TIZENÖTÖDIK SZÍN.
(A nézőhely átváltozik a harmadik szín pálmafás vidékévé. ÁDÁM, ismét mint
ifjú még álomittasan kilép a gunyhóból s álmélkodva körűlnéz. ÉVA bent szunnyad.
LUCIFER a középen áll. Ragyogó nap.)
ÁDÁM.
Rettentő képek, oh, hová levétek?
n
Jegyzet A K -K l és a kiadások
th.-ját (negyedikről, azaz az egyiptomi színről a harmadikra)
jav.
Körűltem minden úgy él, úgy mosolyg,
Mint elhagyám, mig szívem megtörött.
Hiú ember! Hát azt kivánod-é,
Hogy a természet rendje felbomoljon,
Új üstökös ragyogjon éjeden,
Remegjen a föld, egy féreg ha elvesz?
Álmodtam-é csak, vagy most álmodom,
És átalán több-é, mint álom, a lét,
Egy perczre melly a holt anyagra száll,
Hogy azzal együtt végkép szétbomoljon?
Miért, miért e percznyi öntudat,
Hogy lássuk a nemlét borzalmait? -
Siránkozol? - csupán a gyávaság
Fogadja el harcz nélkül a csapást,
Mit elkerülni még hatalma van.
De a végzetnek örökös betűit
Nyugodtan nézi, és nem zúgolódik
Miattuk az erős, azt nézve csak,
n
Jegyzet A kiadások vlsz sh.-ját
('ez’) jav.
Hogy állhatand meg még alattuk is.
Ily végzet áll a történet felett,
Te eszköz vagy csak, melyet hajt előre. -
Nem, nem, hazudsz, az akarat szabad.
Kiérdemeltem azt nagyon magamnak,
Lemondtam érte a paradicsomról.
Sokat tanultam álomképeimből,
Kiábrándultam sokból s most csupán
Tőlem függ, útam másképen vezetni.
Ha a felejtés és örök remény
Nem volna a végzetnek frígyese,
Hogy, míg amaz hegeszti a sebet,
Ez szőnyeget von a mélység fölé
S biztatva mondja: száz merész beléhullt,
Te lészsz a boldog, a ki átugorja. -
De látál, úgy-e, mint tudós, egyéb
Sok furcsaság közt oly bélférget is,
Mely vércsében s macskában bir csak élni,
S kifejlődése első korszakát
Mégis csak az egérben töltheti.
Sem egy sem más egér nincsen kitüzve
Érezni macska-, vércse-körmöket,
n
Jegyzet Arany központozását a KI
alapján helyreállítottuk.
S mely óvatos, ki is kerülheti,
Mint agg múlván ki házias körében.
De renditetlen törvény őrködik,
Hogy annyi jusson mégis ellenének
A mennyi kell, hogy ezredek után
Még a puhány is éljen a világon. -
Az ember sincs egyénileg lekötve,
De az egész nem, hordja lánczait;
A lelkesűlés, mint ár, elragad,
Ma egy tárgyért, holnap másért megint.
n
Jegyzet A sor végére a
pontot - előzmény nélkül - kitettük.
A máglyának meglesznek martaléki,
S meglesznek a kik gúnyolódni fognak. -
S ki lajstromozza majd a számokat,
Következetes voltán bámuland
A sorsnak, mely házasságot, halált,
Bünt és erényt arányosan vezet,
Hitet, őrűlést és öngyilkolást. -
Megállj! mi eszme villant meg fejemben -
Daczolhatok még, isten, véled is.
Bár százszor mondja a sors: Eddig élj:
Kikaczagom, s ha tetszik, hát nem élek.
Nem egy magam vagyok még e világon?
Előttem e szirt, és alatta mély:
Egy ugrás, mint utolsó felvonás......
S azt mondom: vége a komédiának. -
Ah vége, vége: mily badar beszéd!
Hiszen minden percz nem vég s kezdet is?
Ezért láttál-e néhány ezredévet? -
Ádám, miért lopóztál tőlem úgy el,
Utolsó csókod oly hideg vala,
S gond vagy harag van most is arczodon.
Úgy félek tőled....
Mért is jársz utánam,
Mit leskelődöl lépteim után?
A férfiúnak, e világ urának,
Más dolga is van, mint hiú enyelgés.
Nő azt nem érti s nyűgül van csupán.
Mért nem szunyadtál még csak egy kicsinyt:
Nehezebb lesz most már az áldozat,
Mit a jövőnek hozni tartozom. -
Ha meghallgatsz, még könnyebb lesz talán,
Mert a mi eddig kétséges vala,
Most biztositva áll már: a jövő. -
Hogyan?
Tudom, fel fog mosolygni arczod
Ha megsugom. De jőj hát közelebb:
Anyának érzem, oh Ádám, magam.
Uram, legyőztél. lm porban vagyok
Nélküled, ellened hiába vívok:
Féreg! feledted-é nagyságodat,
Melyet nekem köszönhetsz. -
Hagyd el azt!
Hiú káprázat volt: ez nyúgalom!
S te dőre asszony, mondd, mit kérkedel?
Fiad Édenben is bűnnel fogamzott.
Az hoz földedre minden bünt s nyomort.
Ha úgy akarja isten, majd fogamzik
Más a nyomorban, a ki eltörűli,
Testvériséget hozván a világra. -
Fellázadsz-é, rabszolga, ellenem?
Fel a porból, állat!
A porba, szellem!
Előttem nincsen nagyság.
Átok, átok!
Emelkedjél, Ádám, ne légy levert,
Midőn látod, kegyembe veszlek újra.
Mint látom, itt családi jelenet
Fejlődik, szép talán az érzelemnek,
De értelmemnek végtelen unalmas.
Legjobb elsompolyognom.(Indúl.)
Lucifer!
Szavam van hozzád is, maradj tehát.
Te meg, fiam, beszéld el, hogy mi bánt úgy.
Uram! rettentő látások gyötörtek,
És nem tudom, mi bennök a való.
Oh mondd, oh mondd, minő sors vár reám:
E szűk határu lét-e mindenem,
Melynek küzdése közt lelkem szürődik,
Mint bor, hogy végre, a midőn kitisztúlt,
A földre öntsd, és béigya porond?
Vagy a nemes szeszt jobbra rendeléd?
Megy-é előbbre majdan fajzatom,
Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen,
Vagy, mint malomnak barma, holtra fárad,
S a körből, melyben jár, nem bír kitörni?
Van-é jutalma a nemes kebelnek
Melyet kigúnyol vérhullásaért
A kislelkű tömeg? Viágosíts fel
S hálásan hordok bármi végzetet;
Csak nyerhetek cserémben, mert ezen
Bizonytalanság a pokol. -
Ne kérdd
Tovább a titkot, mit jótékonyan
Takart el istenkéz vágyó szemedtől.
Ha látnád, a földön múlékonyan
Pihen csak lelked s túl örök idő vár:
Erény nem volna itt szenvedni többé.
Ha látnád, a por lelkedet feliszsza:
Mi sarkantyúzna, nagy eszmék miatt,
Hogy a muló percz élvéről lemondj?
Mig most, jövőd ködön csillogva át,
Ha percznyi léted súlyától legörnyedsz,
Emel majd a végetlen érzete.
S ha ennek elragadna büszkesége,
Fog korlátozni az arasznyi lét.
És biztosítva áll nagyság, erény. -
Valóban, melyre lépsz, dicső a pálya,
Nagyság s erény leszen tehát vezéred,
E két szó, mely csak úgy bir testesűlni,
Ha babona, előitélet és
Tudatlanság álland mellette őrt. -
Miért is kezdtem emberrel nagyot,
Ki sárból, napsugárból összegyúrva
Tudásra törpe, és vakságra nagy. -
Ne gúnyolj, oh Lucifer, csak ne gúnyolj:
Láttam tudásod tiszta alkotását,
Nagyon hideg volt ottan e kebelnek. -
De oh Uram! ki fog feltartani,
Hogy megmaradjak a helyes uton?
Elvontad tőlem a vezérkezet
Hogy a tudás gyümölcsét ízlelém.
Karod erős - szived emelkedett:
Végetlen a tér, mely munkára hív,
S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szüneüenűl, mely visszaint s emel,
Csak azt kövesd. S ha tett dús életed
Zajában elnémúl ez égi szó,
E gyönge nő tisztább lelkűlete,
Az érdekek mocskától távolabb,
Meghallja azt, és szíverén keresztűl
Költészetté fog és dallá szűrődni.
E két eszközzel álland oldalodnál,
Balsors s szerencse közt mind-egyaránt,
Vigasztaló, mosolygó genius. -
Te Lucifer meg, egy gyürű te is
Mindenségemben, - működjél tovább:
Hideg tudásod, dőre tagadásod
Lesz az élesztő, mely forrásba hoz,
S eltántoritja bár - az mit se tesz -
Egy perczre az embert, majd visszatér.
De bünhödésed végtelen leend,
Szünetlen látva, hogy, mit rontni vágyol,
Szép és nemesnek új csirája lesz. -
Szabadon bün és erény közt
Választhatni, mily nagy eszme,
S tudni mégis, hogy felettünk
Pajzsúl áll isten kegyelme.
Tégy bátran hát, és ne bánd ha
A tömeg hálátlan is lesz,
Mert ne azt tekintse czélúl,
Önbecsét csak, ki nagyot tesz,
Szégyenelve tenni máskép;
És e szégyen öntudatja
A hitványát földre szegzi,
A dicsőét felragadja. -
Ámde útad felségében
Ne vakítson el a képzet.
Hogy, a mit tészsz, azt az isten
Dicsőségére te végzed,
És ő épen rád szorúkia
Mint végzése eszközére:
Sőt te nyertél tőle díszt, ha
Engedi hogy tégy helyette. -
Ah, értem a dalt, hála istenemnek!
Gyanítom én is, és fogom követni.
Csak az a vég! - csak azt tudnám feledni! -
Mondottam ember: küzdj’ és bízva bizzál!
[I-XV. szín összesen: 4117 sor]