HARMADIK SZÍN.
(Pálmafás vidék a paradicsomon kivül. Kis durva fakaliba. ÁDÁM czövekeket ver le
kerítésül. ÉVA lugost alkot. LUCIFER.)
ÁDÁM.
Ez az enyém. A nagy világ helyett
E tér lesz otthonom. Birok vele,
Megvédem azt a kártevő vadaktól
És kényszeritem nékem termeni.
Én meg lugost csinálok, épen olyat
Mint az előbbi, s így közénk varázslom
A vesztett Édent.
Vajh, mi nagy szavat
Mondottatok ki. A család s tulajdon
Lesz a világnak kettes mozgatója,
Melytől minden kéj s kín születni fog.
És e két eszme nő majd szüntelen,
A mig belőle hon lesz és ipar,
Szülője minden nagynak és nemesnek,
És felfalója önnön gyermekének.
Rejtélyeket beszélsz. Igérted a
Tudást, az ösztön kéjéről lemondtam
Érette, hogy, bár küzdve, nagy legyek.
S mi az eredmény.
Hát nem érzed-e?
Érzem, hogy isten a mint elhagyott,
Üres kézzel taszítván a magányba,
Elhagytam én is. Ön magam levék
Enistenemmé, és a mit kivívok,
Méltán enyém. Erőm ez, s büszkeségem.
Hiú báb, mostan fittyet hánysz az égnek,
Meglátjuk szíved, villámok ha égnek.
Nekem meg büszkeségem az csupán,
Hogy a világnak anyja én leszek.
Dicső eszmény mit a nő szíve hord,
Megörökítni a bűnös nyomort.
Mit is köszönjek néki? puszta létem?
Hisz az a lét, ha érdemes leszen
Terhére, csak fáradságom gyümölcse.
A kéjet, a mit egy ital viz ád,
Szomjam hevével kell kiérdemelnem,
A csók mézének ára ott vagyon -
A mely nyomán jár - a lehangolásban.
De hogyha a hálának csatja mind
Le is hullt rólam, bár szabad levék
Alkotni sorsom és újból lerontni,
Tapogatózva a mit tervezék, -
Ahhoz segélyed sem kellett talán,
Megbirta volna azt saját erőm.
S te nem mentél meg a súlyos bilincstől,
Melylyel testem por földéhez csatol.
n
Jegyzet A 63 sajtóhibáját
(’földéhoz’) természetesen jav.
Érzem, bár nem tudom nevét, mi az,
Talán egy hajszál - annál szégyenebb, -
Mi korlátozza büszke lelkemet.
Nézd, ugranám, és testem visszahull,
Szemem, fülem lemond szolgálatáról
Ha a távolnak kémlem titkait;
S ha képzetem magasb körökbe von,
Az éhség kényszerít, hunyászkodottan
Leszállni ismét a tiprott anyaghoz.
Ezen kötél erősb, mint én vagyok.
Ah, úgy te gyönge szellem vagy igen,
Ha e láthatlan pókháló, e semmi,
Mit százezer lény észre sem veszen
S hálója közt szabadság érzetével
Ficzkándozik, mit csak nehány ki-vált
Magasb szellem sejt, még daczol veled.
S csak is ez az, mi velem bír daczolni,
Mert szellem, mint én. Vagy tán azt hiszed,
Hogy, mert elrejtve munkál s zajtalan,
Nem is erős? - Ne hidd, homályban űl
Mi egy világot rendít és teremt,
Mert látásától megszédűlne a fej.
Csak ember műve csillog és zörög
Melynek határa egy arasznyi lét.
Hagyd megtekintnem hát e működést,
- Egy perczre csak, keblem, tudod, erős, -
Mely rám befolyhat, a ki enmagamban
Olyan különvált és egész vagyok.
"Vagyok" - bolond szó. Voltál és leszesz.
Örök levés s enyészet minden élet.
De nézz körűl és láss szellem-szemekkel. -
Mi áradat buzog fel így körűlem,
Magasba törve szakadadanúl,
Hol két felé vál s a földsarkokig
Vihar gyanánt rohan.
Az a melegség,
Mely életet visz a jegek honába.
Hát e két lángfolyam, mely zúgva fut
Mellettem el, hogy, félek, elsodor
És mégis érzem éltető hatását:
Mi az, mi az? elkábulok belé.
Ez a delej.
Alattam ing a föld. A mit szilárdnak és alaktalannak
Tartottam eddig, forrongó anyag lőn,
Ellentállhatlan, mely alak után tör,
Életre küzd. Amarra mint jegecz,
Emerre mint rügy. Oh, e zűr között
Hová lesz énem zárt egyénisége,
Mivé leszesz testem, melyben szilárd
Eszköz gyanánt oly dőrén megbizám
Nagy terveimben és nagy vágyaimban.
Te elkényeztetett gyermek, ki bajt
S gyönyört szerezsz számomra egyiránt,
Nehány marok porrá sülyedsz-e csak,
Míg többi lényed víz és tünde lég,
Mely még imént piroslott és örült
S legott voltammal a felhőbe gőzölt.
Minden szavam, agyamban minden eszme
Lényemnek egy-egy részét költi el,
Elégek! - és a vészhozó tüzet
Talán rejtélyes szellem szítogatja,
Hogy melegedjék hamvadásomon. -
El e látással, mert megőrülök.
Ily harczban állni száz elem között
Az elhagyottság kínos érzetével,
Mi szörnyü, szörnyü! - Oh, miért lökém el
Magamtól azt a gondviseletet
n
Jegyzet A 63 sh.-ját, a sorvégi pontot
jav.
Mit ösztönöm sejtett, de nem becsűlt
S tudásom óhajt, - oh de hasztalan.
Úgy-é, úgy-é, hasonlót érzek én is.
Ha majd te harczolsz a fenevadakkal,
Vagy én lankadva kertünk ápolom,
Körültekintek a széles világon
És égen földön nem lesz egy rokon,
Nem egy barát, ki bíztasson vagy óvjon.
Nem igy volt ám ez egykor, szebb időben.
Hiszen, ha oly kicsinyes lelketek,
Hogy fáztok ápoló gond s kéz ne’kűl,
S alárendeltség oly szükségetek;
Idézek én fel istent számotokra,
Ki nyájasabb lesz, mint a zord öreg:
E földnek szellemét, ismérem őt
Az égi karból, szép szerény fiú. -
Jelenjél meg szellem,
Látod, nem birsz velem,
Az ősi tagadás
Hiv, hisz nem merne más.
Ki vagy te, rém - nem téged hívtalak,
A föld nemtője gyönge és szelid.
Mit gyöngeül látál az égi karban,
Az önkörében végtelen, erős. -
Im itt vagyok, mert a szellem szavának
Engednem kelle, ámde megjegyezd,
Hogy fölzaklatni s kormányozni más.
Ha felveszem saját képem, leroskadsz,
S eme két féreg itt megsemmisűl.
Mondd hát, hogyan fér büszke közeledbe
Az ember, hogy ha istenűl fogad?
Elrészletezve vízben, fellegekben,
Ligetben, mindenütt, hová benéz
Erős vágyakkal és emelt kebellel.
Ah, nézd e kedves testvér arczokat,
Nézd, nézd, mi bájosan köszöntenek,
Nincs többé elhagyottság, rengeteg,
A boldogság szállott közénk velek.
Ők adnak búnkban biztató szavat,
A kétkedésben jó tanácsokat.
Nem is kérhettek jobb helyütt tanácsot -
Kik, a mint kértek, már határozátok -
Mint ép e kedves tünde alakoktól,
Kik úgy felelnek, mint kérdésetek szól:
n
Jegyzet A 63 sh.-ját a
sorkezdő szóban értelemszerűen jav.
A tiszta szívre mosolyogva néznek,
Ijesztő réműl a kétségbesőnek;
n
Jegyzet kétségbesőnek: a 63 szótagbetoldása ritmikai szövegromlás, ezért a K-Kl és a
61 alapján jav.
Ők kísérendnek végig száz alakban,
n
Jegyzet kísérendnek; a 63 rövid i-je ritmikai szövegromlás,
ezért a K-Kl és a 61 alapján jav.
Százféleképen átalváltozottan,
A fürkésző bölcsésznek üde árnya
S örök ifjú sziveknek ideálja.
Mit ér, mit ér e játék csillogása,
Előttem mely foly, nem hatok belé -
S nekem csak egy rejtélylyel több jutott. -
Ne hitegess, Lucifer, ne tovább,
Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad.
Keserves lesz még egykor e tudásod,
S tudatlanságért fogsz epedni vissza.
De tűrelem. Tudod, hogy a gyönyör
Perczét is harczczal kell kiérdemelned;
Sok iskolát kell még addig kijárnod,
Sokat csalódnod, míg mindent megértesz.
Könnyű neked beszélni tűrelemről,
Előtted egy öröklét van kitárva,
De én az életfájából nem ettem,
Arasznyi lét, mi sietésre int.
Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa, s egynapos rovar.
Eszmél, örül, szeret és elbukik,
Midőn napszámát s vágyait betölté.
Nem az idő halad: mi változunk,
n
Jegyzet mí: a hosszú magánhangzónak sem jogosultsága, sem előzménye a K-Kl-en
nincsen, ezért sh.-nak tekinthető és jav.
Egy század, egy nap szinte egyre megy.
Ne félj, betöltöd czélodat te is,
Csak azt ne hidd, hogy e sár testbe van
Szorítva az ember egyénisége.
Látád a hangyát és a méherajt:
Ezer munkás jár dőrén össze-vissza,
Vakon cselekszik, téved, elbukik,
De az egész, mint állandó egyén,
Együttleges szellemben él, cselekszik,
Kitűzött tervét bizton létesíti,
n
Jegyzet Kitűzött: a kiadások rövid ü-je ritmikai
szövegromlás, ezért a K-Kl alapján jav.
Mig eljön a vég, s az egész eláll. -
Portested is szét hulland igy, igaz.
De száz alakban újólag felélsz,
És nem kell újra semmit kezdened:
Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,
Köszvényedet őbenne folytatod,
A mit tapasztalsz, érzesz, és tanúlsz,
Évmilliókra lesz tulajdonod.
Ez visszapillantása az öregnek.
De ifju keblem forró vágya más:
Jövőmbe vetni egy tekintetet.
Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek.
Hadd lássam én is, e sok újulásban
Nem lankad-é el, nem veszít-e bájam.
Legyen. Bübájat szállítok reátok,
És a jövőnek végeig beláttok
Tünékeny álom képei alatt;
De hogyha látjátok, mi dőre a czél,
Mi súlyos a harcz, melybe útatok tér;
Hogy csüggedés ne érjen e miatt,
És a csatától meg ne fussatok:
Egére egy kicsiny sugárt adok,
Mely biztatand, hogy csalfa tünemény
Egész látás, - s e sugár a remény.
[I-III. szín összesen: 555 sor]