TIZENKETTEDIK SZÍN.
(U alakra épült nagyszerű phalanster udvara. A két szárny földszintje nyílt
oszlopos csarnokot képez. A jobb oldali csarnokban mozgásban levő kerekes gőzgépek
között munkások foglalkoznak. A baloldaliban a legkülönfélébb természettudományi
tárgyak, mechanikai eszközök, csillagászati, chemiai műszerek s egyéb különösségek
museumában EGY TUDÓS működik. Mindnyájan a phalansterhez tartozók, - egyenlően vannak
öltözve. ÁDÁM és LUCIFER az udvar közepén felbukkannak a földből. Nappal.)n
ÁDÁM.
Jegyzet A ’mechanikai’ szóban Arany figyelembe nem
vett javítását végrehajtottuk.
Mi ország ez, mi nép, melyhez jövénk?
E régi eszmék többé nincsenek.
Nem kisszerű volt-é a hon fogalma?
Előítélet szűlte egykor azt,
Szűkkeblüség, versenygés védte meg.
Most már egész föld a széles haza,
Köz czél felé társ már most minden ember
S a csendesen folyó szép rend fölött
Tisztelve áll őrűl a tudomány.
Beteljesűlt hát lelkem ideálja,
Ez mind derék, ezt így kivárnám én is.
Egyet bánok csak: a haza fogalmát,
Megállott; volna az tán, úgy hiszem,
Ez új rend közt is. Az emberkebel
Korlátot kíván, fél a végtelentől,
Belterjében veszt, hogyha szétterül;
Ragaszkodik a múlthoz és jövőhöz;
Félek, nem lelkesűl a nagy világért,
Mint a szülők sírjáért lelkesült.
Ki a családért vérét ontaná,
Barátjáért legfeljebb könnye van. -
Eszményedet, mint látom, elveted,
Előbb még, mintsem testesülhetett.
Koránse hidd, de kandivá levék:
Mi eszme az, mely a széles világot
Egygyé olvasztja, melly a lelkesűlést,
Az emberszív e szent, örök tüzét,
Mit eddig száz hitványsággal szitott,
S ábrándos harczra zsákmányolt ki csak,
Nemesb czélhoz vezérelendi végre. -
De mondd, hol állunk mégis, mily hely ez?
Aztán vezess, hogy lelkem kéjelegjen
A boldogságban, mellyet annyi harczra
Jól érdemelt dijul kapott az ember.
Sok más hasonló közt ez egy phalanster,
Tanyája az új eszmék emberének. -
Jerünk tehát.
Megállj, ne oly sietve.
Előbb levetjük ezt a régi bőrt.
Ha mint Adám s Lucifer érkezünk,
Nem hinne bennünk e tudós világ,
S megsemmisülnénk, vagy lombikba zárna.
Mily oktalan beszéd ez már megint.
Már az nincs máskép a szellemvilágban.
Tégy hát, a mint akarsz, de szaporán.
lm, vedd e gúnyát. El hajfürteiddel -
Készen vagyunk. -
Szóljunk be e tudóshoz.
Üdvöz légy, túdós!
n
Jegyzet A sorba ékelődő szerepnév csak itt fordul
elő (a K -Kl-en és a kiadásokban is) névelősen, másutt nem.
Emendáltuk.
Meg ne háborits
Nagy művemben, nem érek rá fecsegni.
Nagyon sajnálom. Mink az ezredik
Phalansterből vagyunk tudósjelöltek,
S ily messze útra nagy hired hozott.
Dicséretes buzgóság, mondhatom.
De hisz müvem most félben is maradhat,
Csak a meleg ne fogyjon lombikomban
S akaratomnak enged az anyag. -
Ah nem csalódtam, megmaradt tehát
Még benned is, ki a természetet,
Embert leszűrted, mint végső salak
A nagy hiúság. -
Most mulathatunk már. -
De mely szakmába tartoztok sajátlag?
Mi a tudvágyat szakhoz nem kötők,
Átpillantását vágyjuk az egésznek. -
Ez helytelen. Kicsinyben rejlik a nagy.
Olyan sok a tárgy, s létünk oly rövid.
Igaz. - Tudom jól, hogy kell olyan is,
Ki homokot hord, vagy követ farag:
Nélkűle nem emelkedik terem.
De ez csak a homályban tévelyeg
S fogalma sincs arról, miben segít. -
Csak az építész látja az egészet,
S bár megfaragni nem md egy követ,
A művet ő teremti mint egy isten. -
Ily épitész nagy a tudásban is.
S azért jövénk tehozzád, oh nagy ember.
Azt jól tevétek, méltányolni tudlak.
A tudománynak gazdag ágai
Egy organismus sok külön vonása,
Együtt igéző csak.
Szép hölgy gyanánt.
De mindamellett a vegytan csupán -
Az a közép, hol élete lakik. -
Találtad.
Ezt mondá a mathesisről
Előttem már egy mathematicus.
Hiúságból mindenki önmagát
Tekinti látkörében a középnek. -
Te jól választád kedvencz tárgyadúl
A chémiát.
Abban nyugodt vagyok. -
De hát nézzük meg a museumot.
Páratlan az egész mai világon,
Az ősvilág kihalt állatjai
Valódi példányokban állnak itt
Mind jól kitömve. - Ezrenként lakoztak
Apáink közt, míg barbarok valának.
Megosztva vélök a világ uralmát.
Maradt felőlök sok csudás mese,
Például erről, hogy gőzmozdonyul volt.-
Ez ló, de korcsúlt fajta, mondhatom,
Más állat volt ám hajdan Al-borak.
Erről meg azt regélik, hogy barátul
Tartá az ember, ingyen, munka nélkül,
S fel bírta fogni, hű elismeréssel
Lesvén, az ember gondolatjait.
Mi több, mondják, hogy elsajátitá
Bűnét is, a tulajdonnak fogalmát,
S mint őr od’adta érte életét. -
Ezt úgy beszélem csak, mint írva van,
Nem mintha hinném mind feltétlenül.
Sok őrültség volt a múltban, sok ábránd,
Melyből ránk szintén e mese maradt.
Ez a kutya. - Mind áll, mit róla mondasz. -
Vigyázz, Ádám, elárulod magad. -
Ez a szegénynek rabszolgája volt.
Mint a szegény meg ökre gazdagoknak.
Ez a puszták királya.
Az oroszlány -
Im itt a tigris, itt a fürge őz,
Mi állat él tehát még a világon?
Minő kérdés, hát nálatok nem így van?
Él a mi hasznos, és mit ekkorig
A tudomány pótolni nem tudott:
A disznó és a birka, de koránse’
Olyan hiányosan már, mint minőnek
A kontár természet megalkotá:
Az élő zsír, ez hús- s
gyapjutömeg,
Mely, mint a lombik, czéljainkra szolgál.
De úgy látom, hogy ezt mind ösmered,
Lássunk tehát mást. Im ásványaink.
Nézzétek, mílyen roppant szén darab:
Egész hegyek valának íly anyagból,
Az emberek már készen szedheték
Mit most a légből szűr a tudomány
Nagy fáradsággal. Ezt az érczet itt
Vasnak nevezték s míg el nem fogyott
Az alumínért nem kellett kutatni. -
Ez a darabka az arany, nagyon
Nevezetes s nagyon haszontalan.
Mert még midőn az ember, vak hitében,
Imádott felsőbb lényeket magánál,
Felűlállókat még a sorson is:
Ilyennek hitte az aranyat is,
Oltárain jólétet és jogot,
Mindent mi szent volt, áldozott, hogy egy
Bűvös darabját birja megszerezni.
Melyért cserébe mindent kaphatott, -
Csodálatos tény, még kenyeret is.
Mást, mást mutass, ezt is mind ösmerem.
Valóban nagy tudós vagy, idegen.
Lássuk tehát az ős növényzetet,
n
Jegyzet A 63 sorvégi vesszőjét sh.-nak
tekintettük, ezért a K-KI és a 61 alapján jav.
lm itt van az utolsó rózsa, mely
Nyilt a világon. Hasztalan virág,
Más százezer testvérrel foglalá el
A legbujább tért a lengő kalásztól;
Nagy gyermekek kedves játékszere.
Sajátságos jelenség az valóban,
Mint kaptak egykor ily játékokon,
Virágot terme még a szellem is:
A költészet s hit ábrándképeit,
S csalóka álmok karján ringatózva
Eltékozolta a legjobb erőt,
Hogy életczélja parlagon maradt.
Itt őrizünk még ritkaság gyanánt
Két ily müvet. Az első költemény;
Iróját akkor, még midőn bünös
Önhittel az egyén érvényt kivánt,
Homernak hivták. Ábrándos világot
Rajzol le abban, Hadesnek nevezvén.
Rég megczáfoltuk már minden sorát.
A másik Tacitus Agricolája,
Nevetséges s mégis sajnálatos
Fogalmak képe a barbár világból.
Hát fenmaradt még e nehány levél
A nagy napokból, mint végrendelet,
S nem birja mégis lángra gyujtani
A korcs utódot, tettre ingerelvén,
Mely mesterkélt világtokat ledönti?
Helyes megjegyzés, átláttuk mi ezt,
A méreg, mellyet rejt, nagyon veszélyes,
Azért nem is szabad olvasni másnak
Csak a ki hatvan évet meghaladt,
S a tudománynak szentelé magát.
De hát a dajka tündér daljai,
Ezek nem oltnak-é a gyönge szívbe
Sejtelmeket?
Igen bizon’, s azért
Dajkáink a magasb egyenletekről
A mértanról beszélnek gyermekinknek.
Ah gyilkosok, nem féltek-é egész
S legszebb korától a szűt megrabolni!
Menjünk tovább. - lm itt e műszerek,
Műtárgyak müy csodás alakzatúak.
n
Jegyzet A 63 sorzáró vesszője sh.,
ezért a K -K l és a 61 alapján jav.
Ez álgyu; rajta rejtélyes fölírás:
Ultima ratio regum. - Hogyan
Használtatott, ki tudja? - Im e kard,
Kizárólag csak embergyilkoló szer, -
És nem volt bűnös, a ki ezzel ölt.
E kép szabad kézzel készült egészen,
Fél emberéltet vett talán igénybe,
És tárgya, nézd, csak hóbortos mese.
Ma a nap végzi e munkát helyettünk
S mig az csalárdul idealisált,
Ez mély hűséggel szolgál czéljainknak.
De a müvészet, a szellem maradt el -
E százszerű tárgy, mílyen czifra mind,
Mi gyermekes. A serlegen virág,
A széktámlán ábrándos arabeszk,
Emberkezek pazarlott műve mind.
S üdítőbb-é a víz azon pohárból,
Kényelmesb-é e széken az ülés?
Most gépeink teszik mind ezt helyettünk
Legczélszerűbb, legegyszerűbb alakban
És a tökélyről az kezeskedik,
Hogy a munkás, ki ma csavart csinál,
Végső napjáig a mellett marad.
Azért nincs élet, nincs egyéniség,
Mely mesterén túl járna, semmi műben.
Hol leljen tért erő és gondolat
Bebizonyítni égi származását?
Ha küzdni vágyik és körűltekint
Ezen szabályos, e rendes világban
Még a veszély gyönyörét sem leli,
Nem lel csak egy vérengező vadat se.
Csalódtam hát a tudományban is:
Unalmas gyermekiskolát lelek
A boldogság helyén, mit tőle vártam.
Nincs-é behozva a testvériség?
Hol szenved ember anyagi hiányt?
Valóban, ily eszmék megérdemelnék
A megfenyítést.
Mondd, mi hát az eszme,
Mely egy ily népbe egységet lehel,
Mely, mint közös czél, lelkesítni tud?
Ez eszme nálunk a megélhetés.
Midőn az ember földén megjelent,
Jól béruházott éléskamra volt az:
Csak a kezét kellett kinyújtani,
Hogy készen szedje mindazt, a mi kell.
Költött tehát meggondolatlanúl,
Mint a sajtféreg, s édes mámorában
Ráért regényes hypothesisekben
Keresni ingert és költészetet.
De már nekünk, a legvégső falatnál,
Fukarkodnunk kell, általlátva rég,
Hogy elfogy a sajt és éhen veszünk.
Négy ezred év után a nap kihűl,
Növényeket nem szűl többé a föld;
Ez a négy ezred év hát a mienk,
Hogy a napot pótolni megtanúljuk.
Elég idő tudásunknak, hiszem.
Fűtőszerűl a víz ajánlkozik,
Ez oxidált legtűztartóbb anyag.
Az organismus titkai közel-
Állnak ma is már a fölleplezéshez. -
Épen jó, hogy beszédünk erre vitt,
Majdnem feledtem volna lombikom,
Mert én is ép e tárgyban dolgozom.
Nagyon vénűl az ember, hogyha már
Lombikhoz tér, midőn organisál. -
De hogyha sikerűlne is müved,
Mi szörny lesz az, mint szótlan gondolat,
Szerelmi érzés, melynek tárgya nincs,
Lény, mellyet a természet eltagad,
Melyhez nincs ellentét, nincsen rokon,
Ha nem korlátozandja az egyén.
S honnan veendi ennek jellegét
Elzárva külhatástól, szenvedéstől,
Egy szűk üvegben kelve öntudatra?
Nézd, nézd hogyan forr, nézd miként ragyog,
Itt-ott tünékeny alakok mozognak,
Ezen meleg, e jól elzárt üvegben,
A vegyrokonság és ellenhatás
Mind összevág és kényszerűlve lesz
Engedni az anyag kivánatomnak.
Bámúllak túdós! még csak azt nem értem,
n
Jegyzet A 63 ’tudós’ magánhangzó-rövidülése riünikai szövegromlás; a K
-K l és a 61 alapján jav.
Tudnád-e tenni, hogy, mi most rokon,
Ne vonja egymást, és ne lökje el
Az ellentét.
Minő badar beszéd;
Örök törvénye ez az anyagoknak.
Ah értem, mondd csak el, min alapúl?
Min alapúl? törvény, mert úgy vagyon,
Mutatja nékünk a tapasztalás.
A természet fűtője vagy tehát csak,
A többit ő magában végezi. -
De én szabom korlátit az üveggel,
S kivonszolom a rejtélyes homályból.
Nem látok eddig még életjelet.
El nem maradhat. Én, ki úgy kilestem
Az organismus minden titkait,
Ki százszor bonczolám az életet -
Hullát fogál fel csak mindannyiszor.
A tudomány sántán követi csak
A meglevő ifjú tapasztalást,
S miként bérencz költője a királynak
Kész commentálni a nagy tetteket,
De megjósolni hívatása nincs.
n
-Jegyzet A 63 ’hivatása’ magánhangzó-rövidülése ritmikai szövegromlás, ezért a K -K l és
a 61 alapján jav.
Mit gúnyolódtok, nem látjátok-é,
Egy szikra kell csak, és életre jő> -
De azt a szikrát, azt honnan veszed?
Csak egy lépés az a mi hátra van.
De ezt az egy lépést ki nem tevé:
Az nem tett semmit, nem tud semmit is,
A többi mind künn volt az udvaron,
A legszentebbe ép’ ez egy vezetne. -
Oh, lesz-e a ki egykor megteszi? -
Nem lesz soha. - Ez a lombik nekem
Nagyon szűk és nagyon tág. - Hisz te ismersz,
Ádám, ugy-é? - most még nem is gyanítnak. -
Hallottad-é e szellem szózatot,
Oh nézd, oh nézd, te gőgös gyönge ember,
Hogy bírnál azzal, a ki ott lebeg. -
Őrűlt roham. Ah aggódom miattad.
A lombik eltört, újra kezdhetem
A nagy müvet. Midőn már int a czél,
Kisded göröngy, a dőre vak eset,
Elejt.
Végzetnek hivták hajdanán.
S kevésbbé szégyenítő volt hatalma
Alatt megtörni, mint engedni most
A dőre vak esetnek. -
n
Jegyzet A csengetésnek értelemszerűen meg kell
előznie Lucifer reakcióját, ezért a szerzői utasítást a sorba illesztettük,
egyébként Arany János javításának megfelelően.
Mit jelent ez?
A munka megszűnt, jő a sétaóra,
Itt jőnek a gyárakból, a mezőről,
Most kap fenyítést, a ki vétkezett,
Most osztatnak be a nők s gyermekek.
Jerünk oda, dolgom lesz nékem is.
Harminczadik szám!
Itt vagyok.
Te ismét
Mértéktelen fűtötted a kazánt.
Valóban úgy látszik, hogy szenvedélyed
Veszélybe hozni az egész phalanstert.
S ki állna ellent a csábnak, midőn
Szikrázva, bőgve a vadúlt elem,
A láng ezer nyelvével vesz körűl.
Elérni kíván, hogy megsemmisítsen:
S ott állni bátran, szítani tovább,
Jól tudva, hogy hatalmunkban vagyon. -
Nem ismered te a tűznek varázsát,
Ki csak fazék alatt isméred azt.
Hiú beszéd, ezért ma nem ebédelsz.
De holnap újra szítom a tüzet.
Mit látok? ezt a férfit ismerem.
Ez volt Luther.
Kétszáz kilenczedik!
Itt.
Tégedet harmadszor intelek már.
Hogy ok nélkül keressz verekedést.
Ok nélkűl, merthogy nem panaszkodom? -
Pulya, ki más segítséget keres
Míg karja ép. Vagy gyöngébb volt-e tán
Ellenfelem, mért nem védé magát? -
Ne feleselj. - Nem menti koponyád
Alakzata sem e rosz hajlamot,
Mert az nemes, mert az hiánytalan.
De véred oly forrongó és szilaj!
Gyógyitni fognak, a míg megszelídűlsz.
Ah Cassius! ha ismernél, ki véled
Philippinél csatáztam. - Hát odáig
Bir-é a rosz rend, a theória
Tévedni, hogy egy ily nemes kebel
Csak gátjaúl van, s fel sem ismeri.
Négyszázadik szám.
Hallom.
Már megint
Úgy elmerültél álomképeidben,
Hogy a rádbizott marha kárba ment.
Hogy ébren légy, borsón fogsz térdepelni.
Még a borsón is szépet álmodom.
Ah mily szerep jutott, Plátó, neked
A társaságban, melly után epedtél! -
A hetvenkettedik szám!
íme itt. -
Rendetlenűl hagyád el műhelyed.
Igen, mert mindig széklábat csináltam
És azt is a leghitványabb alakra.
Soká könyörgtem, hagyják módositnom,
Engedjék, hogy véssek rá holmi diszt,
Nem engedék. Kivárnám változásul
A szék támláját, mindent hasztalan.
Megőrüléshez voltam már közel,
S ott hagytam a kint, ott a műhelyet.
E rendbontásért a szobába mégy
S nem élvezed e szép meleg napot.
Michel-Angelo, mily pokol lehet
Szűd istenének, hogy nem bír teremtni. -
Oh mennyi ismerős mindenfelé,
És mennyi szellem, mennyi őserő.
Ez vélem harczolt - az mártírhalált halt,
Ez szűknek érzé a világtekét,
S mi egyformára, mily törpére szűrte
Az állam. Oh Lucifer, jőj, jerünk;
Nem bírja lelkem e látványt tovább. -
Ma két gyerek tölté be az időt,
Melyben szükséges volt az anyagond.
Most a közös növelde várja őket,
Elő, elő!
Mi ragyogó jelenség!
Megvan hát e rideg világnak is
Költészete!
No s Ádám, nem megyünk?
Sőt inkább itt fogunk csak megnyugodni.
Tudós! vizsgált fejalkotásukat
E gyermekeknek.
Oh mi vár reám.
E hang!
De mit kapsz e köz sorsu nőn,
Ki Semirámis csókját ízleléd?
Még akkor ezt nem ismerém.
Ah, úgy!
Ez régi dalja a szerelmeseknek:
Azt tartja mind, hogy ő fedezte fel
A szenvedélyt, előtte senki még
Szeretni nem bírt, és ez így megyen
Nehány évezred óta szüntelen.
E gyermeket orvosnak kell tanítni,
Ebből pásztor lesz.
El tehát velök.
Hozzá ne nyulj! e gyermek az enyém:
Ki tépi őt el az anyakebelről! -
Vegyétek el, mit késtek még vele.
Oh gyermekem! hisz’ én tápláltalak
Szivem vérével. - Hol van az erő
Mely e szent kapcsot elszakítni bírja?
Lemondjak-é hát rólad mindörökre
Hogy elveszsz a tömegben, és szemem
Fürkésző gonddal hasztalan keressen
A száz egyenlő idegen között?
Ah emberek, ha van előttetek szent,
Hagyjátok ez anyának gyermekét.
Ugy-é, ugy-é, te áldott idegen.
Merész játékot űzesz idegen;
Ha a család előitéletét
Éledni hagyjuk, rögtön összedűl
Minden vivmánya a szent tudománynak.
Mit nékem a fagyasztó tudomány!
Bukjék, midőn a természet beszél.
Meglesz már?
Hah! hozzá ne nyúljatok.
Amott van egy kard, megtanítalak
Hogy kell kezelni.
Álomkép, ne mozdúlj!
Érezd kezemnek végzetes hatalmát. -
Oh gyermekem!
E két nő pártalan,
n
Jegyzet A kiadások nem vették figyelembe Arany második javítását, ezért a t hiánya sh.-nak
tekinthető. Jav.
Jelentkezzék, ki párjaúl igényli.
Ezt én igénylem.
Túdós! véleményed.
Rajongó férfi és idegbeteg nő
Korcs nemzedéket szűl, ez nem helyes pár.
De én nem állok el, ha ő akarja.
Tiéd vagyok, nagylelkű férfiú.
Szeretlek hölgy, szivem egész hevével.
Szeretlek én is, érzem, mindörökké.
Ez őrülés. - Sajátságos, valóban,
A múlt kisértetét feltűnni látni
Világos századunkban. ~ Honnan ez?
Az édenkertnek egy késő sugára.
Sajnálatos. -
Ne szánjatok. - Miénk
Ez őrülés; mi józanságtokat
Nem írigyeljük. Hisz, mi a világon
Nagy és nemes volt, mind ily őrülés,
Melynek higadt gond korlátot nem ir. -
Szellembeszéd az, mely nemesb körökbül
Felénk rebeg, mint édes zöngemény,
Tanúja, hogy lelkünk vele rokon,
S megvetjük e földnek hitvány porát
Keresve útat a magasb körökbe. -
Mit hallgatjuk tovább, kórházba őket!
Itt gyors segély kell. Ádám, útazunk!
[I.-XII. szín összesen: 3586 sor]