 1998 89-90.) és Andor 2000 158. is. A szóban forgó periódus záróköve az a négy napos nógrádi tartózkodás volt, amelyet július 3. előtt otthon töltött, vö. id. Madách Imréné Majthényi Anna levelével Károlyiné Huszár Annához! (Majthényi A. 2000 288-289.)  
Ami a kérdés másik oldalát illeti, a szereplők közül Madách 1861. november 2-án írt, két levelében utalt a kézirat átadására. Nagy Ivánnak így: „...ő [ti. Szontagh Pál] sürgetet[t] adnám Aranynak bírálat végett. - Oda adtam...” (MÖM II. 929.); Aranynak pedig az egyéves hevertetés szokásának enyhítése után: „...a próba évet ki állván, azon meggyőződésre hozott, hogy a’ nekem jutott fejlődést el értem, most másnak kell ítélni, - így hoztam azt hozzád.” (MÖM II. 867.) Amíg az első megfogalmazás még megengedte a nem személyes átadás lehetőségét, az egyidős második már kizárja azt. Arany maga nem tért vissza a megismerkedés jelenetére, ám lapjában, a Koszorúban, a Madách-nekrológ keretében helyt adott az emléknek: „Megkérte Jámbor Pál képviselőtársát, hogy vigye el Aranyhoz, kinek egy munkát akar átadni elolvasás végett. Jámbor teljesítette kívánságát. Arany átvette az ismeretlen költőtől, ki őszinte véleményét kérte s az egész látogatás alatt keveset beszélt.” (Koszorú 1864. II. félév, 16. sz. okt. 16. 381-382., legutóbb idézte Praznovszky 1998 89.) Az -U. jelű cikk írója Gulyás Pál Magyar írói álnévlexikon a (Bp. 1956. 450.) szerint Arany János volt. Valószínűbb azonban, hogy a nekrológíró Gyulai Pál lehetett, akinek így sikerült kiegyenlítenie morális adósságát a megboldogulttal szemben: magánkörben kifejtett véleménye szerint a Tragédia nem világirodalmi rangú alkotás, bár a nagyívű vállalkozásába belebukott szerző így is „részvétünket és tapsainkat érdemli.” (Levele Csengery Antalhoz, Kolozsvár 1862. márc. 7. - GyPLev 467.) Megígért, részletes bírálatát azonban sem Csengery BpSz-jébe, sem máshová nem írta meg. (L. erre részletesebben A mű fogadtatása c. alfejezetet!) A jelenet elbeszélője azonban ebben az esetben maga Arany lehetett, hiszen lapjában fikciót aligha tűrt volna meg barátja nekrológjában.  
Az 1861 júniusára tehető személyes találkozás, amelynek színhelye a Hárompipa utcai lakás és egyben szerkesztőség volt (ma: IX. Erkel u. 20.), Jámbor Pál papköltő (1821-1897) közvetítésével jött létre. Az ő személye jól illik a képbe: Hiador álnéven publikált, az 1848/49-es szabadságharcot verseivel támogatta, az ezért török, francia és angol emigrációba kényszerült képviselőtárs nézetei közel álltak Madáchéhoz, Jámbor szintén a 48-as jogalapon álló határozati párthoz tartozott. Nincs adatunk arról, hogy Madách korábbról ismerte volna. (Vö. Krizsán 1998 152-155.!) Jelenlegi ismereteink szerint Jámbor sohasem tért vissza az általa közvetített találkozásra. Akadt viszont önkéntes jelentkező erre, a Keletkezéstörténet alapfejezetében említett Pétery Károly, akinek emlékezését unokaöccse 1888- ban, már Madách és Arany halála után adta ki (Túri Mészáros István i. h.). Eszerint 1861. július 20-i, Szontagh Pálhoz, Horpácsra tett kirándulásukon Madách vetette föl az Aranynak átadás ötletét, majd - Pestre visszatérve - együtt mentek el Aranyhoz, „de nem találtuk otthon. Később Madách egyedül vitte és adta át neki.” Noha a legutóbbi életrajz tényként kezeli Pétery emlékezését (Andor 2000 159.), az - akár a Keletkezéstörténet ben - ezúttal sem egyeztethető más adatainkkal. Hogy pedig, a kudarctól félve, nem beszélt a Tragédiá ról Arany véleményezése előtt, arra a már többször idézett, november 2-i, Nagy Ivánnak írt levél mentegetőző passzusa utal: „...annak pedig hollétét annál kevésbbé volt kedvem el árulni, mert a’ soká tartó letartóztatás a siker nem nagy reményével biztatott.” (MÖM II. 930.) Még a földi-jóbarátnak sem szólt, nemhogy felületesebb ismerősnek.  
Madách csak Arany október 27-i leveléből tudta meg, milyen benyomást keltett a K-Kl 13-16. sora, az Úr első megszólalása a bírálóban: „Rám oly hatást tett először, hogy félretettem a művet s csak Jámbor Pali sürgetésére vettem megint elő.” (MÖM II. 1004.) Ugyanezt ismételte meg Madách Nagy Ivánnak november 2-án (MÖM II. 930.). „Jámbor Pali sürgetésé”-nek időpontját Radó György a szakirodalom áttekintése után augusztus 10. tájára tette (Radó 1987 254.), valójában nincs adatunk erre. Az ante quem-terminus augusztus 25., amikor Arany a friss felfedezés örömével tudósította Tompa Mihályt, hogy jelentkezett az „első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat.” (AJÖM XVII. 574.) Mivel Arany itt már az egész művet jellemezte (szinte a híres, Madáchot íróvá avató levél előzményének tekinthető fordulatokkal), sőt a stiláris javítás lehetősége is felbukkant, az ujjongás élményfedezete a teljes mű ismerete lehetett. A második, ceruzával a kézben végzett újraolvasásnak viszont pontos dátumát is ismerjük: 1861. szeptember 3-8. Ez a K-Kl 150. oldalán olvasható ma is egy kitörölt, szintén ceruzás, rövid értékelés maradványaként: „9 3/8” (Vö. a SZÖVEGÁLLAPOTOK 598. oldalával!) Egyetértünk Tolnai Vilmossal a dátum ilyen értelmezésében (Tolnai 1923. 248.).  
Ezután kerülhetett sor a szerző írásos megkeresésére, a híres, 1861. szeptember 12-i levél megírására és elküldésére (MÖM II. 1001.). Felvetődhet a kérdés: miért nem személyesen kereste meg Madáchot? A választ ismét Madách életrajzi kronológiája adja meg: Madách augusztusban mint a nemzetiségi bizottságnak június 26-án megválasztott tagja A nemzetiségiek ügyében elmondandó beszédére készült, amelyre azonban (az országgyűlés augusztus 22-diki feloszlatása miatt) már nem kerülhetett sor. Ezután megírta a választókhoz írt beszédét, 27-én Balassagyarmaton részt vett (mint megyei bizottmányi tag) Nógrád vármegye kisgyűlésén; a székvárosból szeptember 1-jén érkezett haza Alsósztregovára (Radó 1987 255.). Tehát: Madáchnak ezúttal sem volt érkezése kézirata sorsával törődnie.  
A szeptember 12-i levélben Arany már kiforrott kiadói elképzeléssel jelentkezett. A KisfT lesz a kiadó: „...sorról sorra kijelölném a helyeket, hol - semmi esetre sem lényeges - változtatást gondolnék célszerűnek; vagy belenyugvása esetében magam tennék rajta egy-két tollvonást, aztán bemutamám a társaságnak.” A terv jobb megértéséhez utalnunk kell arra, hogy a tevékenységét 1860. május 24-én újrakezdett KisfT, amely 1860. augusztus 1-jén választotta igazgatójául Aranyt, alapító és pártoló tagokat toborzott kiadói tevékenysége támogatására, akiket illetménypéldányokkal honoráltak, évi 60 ív terjedelemben. Az első évben a 750 főt meghaladó pártolói kar kielégítése máris nehézségekbe ütközött: a George Eliot művésznéven író angol szerző, Mary Ann Evans Adam Bede c. fordításra kiszemelt regénye (1859) mellől hiányzott a másik mű. (Arany ekkori igazgatói tevékenységére 1. Kéky 1936 118. és Gergely Pál jegyzeteit: AJÖM XII. 1966 525-527.!) Madách terjedelmes kézirata nemcsak az 1861. évi illetménypéldány adósságát rótta volna le, de jelentős és eredeti művel, szerzőt avatva toborzott volna új pártolókat a Társaságnak. Ez volt - ha úgy tetszik - Arany János személyes érdekeltsége a Tragédia gyors és minél jobb minőségű megjelentetésében.  
Többi kiadói motívuma már irodalmi - erős etikai töltéssel. A költőszerkesztő literatúrai örömét növelte a Tompa-levélben jelzett „önálló irány", amelyet a Petőfi-epigonok elleni indulata magyaráz. A másik motívum - ami viszont az I. szín félretételét indokolhatja -, hogy 1860-ban jelent meg Nagy István fordításában Goethe Faust ja és az átültetés költői értékeiről Aranynak lesújtó véleménye volt. Ezt a faustiáda Tragédia részletes bírálatában Madáchnak is kifejtette, amikor a II. szín luciferi verse kapcsán („Segítsetek / Ti elemek / Az embert nektek / Szerezni meg”) roszszallóan megjegyezte: „...ez olyan, mint a Nagy István fordításában Goethe.” (L. még a SZÖVEGKRITIKAI DOKUMENTUMOK között!) (Levele Madáchnak, Pest 1861. október 27. - MÖM ü. 1006., AJÖM XVII. 603.) Mindenféle epigonizmus elutasítása - ez volt Arany irodalmi érdekeltsége.  
Nem véletlenül került említésre Petőfi neve - az irodalomba befogadás gesztusainak etikai többletét az adta, hogy Arany mindazt, amit pályakezdéskor Petőfitől kapott, most a „fiatal képviselő”-nek (Tompának nevezte így meg Madáchot) adta vissza. Ha volt valaki, aki a vidékiesség, a gátlásosság érzését, sőt az olykori stiláris esetlenség jelenségét megérthette Madáchban, az Arany, Szalonta egykori aljegyzője volt. A külsőségek is hasonlóak: Arany már a második levelében tegezésre fordította az önözést, 1862 nyarán Csesztvén és Alsósztregován is felkereste új barátját stb.  
Az első Arany-levél „Tisztelt Hazafi!” megszólítása pedig arra is utal, hogy az új tehetség feltűnése az irodalomban olyan történelmi pillanatra esett, amikor - mint már sokszor korábban - a felfüggesztett politikai tevékenység feladatkörét átmenetileg a kultúrának, a literatúrának kellett átvennie. Madách ehhez hiteles személyiség volt.  
Arany ezeket az érdekeltségeit mindvégig egyensúlyban tudta tartani, ráadásul a mű és a szerző javára. Megfontolásait a sajtó alá rendezés és a kiadás során két, etikai töltésű, de gyakorlati kérdés köré kellett szerveznie:  
- a javítások és ennek kapcsán az írói szándék problémája;  
- a névhasználat, azaz a szerző felfedésének időpontja és módja.  
Arany szeptember 12-i, beköszöntő levelének tanúsága szerint - amint idéztük is - még azt tervezte, hogy előbb javít, majd a jobbított művet mutatja be a KisfT-ban. Helyzetét nehezítette, hogy Madách október 3-i válaszában nem a Tragédia jövőjéről intézkedett, hanem az 1861. augusztus 12. és szeptember 28. között átdolgozott, 1843-ban írt akadémiai pályázati dicséretet nyert Csák Máté c. drámáját küldte meg (MÖM II. 863- 864.). A KisfT október lO-i ülésén Arany ezért még csak szövegszemel- vények s a szerző megnevezése nélkül méltathatta a művet, de elérte, hogy megbízták, „a mű fölvétele után saját belátása szerint intézkedjék.” (Kéky 1936 122 és Gergely AJÖM XllL 527.) Ezzel az üléssel kezdődött a Tragédia hírlelése a nyilvánosság előtt (vö. a Fogadtatás c. alfejezettel: 683. !) - és a szerző nevének találgatása, illetve kiszivárogtatása. Nagy Iván Pestről, október 21-ről küldött levelében már azonosítva köszöntötte Madáchot: „...Toldytól kelljen azt nekem meg tudni (vagy sejteni), hogy az irodalmunkban páratlan ’s nagyszerű ,az ember tragoedia’-jának atyja Te légy?” (MÖMII. 1110.)  
Arany a felhatalmazás birtokában október 10. és 27. között újraolvasta a kéziratot, és kijelölte a javításra szánt helyeket. Erről Madáchnak október 27-i levelében számolt be: „Nem akartam Írni, míg tragédiádon végig nem haladtam észrevételeimmel, de úgy látom, hogy ez kissé több időt vesz igénybe, s én másfelé is el lévén foglalva, nem ülhetek rajta folyvást.” (MÖM II. 1001-1002., AJÖM XVII. 599.) Arany szavait a sürgetős munkáról az írásszakértői vizsgálat igazolta. Javításait fekete, kék, piros grafitceruzával és tollal végezte, amelyek között rétegzett felülírás azonban nem állapítható meg: vagyis Arany meg-megszakítva munkáját, mindig az éppen keze ügyében lévő íróeszközzel folytatta azt.  
Arany e levélben nemcsak az I-VII. színre tett észrevételeit és javítási javaslatait közölte Madáchcsal (1. ezeket a SZÖVEGKRITIKAI DOKUMENTUMOK között!), hanem egyúttal tájékoztatta a kiadói feltételekről is: „Az e vállalatba fölvett művekért mérsékelt tiszteletdij is jár (kis ive 20-30 fjorinjt)...” (MÖM II. 1002., AJÖM XVII. 600.) Egyben bejelentette, hogy október 31-én, a Társaság következő ülésén részleteket olvas föl a műből. Az erre vonatkozó „Föltéve, hogy nem ellenzed...” fordulat tkp. udvariasságnak tekinthető, hiszen a Pest-Alsósztregova posta útján, amelynek lassúságára - egy postaforduló tíz napot jelentett - Madách mindig panaszkodott (vö. MÖM II. 871.!), válasza csak utólagos beleegyezés lehetett.  
Arany csak a helyesírás korszerűsítését tartotta a megjelenés feltételének, a többi javítást a szerző belátására bízta: „Ha módosításaim nem tetszenének, vagy ha átalában semmit nem akarnál is módositni (...), azt is ird meg. A munka megjelenésére ez nem akadály; csupán éretted ajánlottam változtatást.” (Uo. Kiemelés az eredetiben.) Ugyancsak Madáchtól függött: „Neved még tudva nincs: tőled függ, mikor legyen napfényre hozva.”  
A sztregovai szerző maradéktalanul megbízott Aranyban: a névhasználat kérdésében egyáltalán nem nyilatkozott meg; november 2-i válaszlevelében pedig, miközben a I-IV. szín egyes megoldásait magyarázni igyekezett (1. ezeket a SZÖVEGKRITIKAI DOKUMENTUMOK között!), az egyetlen és másolat nélküli kézirat tényéből kiindulva, generális felhatalmazást adott a javításokra: „...arra kérlek tehát, hogy kivévén, ha egészen érthetetlen helyet találsz, mellyen eligazodni nem birsz s kérdést tartanál szükségesnek, megjegyzéseidet mintegy revisioúl ne is küld hozzám, valóban megszégyenitő az reám nézve, ki annyira megbízom benned...” (MÖM II. 867., AJÖM XVII. 614.)  
A felhatalmazás birtokában Arany egyrészt most már szövegszemelvényekkel érvelhetett a KisfT-ban Madách műve mellett, másrészt (végrehajtva a javításokat) nyomdába adhatta az íveket. Az előbbi keretében kétszer, 1861. október 3I-én és november 28-án, a felolvasó ülésen saját maga olvasott fel részleteket. „Ultima 8bris [octobris] felolvastam a tragédia 4 első jelenetét a Kisf[aludy]. társaságban.” - írta Madáchnak november 5-én (MÖM II. 1014., AJÖM XVII. 616.). Mivel felhatalmazásával a javításokra ekkor még nem rendelkezett, az I-IV. szín az ereded formában hangzott el. Ezt magától Aranytól tudjuk, aki a beszámoló levélben ismét visszatért az I. szín 13-16. sorának javítására, megjegyezve: „...melyre egyébiránt rajtam kivúl senki sem tett gáncsot...” (Uo.) November 28-án a már sajtó alatt lévő műnek javított és alkalmasint nyomtatott íveiből olvasott fel Arany; hogy mely színekből, nem tudjuk. (E felolvasások hatására 1. a Fogadtatás c. alfejezetet: 681-682. !)  
A nyomdai munkálatok kezdő dátumát nem ismerjük. Arany - október 27-i levele szerint - még csak kijelölte, de nem hajtotta végre a javításokat („kéziratodon nem változtattam semmit”), ám a felhatalmazás vélhetően november 4/5-i megérkezése után nyilvánvalóan úgy járt el, mint ígérte: „Mihelyt az első küldeményt, észrevételeiddel megkaptam, azonnal kezdhetnők a nyomást.” (MÖM II 1002., AJÖM XVII. 600.) November 18-án az első ív kinyomásával már végeztek; Bérczy Károly, a balassagyarmati születésű, ifjúkori jóbarát ugyanis erről a napról keltezte levelét Madáchhoz: „...olvastam Emich nyomdájában az első levonati ívet...” (MÖM II. 1027.) Az viszont szintén Aranytól tudható, hogy tudományos munkának kijáró, három korrektúrafordulóval igyekezett a nehéz, agyonjavított levonatból készülő és menet közben véglegesülő szövegben a sajtóhibáknak elejét venni: „...legnagyobb gonddal magam háromszor javítottam minden ívet...” (Levele Madáchnak, Pest 1862. január 24. - MÖM II. 1016.) Arany nem túlzott: a SZÖVEGÁLLAPOTOK-ban észlelhető, jelentős számú eltérés a K-K1 és az 1861 között érdemi javító munkáról tanúskodik. Az első kiadásba ezenfelül errata-lapot is fűztek („Egy papir szalagon kijelöltem, hogy megigazíthassa az olvasó.”); ezek sh.-javításai a SZÖVEGÁLLAPOTOK lapalji jegyzeteiben olvashatók.  
Madách 1861 őszén nem járt Pesten (Alsósztregován 1861. november 16-án fejezte be az 1860. június 9-én kezdett és az MTA Karátsonyi-drámajutalmának pályázatára szánt Mózes t, ezért a nyomdai munkák szervezése, vezetése, a folyamatos kapcsolattartás Emich Gusztáv akadémiai nyomdásszal szintén Aranyra hárult, amint arról egy pesti, 1862. augusztus 3-diki, Kazinczy Gábornak írt levele tanúskodik, amelyben a szintén illetménykötetnek szánt Moliére-fordítása kapcsán Kazinczynak (összehasonlítási alapul) a Tragédia nyomdai megoldásait elemezte: „A szólók nevei középre esnek, majusculával, ez tán legcsinosabb. A betű faja garmond. Azon igen apró versaliák, melyekkel az E. Tragédia személyei a szövegben nyomvák, nem lesznek. Akkor is csak nyomdai ügyetlenségből, korrektúra után csúsztak az első ívbe; az én szándékom nagyobb betűk használása volt. Hanem azután az első ív másfél ezer példánya úgy lévén nyomva, meg kellett tartanom végig (Arany 1982 531.) Arany nyomdai utasításai mostani kiadásunkban olvashatók.  
Mivel a kiadó a KisfT volt, a szerzővel külön szerződés nem készült. Innen van, hogy levelezésükben Arany ismételten visszatért a honorárium kérdésére. A pártoló tagok megnyerését szolgáló illetménykötetek ügyében a „róka fogta csuka” klasszikus esete állt fenn: a tiszteletdíjat a befolyó pártolói támogatásokból kellett fedezni. Az 1861. október 27-i levelében - amint azt más összefüggésben idéztük - Arany még a fordított művekre tervezett honoráriumot ígérte: „Az e vállalatra fölvett művekért mérsékelt tiszteletdij is jár (kis ive 20-30 f[orin]t); a mi ugyan nincs arányban műved értékével...” (MÖM II. 1002., AJÖM XVII. 600.) A mentegetőzés innen vezérmotívumként érzékelhető Arany híradásaiban; kivált, hogy az anyagi előnyöket nem kereső Madách nem reagált ígéretére. A megjelenés időpontjáig annyit sikerült elérnie, hogy: „Az ivenkénti nehány forint helyett, kerek számmal 50 arany lesz nálam rendelkezésedre. Még ugyan beváltva nincs - mert van ugyan a tavalyi befizetésekből nehány száz forint, de mivel betettem kamatozni a tak[arék]. pénztárba, s most az új befizetések már folynak, ezekből akarom illetményedet megküldeni, a mi pár hét alatt megtörténhetik.” (Levele Madáchnak, Pest 1862. január 24. - MÖM II. 1016.) A katonai beszállásolással terhelt, amúgyis rossz levélíró Madách nem válaszolván azonnal a tiszteletpéldányok megküldésére, február 13-án Arany már-már a szerző sértődöttségére gondolt: vagy a ja- vitások olvastán vagy a honorárium összege miatt. Ezért ekkor részletezte is Madáchnak (1862. január 30. óta a KisfT tagjának) anyagi helyzetüket: „A Kisfaludy-társaság oly társaság, melynek, mint a titoknoki jelentésből olvashatod, egész évi bevétele alapítványai után nem tesz 400 f[o]r[in]tot, s így ebből folyó (benső) költségeit sem bírja fedezni; csupán azon 4 f[orin] t-os befizetésekből honorálhat tehát, melyeket pártolóitól kap. Ezek összege [ti. a pártoló tagok száma] még most is alig haladja az ezeret, s ebből kell [évi] 60 ívet kiállítani, póstán szétküldeni stb. Tiszteletdíjra tehát csak annyit fordíthat, mennyi ebből aránylag esik.” (MÖM II. 1017.) Az ívenkénti honorárium 50 aranyra átváltása nem jelentett ugyan emelést (a Tragédia 14,5 íve az eredeti kalkuláció szerint is 290-435 forint tiszteletdíjat jelentett volna), ám a gesztus ismét a befogadásé: „...az én follépésem némileg hasonló volt a tiedhez, s bár én Toldiért 15 - mondd: tizenöt aranyra versenyeztem, s 20-at kaptam, sokért nem válnék meg e début emlékétől.” (Uo.)  
Madách, bár anyagi helyzete ez idő tájt is igen rossz volt (vö. MID 384-387 és ÚMID 299-305.!), a Tragédiá ért kapott összeget a nemzeti művelődés és irodalom közintézményeinek szánta: ,,...e’ tisztelet dijból egy dupla alapítványt akarnék csinálni a Kisfaludy-társaságnál, gondolom hogy az egyszerű alapítvány 60 f[o]r[in]t, úgy 120 f[o]r[in]tot kívánnék alapítani. A többit 200 f[o]r[in]tig kiegészítve, az Akadémia tőkéjéhez szántam.” (Levele Aranynak, Alsósztregova 1862. február 20. - MÖM II. 870.) A helyzet végül úgy alakult, hogy a napi kurzuson számított 50 arany ~ 328 forint tiszteletdíjból az MTA 200, a KisfT 100 forint adományt kapott, és csak a maradékot vette föl, vö. Arany János levelével (Pest, 1862. március 6. - MÖM II. 1020.) és a Társaság 1864. április 28-i ülésének jegyzőkönyvével (Kéky 1936 122.)! A pénzügyi adminisztrációt is a mindenes igazgató, Arany végezte: „Ezt én mind elintézem. Nyugtatóra [= nyugtára] semmi szükség.” (MÖM II. 1020.) Az alapítványtételről Arany a SzF 1862. március 20-i számában adott hírt (AJÖM XIII. 259.). 1861. december 18-án jelentette Arany a Társaságnak a Tragédia első kiadása nyomdai munkáinak befejezését (vö. AJÖM XIII. 527.!), a tényleges megjelenés azonban - ismeretlen ok miatt - átcsúszott 1862 januárjára, bár az illetménykötet címlapján értelemszerűen 1861 olvasható. (A húzódó megjelenés sajtóanyagát 1. a Fogadtatás c. alfejezetben: 683-684. !) A pontosabb időmeghatározás a szakirodalom máig vitatott részkérdése. Balogh Károly csak „1862. január havában” megjelöléssel élt, ő maga január 20-án említette levélben a művet (1996 158. ); Morvay Győző január 24-re (Morvay 1897 152.), Voinovich Géza és az életrajzíró Balogh Károly január 16-ra tette a megjelenést (Voinovich 1922 175., Balogh 1934 188.). Újabban konszenzus alakult ki: 1862. január 12-ben (Radó 1987 267-268.; MKK 297.; Praznovszky 1998 94.) - annak alapján, hogy Arany erről a napról keltezte levelét, amelynek mellékletében megküldte Szász Károlynak a recenzensi példányt saját lapja, a SzF számára írandó kritikához (Arany 1982 519.). Legújabban ugyan Andor Csaba megváltoztatta MKK-beli álláspontját, és - január 12. vasárnapra esvén - egy vélt munkaszüneti nap beiktatásával január 13-ra, hétfőre „csúsztatta át” a megjelenést (Andor 2000 167.); ám mivel egyéb érvelést nem vonultatott fel, nincs okunk, hogy az elfogadott dátumon változtassunk.  
Az ember tragédiája megjelenési dátumának így - jelenlegi ismereteink alapján - 1862. január 12-dikét tekintjük, amit megerősít, hogy január 14-én három újság is egyidőben adott hírt a megjelenésről, 1. a Fogadtatás c. alfejezetet: 684. ! (Ami persze, nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a könyv egy-két nappal korábban készült el az Emich-nyomdában.)