ELSŐ SZÍN.
(A mennyekben. Az ÚR dicstől környezetten trónján. ANGYALOK SEREGE térden. A NÉGY
FŐANGYAL a trón mellett áll. Nagy fényesség.)
ANGYALOK KARA.
Dicsőség a magasban istenünknek,
Dicsérje őt a föld és a nagy ég,
Ki egy szavával híva létre mindent
S pillantásától függ ismét a vég.
Ő az erő, tudás, gyönyör egésze.
Részünk csak az árny, mellyet ránk vetett.
Imádjuk őt a végtelen kegyért, hogy
Fényében íly osztályrészt engedett.
Megtestesült az örökös nagy eszme,
Im a teremtés béfejezve már,
S az Úr mindentől, mit lehelni enged.
Méltó adót szent zsámolyára vár.
Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Év-milliókig eljár tengelyén,
Mig egy kerékfogát ujítni kell.
Fel hát, világim véd-nemtői, fel,
Kezdjétek végtelen pályátokat.
Gyönyörködjem még egyszer bennetek
A mint elzúgtok lábaim alatt.
Milyen büszke láng-golyó jő
Önfényében elbizottan,
S egy szerény csillagcsoportnak
Ép ő szolgál öntudatlan. -
Pislog e parányi csillag,
Azt hinnéd, egy gyönge lámpa,
S mégis millió teremtés
Mérhetetlen nagy világa. -
n
Jegyzet A gondolatjelnek nincs előzménye, de a Kar szövegének tagolása szerint logikus -
pótoltuk.
Két golyó küzd egymás ellen
Összehullni, szétsietni:
S e küzdés a nagyszerű fék,
Pályáján tovább vezetni. -
Mennydörögve zúg amaz le,
Távulnan rettegve nézed:
S kebelében milljó lény lel
Boldogságot, enyhe békét. -
Mily szerény ott - egykor majdan
Csillaga a szerelemnek,
Óvja őt meg ápoló kéz
Vígaszúl a földi nemnek. -
Ott születendő világok,
Itt enyészők koporsója:
Intő szózat a hiúnak,
Csüggedőnek biztatója. -
Rendzavarva jő amott az
Üstökös rettentő képe:
S ím, az Úr szavát meghallva,
Rend lesz útja ferdesége. -
Jösz te, kedves ifju szellem,
Változó világgömböddel,
A ki gyászt és fénypalástot,
Zöld s fehér mezt váltogatsz fel.
A nagy ég áldása rajtad!
Csak előre csüggedetlen;
Kis határodon nagy eszmék
Fognak lenni küzdelemben.
S bár a szép s rút, a mosoly s köny,
Mint tavasz s tél, kört vesz rajta,
Fénye, árnya lészen együtt:
Az Úr kedve és haragja.
n
Jegyzet
Úr: a sh.-nak tekintett kis kezdőbetű jav.
Ki a végetlen ürt kimérted,
Anyagot alkotván beléje,
Mely a nagyságot s messzeséget
Egyetlen szódra hozta létre:
Hozsána néked, Eszme! (Leborúl.)
Ki az örökké változandót,
S a változatlant egyesíted,
Végetlent és időt alkotva,
Egyéneket és nemzedéket:
Hozsána néked, Erő! (Leborúl.)
Ki boldogságot árjadoztatsz,
A testet öntudatra hozva,
És bölcseséged részesévé
Egész világot felavatva:
Hozsána néked, Jóság! (Leborúl.)
S te, Lucifer, hallgatsz, önhitten állsz,
Dicséretemre nem találsz-e szót,
Vagy nem tetszik tán, a mit alkoték?
S mi tessék rajta? Hogy nehány anyag
Más-más tulajdonokkal felruházva,
Miket előbb, hogysem nyilatkozának,
Nem is sejtettél bennök, úgy lehet,
Vagy, ha igen, másítni nincs erőd,
Nehány golyóba összevissza gyúrva,
Most vonzza, űzi, és taszítja egymást,
Nehány féregben öntudatra kél,
Míg minden megtelt, míg minden kihűlt
És megmarad a semleges salak. -
Az ember ezt, ha egykor ellesi,
Vegykonyhájában szintén megteszi. -
Te nagy konyhádba helyzéd embered
S elnézed néki, hogy kontárkodik,
Kotyvaszt s magát istennek képzeli.
De hogyha elfecsérli s rontja majd
A főztet, akkor gyúlsz késő haragra.
Pedig mit vársz mást egy mükedvelőtől? -
Aztán mi végre az egész teremtés?
Dicsőségedre írtál költeményt,
Beléhelyezted egy rosz gépezetbe
És meg nem únod véges végtelen,
Hogy az a nóta mindig úgy megyen.
Méltó-e illyen aggastyánhoz e
n
Jegyzet A 63 ’ilyen’ alakja ritmikai szövegromlás, a K-Kl és a 61 alapján jav.
Játék, melyen csak gyermekszív hevűlhet?
Hol sárba gyúrt kis szikra mímeli
Urát, de torzalak csak, képe nem;
Végzet, szabadság egymást üldözi,
S hiányzik az öszhangzó értelem. -
Csak hódolat illet meg, nem birálat.
Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
Dicsér eléggé e hitvány sereg,
És illik is, hogy ők dicsérjenek.
Te szülted őket, mint árnyát a fény,
De mindöröktől fogva élek én.
Hah, szemtelen! nem szült-e az anyag,
Hol volt köröd, hol volt erőd előbb?
Ezt tőled én is szintugy kérdhetem.
Én végtelen időtől tervezem
S már bennem élt, mi mostan létesűlt.
S nem érzéd-é eszméid közt az ürt,
n
Jegyzet 63: a kérdószó rövidülése ritmikai szövegromlás (sh.?), ezért a K-Kl és a 61 alapján jav.
Mely minden létnek gátjaúl vala,
S teremtni kényszerűltél általa?
Lucifer volt e gátnak a neve,
Ki a tagadás ősi szelleme. -
Győztél felettem, mert az végzetem,
Hogy harczaimban bukjam szüntelen,
De új erővel felkeljek megint.
Te anyagot szültél, én tért nyerék,
Az élet mellett ott van a halál,
A boldogságnál a lehangolás,
A fénynél árnyék, kétség és remény. -
Ott állok, látod, hol te, mindenütt,
S ki így ösmérlek, még hódoljak-e?
Hah pártos szellem! el előlem, el,
Megsemmíthetnélek, de nem teszem,
Száműzve minden szellemkapcsolatból
Küzdj a salak közt, gyűlölt, idegen.
S rideg magányod fájó érzetében
Gyötörjön a végetlen gondolat,
n
Jegyzet 63: a végtelen alak vlsz. sh. a K-Kl és a 61 ritmikailag jobb végetlen helyett, jav.
Hogy hasztalan rázod porlánczodat,
Csatád hiú, az Úrnak ellenében.
n
Jegyzet A sorközi vesszőt a 63 értelemzavaró helyzetéből a K-Kl és a 61 alapján jav.
Nem úgy, ily könnyen nem löksz el magadtól,
Mint hitvány eszközt, mely felesleges lett. -
Együtt teremténk: osztályrészemet
Követelem.
Legyen, a mint kivánod.
Tekints a földre, Éden fái közt
E két sudár fát a kellő középen
Megátkozom, aztán tiéd legyen.
Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy
S egy talpalatnyi föld elég nekem.
Hol a tagadás lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni. (Indúl.)
El isten színétől, megátkozott,
n
Jegyzet
színétől: 63 rövid magánhangzója ritmikai szövegromlás, a K-Kl és a 61 alapján jav.
Hozsán’ az Úrnak, ki törvényt hozott. -