NEGYEDIK SZÍN.
(Egyiptomban. Elől nyilt csarnok. ÁDÁM, mint PHÁRAÓ, fiatalon, trónon ülve.
LUCIFER, mint ministere; tiszteletteljes távolban fényes kiséret. A háttérben
rabszolgák egy gúla épitésén dolgoznak, korbácscsal rendet tartó felügyelők alatt.
Tiszta nap.)
LUCIFER.
Felséges úr! aggódva kérdi néped,
Mely elvérezni boldog lenne érted,
Vajon mi az, mi a nagy pháraót
Nem hagyja trónja vánkosán pihenni?
Mért áldozod fel a nap kéjeit,
Az éjnek édes álomképeit,
És nem bizod gondját nagy terveidnek
A rabszolgára, a kit az megillet,
Midőn már úgyis a széles világon
Minden dicsőség, úralom tiéd
S a kéj, mit ember elviselni bír. -
Száz tartomány bő kincse mond urának,
Neked nyit kelyhet illatos virága
S édes gyümölcsöt csak neked növel.
Ezer hölgy keble sóhajtoz feléd:
A szőke szépség, lankadó szemével,
Finom, gyöngéd, mint játszi tünemény,
A barna lányka, lihegő ajakkal,
Égő szemében őrült szenvedélylyel -
Mind a tiéid. Sorsuk egy szeszélyed,
Mind érzi, hogy betölté hivatását
Ha néhány perczed fűszerezni tudta.
Mind ennek nincsen szűmre ingere.
Mint kénytelen adó jő, nem csatázok
Érette, nem köszönhetem magamnak.
De itt e művel, mellyet alkotok,
Azt tartom, hogy megleltem az utat
Mely a valódi nagysághoz vezet.
Művészetét a természet csodálja
S évezredekre hirdeti nevem.
Nincs földindulás, nincs vész, mely ledöntse:
Erősebb lett az ember, mint az isten.
S oh pháraó, mégis boldog vagy-é
E képzeletben? tedd kezed szivedre.
Nem én. Ürt érzek, mondhatatlan ürt.
De mindegy, hisz nem boldogságot esdtem.
Dicsőséget csak, s az megnyílt előttem.
Csak a tömeg ne sejtse kínomat -
Ha sajnálhatna, nem imádna többé.
Hát hogyha egykor átlátod magad,
Hogy a dicsőség percznyi dőré játék?
Az nem lehet.
S ha mégis?
Halni térnék,
Megátkozván utánam a világot.
Nem fogsz meghalni, bár átlátod egyszer,
Sőt újra kezdesz, régi sikereddel.
Uram segíts!
Hiába kéred azt.
Ki kínjainknak nem volt részese
Nem ért, nem ért! - Halk a jajnak szava
S a trón magas. Mért nem hívsz engemet
Ki eltakarlak s testemmel fogok fel
Minden csapást.
Hagyjátok ott. El innét.
Mi ismeretlen érzés száll szívembe,
Ki e nő és mi bűve-bája van,
Melylyel, mint lánczczal, a nagy pháraót
Lerántja porban fetrengő magához? -
Ez ismét a szálaknak egyike,
Melyekkel gúnyúl vett körűl urad,
Eszedbe hozni hernyó voltodat,
Ha önhitedben lepkeként csapongsz.
E vékony szál láttad már míly erős,
n
Jegyzet A 63 mily alakja ritmikai szövegromlás, ezért jav.
Kisiklik ujjainkból, és azért
Nem téphetem szét.
Azt ne is müveld.
A mílyen sértő, ép oly kellemes.
De illetlen, hogy egy bölcs és király
Alatta nyögjön.
Mit tegyek tehát?
n
Jegyzet Arany a szerzői utasítást a Kl-en írta be, a
kiadásokból hiányzik; pótoltuk, a színen belüli, [236] helyesírás
szerint.
Nincsen más hátra, mint hogy a tudás
Tagadja létét e rejtett fonálnak:
S kaczagja durván az erő s anyag.
Én nem birom kaczagni, sem tagadni.
Ah, kedvesem, véred csorogva foly,
Megállitom; fáj, úgy-e bár, nagyon?
n
Jegyzet Az ’úgy-e bár’ rövid magánhangzója a 63-n ritmikai szövegromlás, ezért a K
és a 61 alapján jav.
Az élet fáj csak, már nem fáj soká.
Nem úgy, nem úgy, mért éltél volna eddig,
Ha most halnál meg, a mint föllelél.
Mért él a pór? - a gúlához követ
Hord az erősnek, s állítván utódot
Jármába, meghal. - Milljók egy miatt.
Ah, Lucifer, mi rettentő beszéd ez!
A haldokló hagymázos őrülése.
Mit is beszélt?
Nagy pháraó, mi bánt?
No, mondhatom, hogy nagyszerű dolog:
Egy rabszolgával a földön kevesb van.
Neked silány szám, nékem egy világ,
Oh jaj, ki fog majd engemet szeretni? -
Én többé nem. - Felejts el, nő, örökre.
Majd foglak én. El innen a halottal.
Fel, hölgyem, e trón pamlagán helyed:
A bájnak épen úgy fejdelme vagy
Mint az erőnek én, - meg kelle lelnünk
Egymást akárhol.
Oh, nagy pháraó,
Tudom, parancsod a pór végzete,
Nem is szabódom, csak kevés időt
Engedj magamnak, azután parancsolj.
Ne többször e szót. Oh, hát birodalmam
Sohsem megy-é túl a parancs szaván?
Elég, ha egyelőre a parancs
Nem illet fájva, - oh ne írigyeld
n
Jegyzet
oh: a
63-ban megjelent változtatás helyesírása (óh.) eltér a
szokottól, ezért jav.
Ez első perczben könnyem a halottól. -
Mi szép halott, ah istenem, mi szép!
Szép és halott; mi ellentétel ez:
Törekvésünkre gúny e nyúgalom,
n
Jegyzet A 63 Törekvésinkre
alakja elszigetelt, talán sh. A K-KI és a 61 alapján jav.
Vagy hivságukra szánalmas mosoly.
Szökött rabszolga, ki veled daczol,
Mondván: erősebb lettem lánczaidnál.
A holtnak béke, az élőnek üdv.
Amaz könyed nem érzi, mosolyod
Nélkülöznöm kín.
Oldalomra, nő!
Ah mílyen édes kebleden pihenni.
Mi lelt szerelmem?
Oh, nem hallod-e
A nép jaját?
Először vettem észre.
Nem szép zene, igaz: de ne ügyelj rá,
Csókolj meg és feledd el a világot.
Te meg némitsd el azt a jajgatást.
Azt nem birom, ez már a nép joga,
Együtt öröklé az igával azt.
Hölgyem, te szenvedsz, s nem tudom, miként
Segítsek rajta. Sziveden keresztűl
A jajszó, mint villám, fejembe csap
S úgy érzem, a világ kiált segélyt.
Oh pháraó, zúzz el, de megbocsáss,
Ha a nép jajja nem hágy megnyugodni,
Ládd, jól tudom, hogy szolgálód vagyok,
Hogy éltem czélja tégedet mulatni,
Felejtek mindent, kívülem mi van:
Nyomort, nagyságot, ábrándot, halottat,
Hogy mosolyom üdv, ajkam láng legyen;
De hogyha a nép, e milljókarú lény,
Korbácsolt háttal jajgat odakint:
Mint fájó testnek kisded porczikája,
Én, én, a népnek elszakadt leánya.
Szivemben érzem szintén mind e kínt.
És én veled. - A milljók egy miatt - Mondá a holt is. -
Oh nagy pháraó!
Komor levél, és én vagyok oka,
Üzz el magadtól, vagy taníts, miként kell
Siketté lennem.
Jobb mester valál te,
Mert megtanítál a jajt hallanom. -
Ne halljam többé. - Im, legyen szabad
A szolga nép. Mit is ér a dicsőség
Mit egy személyben ér utól az ember
Milljók vesztével és milljók jajával,
Kikben szintén az az ember lehel;
Milljószor érzem a kínt, egyszer a kéjt.
Ah, pháraó, rajongsz; hisz a tömeg
A végzet arra ítélt állata,
Mely minden rendnek malmán húzni fog,
Mert arra van teremtve. Már ma mentsd fel:
A mit te eldobsz, ő meg nem nyeri,
És új urat keres holnap magának.
Vagy azt hiszed, hogy ülhetnél nyakán,
Ha a gazdának szükségét nem érzi?
Ha kebelében öntudat lakik?
Miért jajgat hát, mintha fájna néki
A szolgaság?
Fáj, bár nem tudja, mi.
Mert minden ember uralomra vágy,
Ez érzet az, s nem a testvériség,
Mi a szabadság zászlajához űzi
A nagy tömeget, - ámbár öntudattá
Nem ébred benne, és csak sejtelemkint
Zaklatja minden olyasért, mi új
S mi tagadása a már meglevőnek;
Abban remélvén testesűlve látni
A boldogságról képzett álmait.
Pedig mély tenger a nép: bármi napfény
Sem hatja át tömét; sötét leend az,
Csak a hullám ragyog, mit színe fölvet,
És mely hullám esetleg ép te vagy.
S mért épen én?
Vagy más veled rokon,
Kiben tudattá vált a népi ösztön,
S ki a szabadság bámult bajnokául
Fényes helyedre tolakodni mer.
Mig a tömeg, nem nyerve semmit is,
Nevet cserél, a gazda megmarad.
Mi végtelen körút okoskodásod,
Melyből menekvés nincsen is talán.
Vagyon menekvés. Adj ezen nehány
Ki-vált egyénnek lánczot és gyürűt,
Adj más játékszert, s mondd: im a tömeg
Fölébe tollak, ez teszen nemesbbé -
És elhiszik, és a népet lenézvén
Elszívelik, hogy őket is lenézd.
Ne kísérts ily csábító álokokkal.
n
Jegyzet A 63 ’ksérts’ alakja ritmikai szövegromlás, ezért a K-Kl és a 61 alapján
jav.
El a szolgákkal! légyen mind szabad.
Hirdesd ki nékik, ám de jól siess,
Hogy, míg megbánom, késő is legyen már.
Előre csak önhitten útadon.
Hidd, hogy te mégy, ha a sors árja von.
E mű meg álljon bévégzetlenűl,
n
Jegyzet bévégzetlenűl: a 63 rövid magánhangzója ritmikai szövegromlás, ezért a
K-Kl és a 61 alapján jav.
Intő rom annak, a ki nagyra tör,
Erőnk s gyöngénknek nagy kérdőjele.
Örülj pór, a nagyság hogy meghajolt
Előtted. Csak ne hidd, hogy kényszerítve.
Vigasztalódjál, oh én kedvesem,
Úgy is mit ér az a rideg dicsőség,
Hideg kígyóként mely közénkbe csúsz.
De nagy, de nagy.
El véle; látod, a jaj
Elnémúlt, üdvünket meg nem szakasztja,
Mi vágyad más, ha keblemen pihensz?
Oh nő, mi szük, mi gyarló látköröd.
S a büszke férfit ép ez vonzza hozzád -
Csak gyöngeség mit az erő szerethet.
Mint a védő szülő gyámoltalan
Voltát karolja leghőbben fiának.
Ah pháraó, tán már untatlak is
E hasztalan, e balga fecsegessel?
Hiába, ha okosabb nem vagyok.
Ne is kivánd, hogy légy, én kedvesem.
Eszem elég van nékem önmagamnak,
Erő s nagyságért nem kebledre hajlok,
Sem a tudásért, mind ezt könyveimben
Sokkal jobban föllelhetem. Te csak
Beszélj, beszélj, hogy halljam hangodat,
Rezgése szűmön végig árjadozzon.
Akármit mondasz, mind egy; oh, ki kérdi
Mit énekel a kis madár, azért
Édes sejtéssel halljuk hangjait.
Te csak virág légy, drága csecsebecs,
Haszontalan, de szép, s ez érdeme.
És mégis egy vágy ver föl mámoromból,
Talán bolond vágy - - oh de teljesítsd -
Hagyj vetnem egy merész pillantatot
Előre, egy pár ezredév utánra,
Mi lesz hiremből?
A mig csókolódtok,
Nem érzed-é a lanyha szelletet,
Mely arczodat legyinti s elröpűl?
Vékonyka porréteg marad, hol elszáll,
Egy évben e por csak nehány vonalnyi,
Egy századévben már nehány könyök,
Pár ezredév gúláidat elássa,
Homoktorlaszba temeti neved,
Kéj-kerteidben a sakál üvölt,
A pusztán koldús, szolganép tanyáz.
S mind ezt nem a mennyrázó fergeteg,
Nem bömbölő földindulás cselekszi,
Csak gyönge szellő, mely körűlenyelg.
Rettentő kép.
Ne félj, csak szellemed vesz,
De tested megmarad, mint múmia,
Kiváncsisága iskolás fiúknak,
Torz arczulattal, melyről elmosódott
Az írás, szolga volt-e, vagy parancsolt.
Pokolbeli káprázat, el veled,
Hiú törekvés, dőre nagyravágy -
Fülembe cseng még: milljók egy miatt.
E millióknak kell érvényt szereznem,
Szabad államban - másutt nem lehet.
Enyészszen az egyén, ha él a köz,
Mely egyesekből nagy egészt csinál.
S elhagysz-e engem is, szerelmedet? -
El, téged, a trónt, mindent elhagyok.
Vezess, vezess új czélra, Lucifer,
Ugy is sok szép időt vesztettem el
Ez ál uton.
Királyom! tört reménynyel
Ha megjösz, szived e szűn menhelyet lel.
Igen, igen; sejtem hogy téged is
Tisztúlt alakban fel foglak találni.
S akkor nem fogsz ölelni már paracsból,
De, mint egyenlő, - kéjnek érzetével.
Ne oly vágtatva, még jókor beéred,
Talán előbb, a czélt, hogysem reméled,
És sírni fogsz majd, látva, hogy mi dőre,
Mig én kaczaglak. - Menjünk hát, előre.
[I-IV. szín együtt: 816 sor]