TIZENNEGYEDIK SZÍN.
(Hóval és jéggel borított hegyes, fátalan vidék. A nap mint veres, sugártalan
golyó áll ködfoszlányok között. Kétes világosság. Az előtéren nehány
korcs nyir, boróka és kúszófenyő-bokor között eszkimó viskó. ÁDÁM
mint egészen megtört aggastyán bot mellett jő lefelé a hegyekről LUCIFERREL.)n
ÁDÁM.
Jegyzet A ’kúszófenyő’ növénynevet a 61 alapján egybeírtuk. (Ott szóelválasztás történt, így
alakulhatott ki a 63 két kötőjeles furcsa változata.)
Mit járjuk e végetlen hóvilágot,
Hol a halál néz ránk üres szemekkel,
Csak egy-egy fóka ver zajt, vizbe bukva,
A mint felretten lépteink zaján;
Hol a növény is küzdni már kifáradt,
Korcsúlt bokor leng a zuzmók között
S a hold vörös képpel néz köd megől
Halál lámpájaként a sírgödörbe. -
Oda vezess, hol pálmafák virúlnak,
A napnak, illatoknak szép honába,
Holott az ember lelke, erejének
Öntudatára fejlődött egészen. -
Ottan vagyunk. E vérgolyó napod.
Lábunk alatt a föld egyenlitője. -
A tudomány nem győzött végzetén. -
Szörnyű világ! - csupán meghalni jó.
Nem sajnálandom a mit itt hagyok.
Ah Lucifer! ki egykor ottan álltam
Az ember bölcsejénél, a ki láttam
Mi nagy jövő reménye ringa benne,
Ki annyi harczát mind végig csatáztam,
Ez órjás síron, melyre gyászlepelt
A természet dobott, midőn merengek,
Első, utolsó ember a világon:
Szeretném tudni, hogy bukott fajom?
Nemes küzdésben, nagyszerűen-é
Nyomorun-é, törpülve ízrül-ízre
Nagyság nélkül és könnyre érdemetlen.
Ah, ah, hiú ha vagy nagy szellemedre, -
A mint nevezni már, úgy kedveled
Azon erőt, mely a vért lükteti,
És ifjú keblet, eszményért dagaszt:
Ne kivánj állni végre mint tanú
Saját halotti ágyadnál. - Ez óra
Csodálatos átvizsgálása ám
A gazda nélkül készült számvetésnek.
A hagymázos láz elriasztja mind
Az életláz csillámló képeit,
Aztán ki tudja, mellyik volt való.
A végső küzdés kisszerű jaja
Nagy gúnykaczaj éltünk küzdelmire.
Miért nem vesztem hát el a magasban,
Erőm és lelkem teljes érzetével
n
Jegyzet A sorvégi vessző, amellyel Aram^ is bizonnalankodott, fölösleges, ezért töröltük.
Inkább, mint így hallgatni önmagam
Síríratát, mit egy szellem rideg
Közönye tart, ki harczaimban és
Halálomban nem osztozik velem. -
Ismét fajodra ismerek könyedben,
Melylyel kiséred ébredésedet
Kedvencz ábrándból tiszta felfogásra. -
De nyúgodjál meg, hisz még él fajod.
Nézd ott is áll még egy embertanya
S gazdája, ím, most lép ki ajtaján. -
n
ÁDÁM.
Jegyzet A Madách használta tájszó (’guliba’) helyére iktatott ’galiba’ (61 és 63) Madách
korában, a CzF 1864-ben megjelent II. kötetében (1018. hasáb) első jelentése szerint
még „Kunyhó, kis hajlék” volt.
E korcs alak, e torzkép volna-é
Nagyságomnak bitor örököse?
Mért hagytad látnom, Lucifer! valóban
A vígasz rosszabb, mint volt bánatom.
Léteznek hát még is csak istenek
Felettünk? ím előttem megjelentek.
De hát, ki tudja, jók vagy rosszak-e,
Menekszem tőlük, az legbiztosabb.
Megállj egy szóra!
Kegyelem uram!
Az első fókát néked áldozom
Mit elfogok, csak hallgass meg s ne ronts el.
Hát ahhoz a fókához mily jogod van,
Hogy éltével váltod meg a tiédet?
Hogy bírok véle: hisz látom, körűlem
Miként eszi a férget fürge hal,
Halat a fóka, a fókát meg én.
S a nagy szellem veled táplálkozik.
Tudom, tudom, de a kicsiny időt,
Melyben mozogni hágy kegyelmesen,
Vásárolom meg véres áldozattal.
Mi gyáva nézlet!
S mást tevél-e te?
Az a különbség csak közöttetek,
Hogy ő fókát, te embert áldozál
Az istenségnek, mellyet alkotál
Saját képedre, mint ez az övére.
Látom, haragszol, és érzem, miért.
Inségemben hogy fel mertem sohajtni
A nap jótékony istenéhez, a ki
Nem kér, csak ád, ki ős regénk szerint
Itt is parancsolt egykor. - Oh, bocsáss meg
S elátkozom örökre.
lm, nagy isten,
Tekints le és pirúlj, mi nyomorúlt,
A kit remeknek alkotál, az ember!
Nagyon haragszik társad, éhes ő is?
Sőt, mert nem éhes, ép azért haragszik.
Mi helytelen faragsz rosz élczeket!
Igazság az, nem élcz. Okoskodásod
A jóllakotté, mig itt társadé
Éhes gyomornak philosophiája.
Okokkal egymást meg nem győzitek,
De egyet érttek rögtön, hogy ha te
Kiéhezél vagy ő majd jóllakott.
Igen, igen, akármint képzelődöl,
Mindég az állat első bennetek,
És csak midőn ezt el birád csitítni
Eszmél az ember, hogy nagy-gőgösen
Megvesse azt, mi első lényege. -
Méltó beszéd hozzád, Lucifer, ez,
Ki minden szentet kárörvendve vonsz
A föld porába. Hát minden nagy eszme,
Nemes cselekmény konyhánk gőze csak,
Vagy oly körülmény dőre magzata,
Mit egytül egyig a hitvány anyag
Nehány törvénye mozgat, s tart lekötve? -
S van-é különben? - Azt hiszed talán
Hogy Leonídás meghal a szorosban,
Ha a helyett, hogy barna levesével
Táplálkozik ollyan köztársaságban
Melynek még pénze sincs, lucullusi
Villában iszsza édes mámorát
Kelet minden kéjének? Vagy talán
Brutus meghal, ha a szép Porciához
Haza siet s a harcz izgalmait
Kiheveri egy jó ebéd után?
Hogyan tenyész a bűn, hogy a nemesség?
Nem ronda lég, nyomor szülé-e azt,
Nem napvilág, szabadság-érzet ezt,
Átörökítve késő származékban
Alakban és szellemben önmagát?
Hányan mondák, hogy számoltak magukkal,
És felköték egy fára magukat.
De ha leoldák hívatlan kezek,
Az élet új érintkezése már
Feledteté velök a számadást. -
Ha nagy Hunyad nem méltó nép körében
Jő a világra, hogyha szerecsen
Sátornak árnya reszket bölcsején:
Mi lesz első hőséből a keresztnek?
Vagy Luther, hogyha pápa lessz esetleg,
S Leo, tanár egy német egyetemben:
Ki mdja, nem reformál-é emez
S az sujtja átkát a dúló merészre?
Mi lesz Napoleon, ha büszke útját
Nem egy nép vére egyenlíti ki?
Elposhad tán egy büzhödt laktanyában. -
Ne többet! - mind, a mit csak fejtegetsz,
Oly egyszerűnek látszik, oly valónak:
De annál károsabb. - A babona
Bárgyút vakit csak, a ki úgysem érzi
A szellemet, mely köztünk hat, mozog;
De testvérét felismerné a jobb, ha
Rideg tanod, számokkal meg nem ölné. -
Beszélj hát társaddal, meg nem árt
Még egy kis leczke az önismeretből.
Sokan tengődtök-é még e vidéken?
Sokan bizon, többen mint ujjamon
Számíthatok. - Szomszédimat, igaz,
Agyon verém már mind, de hasztalan,
Mindég kertűlnek újak; s oly kevés
A fóka faj. - Ha isten vagy, tegyed,
Könyörgök, hogy kevesb ember legyen
S több fóka.-
Lucifer, jerünk, elég volt!
No legalább tekintsük meg nejét.
Nem akarom meglátni, mert ha sűlyedt
A férfiú, szemünknek ronda látvány:
De megvetést szül keblünkben csupán.
A nő, ez eszmény, e megtestesült
Költészet, hogyha sűlyedt, torzalak lesz,
Mely borzadályt szül. Menj, ne lássam őt.
Nem lelsz-e benne régi ismerősre?
Öleld meg hát, hisz e becsületes
Ember halálba’ sértve lesz, ha ily
Tisztességet se gyakorolsz nején.
n
Jegyzet A kiadások Tiszteséget’ alakja vlsz. sh., egyszersmind azonban ritmikai szövegrontás,
ezért a K -KI alapján jav.
Öleljem ezt, ki egy Aspásiát
Tarték karomban! Ezt, kiben derengni
Látom megint annak vonásait,
De úgy, mint hogyha csókjai között
Állattá válna. -
Nőm! vendégeink
Érkeztek ím. Lásd őket szívesen.
n
ÉVA.
Jegyzet A 63 ’kunyhóba’ alakját a K -K l és a 61 alapján, a [171] analógiájára visszaállítottuk.
Légy üdvözölve idegen, pihenj meg.
Segítség, Lucifer! el innen, el,
Vezess jövőmbül a jelenbe vissza,
Ne lássam többé ádáz sorsomat:
A hasztalan harczot. Hadd fontolom meg:
Daczoljak-é még isten végzetével. -
Ébredj hát Ádám! álmod véget ért.
[I-XIV. szín összesen: 3915 sor]