HETEDIK SZÍN.
(Konstantinápolyban. Piacz nehány őgyelgő polgárral. - Középen a patriarcha
palotája, jobbra apácza zárda, balra liget. ADAM, mint TANKRED, erődús
férfikorban más lovagokkal, Ázsiából visszatérő keresztes hadak élén, lengő
zászlók s dobszó mellett jő, LUCIFER mint fegyvernöke. Estve, később
éj.)
ELSŐ POLGÁR.
lm itt jön ismét egy barbár csapat.
Fussunk, zárjunk be ajtót és kaput,
Nehogy rabolni jőjön kedvök újra.
El hölgyeinkkel; e vad csőcselék
Isméri a szerályok kéjeit.
Es hölgyeink is a győző jogát.
n
Jegyzet A K -K l-en szereplő névelő
visszahelyezésével a sor ritmushibáját jav.
Megálljatok, mit futtok így előttünk;
Vagy nem látjátok ezt a szent jelet,
Testvérileg mely egy czélhoz csatol? -
Hitünk világát vittük Ázsiának,
Szeretetnek tanát, hogy elvadúlt
Milljói, melyek közt szent bölcseje
Ringott üdvünknek, érezzék malasztját.
S tiköztetek nem volna szeretet?
n
Jegyzet A 63 elmaradt sorvégi
gondolatjelét a K -K l és a 61 alapján jav.
Hallottunk már mi sokszor ily beszédet,
S legott házunkra az üszők repűlt.(Elszélednek.)
Imé, látjátok, ez átkos gyümölcse,
Ha aljas tervvel amiyi martalócz
Kezében a szent zászlót lengeti
S gyáván hizelgve a népszenvedélynek,
Hivatlanúl tolakszik fel vezérül. -
Lovag barátim! míg a szennytelen
Becsűlet, isten szent dicsérete,
A nő védelme és a hősiség
Lesz kardjainkon, mink vagyunk hivatva
E ronda démont féken tartani
S vezetni, hogy vágyának ellenére
Nagyot s nemest müveljen szüntelen.
Szépen szólsz, Tankréd, ám de majd ha a nép
El nem hiendi többé, hogy vezér vagy - -
Hol a szellem van, ott a győzelem.
Lesujtom. -
És ha szellem nála is lesz?
Leszállsz-e hozzá?
Mért leszállani?
Hát nem nemesb, ha őtet emelem fel. -
Lemondni a küzdés nehéz helyéről
Társak híjában ép olyan kicsinyes,
Mint szűkkeblűség társt be nem fogadni,
Irígyelvén részét a pályabérben. -
Lám lám, mivé silányúlt a nagy eszme,
Melyért a circus vértanúi haltak. -
Ez az egyénnek felszabaditása? --
Csodálatos fajú testvériség. -
Ne gúnyolj. - Oh ne hidd, hogy a dicső tant
Fel nem fogom. Éltemnek vágya az. -
Tehet, s tegyen, kiben szent szikra van.
Ki felküzd hozzánk, szívesen fogadjuk,
Egy kardcsapás rendünkbe emeli,
De őriznünk kell a rend kincseit
A még forrongó zűrnek ellenében.
Bár jőne már, bár jőne az idő,
Megváltásunk csak akkor fog betelni,
Midőn ledűl a gát, mert tiszta minden. -
De ílyen napnak jöttét kétleném,
Ha az, ki a nagy művet inditá,
Nem önmaga lett volna a nagy isten. —
Barátim, láttátok hogyan fogadtak.
Árván a zajgó város népe közt.
Nincs hátra más, mint ott azon ligetben
Táborba szállni, mint azt megszokók
Már a pogány közt. Mig majd jobbra fordúl.
Indúljatok, követni foglak én is,
Minden lovag felel népségéért.
Mi kár, hogy szép eszméid újolag
Csak ollyan hírhedett almát teremnek,
Mely künt piros, de bélé por.
Megállj.
Hát nem hiszesz már semmi nemesebbe?
Ha hinnék is, mit ér, fajod ha nem hisz.
Ez a lovagrend, mellyet állítasz
Pháros gyanánt tenger hullámi közt,
Egykor kialszik, félig összedűl
S vészesb szirtté lesz a merész utasra.
Mint bármelyik más, mely sohsem világlott. -
Minden, mi él és áldást hintve hat.
Idővel meghal, szelleme kiszáll,
A test túléli ronda dög gyanánt,
Mely gyilkoló miazmákat lehel
Az új világban, mely körűle fejlik. -
Ládd, Így maradnak ránk a múlt idők
Nagyságai.
Míg rendünk összedűl,
Tán szent tanai a tömegbe hatnak,
És akkor nincs veszély.
A szent tanok. - -
Ah, ép a szent tan mindig átkotok,
Ha véletlen reá bukkantatok:
Mert addig csűritek, hegyezitek,
Hasogatjátok, élesítitek,
Mig őrültség vagy békó lesz belőle.
Exact fogalmat nem birván az elme.
Ti mégis mindig ezt keresitek
Önátkotokra, büszke emberek.
Vagy nézd e kardot, hajszállal nagyobb
Kisebb lehet s lényben nem változott,
Ezt folytathatnók véges-végtelen
S hol az exact pont, mely határt tegyen?
Bár érzésed rögtön reátalál,
A változás nagyban midőn beáll. -
De mit törekszem, - fáraszt a beszéd,
Tekints magad csak kissé szerteszét.
Barátim! népem fáradt, menhelyet kér.
Tán a kereszténység fővárosában
n
Jegyzet Madách a 61 kézipéldányán
visszaállításra jelölte ki az Arany jav. szóalakot, a 63-ban ez azonban
nem történt meg, vö. a SZÖVEGKRITIKA DOKUMENTUMOK-kal! A szerző szándéka
szerint jav.; itt és a [114] sorban is.
Nem kér hiába.
Kérdés, nem vagy-é
Eretnekségben, rosszabb a pogánynál.
Mondd, mit hiszesz, a Homousiont,
Vagy Homoiusiont?
Ezt nem értem. -
Ne Valld be, ez most itt a fő dolog.
Lám, kétkedik, ez is hamishitű.
n
Jegyzet A 63 ’kételkedik’ alakja sh., ritmikai szövegromlás, ezért a K-KI és a
61 alapján jav.
El tőlük, el, zárkózzunk házainkba. -
Átok reá, ki nékiek fedek nyújt. (Elszélednek.)
Elámulok! - De mondd, mi fejdelem
Közelg amott, oly dölyfösen, kihívón.^ -
A főpap az, apostolok utóda.
S e meztelábas ronda csőcselék,
Mely a bilincselt népet kárörömmel,
Hazudt alázat színével kiséri?
Keresztény-cinicus, barátsereg.
Nem láttam ílyest ősi hegyeim közt.
Majd látsz utóbb; a poklosság, tudod,
Lassan terjed. De vigyázz, meg ne sértsd
n
Jegyzet A 61 í-je feltehetően Arany korrektúrajavítása
lehetett, a 63 rövidülése ehhez képest ritmikai szövegromlás.
Ez absolut erényü s ép azért
Engesztelhetlen népet.
Ah, minő
Erény lehetne ily fajnak sajátja.
Erényök a sanyargás, a lemondás,
Mit mestered kezdett meg a kereszten.
Az egy világot válta meg ez által,
De e gyávák csak istent káromolnak,
n
Jegyzet A 63 sorvégi
interpunkciós sh.-ját jav.
Mint lázadók, megvetve kegyeit.
Ki szúnyog ellen oly fegyvert ragad,
Mit medve ellen vinni hősiség,
Bolond.
De hátha ők a szúnyogot
Medvének nézik. - Nincs-e rá joguk.
Nincs-é joguk hős voltuk érzetében
Pokolra űzni minden élvezőt? -
Látok, miként Tamás, és nem hiszek. -
Szemébe nézek e káprázatoknak. -
Atyám! a szent sír harczosi vagyunk
S a fáradalmas útból megpihenni
E város népe még be sem fogad. -
Ki oly hatalmas vagy, segíts ügyünkön.
Fiam, csekély dolgokra most nem érek,
Az isten dícse, a nép üdve hív,
Eretnekek fölött kellvén Ítélnem,
Kik mérget szórva dudvaként tenyésznek
S tűzzel vassal bár irtjuk, szüntelen
Ujúlt erővel küldi a pokol ránk. -
De hogyha a kereszt vitézi vagytok,
Minek kerestek messze szerecsent,
Itt a veszélyesb ellen. Fel tehát,
Fel falvaikra, irtsátok ki őket.
Pusztítsatok nőt, aggot, gyermeket.
Az ártatlant, atyám, csak nem kívánod.-
Ártatlan a kígyó is, mig kicsiny,
Vagy hogyha már kihullt méreg-foga,
S kiméled-é.>
Valóban szörnyü bűn
Lehet, mi ily haragra gyujthatá
Egyházát a szeretetnek.
Fiam!
Nem az szeret, ki a testnek hizelg,
De a ki a lelket vezérli vissza,
Ha kell kard élén, vagy lángon keresztűl
Ahoz, ki mondá: Nem békét, de harczot
Hozok a földre. - E gonosz hitűek
A szent háromság rejtélyes tanában
A homoiusiont hirdetik,
Mig az egyház a homousiont
Alapítá meg a hit czikkeül.
Halál reájuk, már a máglya ég. -
Adjátok fel, barátim, azt az i-t,
Szebb áldozat lesz élemiegvetéstek
A szent sirért vivandó hős csatában.-
Sátán, ne kísérts, mink igaz hitünkért
Ott vérezünk, hol isten rendelé.
Hah, szemtelen, igaz hittel dicsekszel?
Nincs-é velünk a rimini zsinat,
S más számtalan?
Rosz útra tévedett.
De Nicaeában s más igaz hivő
Zsinatban úgy-e mellettünk itéltek?
A pártosok. - Mi szemtelen kísérlet
Még versenyezni vélünk. Vagy, felelj,
Hol van csak egy egyházatyátok is,
Mint Árius, és a két Euséb? -
Hát birtok-é egy Atanásiust?
Hol vértanúitok?
Több, mint tinektek.
Szép vértanúk, kiket káprázatával
Az ördög csalt el, kárhozott halálra. -
Mondom, ti vagytok a nagy Babylon,
Az a kéjhölgy, kiről szent János irt,
Mely el fog veszni a világ szinéről. -
A hétfejű sárkány, az antikrisztus
Vagytok ti, kikről szent János beszél,
Gazok, csalárdok, ördög czimborái.
Rablók, kigyók, paráznák, torkosok...
El vélök, el, már is soká időzünk.
Isten dicsére, a máglyára őket!
Isten dicsére, jól mondád gonosz,
Isten dicsére hull az áldozat. -
Erősek vagytok, tesztek kény szerint,
De jó-e a tett, ítél majd az ég. -
Számlálva immár bűnóráitok.
Vérünkből új csatárok születendnek.
Az eszme él s a láng, mely fellobog,
Világot késő századokra vet. -
Jerünk, barátim, a dicső halálba. -
n
Jegyzet A zsoltáridézeteket,
Madách írói szándékának megfelelően, nem számoztuk.
1. Én erős istenem, én erős istenem, miért hagytál el engemet, és miért
távoztál el az én megtartásomtól és az én jajgatásaimnak beszédétől?
2. Én istenem, kiáltok mind napestig, de nem hallgatsz meg, éjjel is nincs
nekem veszteglésem.
3. Te pedig szent vagy --
(XXII. zsolt.)
A BARÁTOK
(karban közbe vágnak.)
1. Perelj, uram, az én velem perlőkkel, és harczolj a velem harczolókkal.
2. Ragadj fegyvert és paizst, és kelj fel az én segítségemre.
3. És vedd fel dárdádat és rekeszd meg az én háborgatóim eleinek utát. -
(XXXV. Z s o lt .)
(Ez alatt a patriarcha s a menet elvonúl. Néhány barát tractatusokkal a
keresztesek közé vegyül.) [200/
LUCIFER.
Mit állsz oly szótlan, mondd, mit borzadasz?
Tragédiának nézed? nézd legott
Komédiának s múlattatni fog. -
Oh jaj, ne tréfálj! - hát egy i miatt is
Mehetni íly elszántan a halálba? -
Mi akkor a magasztos, nagyszerű? -
Az, a mi másnak tán kaczagtató.
Egy szál választja csak e két fogalmat,
Egy hang a szivben itél csak közöttük
S ez a rejtélyes bíró a rokonszenv,
Mely istenít, vagy gúnyával megöl. -
Mért is tünt csak szemembe mind e bűn!
E kisszerű harcz büszke tudományban,
E gyilkos méreg mesterűl kivonva
A legfényesb, legüdítőbb virágból. -
E szép virágot egykor ismerém,
Üldött hitünknek zsendülő korában:
Ki az a bűnös, a ki tönkre tette?
A bűnös önmaga a győzelem,
Mely szerte szór, száz érdeket növel.
A vész, mely össze hoz, mártírt teremt.
Erőt ád; ott van az eretnekekkel. -
Valóban, elhajítnám kardomat,
És visszamennék éj szaki honomba,
Hol még az ős erdők árnyékiban
A férfibecs, a tiszta egyszerűség
Daczol e síma kornak mérgivel,
Ha titkos szó nem súgná szüntelen,
Hogy e kort nékem kell újjá teremtni.
Hiú törekvés. Mert egyént sohsem
Hozandsz érvényre a kor ellenében:
A kor folyam, mely visz, vagy elmerít,
Uszója, nem vezére, az egyén. -
Kiket nagyoknak mond a krónika,
Mind az, ki hat, megérté századát,
De nem szülé az új fogalmakat.
Nem a kakas szavára kezd viradni,
De a kakas kiált, merthogy virad. -
Amott azok, kik békóban sietnek
Mártírhalálra, gúnytól környezetten,
Látnak csak egy embernyomot előre,
Köztük dereng fel az új gondolat;
S azért meghalnak, mit utódaik
Az útcza-léggel gondtalan szivandnak. -
De hagyjuk ezt, nézz kissé táborodba,
Mit járnak ott azon piszkos barátok,
Mi vásárt ütnek, mit szónoklanak,
Örült taglejtés vad kíséretében. -
Hallgassuk őket.
Bajnokok, vegyétek!
Vegyétek a vezeklésnek tanát
Kalauzúl minden kétségetekben,
Ez megtanít, a gyilkos, a parázna,
n
Jegyzet A K -K l-en és a
kiadásokban is hiányzó írásjelet a [255] analógiájára jjav.
A templomrabló, a hamis tanú
Hány évig fog szenvedni a pokolban.
És megtanít, egy évi büntetést
Hogy a gazdag megválthat husz s nehány,
Mig a szegény három solidival.
S ki már fizetni épen képtelen,
Nehány ezer korbácsütéssel is. -
Vegyétek e becses könyvet, vegyétek. -
Ide vele. - Nekünk is szent atyám! -
Hah, rossz árús, és még roszabb vevők.
Vonj kardot és verd szét e ronda vásárt!
Bocsáss meg, e barát rég czimborám.
S nem is utálom én az ily világot,
Az Úr dicse haszinte felkapott is,
Felkaptam én is egy úttal vele.
Csak te maradtál egy kissé alant.
Ments meg te, bajnok. -
Eszmélj, oh nemes hölgy,
Itt biztosan vagy. Vesd fel szép szemed.
Minő igéző! - Vajh mi érheté?
Élvezni voltunk a természetet
Kertünk árnyékos sűrüségi közt,
Gondatlan ülve az üde gyepen,
A csattogányt hallgattuk és kisértük;
Midőn csillogni látunk két szemet
Vad szenvedélylyel a bokor megől.
Ijedve kezdünk futni, míg utánunk
Lihegve és döbörgve négy keresztes
Majd-majd beért, midőn hozzád jutánk.
Nem is tudom, kivánjam-é hogy ébredj;
Hát hogyha elhagysz, álomkép gyanánt?
Hogy is lehet test így átszelleműlve,
Ilyen nemes és íly imádatos. -
n
Jegyzet A sorvégi vesszőt sh.-nak
tekintve, a K -K l alapján pontra jav.
Átszelleműlt test! - Oh, a sors valóban
Nem büntethetné jobban a szerelmest
Őrűltségéért, mint beteljesítvén
Mind azt, a mit csak kedvesére halmoz. -
Úgy rémlik, egykor már ismertelek,
Hogy együtt álltunk isten zsámolyánál.
Mindenre kérlek, azt sohse feledd,
Szerelmed a milyen mulattató
Kettesben, olly izetlen harmadiknak.
Felnéz, - mosolyg, oh hála néked, ég!
Lovag, megmentél, hogy köszönjem azt meg?
Nem gazdag díj-e a szó ajkadon? -
Elég sovány dij, s ilyet sem nyerek? -
S mi hálával tartoznám én neked?
Hát azt hiszed, hogy a nemes lovag
Megmente téged is? Minő hiúság.
Ha a lovag megmenti a kisasszonyt,
Komornáját a fegyvernök bizonynyal.
S mit nyertem volna? Vagy hálás leszek
És ott vagyok, mintha elér a vész:
Vagy háladatlan, igy is kárhozott. -
Pedig nem volt rút a négy üldöző.
Oh hölgy, hová vezesselek, parancsolj.
Előttünk áll a zárda ajtaja.
A zárda, mondod? Oh de ajtaja
Nem zárja tőlem a reményt el, úgy-e?
Adj nékem egy jelt, tűznöm e keresztlhez,
Hogy míg amaz tisztemben küzdni hiv,
Legszebb álmomnak hozza vissza képét
S ne únjak várni hosszú éveken,
Melyek végéről pályabérem int. -
lm e szalag. -
Ez éjsötét szalag?
Oh hölgy! reményt, reményt, ne bánatot.
Enyém ez a jel, mást nem adhatok.
A zárdafal közt nem tenyész remény.
De szerelem sem. És a hol te vagy,
Hogyan ne volna szerelem, leány!
Mezed mutatja, nem vagy még apácza.
Ne is gyötörj tovább kérdéseiddel,
Pedig gyötörsz, ha búdat nőni látom. -
És el fog zárni e fal téged is?
El ám, de kulcsa nincs tengerbe vetve.
Nagy kár, - beh szép elégiát faragnék
E bús esetről. -
Csalfa, menj előlem!
S miért? hát nem nagy eszme az, midőn
Tengerfenékre szállok kulcsodért?
Ah, ezt nem is kivánom.
Már megyek. -
A mélynek szörnye fen reám agyart.
Jöjj vissza, jöjj, megöl a félelem -
Inkább a kulcs majd ablakomba’ lesz. -
Hadd tudjam hát neved meg legalább,
Imámba, tudjam meg, hogy mit csatoljak,
Áldást kérvén rád, hogyha végzeted
Gyászát megosztni már nem engeded.
Nevem Izóra. S a tiéd lovag?
Imádság jobban illet zárdaszűzet.
Tankréd vagyok.
Tankréd, isten veled.
Izóra, oh ne hagyj el ily sietve,
Megátkozom különben a nevet,
Melyet bucsúzva mondottál először. -
Rövid volt e percz, még álomnak is,
Hogy folytatom, ha ily rejtély maradsz
S nem bírom sorsod drága fonalával
Kihímzeni? -
Halljad hát sorsomat.
Atyám is a szent sír vitéze volt,
Midőn egy éjt meglepte a vad ellen,
Üvöltve, tüzzel-vassal, táborát.
n
Jegyzet A sorvégi vessző a 63-ban
sh., ezért visszaállítottuk a pontot.
Menekvéséhez már nem volt remény
És szent fogadást tön szűz Máriának,
Hogy engemet, ki még gyermek valék,
Ha visszatérhet, néki felajánl.
Ő visszatért, én szent ostyát vevék
Ez igéretre.
Oh te szent anya!
Te testesített tiszta szeretet,
Nem fordulál-e el megbántva ily
Szentségtelen igérettől, minő
Erényeidre nyom bűnbélyeget,
Átokká téve az égnek malasztját. --
S te nem kivánod tudni sorsomat?
Azt már tudom: szerettél, megcsalódtál,
Szerettél újra, s akkor már te csaltál.
Ismét szerettél, - hősödet megúntad;
S üres szived most uj lakóra vár. -
Ez különös! Az ördög van veled tán?
De oly szerénynek még se’ hittelek,
Hogy szívemet üresnek hidd jelenleg.
Uram siess. Te nem birsz elbucsuzni,
n
Jegyzet A pont
kívülrekesztése a zárójelen a kiadásokban sh., ezért jav.
S én nem birom gátolni győzedelmem.
Izóra! minden szód fulánk szivemben.
Egy csókkal mérgét, oh hölgy, édesitsd meg.
Lovag, mit kivánsz, - hallád eskümet.
De az nincs tiltva tán, hogy én szeresselek.
Te boldog vagy, de hogy feledlek én?
Tankréd, megyek már, vagy kifogy erőm.
Isten veled - meglátlak ott az égben.
Isten veled. - E nap emléke vélem. - (Éva a zárdába lép.)
(félre.) Ah gyáva te - hát mindent én tegyek?
(fent.)Ablakba’ lesz majd, nem tengerben a kulcs.
Most hát jerünk. -
Már késő, - vége van. -
n
Jegyzet A szerepnevet és az utasítást (sh.
lévén) jav.
Ládd, ilyen őrült fajzat a tiéd,
Majd állati vágyának eszközéül
Tekinti a nőt, és durvult kezekkel
Letörli a költészet himporát
Arczárul, önmagát rabolva meg
Szerelme legkecsesb virágitól; -
Majd istenűl oltárra helyezi,
És vérzik érte és küzd hasztalan,
Míg terméketlen hervad csókja el. -
Mért nem tekinti és becsűli nőül,
Nőhivatása megjelölt körében.
Mi vágyva néze rám, mint reszketett,
n
Jegyzet Szerzői th., hogy
Évát ezúttal szerepnevén jelölte a költő; jav.
Ah, e hős férfi reszketett előttem,
De nőerényem és a hit parancsol -
Itt szenvedek ki, mint szent áldozat.
Csodálatos, minő őrűlt nemünk!
Ha az előitélettel szakit
Vadállatúl rohan a kéj után,
A méltóságot arczáról letépi
És megvetetten sárban ténfereg.
Ha nem szakít, önárnyától remeg,
Fonnyadni hagyja meddő bájait,
Mástól s magától elrabolva a kéjt. -
Miért nem jár középen. Vagy mit árt
Egy kis kaland, egy kis gyöngéd viszony
Illemmel olykor, meg nem foghatom.
Hiszen a nő se’ szellem csak merőben.
Helene, nézz ki, itten áll-e még?
Hogyan ment volna ollyan könnyen el.
Csak egyszer halljam még meg szózatát.
Tekints körűl, nem áll-e ablakánál,
Nem küldne-é egy pillantást utánam?
Csak egyszer lássam még sugár alakját, -
Izóra! oh ne bánd, hogy itt vagyok még.
Mindkettőnkért jobb lenne itt nem állnod.
Az elszakadt szív könnyen összeforr
S megint csak fáj, ha újra elszakasztjuk. -
Nem félsz-e így a csendes éjbe nézni,
Mely, mint nagy szív, szerelemtől dobog,
Szeretni hol csak nékünk nem szabad?
Nem félsz-e, hogy varázsa elragad? --
Él bennem is mind ez, mint tünde álom,
Mely tán az égből kísért e világra;
A lég hullámin szép dal áradoz,
Mosolygni látok nemtők ezreit
Testvéri csókkal minden lomb mögűl,
De hozzánk többé, Tankréd, nem beszélnek.-
S miért, miért! e rosz fal gátol-é? -
Ki annyi sarczot vívtam a pogánytól,
Nem bírom-é áthágni ezt a sánczot? -
Nem ám, mert védi a kor szelleme,
Erősebb, mint te.
Hah, ki mondja azt!
21. Mentsd meg az én lelkemet a fegyvertől és az én egyetlen egyemet az ebnek
kezéből.
22. Szabadíts meg engemet az oroszlánnak szájából és az unicornisoknak
szarvaik ellen hallgass meg engemet.
23. Hirdetem a te nevedet az én atyámfiainak; a gyülekezetnek közepette
dicsérlek tégedet.
ÉVA.
n
Jegyzet A szerzői th.-t (’gyülekezetek’ a
’gyülekezetnek’ alak helyett) Arany nem vette
észre, így máig élt, vö. a TÁRGYI MAGYARÁZATOK vonatkozó
helyével!
Irgalmazz isten bűnös lelkeiknek! -
Mi rettentő dal!
Nászénektek az.
Mindegy, legyen, én meg nem rettenek,
n
Jegyzet A sorvégi pont a
63-ban visz. sh., ezért a K -K l és a 61 alapján jav.
Daczolni érted mindennel fogok.
26. -- öltöztessenek fel gyalázatossággal és szidalommal, kik felfuvalkodnak
ellenem.
27. Vigadjanak és örűljenek, kik akarják az én igazságomat; és mondják ezt
mindenkor: Magasztaltassék az Úr, ki akar békességet az ő szolgájának
(A fentebbi karének kezdetével Ádám, ki a zárda ajtajához lépett volt, ismét
megállt, a tornyon egy kuvik kiált, a légben BOSZORKÁNYOK szállnak s az ajtó
előtt EGY CSONTVÁZ kél a földből s fenyegetve áll Ádám előtt.)
ÉVA.
(az ablakot becsapva.)
Isten segíts!
El e szentelt küszöbről.
Ki vagy te, rém!
Én az vagyok, ki ott lesz
Minden csókodban, minden ölelésben. -
Édes vetés, fanyar gyümölcs,
Galambfival kigyókat költs.
Izóra, hívunk!
Mílyen alakok!
Ti változátok-é el, vagy magam?
Ismertelek, midőn mosolygtatok.
Mi itt valóság és mi itten álom?
Varázsotokra ellankad karom. --
Véletlenűl mi kedves társaságba
Juték. Mi régtől várom e szerencsét,
Ez illedelmes szép boszorkahad,
Mely a mezetlen nymphát mindazáltal
Orczátlanságban messze túlhaladja,
Ez a vén bajtárs, a rémes halál,
Mely torzképezve a rideg erényt,
Megútáltatja azt a föld fiával.
Mind üdvözöllek. Kár, hogy rá nem érek
Közöttetek az éjet elfecsegni. -
Tankréd, fel Tankréd! kedvesed becsapta
Az ablakot; mit állunk itt az éjben?
A szél hideg, köszvény leszen jutalmad.
Helene meg mindjárt jő s mit teszek?
Szerelmeskedni nem fog tán az ördög,
Nevetségessé lenne mindörökre
S akkor hatalmát elvinné maga. -
Csodálatos, az ember hő kebellel
Eseng epedve szerelem után
S csak kínt arat. Az ördög jégkebellel
Alig bír tőle szabadúlni jókor.
Vezess, vezess új létre Lucifer!
Csatára szálltam szent eszmék után
S találtam átkot hitvány felfogásban,
Isten dicsére embert áldozának
S az ember korcs volt, eszmémet betöltni.
Nemesbbé vágytam tenni élveink
S bűn bélyegét süték az élvezetre,
Lovag erényt állíték s ez döfött
Szivembe tőrt. El innét, új világba,
Eléggé megmutattam, hogy mit érek,
Ki vívni tudtam és lemondni tudtam,
Szégyen ne’kűl elhagyhatom helyem. -
Ne lelkesítsen többé semmi is,
Mozogjon a világ, a mint akar,
Kerekeit többé nem ígazítom,
Egykedvüen nézvén botlásait.
Kifáradtam, - pihenni akarok. -
Pihenj tehát. De én alig hiszem,
Hogy szellemed, e nyugtalan erő,
Pihenni hagyjon. Ádám, jőj utánam.
[I-VII. szín összesen: 1872 sor]