HATODIK SZÍN.
(Rómában. Nyilt csarnok, istenszobrokkal, díszedényekkel, melyekben illatok
égnek, kilátással az Apenninek felé. - Középen terített asztal három lecticával. ÁDÁM
mint SERGIOLUS, LUCIFER mint MILÓ, CATULUS, mind megannyi kéjencz, ÉVA mint JÚLIA,
HIPPIA és CLÚVIA kéjhölgyek ledéren öltözve dőzsölnek. Egy emelvényen gladiátorok
harcza foly, rabszolgák állnak parancsra készen, fuvolások zenélnek. Alkony, később
éj.)
CATULUS.
Nézd, Sergiolus, mily serény, ügyes
n
Jegyzet A 63-ban a 'szerény' értelemzavaró sh., jav.
Ez a piros szalagú gladiator.
Mernék fogadni, hogy amazt legyőzi.
Nem, Herculesre!
Ah mit, Herculesre,
Ki hinne még közöttünk istenekben?
Mondd Júliádra, jobban elhiszem.
Legyen.
Erős alapra esküszöl:
Álistent tévén, álisten helyébe.
De mondd, hogy értsük még is azt az esküt,
Szépségét értsük-é, szerelmed-e,
Avagy tán épen hűségét irántad? -
A báj muló, s ha még nem volna is,
Unott lesz holnap, a mi elragad ma,
S kevesb kecsű nő csábít tőle el
Az ujdonság bűbájos ingerével.
Hűségit értém. Vagy ki pazarol
Hölgyére többet nálam?
Oh bohó!
Hát bírod-é őt vég nélkül ölelni?
S ha bírnád is, te, a ki telhetetlen
Gyönyörre vágysz s haszontalan csapongsz,
Mert a kéjnek csak egy-egy elszakadt
Részét birod egy-egy nőben találni,
Mig a szépség s kéj eszményképe mindig
Elérhetlen varázsként leng előtted,
Hogyan tudod, hogy szintén egy szeszélye,
Egy ábrándkép nem csábitandja-é el?
Egy gladiátor roncsolt izmai - -
Igaz, igaz, ne többet Hippia.
Miért is vonz az a kéj Tantalusként,
Ha Herculesnek ereje hiányzik,
Ha Proteusként nem változhatunk,
S egy megvetett rab, kínos hét után,
Oly órát élvez, mílyet hasztalan
Ohajt ura. - Vagy a gyönyör csak egy
Ital viz-é hát a meglankadottnak,
S annak halál, ki habjaiba dűl?
Ah mily dicső erkölcsi tanfolyam
Szép lányok keblén, fűzéres pohárnál. -
De hát fogadástok? -
Ha veszteném,
Úgy Júlia tiéd. -
S ha nyersz?
Lovad
Enyém. -
Négy hétre vissza veheted,
Vagy bétaszítom ángolnás tavamba. -
Nézd, Júlia, e szép kövér halat:
Egyél, hiszen majd hizlalsz másikat.
S nem dőzsöl-é rút féreg rajtad is?
Örűljön, a ki él, vagy hogyha nem
Tud is örűlni, legalább kaczagjon.
Jól tartsd magad, hé! -
Rajta csak, vitézűl.
Recipe ferrum! - Gyáva korcs. Elég
Rabszolgám van még, nem vagyok fukar.
Ki sajnálná e kis felzaklató
Jelenetet, szép hölgyek, tőletek,
Midőn a csók oly sokkal édesebb,
Forróbb a vágy, ha egy kis vér ömölt.
A ló enyém, jőj Júliám, ölelj meg.
Vigyék ki azt a hullát. - Tánczosok!
Csináljatok most más komédiát,
Ebből elég volt mára.
Clúvia!
Jőj hát te is, nem nézhetem soká,
Ha más ölelkezik.
S mi, Hippia,
Követjük-é szintén példájukat?
De nyald meg ajkad, nincs-e rajta méreg.
No úgy, most már mulathatunk, galambom.
Mit is dobog szived olyannyira,
Nem nyughatom fölötte, Júlia.
Halld, e bolond még a szivről beszél! -
Ládd kedves, én nem bántom a tiédet,
Tehetsz vele akármit, csak ne tudjam,
Ha csókod forró s mindig kész nekem.
Nagylelkü kedves! ím javadra e bort.
Jól van, jól, Cluvia, de lágy karod,
Puhácska kebled tőlem el ne vond,
Füzérem is lesiklott ládd fejemről. -
Ah, ez remek fordúlat tánczotokban,
Mi buja tűz, kellemmel egyesűlve!
Szemed befogom im, ha ott leled
Azt, a miért én is versenyt futok,
S csak egy jó szót sem bírok érdemelni. -
Ezen savanyu arczot nézzed inkább, -
Miért is ennek az a szép leány,
Ha már különb hasznát se’ tudja venni,
Mint hogy szunyadni hagyja, míg maga
Gúnyos mosolylyal és hideg szemekkel
Kisér száz édes, bárha dőre dolgot,
Mi a társalgás illatát teszi. -
Valóban, egy ily arcz egész körök
Költészetére fagylepelt borit.
Ki ellenáll a percz igézetének
S nem hagyja lelkét ártól elragadni,
Nem is jó ember s bár maradna otthon. -
Valóban szinte félek, hogy szegényben
Már megfogant a fekete halál,
Mely a várost pusztítja. -
El vele,
E gyászos képpel. Pajzán dalt nekünk,
Ki tudja a legszebbet köztetek.
Borral, szerelemmel
Eltelni sohsem kell;
Minden pohárnak
Más a zamatja
S a mámor, az édes mámor,
Mint horpadt sírokat a nap,
Létünk megaranyozza.
Borral, szerelemmel
Eltelni sohsem kell;
n
Jegyzet A sorvégi központozást a [97]
analógiájára jav.
Minden leánynak
Más a varázsa,
S a mámor, az édes mámor,
n
Jegyzet Madách logikusan írta be a Kl-en a
"MIND." utasítást, a kiadásokhoz képest pótoltuk.
Mint horpadt sírokat a nap,
Létünk megaranyozza.
Jól van biz az, no s Clúvia, te mit tudsz?
Bolond világ volt hajdanában:
Lucretiát az özvegy ágyban
Hogy megkereste szép gavallér,
Nem lángol ajka, több kéjt nem kér,
Tárt szűvel nem fut bordélyházba,
Hideg vasat merit magába. -
n
Jegyzet A kiadásokban a két sor közötti
"MIND." sh., mivel Cluvia először énekli a refrént. A K-Kl alapján töröltük,
akár az emiatt fölöslegessé vált „CLUVIA.” megnevezést is [118/119].
Örűljünk, okosabb világ van,
Örűljünk, hogy mi élünk abban. -
Bolond világ volt hajdanában:
Brutus nem ült szép villájában,
Kardot fogott s harczolni méne,
Mint hitvány zsoldos, s még mi végre?
n
Jegyzet A sorvég
elbizonytalanodott központozását a K-Kl alapján jav. (A sor vlsz. nem fért el a
szedéstükörben, erre utal a 63 teljességgel szokatlan alakja is.)
A rongyos nép jóléte végett,
S tar földön érte el is vérzett.
Örűljünk, okosabb világ van,
Örűljünk, hogy mi élünk abban. -
Bolond világ volt hajdanában:
n
Jegyzet A sorvégi vesszőt a [111] és a
[119] analógiájára egységesítettük.
Rém járt fel a hősek agyában,
Szentnek hivék, mit kaczagunk ma,
S egy két ily őrűlt ha akadna,
Circusainkban épen elkel,
Nekünk látvány, a vadnak étel.
Örűljünk, okosabb világ van,
Örűljünk, hogy mi élünk abban.
Ah Cluvia, leverted Hippiát.
Szeretnék e dalnak költője lenni.
S te nem danolsz, mit búsongsz Júlia?
Körűlünk minden vígad és nevet.
Nem jól esik pihenned keblemen? -
Ah jól, nagyon. De nézd el Sergiolus,
A boldogság midőn elkomolyít.
Azt tartom, mely kaczag, nem is valódi.
Legédesebb perczünkbe is vegyül
Egy cseppje a mondhatlan fájdalomnak,
Talán sejtjük, hogy az ily percz - virág,
S így hervatag.
n
Jegyzet A 63 „ilyest” alakja
ritmikai szövegromlás, ezért a 61 alapján jav.
Ah, én is érzek ílyest.
S kivált ha még dalt hallok és zenét,
Nem hallgatom a szük kotlátu szót,
De a hang árja ringat, mint hajó,
S úgy érzem, mintha álomban feküdném:
A rezge hangon messze múltba szállnék,
Hol napsugáros pálmafák alatt
Ártatlan voltam, játszi, gyermeteg,
Nagy és nemes volt lelkem hívatása.
Bocsáss meg, őrűlt álomnak varázsa
Mind ez. - Csókollak ismét - ébredek.
El a zenével, tánczczal, émelyit
Ez örökös édesség tengere,
Keserüet kivánna már szivem.
Boromba ürmöt, és fulánkot a
Piros ajakra, vészt fejem fölé.
Mi jajszó ez, mely úgy velőbe hat?
Nehány őrűltet most feszítenek fel,
Testvériségről, jogrul álmodókat.
Úgy kell nekik, miért nem ültek otthon,
Élvezve és feledve a világot,
Miért vitatták mások dolgait.
Koldús a dúst testvéréűl kivánja,
Cseréld meg őket és ő von keresztre.
Hagyd hát kaczagnunk a nyomort, hatalmat,
Dögvészt, mi a várost tizedeli,
Az isteneknek minden végzetét.
Úgy érzem, mintha álomban feküdném,
A rezge hangon messze múltba szállok,
Hol nagy s nemes volt lelkem hívatása. -
Nem úgy mondád-e Júlia?
Igen.
Mint látom, itt a jó kedv elborúlt.
Bor nincs-e már, vagy elfogyott az élcz,
Hogy a savanyu úr is megsokallja?
n
Jegyzet Az l
kettőzését a Kl-en Arany elvégezte, de a betű vékony vonalát a szedő
szemlátomást nem vette javításnak, így a kiadások ’megsokalja’ alakját sh.-nak tekintettük és jav.
Talán bizon valaki fél közöttünk,
Vagy épen megtért.
Veszsz, ha azt hiszed.
No majd hivok uj vendéget közénk.
Talán megifjúlt kedv is tér be véle.
Hej! hozzátok be, szolgák, ízibe,
Ki fáklya fénynyel erre útazik.
Csak megkináljuk egy pohár itallal. - -
Igyál pajtás, holnap nekem, ma néked!
Talán inkább csókot kívánsz?
Öleld meg
És lopd ki szájából az obulust.
Ha tégedet csókollak, őt miért ne?
Megállj, a döghalált szivod magadba.
A döghalál - rettentő - félre innen.
Te nyomorú faj! - gyáva nemzedék,
Míg a szerencse mosolyog feletted,
Mint napsugárban a légy, szemtelen,
Istent, erényt, gúnyolva taposó.
De hogyha a vész ajtódon kopog,
Ha istennek hatalmas újja érint,
Gyáván hunyász, rútúl kétségb’eső.
Nem érzed-é, hogy az ég büntetése
Nehezkedik rád. Nézz csak, nézz körűl,
A város pusztúl, durva idegen nép
Tiporja el arany vetésidet,
Szétbomlik a rend, senki nem parancsol
S szót nem fogad. A rablás, gyilkolás
Emelt fővel jár a békés lakok közt,
Utána a halvány gond, réműlet
S égből földről se’ részvét, sem segély.
Nem bírod, úgy-e, kéjek mámorával
Elandalítni azt a szózatot,
Mely a kebelnek mélyét felveri
S jobb czél felé hiába ösztönöz.
Kielégítést, úgy-e bár, nem érzesz,
Csak undort ébreszt szűdben a gyönyör
S aggódva nézsz körűl, ajkad rebeg:
Hiába mind, a régi istenekben
Nincs már hited, kövekké dermedeztek.
Elporlanak s új istent nem találsz,
Mely a salakból újra fölemelne. -
Nézz csak körűl, mi pusztit városodban
Hatalmasabban, mint a döghalál,
Ezren kelnek fel a lágy pamlagokról,
Hogy Thebaisnak puszta téreit
Vad anachorétákkal népesítsék,
Ottan keresve tompúlt érzetöknek
Mi még izgassa, a mi még emelje. -
El fogsz pusztúlni, korcsúlt nemzedék,
E nagy világ most tisztuló szinéről.
Oh jaj nekem, mi szörnyű fájdalom,
Hideg veríték, orcusnak tüze, -
A dögvész, oh, a dögvész, - elveszek.
Nem gyámolit ki sem közűletek,
Kik annyi élvet osztátok velem?
Ma néked, holnap nékem, édesem. -
Hát öljetek meg, átkom ver különben.
Ne átkozódjál lányom, sót bocsáss meg, -
Majd gyámolítak én és a nagy isten,
A szent szeretet örök istene.
Emelkedjél fel hozzá, ím e vízzel
Lelked kitisztúl menten a salaktól,
S hozzá siet. -
Atyám - megkönnyülék.
Én még ma Thebaisba útazom.
Elundorodtam a bünös világtól.
Megállj Catulus, én is elkisérlek.
S te itt vagy Júlia, mondd, mit keressz itt,
Hol a halál az örömet kiölte.
S nem ott van-é helyem, a hol te vagy?
Ah Sergiolus! vajh mi sok nemes
Érzést találtál volna e kebelben,
Hol csak mulékony kéj után kutattál. -
És önmagamban is. Mi kár, hogy úgy van!
Elveszni nyomorúltan, kisszerűen,
n
Jegyzet A sorvégi pont a 63-ban lehet
sh.; a K -K l és a 61 alapján a vesszőt állítottuk vissza.
S szenvedni addig. Oh, ha él az isten,
Ha gondja van ránk, és hatalma rajtunk,
Új népet hozzon s új eszmét világra.
Amazt, a korcsba jobb vért önteni.
Ezt, a nemesbnek hogy köre legyen
Magasra törni. Érzem, elkopott mind.
Mi a miénk volt - s újat létrehozni
Erőnk kevés. Hallgass meg, istenem.
E látvány kissé borzogatja hátam,
De nem emberrel kell-e küzdenem.?
Mit én nem bírok, ő teszi helyettem.
Hasonló tréfát már gyakorta láttam.
A glória ha lassan elveszett.
Még megmarad a vérengző kereszt.
Az Úr meghallgatott. - Tekints körül,
Az elkorcsúlt föld újra kezd születni.
E medvebőrös barbár harczfiak,
Kik üszköt vetnek fényes városokra.
Kiknek lova múlt századok vetését
Tiporja el s istálót elhagyott
Templom falak közt lél, új vért hozand
Az elsilányúlt, megfogyott erekbe.
S kik a circusban himnuszt énekelnek
Mig a bősz tigris keblöket kitépi,
Új eszmét hoznak, a testvériséget,
És az egyénnek felszabadulását.
Melyek meg fogják rázni a világot. -
Ah érzem, érzem, mást is kér a lélek,
Mint dagadó párnákon renyhe kéjek;
A szív vérének lassu elfolyása
Olyan kéj, melynek vajh mi lenne mása?
Legyen hát czélod: istennek dicsőség,
Magadnak munka. Az egyén szabad
Érvényre hozni mind, mi benne van.
Csak egy parancs kötvén le: szeretet.
Fel hát csatázni, fel hát lelkesűlni
Az új tanért. Alkotni új világot,
Melynek virága a lovag-erény lesz,
Költészete az oltár oldalán
A felmagasztalt női ideál.
Ah, a lehetlen lelkesit fel Ádám!
A férfiúhoz méltó ez s dicső ám.
Istennek tetszik, mert az ég felé hajt,
S ördögnek kedves, mert kétségbe ejt majd.
[I-VI. szín összesen: 1382 sor]