TIZENEGYEDIK SZÍN.
(Londonban. A Tower és a Temze közt vásár. Tarka sokaság hullámzik, zajong. ÁDÁM,
mint élemedett férfiú LUCIFERREL a Tower egyik bástyáján áll. Estve felé.)
KAR.
(A zsibongó sokaság morajából egygyéolvadva, s halk zenétől kisérve.)
Zúg az élet tengerárja,
Mindenik hab új világ,
Mit szánod, ha elmerűl ez,
Mit félsz, az ha feljebb hág? -
Majd attól félsz, az egyént hogy
Elnyelendi a tömeg,
Majd, hogy a kiváló egyes
A milljót semmíti meg.
Rettegsz a költészetért ma,
Holnap a tudás miatt,
S szűk rendszernek mértekébe
Zárod a hullámokat,
S bár mint küzdesz, bár mint fáradsz,
Nem merítsz mást mint vizet,
A méltóságos tenger zúg,
Zajg tovább is és nevet.
Hagyd zajongni, majd az élet
Korlátozza önmagát.
Nem vesz el harczában semmi,
Mindig új s mindig a régi.
Halld csak igéző dalát.
Ez az, ez az, miért mindég epedtem,
Pályám mindeddig tömkeleg vala,
Az élet áll most teljesen előttem,
Mi szép, mi buzdító versenydala.
Szép a magasból, mint a templomének.
Bármily rekedt hang, jaj szó és sóhaj
Dallamba olvad össze, míg fölér. -
n
Jegyzet A Szász Károhtól származó
sor henye ortográfiáját két helyen (sorközepi vessző, az igekötő és az ige
egybeírása) jav.
így hallja azt az isten is, azért
Hiszi, hogy jól csinálta e világot.
De odalent másképen hallanók.
Hol közbe szól a szív verése is.
Te kétkedő gúny, hát nem szebb világ ez,
Mint mind az, a min eddig átgyötörtél?
Ledűltek a mohos korlát falak
Eltűntek a rémes kisértetek,
Miket a múlt megszentelt glóriával
Hagy a jövőre, kínzó átokúl.
Szabad versenytér nyílt meg a kebelnek,
Rabszolgákkal gúlát ma nem emelnek. -
Egyiptomban sem hallott volna fel
Ilyen magasra a rabok nyögése,
S mi istenik enélkül művei!
Vagy Athénében nem cselekszik-é
A felséges nép méltón, nagyszerűen.
Feláldozván nagy s kedves emberét,
Mivel a hon forog máskint veszélyben,
Ha ily magasról nézzük s nem zavarnak
Nő-könnyek és egyéb hitvány fogalmak.
Hallgass, hallgass te örökös sophista
De bárha áll is, a jaj hogy kihalt,
Helyette minden úgy el van lapúlva. -
Hol a magas, mi vonz? a mély, mi rettent?
Hol életünknek édes tarkasága?
Többé nem tenger küzdő fényes árja,
Sima mocsár csak, békával tele. -
Kárpótol a közjólét érzete.
Úgy ítélsz, ládd, te is nagy polczodon
Az életről, mely lábadnál mozog,
Mint a múltakról a história.
Nem hallja a jajszót, rekedt beszédet;
Mit feljegyez, a múltnak csak dala.
Ah, már a sátán is romantizál,
Vagy doctrinaire lesz; vívmány ez s amaz.
Az nem csoda, midőn az ős idők
Kisértetén állunk, egy új világ közt.
E korhadt álláspont se’ kell nekem.
Az új világba elszántan leszállok,
S nem félek, a költészetet, nagy eszmét
Hullámi közt, hogy újra ne találjam. -
Lehet, hogy többé nem nyilatkozik
Eget megrázó ős titáni harczban,
De annál ígézőbb, áldásosabb
n
Jegyzet A 63 ’ígézőbb’ alakja ritmikai szövegromlás, ezért a K -K l és a 61 alapján
visszaállítottuk.
Világot alkotand szerény körében.
Haszontalan aggódás is leendne
Azt féltened. Mig létez az anyag,
Mindaddig áll az én hatalmam is,
Tagadásúl, mely véle harczban áll.
S mig emberszív van, míg eszmél az agy
S fenálló rend a vágynak gátat ír,
Szintén fog élni a szellem világban
Tagadásul költészet és nagy eszme.
De mondd, mi alakot vegyünk magunkra,
Midőn leszállunk a zajgó tömegbe,
Mert így csak e helyen birunk megállni
Hol múlt idők ábrándja leng körűl.
Akárminőt. Hisz nincsen már kiváló,
Hálá a sorsnak. Hogy tudjuk, mit érez:
Le kell szállnunk a nép nagy rétegéhez.
Csak erre, erre, kedves jó urak,
Mindjárt kezdődik az előadás.
Mulatságos komédia nagyon,
Szemlélni, mint szedé rá a kigyó
Az első nőt, ki már kiváncsi volt
S mint vitte ez csávába akkor is már
A férfiút. - Láthattok fürge majmot,
Mi méltósággal játszsza emberét,
Láthattok medvét tánczmester gyanánt.
Csak erre, erre, kedves jó urak! -
Ah Ádám! itten minket emlegetnek.
Csak szép dolog, kinek olyan szerep
Jutott, hogy még hat ezred év után is
Mulat felette a vig ifjúság. -
El ez izetlen tréfától. - Tovább.
Izetlen tréfa? nézd csak, mint mulatnak,
Kik még imént sunnyadtak a padokban
n
Jegyzet A kiadások ’szunnyadtak
alakja sh., ezért a K-KI alapján jav.
Hallgatva Népost, - e piros fiúk.
S ki mondja meg, kinek van igaza,
Azoknak-é, kik az életbe lépnek
Az ébredő erő önérzetével,
Vagy a ki, korhadt agygyal már, kilép. -
Vajon tetszőbb-e egy Shakespeare neked.
Mint nékik e torzképü összevissza?
A torz az épen, mit nem tűrhetek.
Rajtad tapadt még a görög világból.
Ládd, én fia, vagy apja hogyha tetszik,
- Mert szellemek közt ez nem nagy különbség -
Az új iránynak, a romantikának,
Én épen a torzban gyönyörködöm.
Az ember arczra egy majomvonás;
A nagyszerű után egy sárdobás;
Ficzamlott érzés, tisztes szőrruha;
Kéjhölgytül a szemérem szózata;
Tömjénezése hitványnak, kicsinynek;
Szerelmi élvre átka egy kiéltnek:
n
Jegyzet A sorvégi központozásban a KI
és a 61 kettőspontja a helyes, mert előkészíti a versmondat záradékát, ezért
visszaállítottuk.
Feledtetik, hogy országom veszett,
Mert új alakban újra éledek. -
Mit foglaljátok ezt a jó helyet,
Te jó madár, csak az mulattat ingyen,
Ki életúnt s felkötteti magát.
Kis ibolyák, első követei
A jó tavasznak. Vásároljanak!
E kis virág az árvának kenyért
És a szegénynek is szép éket ad. -
Adj, adj nekem, holt gyermekem kezébe.
Sötét hajamnak lesz legszebbik éke.
Kis ibolyák! - Vegyenek uraim!
Hogy e gaz mindig versenyez velünk
S ki nem bírjuk szorítni a divatból. -
Pedig szép nyakra drága gyöngy való csak,
Melyért az is már, a ki fölhozá,
Kétségbe ejtő elszántsággal a
Tenger mélyének szörnyeit kisérti.
Mi sok szép kelme, mennyi drága ékszer!
Vásárfiát ha volna, aki venne.
A mái férfi ílyesmit csupán
Gyalázatos mellékczélokra tenne.
Még úgy se, nincs többé izlése már,
Elrontá sok ledér hölgy s káviár.
Azért oly elbizott, hogy nem veszen fel.
Vagy oly szerény, hogy többé már nem is mer.
Urak vigan, a tegnap elveszett,
A holnapot nem érjük el soha,
Isten táplálja a madarakat,
S minden hiúság, mond a biblia.
Tetszik nekem e philosophia.
Üljünk le itt e szép árnyas padon
S nézzük, mi olcsón és mi jól mulat
Savanyu borral s rósz zenével a nép.
A gépek, mondom, ördög művei:
Szánktól ragadják a kenyeret el.
Csak az ital maradjon, elfeledjük.
A dús meg - ördög, vérünk szíja ki.
Most jőne csak! hadd küldeném pokolba.
Több példa kéne, mint a múltkori.
Mit nyernél véle. Már ma függni fog.
Sorsunk meg, mint előbb, csak úgy forog.
Bolond beszédek, jőjön hát az a dús,
Nem vétek néki, mellém ültetem,
Lássuk ki az úr, és ki tud mulatni.
Uram, mivel szolgáljak?
Semmivel.
El hát padomról, semmiháziak.
Azt vélitek tán, a pénzt csak lopom,
Vagy gyermekem s nőm koldusbotra termett.
így mersz beszélni?
Hagyd el a pimaszt.
Jerünk tehát, mit is nézzük tovább
Hogyan silányul állattá az ember.
Ah, íme itt van, mit régtől kerestem,
Itt vígadunk kedélylyel, fesztelen.
Ez a döbörgés, és e vad kaczaj,
E bacchanális tűz felgerjedése,
Mely minden arczra rózsa-árt idéz
Mint dőre képzet a nyomor fölé,
Hát nem dicső ez?
Engem undorít.
E hely sajátom, itt van engedélyem.
Könyörűlj rajtam, másként meghalok,
Már két hete, hogy nem dolgozhatom.
Igaz koldús sem vagy hát e szerint,
Kontár sehonnai, rendőrt hivok. -
Krisztusnak öt sebére, alamízsnát
A szenvedőnek, édes uraim! -
Paraszt, odébb! - vagy azt hiszed talán
Hogy még te is valami vagy.
Megérzed,
Ha nem hiszed.
Ne bántsd. Térj ki előle:
A hatalom s dicsőség mind övé.
No hát, lenézéssel miért tetézi.
Ha már úgyis nadályként szívja vérünk?
n
Jegyzet A 63-ban véglegesük sor
végéről elmaradt a K -K l-en és a 61-en megtalálható, logikus kérdőjel;
pótoltuk.
Sárkányoktól is kivívták
Egykoron az arany almát -
Almák még most is teremnek,
A sárkányok rég kivesztek:
Bamba, a ki nézi, nézi.
És letépni nem merészli. -
Ez a kaczérság tetszik, ládd, nekem,
Mutassa a dús, hogy mi kincse van.
Vasas ládában, mellyen a fukar
Űl, úgy lehet fövény, mint színarany. -
Mi megható féltése e kamasznak!
Hogy őrzi lánya egy tekintetét,
Isméri a jelen percznek becsét,
Bár tudja jól, - de hát mi gondja arra, -
Hogy a jövőben másnak dől karára.
Miért bánsz így a művészettel, ember!
Mondd, tetszik-é, a mit húzasz, magadnak?
Dehogy tetszik, dehogy! Sőt végtelen kín
Ezt húzni napról napra, s nézve-nézni
Miként mulatnak kurjongatva rajta.
E vad hang elhat álmaimba is.
De mit tegyek, élnem kell s nem tudok mást.
Ah, ilyen gondos philosophiát
Ki tenne fel a röpke ifjúságról. -
E lányka tudja, hogy nem az utolsó,
Melyet most élvez, a percz életében,
S a míg ölelget, új viszonyt keres
Már is szeme. - Ah, drága gyermekek;
Mi örömem telik most bennetek
Hogy oly mosolygva munkáltok nekem!
Áldásom a bűn és nyomor legyen.
A ki munkás hét után
Tiszta szívvel, dal között
Csókot és bort elköszönt,
Kaczagja az ördögöt. -
Csak erre, erre, drága szép kisasszony!
Olcsóbban senki nem szolgálhat önnek.
Ne hígyen néki, rosz mértéke van,
S árúja régi. - Erre szép kisasszony! -
Ah Lucifer! ládd, ily hitvány helyen
Tartasz le, míg az üdv, megtestesűlten,
Majd észrevétlen leng tőlem tova.
Ilyesmi már épen nem új dolog. -
A templomból jő, oh mi szép, mi szép!
Láttatni volt ott, s látni is talán.
E gúny hideg, ne érintsd őt vele.
Az ájtatosság ül még ajkain.
Látom, megtérsz, sőt pietista lészsz.
Rosz élcz, mert keblem bár minő rideg,
Az nékem baj; de a leánykebelben
Kívánom az előitéletet,
E szent poézist, múlt idők zenéjét,
Érintetlen zománczát a virágnak. -
De mellyik hát, mutasd, az a darab menny -
Mert azt az ördögtől sem várhatod,
Izlésedet hogy mindig felkutassa,
Elég ha aztán birtokába juttat.
Lehet-e más mint e hölgy? -
Igy beszél
A zsolna is, ha férget fog magának,
Féltékenyen körülnéz, s azt hiszi
Hogy a világon ez legjobb falat,
Mig a galamb undorral néz reá.
Az ember is üdvét csak önmaga
Találja fel, - sokszor tán épen ott,
Hol másik társa poklot alkotott.
Minő méltóság, mílyen szűz-erény;
Megközelítni szinte nem merem.
Bátran csak, nem vagy a nőknél ujoncz,
S ha jól megnézzük, ő is eladó lesz.
Hallgass!
Hisz tán drágább a többinél.
Kisasszony, kérem e vásárfiát
Fogadja el kezemből szívesen.
Artúr, ön jó, megemlékszik felőlem.
Rég nem láttuk már; mért nem látogat meg?
Ez éretlen fiú bírná-e hát,
Mit férfi szívem hasztalan ohajt -
Mi meghitten szól véle, mint mosolyg -
Még int utána - oh, mi kín, mi kín! -
Meg kell szólítnom. -
Artúr szülei
Vagyonosak, igaz, de nem tudom,
Mi szemmel nézik a viszonyt veled.
Azért egészen vágytársát se mellőzd,
Ki ma is e csokorral meglepett.
Engedjék, hölgyeim, hogy elkisérjem,
Nehogy baj érje e tolakodásban.
Mi szemtelenség!
El, tolakodó!
Tán azt hiszi, hogy ollyan e leány,
Kinek akárki mondhat szépeket? -
S hát mondhat-é mást? - Sokszor álmodám igy
A hölgytökélynek legszebb ideálját.
Álmodhatik, a mit tetszik magának;
De a kinek e lányka báji nyilnak
Az ily gézenguz ember nem lehet. -
Ah, drágalátos hölgy, világ csodája,
Mutassa csak picziny fehér kezét,
Hadd mondjam el, a sors ezer malasztja
Miként himzendi boldog életét.
Szép mátka várja - ah, közel nagyon -
Szép gyermekek, egészség és vagyon.
Hugom! társam sorsáról is beszélj. -
Nem látom tisztán, éhség vagy kötél. -
Ne útasitson így el ön magától,
Ah, érzem, e szív nékem van teremtve. -
Anyám, ne engedd hát -
Rendőrt kiáltok,
Ha nem tágúl.
Ne bántsd - eszére tér tán,
S tulajdonkép nem is tett semmi rosszat.
Oh szent költészet, eltünél-e hát
E prózai világból már egészen?
Dehogy tűnt! hát az a mézeskalács,
Virágcsokor, az a táncz, galylugos
Mi volt egyéb? csak oly finnyás ne légy
És ábrándozni van még tárgy elég.
Mit ér, ha a nyervágy, haszonlesés,
Olálkodik köztük s önzéstelen
Emelkedettség nincsen már sehol.
Az is akad az iskolás padok közt,
Hol még az élet nem gazdálkodott.
Ép itt jő néhány ílyen czimbora. -
Vígan, fiúk, mögöttünk a penész,
Ma élvezünk valami derekast.
Ki a szabadba, a várost utálom,
Korlátolt rendét, e kalmár világot.
Valakivel próbáljunk összetűzni,
Ez izgató és férfias mulatság.
Ragadjuk el e zsoldosok öléből
Lánykáikat s mindjárt lesz háború is;
Aztán szabadba sietünk velök,
Nehány pohár sör és zenére van pénz
S estélig győzelmünk emlékivel
Piros pofák közt he herczegek leszünk.
Dicső, dicső, bosszantni a philisztert.
Összébb fűzvén frigyünknek lánczait -
S mulatni, a hogy most tőlünk telik,
Mig egykor a hazáért lelkesedve
Nemesebb küzdtért foglal majd erélyünk.
Kedves látvány ez e lapos világban,
Szebb kor csiráját sejti benne szűm.
Meglátod, a csira mivé fesel,
Lerázva majd a tantermek porát.
E két gyáros, ki itt felénk közelg,
Ifjontan az volt, mik most e fiúk.
Hiába, a versenyt nem állhatom,
Mindenki az olcsóbb után eseng,
Árúm jóságát kell megvesztegetnem.
A munka bérét kell csökkenteni.
Azt nem lehet, most is lázonganak,
Hogy meg nem bírnak élni, a kutyák,
S van is tán a panaszban egy kicsi,
De hát ki mondja, hogy nősűljenek,
Ki mondja, hogy hat gyermekök legyen.
Erősebben kell hát befogni őket,
Dolgozzanak fél-éjjel gyárainkban,
Elég pihenni a másik fele,
Kinek álmodni úgy sem czélszerű.
El vélek. - Mért is hagytad látnom őket. -
De mondd, hová is lett az a leány? -
Most, Lucifer, mutasd hatalmadat,
Segits, hogy meghallgasson.
n
Jegyzet A ’meg hallgasson’ különírása ugyan
következetes, de mivel semmi nem indokolja sh.-nak tekinthető, ezért
jav.
Lucifer se
Fecsérli erejét ily semmiségre.
Mi néked semmi, nékem egy világ.
Nyerd el tehát. - Csak korlátozni bírd
Érzésidet, hazugságtól ne félj,
Felelj, mint kérdlek, s karjaidba dűl. -
Most látja már, mylord, mi kellemetlen,
Álarcz alatt a nép közé vegyűlni,
Mindúntalan új bántalomra botlunk.
Ha sejtené e nép, hogy négy hajónk
Még már ma révbe szálland Indiából,
Máskép fogadna.
Az valószínű.
E felfödözés szép sommát megér.
Egy szóra kérem, - ön elrejtezett,
Én megbüntettem a jövendöléssel,
Mert énelőttem nem létez titok,
Ki a sátánnal régen czimborálok.
No, még az kéne csak, te vén szipirtyó.
Önnek hajói már ma itt leendnek,
De, a mi ennél még örvendetesb,
Egy szép leányka epedez önért.
S hogy nyerhetem meg?
Hisz már-már öné.
Elútasított.
Ép azért öné lesz.
Meglátja, itt lesz ismét nem sokára.(
Emlékezzék bár a jósnő szavára.(
Lucifer! e banya rajtad kifog.
El nem vitázom fényes érdemét,
Most ő pótolja az ördög helyét. -
Félrébb az útból! - tisztelet nekem,
Megőszült tudományban a fejem,
Mig a természet titkos kincseit
Felástam ernyedetlen szorgalommal.
Minő csodás bolond ez, Lucifer?
A tudomány, mely nyegle, hogy megéljen,
Épen mint akkor, hogy tudóskodál,
Csakhogy több zaj kell most, mint kelle hajdan.
Ilyen mértékben azt sohsem tevém.
Gyalázat rá.
Arról ő nem tehet
Természete ha fél s kerűlni vágyik
Hogy ez ne álljon sírköve felett:
Ex gratia speciali
Mortuus in hospitali.
Ha másokért áldozván éjt, napot,
Jutalmának kéréséhez jutott.
Az emberek javára fáradék,
S im, itt van a dicső eredmény:
Ez az edényke élet-elixir,
Melytől megifjul a beteg, vén.
Ezt szedték hajdan a nagy pháraók.
Ez Tankréd bűvös bájitalja;
E szépitőt használta Helene,
Ez Kepler astrologiája. -
n
Jegyzet A NYEGLE szövegét, akár a 61-ben és a 63-ban, sorközépre szedtük.
n
ÁDÁM.
Jegyzet A kiadások ’Keppler’ alakját semmi nem indokolja, ezért a K -K l alapján visszaállítottuk.
Hallod mit árúl? - Míg mi a jövőben
Kerestük a fényt, ő a rég lefolytban.
Sohase’ tiszteletes a jelen,
n
Jegyzet A sorvégi pont th.-nak, ill. sh.-nak tekinthető, ezért jav.
Mint embernagyság a hálószobában.
Nőnk az, tíz évi házas állapotban -
Már azt is tudjuk, hogy szeplője hány van.
Vegyetek, ím, nem bánja meg, ki vesz,
Ily alkalom még nem volt és nem is lesz.
Ide vele. - Nekem bármellyik elkel. -
Ah, mily szerencse. - Milyen drága vétel.
No ládd, e nép, mely közt már senki nem hisz,
A mi csodás, hogyan kapkodja még is. -
Haszontalan beszéd, hisz ismerünk már.
Ne üdvözűljek, hogyha nem igaz.
Olyan szerelmes önbe az az úr,
Hogy már ma még maitresse-ének veszi.
Mint herczegasszony, oly szállást lakik,
Színházba, tánczra négy lovon robog.
Ha jól felveszszük, százszor czélszerűbb,
Mint elhervadni fejkötő alatt
Egy szurtos varga bűzös műhelyében.
Csak nézze ön, ott áll - hogyan keres.
Elég nem szép, hogy még nem láta meg. -
Keze finom, tartása úrias. -
Nekem még társa sincsen ellenemre,
Bár orra kissé horgas, lába görbe,
De ollyan tisztes, éltes férfiú. -
Megyek, leányom. Legjobb közbejárás
Ha magatokra hagylak egy kicsit.
Lám, itt van a szép; mint eped önért. -
Repűlök hozzá. - Oh mi kéj - mi kéj!
A közbejárót sem kell elfeledni.
Társamtul a pénz, tőlem kézszorítás.
Uh! mily kemény kéz!
Kéjét érzenéd,
Ha az volnál, kit játszol, vén banya! -
Vehetne ön vásárfiát nekem,
E szépítő szer mint kínálkozik -
A nőiség varázsa arczodon
A szépítő szer, melynek párja nincs.
Ah, ön nagyon kegyes.
Ne szégyeníts meg:
Gyémántot, gyöngyöt fűzök szép nyakadra,
Nem, mintha ékesíteni akarnám,
n
Jegyzet A 63 változtatása (’ékesítni’) sh. ezért a K -K l és a 61 alapján visszaállítottuk a teljesebb
alakot.
De mert méltóbb helyen már nem ragyoghat.
Amott odább láttam sok ékszerárust,
De nem való az ily szegény leánynak.
No hát nézzük meg.
Az felesleges.
Kitűnő ékszer van velem esetleg.
n
Jegyzet A 63 ’Kitünő’ alakja ritmikai szövegromlás, ezért a K-KI és a 61 alapján jav.
Mi szép, mi kedves, mint irígylik ezt majd. -
De ezt a szívet - ezt többé ne lássam.
Eldobhatom, ha ellenére van.
Helyes, majd én meg rálépek.
Mi az:
Sikoltást hallok, vagy csak képzelődöm?
Siessünk. - Mondtam úgy-e, hogy mi gyáva. -
n
Jegyzet A sorvégi gondolatjel a megszólalások tagolásának eszköze, elmaradása a 63-ban
ezért sh.-nak tekinthető. Visszaállítottuk.
Minő zaj ez, mi hallatlan tolongás?
Akasztanak. Beh jó, hogy itt vagyunk.
Gyerünk mi is, oly izgató e látvány,
S szép alkalom ragyogni ékeimben.
Mi bűne a hitványnak?
Nem tudom.
Mindegy is az, de majd elmondom én;
Lovel gyárában dolgozott soká,
De az ón méreg, s azt szivá örökké,
Aztán több hétre kórházba kerűlt.
Kedves nejénél a szükség beszólt,
Lovel fia ifjú volt s jószivű.
n
Jegyzet A kiadásokban a sorvégi pont elmaradt (sh.); a K -K l alapján pótoltuk.
Meglelték egymást és mindent feledtek. -
Vigan pajtás! - mártirként vérzel el,
Neved közöttünk fényes név marad.
A férj kigyógyúlt, s a nőt nem lelé,
Helye betölt, munkát hiába kért,
Fellázadt keble, fenyegetni mert,
Lovel fia pofonnal válaszolt.
Az átkozottnak kés akadt kezébe -
Most itt viszik - a vén Lovel megőrűlt. -
Hazudsz, hazudsz, én őrült nem vagyok,
Nem értem-é mit súg fiam sebe?
Vegyed, vegyed, végetlen kincsemet,
n
Jegyzet A 63 Végtelen’ alakja ritmikai szövegromlás, ezért a K -K l és 61 alapján visszaállítottuk.
S tedd, hogy ne értsem. Őrűljek meg inkább.
Ne félj, ne félj, meg lészsz boszúlva egykor.
Emelkedjél fel, ők a csúfosak. -
Velőt fagyasztó látvány, mit kisértsz?
Ki mondja itt meg, mellyik bűnösebb,
n
Jegyzet A 63 ’melyik’ alakja ritmikai szövegromlás, ezért a K -K l és a 61 alapján visszaállítottuk.
Avagy csupán a társaság talán - ?
Hol ez rohad - buján tenyész a bűn.
A társaság, igen. - Vedd kincsemet
Csak azt a seb beszédét hadd ne értsem.
Jerünk, jerünk, mert nem kapunk helyet.
Áldlak, sors, hogy biróvá nem tevél.
Mi könnyű törvényt írni pamlagon -
Könnyű ítélni a felűletesnek,
És müy nehéz, ki a szivet kutatja,
Méltányolván minden redőzetét.
Ily elvek mellett pör nem érne véget.
A rosszat, mert rosz, senki nem cselekszi,
Az ördög is jogczímeket idéz,
S magáét véli mindenik erősbnek.
A törvénytúdós szélyelvágja a
Kuszált csomót, minek fonalait
Ezer philantróp szét nem bontaná. -
Megálljunk csak, barátom, egy kicsinyt,
Hadd tűzöm e szent képhez csokromat. -
Ne hadd, ne hadd, vagy végünk van különben.
Ártatlan gyermek - én nem gátolom. -
Megszoktam e képről, még mint gyerek,
Megemlékezni, hogy ha elmegyek
Előtte s most is ollyan jól esik.
Mindjárt meglesz már, s futva pótolandjuk
Mit elmulasztunk.
Istenem, mi ez?
Haszontalan intettelek. -
Segítség!
Nyugodtan, kedves, a nép megfigyel -
Ezerte dúsabb ékszer jő nyakadra.
El tőlem, el! segítség, irgalom!
Szemfényvesztők és egy rút vén boszorkány
így meggyaláztak egy becsűletes nőt.
Hamis pénzt adtak, itt kell lenniök,
Higanynyá olvadt markomban.
Talán
Markodban volt, nem a pénzben, hiba. -
Ádám, fel innen, itt nem jó mulatni.
Ismét csalódtam, azt hivém, elég
Ledönteni a múltnak rémeit
S szabad versenyt szerezni az erőknek. -
Kilöktem a gépből egy fő csavart,
Mely összetartá, a kegyeletet,
S pótolni elmulasztám más erősbbel.
Mi verseny ez, hol egyik kardosán
Áll a mezetlen ellennek szemében,
Mi függetlenség, száz hol éhezik
Ha az egyes jármába nem hajol.
Kutyáknak harcza ez egy koncz felett.
Én társaságot kívánok helyette,
n
Jegyzet A 63 ’kivánok’ alakja ritmikai szövegromlás; a K -KI és a 61 alapján visszaállítottuk.
Mely véd, nem büntet, buzdít, nem riaszt,
Közös erővel összeműködik,
Minőt a tudomány eszmél magának,
És melynek rendén értelem viraszt. -
Ez el fog jőni, érzem jól, tudom,
Vezess, vezess Lucifer, e világba. - -
Hiú ember, s mert korlátolt szemed
Zilált csoportot lát csak odalent,
Már azt hiszed, nincs összeműködés,
Nincs rendszer az életnek műhelyében?
Nézz hát egy perczre szellemi szemekkel,
És lásd a munkát, mellyet létre hoznak,
Csakhogy nekünk ám s nem kicsiny magoknak.
Csak rajta, pengjen a kapa:
Ma kell végezni, holnap késő,
Bár egypár ezredév után
Még mindig nem lesz kész a nagy mű.
Bölcső s koporsó ugyanaz,
Ma végzi, a mit holnap kezd el,
Örökké éhes s jóllakott,
Mi már ma bémegy, holnap felkel!
Megcsendült ím az estharang,
Bevégezők; el, nyúgalomra,
Kiket a reg új létre költ,
A nagy müvet kezdjék el újra.
Én a komédiát lejátsztam,
Mulattattam, de nem mulattam.
Kiitta mindenik borát,
Vendégeim, jó éjszakát!
Kis ibolyáim mind elkeltek,
Majd újak síromon teremnek.
Jövőjét vágyta látni minden:
S szemét behúnyja most ijedten.
Kincsem nem nyújta boldogságot:
S most ingyen nyúgalmat találok.
A hét letelt, a szombatest itt,
Kinyugszom végre fáradalmit.
Álmodtam szépet - felzavartak,
Szép álom, jőj, most már folytatlak.
Hivém, derék vagyok nagyon,
S egy rosz gödörben megbukom. -
A mámor elszállt, a festék lement,
Itt oly hideg van: jobb-e odalent?
Maradj, bilincs, a hitvány por felett,
Más törvényt sejtek e küszöb megett.
Egymást szedtük rá azzal, hogy tudunk:
Most a valónál mind elámulunk.
Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.
Szerelem, költészet s ifiuság
Nemtője tár utat örök honomba;
E földre csak mosolyom hoz gyönyört,
Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arczra.
Isméred-é Ádám?
Ah Éva, Éva! -
[I-XI. szín összesen: 3141 sor]